Remust szerdán engedték ki a gyengélkedőről. A fiú ugyan még mindig sápadt volt és fáradt, láthatóan napról napra jobban nézett ki. Nem tett azonban jót neki a mardekárosok piszkálódása. Beszólogattak neki, mert karikásak a szemei, mert sokat hiányzik, és mert kopottas az öltözéke.
A többiek persze nem hagyták annyiban, Sirius rájuk szórt valami bűbájt, amitől teljesen lebénult a lábuk, csúszva jutottak el a gyengélkedőig.

De nem Remus volt az egyetlen, akire a mardekárosok rászálltak. Lottie néha arról panaszkodott nekik, hogy bántják őt, mert nem tetszik nekik a hajviselete, Slyvestert a szeme miatt, és az összes többi elsőst is mert nem tudnak visszatámadni. Őket kettejüket mondjuk pont nem kellett félteni: a kislány az egyik ilyen alkalommal teljes erőből ágyékon rúgta a piszkálódó hatodéves fiút, a Sylvester pedig kelésnövesztő nyúlványt dobott a kötekedők arcába.
Azonban nem mindenki volt ilyen talpraesett, na meg ha többen szálltak rá egy személyre, az illetőnek nem sok esélye volt.

Pénteken James az egyik folyosón baktatott, amikor hasonló esetbe futott bele. Öt-hat felsőbbéves állt szemben Lilyvel, akit teljesen a sarokba szorítottak.
- Megtanulhatnátok végre, hogy nektek nem itt van a helyetek! – Egy lány mérgesen köpte a szavakat. Ő is és a többiek is a harmadévesre szegezték a pálcájukat. - Ez egy nagy múltú iskola, a sárvérűek nem kellenek ide, hogy bemocskolják. Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek: a koszos mugli szüleitekhez fetrengeni a koszban!
- Most majd megtanulja – mondta egy fiú, és már készült, hogy kimondjon egy átkot.
James nem hagyta, addigra már felemelt pálcával állt mögöttük, és rászórt egy kábítóátkot. A többiek persze észrevették, de mire megfordultak, még kettőt sikerült elkábítania, amikor megfordultak, akkor pedig Lily is előhúzta a pálcáját, és hátulról segítette a fiút.

Az összes mardekárost sikerült kiiktatniuk, James pedig gyorsan karon ragadta a lányt, és egy falikárpit mögé terelte, nehogy felbukkanjon még pár mardekáros, akik ellenük fordul, vagy tanár, aki megbünteti őket, mert megátkoztak néhány tanulót.
- Lumos – suttogta James a sötét járatban és szembe találta magát a könnyáztatta arcú Lilyvel. – Mi a baj? – kérdezte meglepődve.
- Vajon? – pislogott a lány, és megtörölte a szemét.
Jogos kérdés volt. Jamesnek is egyértelmű lehetett volna, de neki az egyértelmű dolgok ritkán egyértelműek, ellenben a nem egyértelműekkel, mert azok mindig azok.
A fiú nagyot sóhajtott, és nekidöntötte a hátát a hideg falnak.
- Jó, nézd, nem érdemes velük foglalkozni. Bántanak mindenkit mindenért. Ha nem úgy áll a kisujjad, ahogy nekik tetszik, máris utálnak. Semmi sem jó. De ez őket minősíti.
- Igen, őket minősíti, de nekem esik rosszul – szipogott a lány. – Nem egymást bántják.
Ezzel James nem tudott vitába szállni. Lily folytatta:
- És tudod, valahol igazuk van. Sosem leszek teljes értékű boszorkány. Ha valamit leejtek, nem jut eszembe, hogy a lebegtető bűbájt használva vegyem magamhoz, hanem lehajolok, és felveszem. Ha olyan képet látok, amin mozognak az alakok, még mindig meglepődök. Ha Ebshont elmondja, milyen állatról fogunk tanulni, csak csodálkozok, mert én még csak nem is hallottam róla. De közben a mugliknak sem felelek meg, mert oda meg túl furcsa vagyok. Nem jó ez. Itt állok a két kategória peremén, muglik a szüleim, de boszorkány vagyok, mégsem tartozom egyik csoporthoz sem, mert mindkettő a másik miatt különcnek tart – tört ki belőle.
Mostanra már nem sírt, de a hangjából olyan mély bánat csengett, hogy James rájött, ez a dolog már régóta nyomaszthatja a lányt. Csendben álltak egy darabig, egymással szemben, aztán fiú lassan így szólt:
- Nem hiszem, hogyha csak ez a kettő, gyűlölködő kategória van, akkor bármelyikhez is szívesen csatlakoznék. És szerintem sokan mások sem. Az az igazság, hogy gusztustalan, amit ezek művelnek, és őszintén szólva, nem vagyok képes átlátni az indokaikat. Szóval fogalmam sincs, miért csinálják, de ne gondold, hogy bármennyi igazság van abban, amit mondanak. Mert sokan vagyunk, akik szintén máguscsaládból származunk, és mégsem tesszük ezt. Almira és Alice is ősi varázslócsaládból származnak, és mégis milyen kedvesek. Ha valaki attól varázsló, hogy lenéz másokat a származása miatt, akkor köszönöm, de én inkább nem vagyok az.
Lily bólintott. Zöld szemébe ismét könnyek gyűltek, de halványan elmosolyodott, és elindult a rejtett járatban.


