A jó és a rossz közötti határvonal úgy elmosódik, hogy a kettő szinte megkülönböztethetetlen, és csak jóval azután vesszük észre, hogy egyáltalán létezik, ha már átléptünk rajta.
Joanne Harris

                                                                                                 ~*~                                                                             Gyilkosság Brongfallben

    Hét elhunyt varázslóra bukkantak ma reggel az Essex Grofságbeli Brongfallben. A helyszínre          kiküldött aurorok gyanítják, hogy gyilkosság áll a háttérben. „Hét holttest egy városban,                   azonban egyiken sincs erőszak nyoma, ellenben egyik áldozat sem szenvedett semmiféle betegségben" – nyilatkozta Eric Holmes, az aurorfőparancsnokság vezetője lapunknak. Nem tudjuk még, hogy ki lehetett az elkövető, semmiféle nyomot nem hagyott maga után a tettes –                                                  árulta még el. Az aurorok tovább nyomoznak az ügyben.

                                                                         Ann Gale cikkét olvashatták                                                                                                  ~*~

Eleinte nem hitte volna, hogy megteszi. Mégis eljött, mert a nemrég kapott levelek megerősítették őt abban, hogy valamiféle megoldást keresni kell, nem mehetnek továbbra is így a dolgok. James Potter az ajtó előtt állva nagy levegőt vett, és megnyomta a csengőt.

Ding-dong!

Most már persze nem volt annyira biztos benne, hogy jó ötlet volt eljönni ide. Igazából abban sem volt biztos, hogy jó helyen jár. Ismét körülnézett.
A békés kis környéken muglik jártak, szinte minden ház előtt parkolt egy autó. Idefele jövet elhaladt egy játszótér mellett, ahonnan vidám gyermek-kacaj hangja hallatszott, majd szembe jött vele kutyát sétáltató házaspár. Az idős hölgy, akitől útbaigazítást kért, kedvesen elmagyarázta neki, hogy juthat el a megfelelő házig. A Márvány utca 16-ot kereste, mint kiderült. A sárgára festett, nem túl nagy házat megpillantva kissé elfogta a bizonytalanság, de azért odamerészkedett. A kis kerítés előtt megtorpanva várta, hogy esetleg meglát valakit az ablakban, de nem így történt. Aztán észrevette, hogy az ajtó mellett van a csengő, így a díszes virágoskert mellett elhaladva elment odáig, felmasírozott a lépcsőn, és becsengetett.

Ahogy teltek a másodpercek, szinte egyre biztosabb volt benne, hogy nagyon rossz helyen jár. Az egész kisváros annyira mézesmázosnak tűnt, hogy lehetetlenség volt, hogy akit keres az itt lakjon. A ház pedig végkép nem illett bele a képbe: közelről látni lehetett, hogy apró repedések futnak végig a falán, a festék pedig egy-két helyen már le volt kissé kopva.
Lépések zaja hangzott bentről, és hirtelen kinyílt az ajtó.
Fiatal, húsz év körüli nő nyitott neki ajtót. Barna haját laza copfban fogta hátra, lenge nyári ruhát viselt és érdeklődve vette szemügyre az előtte álló fiút. Felvonta egyik szemöldökét.
- Segíthetek valamiben?
- Öö – kezdte James. – Te vagy Andromeda Black?
- Tonks – javította ki a nő rögvest. – Már Andromeda Tonks. De igen. Te pedig?
- James Potter vagyok, Sirius egyik barátja.
Andromeda szólásra nyitotta a száját, de bentről keserves sírás hangzott fel, mire hátrapillantott, majd vissza Jamesre.
- Gyere be! – mondta neki, és szélesre tárta az ajtót.

A bútorzat sem olyan volt, mint amilyenre a fiú számított. A nappaliban egy sima, krémszínű kanapé állt, előtte egy kis asztalka foglalt helyet, vele szemben pedig két, ugyanolyan színű fotel helyezkedett el. A falnak kellemes, bézsszíne volt, és mágikus, mozgó képek díszítették.
Andromeda egy percre magára hagyta, hogy utána a kisbabájával a kezében térjen vissza. Mostanra valahogy sikerült megnyugtatnia, mert már nem sírt, hanem inkább az öklét a szájába tömve nézelődött.
Andromeda letette őt a földön lévő puha szőnyegre, majd kérdőn fordult Jameshez.
- Szóval, Sirius? Említett már téged néhány levelében.
A fiú bólintott.
- Igen. Igazából miatta jöttem. – Andromeda érdeklődve hallgatta, így hamar folytatta. – Még a Roxfortban mutatta a levelet, amit írtál neki, és azt mondta, hogy azért nem ír választ, mert el szeretne jönni, de biztos, hogy nem engednék el... Nagyon zavarnak azok a dolgok, amiket néha mond az anyjáról, és arra gondoltam, hogy jó lenne, ha el tudna ide is jönni egy kicsit. Rólad csak jót mondott.
Andromeda pár másodpercig őt fürkészte, aztán biccentett, hogy üljön le. Ő maga állva maradt, és rövid hallgatás után így szólt:
- Sirius anyja valóban kiállhatatlan. Az az egész família kiállhatatlan. Azért is jöttem el onnan. Minden egyes nap, amikor felébredek, és itt vagyok, nem pedig a szüleimmel és a testvéreimmel, megkönnyebbülök, és nem tudok másra gondolni, csak hogy bármit képes lennék megtenni azért, hogy ne kelljen oda visszamennem. Persze nem fenyeget ez a veszély, nem hiányzom én sem nekik.

James el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet, ha az embernek ilyen a családja. Az ő szülei mosolygós, vidám, élettel teli emberek voltak, akiknek az volt a legrosszabb tulajdonságuk, hogy néha esténként túl hangosan beszéltek a nappaliban, és nem tudott tőlük aludni.
- Hogyan tudnék neki segíteni? – kérdezte. Egyre jobban utálta a Blackeket. – Látom rajta, hogy nem jó így neki, de ha rákérdezek, hogy pontosan mi a baj, vagy megpróbálok vele erről beszélni, akkor vagy tereli a szót, vagy megsértődik.
Andromeda halványan elmosolyodott.
- Sirius nem fogja elmondani, bármi baja is van. Ahhoz túl makacs. A „nem" volt az első szava, és onnantól kezdve, hogy először kimondta, előszeretettel használja. – Rövid szünetet tartott, nézte pár másodpercig, ahogy a kislánya a földön hasalva egy puha, színes gömböcskének gagyog, aztán visszafordult a fiúhoz. – Nála az a legcélravezetőbb, ha elmondod a saját véleményed. Ha vagytok annyira jóban, akkor hajlandó lesz átgondolni, hogy van-e igazság abban, amit mondasz, és utána ő is belátja, hogy neked van igazad, nem pedig úgy vannak a dolgok, ahogy neki megtanították. Mert hidd el, nagyon nehéz azoktól elvonatkoztatni.
James ezen elgondolkodott egy picit. Valamennyire ez már most is működött, de szerinte ez nem volt elég. Sirius a barátja volt, és nem akarta, hogy rossz legyen neki. És most az volt.
- Egyébként nem csoda, hogy tereli a szót. Az ember nem szívesen gondol a rossz dolgokra, amikor épp jól érzi magát. Én is utálok róluk beszélni, azzal együtt is, hogy biztos vagyok benne, hogy nekem még mindig sokkal jobb gyerekkorom volt, mint Siriusnak. Az anyám egész tűrhető volt, az apámmal annál több baj volt, annyira agresszív, és indulatos ember és ez az, ami tipikus Black. Neki és Regulusnak ebből duplán jár, elvégre az anyjuk is Black-lány.
James elkerekedett szemmel nézett rá.
- Úgy érted, hogy a szülei... a szülei... - habogta.
- Rokonok, igen. De ez aranyvérű családoknál nem meglepő, és ők nem is annyira közeli családtagok.
Szerinte meglepő volt. És különben is: ha a vezetéknevük ugyanaz, akkor igenis közeli rokonok.

Pár másodpercig csöndben ültek. James kissé furcsának találta, hogy Andromedával ilyen nyíltan tudtak beszélgetni, bár ha Sirius valóban említette őt egy-egy levelében, akkor már mindketten hallottak többször is a másikról.

A nő fáradtan sóhajtott.
- Kérsz inni valamit? Nagyon meleg van, biztos neked is jól esne egy hűsítő.
A fiú bólintott, mire a nő elindult a konyha fele, de aztán visszapillantott.
- Figyelsz addig Nymphadorára?
- Öö... Aha – nézett a kisbabára. Andromeda eltűnt az ajtóban, ő pedig kissé kétségbeesve nézte a csecsemőt. A kislány most a hátán feküdt, és épp azon volt, hogy a bal lábfejét betömje a szájába. James nem volt biztos benne, hogy ez normális. Közben érdeklődve nézte a lámpát. Amikor a tekintete tovább tévedt, és észrevette a fiút, vidáman közölte vele:
- Eh!
Erre kell válaszolni? James az ajtó felé pillantott, ahol Andromeda eltűnt. Mivel nagyon úgy tűnt, hogy a nő még mindig nem jön, visszanézett a babára. Az továbbra is őt figyelte, és amikor észrevette, hogy ismét ránéz, vidáman nevetni kezdett, miközben a világosbarna haja átváltozott feketére.
James szerint ez már nagyon nem volt normális, bár utána eszébe jutott, hogy a kisbaba metamorfmágus, tudja változtatni a külsejét. Ez kissé megnyugtatta.
Végül semmiféle katasztrófa nem történt abban a pár percben, amit kettesben töltött a kislánnyal.

Andromeda két pohár üdítővel, és egy kis tálka gyümölcspéppel tért vissza. A hűsítő üdítőt átnyújtotta a fiúnak, majd ölébe vette a kislányát, és ráadott egy előkét.
- Ez már a negyedik nap, amikor kap egy kis pürét – jelentette ki büszkén. – Tényleg, te nem vagy éhes? – kérdezte Jamestől.
- Nem.
Az volt az igazság, hogy fogalma sem volt róla, hogy pontosan mennyit kell utaznia, hogy ideérjen, így otthon jól bereggelizett.
- Nehéz elvonatkoztatni attól, amit az ember a családjától hoz. De nem lehetetlen. Az, ha valaki képes belátni, hogy ez szükséges... Már fél siker. De utána sem lesz egyszerűbb. A rossz szokások, beidegződések... Ezeket mind le kell gyűrni. – Egy darabig mindketten nézték, ahogy a kislány arca tiszta maszat lesz, mert kifolyik az étel a szájából. A nő mosolyogva, a fiú fintorogva. Miközben Andromeda megtörölte a gyerek száját, témát váltott. – Szóval Sirius szeretne eljönni, de nem hagyja az anyja?
- Igen.
- Veled találkozhat?
James megrázta a fejét.
- Nem hiszem.
- De Potter vagy. Aranyvérű.
- De elvileg az anyjának nem jó, mert nem tartozik a Szent Huszonnyolcba.