A hétvége leckeírással telt. A fiúk a klubhelyiségben ülve írták az esszéket McGalagonyank, Woodwardnak, Binnsnek és Lumpslucknak. James, Sirius és Peter néha összenéztek. Jó lett volna gyakorolni az okklumenciát, a legilimenciával ugyanis jól haladtak. Bár még mindig csak akkor tudták elkezdeni, ha az első emléknél jelen voltak, számukra ez így is tökéletes volt ahhoz, hogy az okklumenciát elkezdhessék.
Na de bármennyire is gyakoroltak volna ők, ha egyszer ott volt Remus. Akinek nem volt szabad megtudnia. Azonban be kellett látniuk, hogy nem fognak gyorsan haladni, ha havi négy-öt alkalommal tudnak csak gyakorolni, amikor a fiú a gyengélkedőn van. Így hát kellett valami megoldás.
Peternek jutott eszébe, amikor Remus a könyvtárba indult, hogy visszavigye a könyvet, amiből a bájitaltan dolgozatát írta.
- Éjjel nem lehetne?
- Amíg ott alszik, mellette gyakoroljunk? – értetlenkedett Sirius.
- Dehogy! Keresünk egy üres termet.
James, aki a sötét varázslatok kivédése beadandója szélét dekorálta, egyetértően bólogatott.
- Ja, ez jó ötlet.

Így aztán, amikor Remus légzése egyenletes szuszogássá változott, ők hárman kilopakodtak a szobából, és a klubhelyiség bejáratától nem messze kerestek egy nem használt tantermet.
Itt kezdték el tanulni az okklumenciát, ami egyiküknek sem igazán akart menni.
Újra és újra megpróbálták, de nem jártak szerencsével, mint amikor a legilimenciát gyakorolták.
- Szétrobban a fejem, de akkor se megy – panaszkodott James fél kettő körül.
Egy órával később még mindig ugyanott tartottak, azaz sehol.
- Tudjátok mit? – nézett Sirius a barátaira fáradtan. – Inkább élek tengerimalacként, mert nem tudom uralni a tudatom, miután átalakulok, de ebből elegem van.
James felnevetett, mert elképzelte Siriust tengerimalacként. Venne neki olyan cuki faházikót, meg egy mini függőágyat. A fiúnak tehát tengerimalacként remek élete lenne.
Amíg James azon tanakodott, hogy honnan szerezné neki a sárgarépát, Sirius lehuppant az egyik székre, Peter pedig az egyik padon fekve hangos horkolásba kezdett. Szép lassan a másik két fiúra ólmos fáradtság tört, de elszundítani nem tudtak, mert a helyiségbe belibegett Hóborc.
- Ejnye! – kiáltotta, mire mind összerezzentek. Kezében két cintányért szorongatott. – Nem az ágyunkban bubukálunk? Ha ezt a gondnok megtudja!
- Ne... - kezdték volna a fiúk, de a kopogószellem addigra összeütötte a cintányérokat, hatalmas lármát csapva.
- Kisfiúk a hálókörleten kívül, ajjajaj! De nagy baaaj! – kiabált, miközben kitartóan csörömpölt a hangszerrel.
Mindhárman tudták, hogy nem érdemes Hóborccal leállni vitatkozni, így menekülőre fogták – még ha ez is volt a legkevésbé griffendéles dolog.
A Kövér Dáma bosszankodva engedte őket vissza a klubhelyiségbe.


Kedden James nehéz lépésre szánta el magát. Tudta, hogyha most nem teszi meg, akkor már sosem fogja, de egész egyszerűen muszáj, mert ez nem mehet így tovább. Amikor vacsora után Sirius és Peter fürödni mentek, Remus pedig nekilátott a rúnaismeret leckéjének, ő elindult, hogy felkeresse Dumbledore-t. Már a portrélyukon kilépve rájött, hogy az nem fog olyan könnyen menni, mert bár járt már az igazgató irodájában, oda csak jelszóval lehetett bejutni, egész éjjel meg mégsem állhat ott, várva, hátha arra jár valaki, aki megmondja neki. Így McGalagony dolgozószobájában kötött ki. Miután bebocsájtást nyert, óvatosan benyitott.
A kandallóban vidám tűz lobogott, narancs fényt vetve az íróasztalnál ülő tanárnőre, aki a dolgozatokból felpillantva vette szemügyre.
- Miben segíthetek?
James kissé tétován megállt az ajtóban.
- Én csak szeretnék beszélni Dumbledore professzorral – mondta, és már volt egy olyan érzése, hogy McGalagony nem fogja neki megmondani a jelszót.
- Az igazgató úr jelenleg nem tartózkodik az iskolában – közölte a tanárnő. – De bármit is szeretne mondani neki, biztosíthatom, mondhatja nekem is.
- Hát, öhm... - kezdte, mert most már nem volt biztos benne, hogy jó ötlet elmondani.
- Üljön le, Potter!