Andromeda kissé eltöprengett.
- Akkor az lenne talán a legjobb, ha az apját kérdezné meg. Orion nem olyan kötekedő. Ő az élete nagy részét a dolgozószobájában vagy a minisztériumban tölti, és kutatgat elvileg, bár hogy mit, azt senki sem tudja. Viszont neki elég csak annyi, hogy akivel a fia barátkozik, az aranyvérű. És ha ő elengedi, akkor az anyjának már nincs beleszólása – mondta aztán. – Igen, ez így jó szerintem. Szóval ha ő azt hiszi, hogy veled találkoznak, de közben hozzánk jön, az szerintem működhet.
James bólintott.
- Jó. Akkor majd írsz neki?
- Igen.
- Jó. De azt légyszi ne említsd, hogy én itt voltam. Meg hogy beszéltünk. Szerintem mérges lenne, amiért én beleavatkozok a dolgaiba.
Andromeda egyetértően bólogatott.
- Igen.
- Szóval mi amúgy nem is ismerjük egymást.
A nő összeráncolta a homlokát.
- Nem. Miért, úgy tűnik?
Mindketten elmosolyodtak.

Mivel Nymphadora hamarosan befejezte az evést, James jobbnak látta nem zavarni tovább a családot. Meg persze az is közrejátszott, hogy ő nem szólt otthon senkinek arról, hogy tesz egy kiruccanást.
Andromeda kikísérte, ő pedig elindult a kisváros széle felé. Ugyanazt az utazási módot választotta, mint idefele jövet. Amikor megbizonyosodott róla, hogy egyetlen mugli sem láthatja, elővette varázspálcáját, és kezét kinyújtva maga elé lendítette.
Egy szempillantással később fülsiketítő robajjal megérkezett a kétemeletes jármű: Kóbor Grimbusz – hirdette a szélvédőn a felirat.
Amikor a jármű hirtelen lefékezett, leugrott róla egy piros egyenruhás kalauz, és elmondta szokásos szövegét:
- Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán. Csak nyújtsa ki a kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja. Stephen Capricorn vagyok, én leszek az ön... Hékás! Te ma már egyszer utaztál velünk!
- Ja. Nem lehet többször?
A deresedő hajú férfi csak megvonta a vállát.
- Hát de. Végül is, miért ne lehetne?

James is így gondolta. Máskülönben nem jutott volna haza, tekintve, hogy fogalma sem volt róla, merre kell elindulnia, hogy találjon valami mugli közlekedési eszközt.
Egyébként pedig szívesebben utazott volna valami kellemesebb módon, de hoppanálni még nem tudott, a kandallón keresztül meg nem akart rárontani Andromedáékra.
Felugrott hát a buszra, és helyet foglalt az egyik széken. Azt ugyan előzetesen úgy kellett felállítani, mivel a hirtelen fékezés hatására eldőlt.
Kifizette a tizenegy sarlót – forrócsokit nem akart, amúgy is nagyon meleg volt, na meg persze magára öntötte volna; a melegvízzel teli flakonnak nem sok hasznát látta, a hozzá járó fogkefének annál inkább, de egyszer kiskorában kikönyörögte az apjától, hogy kaphasson, azonban túl kemények voltak rajta a sörték. Nem bízott hát a Kóbor Grimbuszon árult fogkefékben.

A jármű egy hirtelen dörrenéssel elindult.
- Hova lesz a fuvar? – kérdezte tőle a kalauz.
- Godric's Hollowba – felelte James, és közben próbált nem felborulni a székkel együtt. A többi utas is hasonlóan cselekedett, bár néhányan a földön kötöttek ki, miután a busz egy hirtelen dörrenéssel felugrott egy autópályára.
- De hát onnan hoztunk el.
- Igen. Mert ott lakom. És eljöttem otthonról, de már elintéztem, amit akartam, szóval hazamegyek – mondta a fiú, és miközben a busz hirtelen lefékezett, székestől eldőlt.
A férfi ezután békén hagyta, lesegített egy zöldes arcú öregasszonyt a buszról (Viszont látásra, Madam Marsh!), majd a sofőr mellé állt (Mehetünk, Ern!).
Bamm!
A busz tovább lódult, néhány oszlopnak ki kellett térni előle. James az ablakon kinézve vette szemügyre a kis tavacskát, ami mellett elhaladtak, de nem sokáig csodálhatta, mert hirtelen megint megálltak. Felszállt egy vidám pár, majd felmentek az emeletre, míg a busz indult is tovább.
A székek hol hátra csúsztak, hol pedig előre, miközben egy újabb puffanás után valami piciny faluban kerülgették a bokrokat.

Amikor végre megérkeztek Godric's Hollowba, James olyan sebesen ugrott le, mintha kergették volna. Még hallotta, ahogy a busz egy nagy dörrenéssel tovább indul.
Fáradtan sóhajtott, aztán alig tett szédelegve egy lépést, amikor belebotlott Emilbe. A mugli fiú a barátja volt már elég régóta, és most éppen csodálkozva nézett rá.
- James! Hát te meg hogy kerülsz ide?
- Hát én csak... – hátrapillantott oda, ahol a mágikus busz épp eltűnt. – Izé, onnan jöttem. Arról. Te mi járatban vagy?
Emil fontoskodva kihúzta magát.
- Vállaltam a nyárra, hogy korrpetálok néhány kisebb gyermeket. Éppen hozzájuk igyekszem. Ha tudnád, mennyire nincsenek tisztában a történelemmel és a tudományos tantárgyakkal! Fizika: nem megy. Kémia: nem megy... Na de mindegy is. Most mennem kell. Már biztos várnak.
- Igen, nehogy elkéss – mondta James, és közben megállapította, hogy esetleg azt megnézhetné, hogy hogyan írják azokat valamiket, amikről a fiú beszélt.

Egy nagy kavicsot maga előtt rugdosva baktatott hazáig. A házuk fele haladva egyre több volt a fa, hiszen otthonuk kissé benyúlt az erdőbe. Nagy lombkoronáik kellemes árnyékot nyújtottak a hőségben, az ágakra rakott fészkekből vidám madárcsicsergés hallatszott.
Amikor végre megérkezett, feltépte az ajtót, és hagyta, hogy Grofici ugrálva üdvözölje. Kézbe vette a kis krupot, mire az egyből elkezdte az arcát nyalogatni.
- Fúj, ne már! – nevetett. A boldogsága nem sokáig tartott, mivel a szülei is megjelentek, és mérgesen néztek rá.
- Te mégis hol voltál? – kérdezte az anyja.
- Hú, ez egy elég hosszú történet...
- Ne viccelődj! – dörrent rá az apja. James letette Groficit, és kissé értetlenül nézte a szüleit. Nem szoktak így viselkedni.
- Valami baj van?
- Baj!? Ugyan! Dehogy! Hét varázslót öltek meg a tegnapi nap folyamán, te meg se szó, se beszéd, eltűnsz! Ugyan, mégis mi baj lenne!?

James még sosem látta az anyját ilyen rémültnek, így kissé őt is megijesztette a helyzet. Családilag átvonultak a nappaliba, és ott beszélték meg a dolgokat.
- Tudod jól, hogy mostanában egyre többen tűnnek el – kezdte az apja. – Ha ezek az emberek utána előkerülnek, akkor már biztos, hogy nem élnek. Hatalmas felelőtlenség volt elmenned, csak úgy.
- Először azt hittük, a nagyapádnál vagy, de ő azt mondta, ma még nem látott – tette hozzá az anyja. – Aztán meg lementünk a faluba, ahol Rowena azt mondta, ők sem találkoztak veled.
- Elárulnád, hogy mégis hol jártál?

Jamesnek kissé sok volt az információ, de azért készségesen válaszolt.
- Elmentem Sirius unokatestvéréhez, mert...
Euphemia úgy pattant fel, mintha tűre ült volna.
- Tessék!?
Fleamont is legalább olyan rémülten nézett rá, mintha azt közölte volna, hogy kifeküdt az autók elé, majd elugrott salsázni egy vámpírral, onnan pedig meg sem állt egy sárkányrezervátumig, hogy kipróbálja, milyen lehet egy tűzokádó sárkány elől összekötött lábakkal elmenekülni. Zsákkal a fején.
- De...
Az anyja nem hagyta, hogy végigmondja.
- Figyelj ide – kezdte egy fáradt sóhajjal, és beletúrt a hajába. – Nincs bajunk Siriusszal. Nagyon örülünk neki, hogy barátok vagyok, szívesen vendégül látjuk őt. De ne az alapján ítélt meg a családját, hogy ő milyen. Még csak az alapján sem, amit mond róluk. Hihetetlenül kegyetlenek tudnak lenni, kiállhatatlan, vérmániás mind! Láttad te is tavaly az anyját. Rideg és undok. És ez csak az, ahogy akkor viselkedik, amikor mások is látják. Hidd el, én... Emlékszel, meséltem, hogy egy évig tanítottam a Roxfortban? – nézett a fiára. James bólintott, így folytatta: – Sirius anyja is akkor járt oda. Nem úgy tűnt, hogy megismert engem, amikor találkoztunk a kilenc és háromnegyedik vágányon, de én nagyon is megismertem őt. Ugyanaz az a gyűlölködő tekintet, lenéző pillantások, gonosz megjegyzések. Tizenöt évesen úgy megátkozott egy hetedévest, hogy az egy hónapig a gyengélkedőn feküdt, és még csak ötletünk sem volt, hogy mégis miféle varázslatot szórhatott rá. Abban értettünk csak mind egyet, hogy feketemágiát használt. És ez az, ami az egész Black családot jellemzi! A feketemágia, a gyűlölködés, az utálkozás, mások lenézése, saját maguk dicsőítése. Te magad mondtad, hogy Sirius nem találkozhat még veled sem. Pedig aranyvérű vagy, de mivel nem hangoztatjuk úton-útfélen, nem számít. James, elmenni egy Blackhez olyan, mintha besétálnál egy oroszlán barlangjába. Elevenen nyúznak meg. Ha meg nem, akkor megjátsszák magukat, és szép lassan, a hátad mögött tesznek tönkre – fejezte be a kétségbeesett monológját, és átölelte egy szem fiát. – Komolyan mondom.

James eltolta kissé magától az asszonyt.
- Jó, én ezt értem. De Andromeda más. Sirius mondta, hogy ő sokkal kedvesebb, mint mások a családjából.
- Nézd, ha ez a lány normális hangnemben annyit mond neki, hogy „Szia!", már kedvesebb a többieknél. Ilyen szempontból Sirius szavára nem lehet adni.
James ezzel nem értett egyet. Szerinte Sirius nagyon is jól tudta, hogy ki az, aki normális, és ki az, aki nem, de nem tette szóvá. Helyette inkább így szólt:
- Tényleg. Mugliszületésű férje van. Van egy pár hónapos kislányuk, és imádja. Nem rideg vele, meg semmi. Most is, ahogy ott voltam, az ölébe vette, és úgy etette. Nem kiabált vele, hanem kedvesen dajkálta. És amúgy szerintem csak muglik laknak abban a városban, ahol ők is. Ki is tagadták őt a Blackek.

A szülei összenéztek.
- Hát akkor nagy szerencséd volt vele – sóhajtott az apja. Az anyja egyetértően bólintott, és végigsimított James fején.
- Legközelebb, ha el akarsz menni ilyen helyekre, szólj, és nagyon szívesen elkísérünk.
A fiú bólintott, bár nem örült volna neki, ha a szülei mindenhova kísérgetik. Jobbnak látta témát váltani.
- És ti melyen gyilkosságról beszéltek?
Az apja elővette a Reggeli Prófétát, és rámutatott egy képre.
- Állítólag ez az ember hét varázslót is megölt.

James szemügye vette a férfiról készült képet. Igencsak homályos volt, ráadásul eléggé távoli is. Azonban még így is látszott a metsző tekintete.
- Nem tudják sem a nevét, sem a tartózkodási helyét – folytatta az apja. – Azért aggódtunk annyira.
Jamesnek kezdett kissé bűntudata lenni.
A tanév végén történt dolgok miatt is nagyon megrémültek a szülei, érthető volt, hogy most is aggódtak. A sötét varázslatok kivédése tanárról azóta kiderült, hogy sosem volt teljesen épelméjű, és hogy egy bizonyos sötét varázsló utasítására tette, amit tett. Ráadásul neki is az volt a legfőbb célja, hogy megszabaduljon tőle, mert olyan idegesítőnek találta. Inkább elküldte egy évre az iskolába. Legalábbis, ezt pletykálták.
- Gondoljátok, hogy ez is annak a mugligyűlölő pasas az oka? – kérdezte.
Fleamont lapozott párat az újságban, és egy cikkre bökött. James végigfutotta a szemével.

A Walpurgis Lovagjai nevű szervezet névváltoztatása

A társulat vezetője, bizonyos Tom Denem hozta nyilvánosságra, hogy vele együtt a szervezet is nevet vált.
„Halálfalók. Mostantól így hívják majd őket" mondta. „Mindenki ismerni fog minket. De legfőképp engem, Voldemortot." Riporterünk felkereste őt, és mint megtudtuk, barátai már egészen régóta így hívják Mr. Denemet, a Walpurgis Lovagjai nevű szervezet tagjainak pedig eddig is ez volt a megfelelő megszólítási mód. Amikor megkérdeztük tőle, hogy miért keresztelte át magát, elmondta: „Sosem szerettem a nevemet. Ez az új, nos, ez tükrözi valódi énemet." A hirtelen váltással kapcsolatban így nyilatkozott: „Most érkezett el az ideje. A Halálfalók kifejezés sokkal inkább definiálja célunkat és eszméinket". És hogy mi a céljuk? „A varázsvilág megtisztítása".
Hogy vajon Voldemort és a Halálfalók munkálkodásának örülnünk kéne, avagy sem, azt még nem tudni.

- Szóval igen? – kérdezte James.
- Valószínűleg.
- Eddig is „tisztogatták" ők a varázsnépet – mondta Fleamont. – Csak épp csöndben, a háttérből. De most, hogy így felvállalták magukat... Nem hiszem, hogy sok jót jelentene. Az, hogy ez a két dolog, a varázslók megölése és a névváltoztatás bejelentése egyszerre történt meg, szinte biztos, hogy nem véletlen.
Csöndben ültek egy darabig, aztán Euphemia nagyot sóhajtott.
- Na de elég mára a rossz hírekből! Inkább ebédeljünk meg, és döntsük el, hogy mikorra hívjuk meg a vendégeket.

A „vendégek" kifejezés alatt Davidéket, Alice-éket, és Anastasiáékat kellett érteni. James nem nagyon folyt bele a dátum megvitatásába, neki teljesen mindegy volt.
Az étkezés befejeztével felment a szobájába, ahol – legnagyobb döbbenetére – rengeteg bagoly várt rá. Néhány mérges pillantásokat vetett rá, amiért megvárakoztatta őket, mások érdeklődve pislogtak rá.

Először az ismeretlen baglyok lábáról oldozta le a leveleket. Mint kiderült, az első Almirától jött: azt írta, hogy amiért kifizette neki a sötét varázslatok kivédése korrepetálásokat, a szülei úgy döntöttek, hogy abban az értékben küldenek nekik valamit a farmjukról. Mellékelt egy megrendelőlapot, amin be jelölhetik, hogy mit szeretnének, aztán még a nyár folyamán elviszik nekik.
James nem hitte volna, hogy a szülei bármit is venni fognak ingyen, bár volt rá némi esély. Amikor megtudták, hogy hatszáztizennyolc galleont ígért oda Anastasiának, mert az egész másodéves girffendéles kompániát felkészítette a vizsgára, eléggé kiakadtak.

A másik nem ismert bagoly Feliciától jött. A lány a hogyléte felől érdeklődött. Azt írta, hogy szerinte Tenebir professzor nagyon durván viselkedett vele a tanév végén, és biztos még mindig nem sikerült kihevernie a dolgokat. Azt is írta, hogy küld neki csokit, ha attól jobb lesz.
Vagy valami ilyesmit, James nem volt biztos benne, mert Felicia helyesírása kifejezetten helytelen volt.

A többi baglyot már ismerte. Remus arról írt a levelében, hogy most eléggé jól érzi magát, sok ideje volt már telihold, és ugyancsak sok kell hozzá, hogy ismét legyen. Leginkább otthon tölti a szünetet, néha bemegy a városba az anyjával. Vidáman újságolta, hogy kapott egy pár új cipőt, meg valami regényt, amiről James még sosem hallott, de biztos jó volt.
Sirius arról mesélt, hogy mindenki be van zsongva Narcissa esküvője miatt, és mivel már nincs egy egész hónapjuk, kétségbeesetten próbálnak minden apró simítást elvégezni. Persze mindent a lehető legkörülményesebben, csak hogy utána lehessen miatta bosszankodni.
Peter arról írt, hogy nem rég érkeztek meg Walesbe, ahol egy hetet fognak eltölteni. A falvacska, ahova nyaralni mentek, bámulatosan szép volt – egy képeslapot is küldött Jamesnek, és valóban mesés helynek tűnt.
David azt írta, hogy ha minden jól megy, akkor egy hétre elengedik Angliába. Ez az idő nem volt valami sok, de több, mint amennyit a szülei eredetileg akartak (két nap).
James aggódott kissé, hogyha a fiú szüleinek a fülébe jut az újabb gyilkosság híre, fél napra sem engedik meg Davidnek, hogy visszajöjjön.
Miután minden levélre válaszolt, útnak indította a baglyokat, és fáradtan terült el az ágyán.


Pár nappal később aztán megérkezett a vendégsereg.
Anastasia nem rég töltötte be a tizenhetet, így kisebb ünnepséget is rendeztek. Finom torták és sütemények sorakoztak az asztalon, és mindenki felköszöntötte a lányt.
- Nem kellett volna – mosolygott a társsaságra. – Máskor sem szoktuk közösen megünnepelni a szülinapokat.
- De, édesem, a tizenhetedik nagyon fontos! – mondta Alice anyukája. Ő egyébként nem igazán volt otthon a sütés-főzés témakörben, de erre az alkalomra összedobott egy pitét.
Az asztal másik végén ülőket kevésbé hatotta meg a nagykorúvá válás fontossága.

David James és Alice között ülve mesélt el mindent az elmúlt egy évről, amit az Ilvermornyban töltött, majd fordítva: a két roxfortos diák zúdította rá a sok információt a fiúra.
Mindeközben a felnőttek egy része megvitatta az általános iskola kérdését:
- Alex szeretne iskolába járni – mondta Mrs Macdonald gondterhelten. – Nemsokára öt éves lesz, szóval mehetne is.
Bridgit erre megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet, Julie. Alice is magántanuló volt, meg James és David is. És nálatok is a lányok, nem?
- De igen. Csak Anastasiát könnyen le lehetett foglalni, Mary meg amúgy is jól elvolt.
- Én meg unatkozom – tette hozzá a kisfiú.
Fleamont elhúzta a száját.
- Varázslógyereket iskolába küldeni... Hát, elég necces. Nagy rá az esély, hogy nem bírja kordában tartani az erejét.
A dolog persze nem dőlt el, a felnőttek győzködték Mrs Macdonaldot, hogy miért jó, ha nem küldi iskolába a fiát, Alex meg győzködte, hogy de miért jó.

A kisebb lakoma végeztével, James, David és Alice visszavonultak a fiú szobájába, ahol aztán folytatták a csevegést. Nem sokkal később a Macdonald testvérek is csatlakoztak hozzájuk, mert Alex szeretett volna velük lenni, de csak úgy, hogy az idősebbik nővére is jön, így felrángatta Anastasiát az emeletre, Mary meg jött utánuk, mert nem akart egyedüli gyerekként lent maradni.

Jamesnek egyébként mostanában nem volt különösebb baja a lánnyal. Láthatóan letett arról a szándékáról, hogy ők ketten egy csillámos egyszarvún, szerelmesen ellovagolnak a naplementében, miközben szívecskés konfettik hullanak rájuk, és tündérkék dalolnak a háttérben. Így egész normálisnak tűnt. Persze nem mindig. Például most.
Amíg ők vidáman beszélgettek, Mary csak csöndben, könnybe lábadt szemekkel ült. Amikor aztán megkérdezték tőle, hogy mi a baj, így felelt:
- Semmi... Csak nem akarok visszamenni a Roxfortba. Nincs egyetlen barátom se. Egyik szobatársam se kedvel. A vizsgáim se sikerültek valami jól. Arról nem is beszélve, hogy meghalt a hörcsögöm. Pedig azért kaptam, hogy magammal vihessem idén a suliba – sírta el magát.

Anastasia átölelte, Alice a vállára tette a kezét, Alex egy zsepit dugott az orra alá, és már James is majdnem megsajnálta.
- Nem is olyanokat tanulunk, mint hittem – folytatta a lány, és elvette öccsétől a zsebkendőt. – És a festmények is egyfolytában figyelnek. És az iskolai talár is olyan hülyén áll!
Egyre jobban zokogott. A nagy érzelmi kitörésnek aztán az lett a vége, hogy véletlen varázslással minden csapot kinyitott a házban. A többiek igyekeztek az emeleten elzárni őket, de mivel két fürdőszoba is volt, nem úszták meg az elázást. Lent jobb volt a helyzet, a felnőttek egy pálcaintéssel elzártak mindent.

Mary még keservesebben kezdett zokogni:
- Nem szabad az iskolán kívül varázsolnunk. Ó, Merlinem, biztos ki fognak rúgni!
- Jaj, dehogy! Varázslóháztartásban nem érzékelik, hogy ki varázsolt – próbálta vigasztalni a nővére kevés sikerrel.
James ismét csak fáradtan dőlt el az ágyán. Amíg mindenki Maryt próbálta vigasztalni – Davidnek is megesett rajta a szíve – ő az éjszakát tervezgette.

Ezt a tervet aztán éjjel kettő körül valósította meg. Alice és David az ő szobájában aludtak, így felkeltette őket, és miután mind átöltöztek, lementek medencézni. Ilyenkor volt ez a legjobb, amikor a csillagos ég alatt úszhattak, miközben kissé attól is féltek, hogy feltűnik valakinek a dolog. Ekkor gyorsan lebuktak a víz alá, és ott is maradtak, ameddig tudtak. A másik vicces része a dolognak az volt, hogy halkan kellett nevetni, halkan kellett fröcskölni, és minden mást. Közben az élet nagy dolgairól elmélkedtek – mint hogy a fél lábú kacsák körbe-körbe úsznak-e.
Másnap persze mindannyian fáradtak voltak, Euphemia meg megkérdezte, hogy kiteregették a vizes cuccokat száradni.


A nagy vendégsereg két nappal később távozott. Egyedül David maradt még négy napig, néha pedig Alice is átjött a fiúkhoz. Ezek a napok nem túl eseménydúsan, de annál több nevetéssel teltek. Az egyetlen kavarodás akkor volt, amikor Almira az egyik testvérével betoppant.
A Potter házaspár élt a lehetőséggel, és rendelt tőlük néhány dolgot, ők pedig elhozták.
A lány nővére – Izabell, mint kiderült – elkezdte sorolni, hogy miket rendeltek, és közben a kis kosárkákat, adogatták át, amiben a friss árut hozták, ezzel is ellenőrizve, hogy semmit sem hagytak otthon. A felénél sem jártak, amikor betoppantak James mugli barátai.

Ez alapjáraton nem lett volna probléma, de mivel az egyik kosárból épp egy furcsa növény integetett, Fleamont gyorsan bevitte a fürdőszobába, közben pedig Grofici mérgesen elindult a három mugli felé. A krupok nagyon barátságosak voltak a varázslókkal, de ki nem állhatták a hétköznapi embereket. Ha várható volt az érkezésük, mindig elzárták Groficit, most azonban senki sem számított rá, hogy egyszer csak felbukkannak.
James próbálta épphogy résnyire nyitni az ajtót, mialatt David, aki már szintén szerzett tapasztalatot a mérges kruppal, próbálta elcsalni onnan Groficit. Végül Almira segítségével megoldották a dolgot, és elráncigálták onnan a kis felbőszült állatot, és kizárták a kertbe.

James így már be merte engedni a barátait, akik vidáman üdvözölték Davidet, és kíváncsian néztek a Selwyn-lányokra.
- Ó, igen. Szóval ő Almira, az... osztálytársam, ő pedig a nővére, akinek mostanra sikeresen elfelejtettem a nevét – mutatta be őket James.
- Izabell vagyok.
Miután Justin, Emil és Rowena is letudták a bemutatkozást, Jameshez és Davidhez fordultak.
- Akkor gondolom, ma nem jöttök le a faluba.
- Ó, mi már megyünk is! – szólt gyorsan Almira. – Nem tartunk fel titeket. Gyere, Izabell!
A két lány elköszönt, és valóban el is indultak. James kikísérte őket, aztán visszament a többiekhez.
- Akkor tudtok jönni? – kérdezte Justin reménykedve.
- Tudunk – bólintott a két fiú egyszerre.

A faluban sétálgatva mindannyian vettek maguknak fagyit, aztán kissé tanácstalanul néztek egymásra.
- Na, most mi legyen? – kérdezte David.
- Ú, én tudom! Menjünk be az erdőbe – vigyorgott Rowena, mire Emil egyből rázni kezdte a fejét.
- Kizárt! Teljesen kizárt! Az erdő rengeteg veszélyes lényt rejt. Lehetnek itt medvék, szarvasok, farkasok, rókák...
A lány bosszankodva ciccegett.
- Persze. Rémisztőbbnél rémisztőbb fenevadak. Amitől szerintem a legjobban tartanunk kell, azok a nyulak.
Emil vissza akart vágni, de a többiek mind jó ötletnek tartották az erdőben való csámborgást, így mielőtt megszólalhatott volna, már mind az erdő felé indultak.
A patakhoz érve átmerészkedtek a régi, rozoga hídon, majd bevetették magukat a fák sűrűjébe. Ahogy egyre beljebb értek az erdőben, nyilvánvalóvá vált, hogy semmiféle veszély nem leselkedik rájuk. A fákon madarak csiviteltek, néha egy-egy pocoklyukat láttak, de egyébként semmiféle állattal nem találkoztak. Emil azonban továbbra is morgolódott, az ő félelme pedig Justinra is átragadt.
- Tényleg lehet, hogy jobb lenne visszamennünk – mondta a fiú aggódva, és hátrapillantott.
- Ugyan, mitől félsz? – kérdezte David egy farönkön egyensúlyozva.
Justin bizonytalanul körülnézett.
- Tudjátok, volt mostanában az a gyilkosság...
Emil rögtön lecsapott a témára.
- Igaza van! Honnan tudjátok, hogy nem épp itt bújik meg valaki az egyik bokorban? Ez egy remek rejtekhely.

James már csak azért is odament az egyik bokorhoz, és a levelei közé kukucskált.
- Milyen gyilkosság? – kérdezte. Ha az, amelyikről a szülei is meséltek, akkor az valóban nagyon rendkívüli eset, hiszen alapjáraton nem szokták róla tájékoztatni a muglikat. Emil kifejtette, amit az újságban olvasott, a rádióban hallott, és a tévében látott, ez alapján pedig ugyanarról volt szó.
Rowena gúnyosan mosolygott a fiúra.
- Valószínű, hogy pont ebben az erdőben bújt el, pont ezen a részen.
Emil tovább akarta fejtegetni a nézeteit, de ismét csak nem volt rá ideje: David felkiáltott.
- Figyeljétek!
- A gyilkos? – riadt meg Justin.
- Nem, egy barlang! – felelte a fiú, és elindult felé. A többiek természetesen követték.
Csoda volt, hogy David kiszúrta, mivel egy meredek lejtő oldalából indult, a bejáratát pedig benőtte a gaz.
- Hahó! – kiabált be James, mire a barlang fala visszaverte a hangját, így még pár másodpercig visszhangzott a kiáltása. – Menjünk be!
- Ne! – szólt rá Emil.
- Jó. A csapat gyáva fele kint maradhat – vont vállat Rowena, és már el is indult befele. James és David követték, a másik két fiú azonban kint maradt.

Bent egészen sötét volt, bár szűrődött be némi fény. A három kalandvágyó számára azonban csalódást okozott, mivel nem volt túl mély, alig pár méterrel beljebb már véget is ért, és köves fal állta útjukat. Még csak furcsa barlangrajzok sem voltak rajta.
Kissé csalódottan másztak ki a rengeteg gaz és inda szőtte függönyön.

A kis kaland után pár nappal sajnos David visszament Amerikába, James pedig belevetette magát a következő, nyárra tervezett feladatába. Sirius problémájának egy részét sikerült megoldania: a fiú nem rég írta neki, hogy sikerült elintézni, hogy találkozhasson Andromedával, már az időpont is megvan. Következett tehát Remus.

A fiúról márciusban derült ki, hogy vérfarkas. Hosszas kutakodás tudták csak meg, ráadásul teljesen véletlenül. Azonban ez egy szörnyű kórság volt. James úgy gondolta, utánajár a témának, így a földszinti és az emeleti könyvtár összes olyan kötetét összegyűjtötte, amiben bármiféle szót is ejtettek a farkasemberekről. Remélte, hogy talál valami megoldást, hogy a barátjának ne kelljen minden teliholdkor vérengző fenevaddá változnia.
Az elkövetkező napok tehát azzal teltek, hogy éjt nappallá téve olvasott. A szülei nemigen tudták mire vélni, hogy az ő fiuk – az energiabomba, egyfolytában rohangászó fiuk – egyszer csak fogta magát, és önként dalolva leült olvasni. Hiába kérdezték azonban, James nem adott nekik választ. Elsőévben a pergament hajlandó volt elárulni, de most csakis Remus titkáról volt szó, nem avathatta be őket.

A szülei tehát nem nagyon tudtak mit kezdeni vele, de azért néha rászóltak, hogy a nagy olvasásban ne felejtsen el enni és aludni.
James legnagyobb sajnálatára azonban semmilyen használható információt nem talált. Nagyrészt olyan dolgokról írtak a könyvek, amiket már tudott, vagy pedig akadt egy-két újdonság bennük, de gyógymódot, azt nem talált.

Pár nappal augusztus vége előtt az anyja közölte vele, hogyha hajlandó kikecmeregni a fotelből, és pár órára elszakadni a könyvektől, akkor elmehetnének bevásárolni az iskolakezdésre.
Aznap délelőtt elmentek az Abszol útra. Idén Euphemia – tanulva az előző két év hibájából – kettesben ment a fiával, és nem hagyta, hogy bármit is az ő felügyelete nélkül vegyen meg.
A bevásárlást a patikában kezdték. James bájital-alapanyag készlete annak ellenére is jócskán megfogyatkozott, hogy az év jórészében csalt az órákon. Utána Madam Malkin talárszabászatába mentek, ott kapott három új iskolai talárt, mivel a régieket kinőtte.
A Czikornyai és Patzában megvásárolták a szükséges tankönyveket: Átváltoztatástanról kezdőknek, Varázslástan alapfokon III., Muglikról mágusoknak.
A többi tantárgyból jók voltak a korábban vásárolt könyvek.

James szívesen körülnézett volna a Hunczut és Zsupszban, de Euphemia nem engedte be. A kisállatkereskedés volt az egyetlen, ahol vehetett Gyömbérnek bagolycsemegét. Idén tehát tényleg szűkösre lett fogva az Abszol úti bevásárlás. A fiú annyira nem bánta, legalább hamarabb folytathatta az olvasást.