James inkább nem szegült ellen, leült a tanár által előbűvölt székre.
- Ha megint Mr. Lupin miatt jött... – kezdte McGalagony, és a tekintete nem sok jót ígért arra az esetre, ha a feltételezése bebizonyosodik.
- Nem – vágta rá James gyorsan. – Most igazából Sirius miatt jöttem – tette hozzá halkabban. McGalagony érdeklődve pillantott rá, így folytatta. – Tavaly megígértem neki, hogy nem szólok róla, de akkor még nem volt teljesen tiszta ez az egész.
Valóban megígérte, és szörnyen nehezen vette rá magát, hogy megszegje a szavát. Tudta azonban, hogy máshogy nem fog megoldódni a probléma.

Az a probléma, amit Sirius családjának neveznek. Amióta nekiláttak a legilimencia és az okklumencia tanulásának, ő minden egyes alkalommal bepillantást nyert a fiú emlékei közé, amiket egyre nehezebben bírt végignézni. Azt, hogy hogyan átkozzák meg, hogyan verik meg, hogyan ordítanak vele. Hogyan próbálják megszégyeníteni, egy-egy alkalommal pedig valamilyen irreális oknál fogva agyon isteníteni. Végignézni, hogyan vágja le az apja az öreg házimanójuk fejét, vagy hogyan gúnyolódik rajta az unokatestvére. Nem akart több ilyen emléket látni, és azt akarta, Siriusnak ne is legyen több ilyen emléke. Persze tudta ő, hogy ez megy, de tudni és látni más dolog: ugyanúgy, ahogy az ember télen is tudja, milyen gyönyörű a rózsa, teljesen más tavasszal megcsodálni, érezni az illatát, végigsimítani a szirmait; vagy ahogy az is tudvalévő, hogy fáj, ha beütöd a kis lábujjad a szekrény sarkába, mégis szentségelsz, amikor megtörténik, mert sokkal jobban fáj, mint amikor csak rá gondolsz.

Azt elhatározta, hogy segít, mert hát ki más segíthetne, a kérdés csak az volt, hogy hogyan.
Úgy érezte, nincs más választása, csupán az az egy, hogy szól valakinek. Az első persze a családja volt, de a szülei mérföldekkel arrébb tartózkodtak, ők sem tudtak mit csinálni, csupán javasolni, hogy szóljon az igazgatónak – aki helyett végül a helyettesének mondta el a dolgokat, de nem is ez volt a lényeg.

McGalagony pár másodpercig fürkészte őt, miután felvázolta a problémát, kihagyva az animágia, az okklumencia és a legilimencia említését. A tanárnő végül nagyot sóhajtott.
- Nos, a probléma végső soron az, hogy a mi oktatási rendszerünk a muglikén alapszik. Figyelembe veszi annak főbb jellemzőit, de csakis azokat, amik a két társadalom egymás melletti megféréséhez szükséges. Hogy egy példát említsek: a Roxfort tizenegy éves kortól fogadja a tanulókat, hiszen a mugli diákok is ekkor kezdik meg középiskolás éveiket. Azok mugliivadékok, akik addig általános iskolába jártak, mindenféle magyarázat nélkül új iskolát kezdenek, pont, mint a társaik. Nem kell átiratkozásról, költözésről és egyebekről mendemondákat kitalálni, sokkal egyszerűbb így intézni. Való igaz, általában ebben a korban alakulnak ki a megfelelő készségek, amelyek a mágia irányításához szükségesek, egy vagy akár két évet tudnánk csúsztatni a mugli rendszer miatt mind alsó, mind felső beiskolázási korhatárt figyelembe véve – magyarázta a tanárnő, James pedig szaporán bólogatott, bár nem igazán értette, ennek mégis mi köze van az általa felvázolt problémához. Ő már elkezdte a Roxfortot, tizenegy éves volt akkor, köszöni szépen. A muglik meg menjenek olyan iskolába, amilyenbe, és akkor, amikor. Ő nem bánja. – Mindazonáltal a törvények nagy része alól mentesülünk. Ahhoz, hogy valaki tanárként dolgozhasson a Roxfortban, elegendő a R.A.V.A.SZ. szintű vizsgák elvégzése, míg a muglik egy főiskola elvégzése után kerülhetnek csak tanári pozícióba.

McGalagony rövid szünetet tartott, és arrébb tolta az eddig javított dolgozatokat.
- Nálunk tehát sokkal kevesebb a kötöttség. – Folytatta. – Nincs szabály vagy törvény arra, hogy ilyen esetben mit kell tenni. A mugliknak külön szerveik vannak, akik segítik a hátrányos helyzetű, a veszélyeztetett vagy éppen a beteg tanulókat. Itt, a varázsvilágban, senki. A Roxfort a mindenkori igazgató és a minisztérium hatásköre alá tartozik. Az igazgató azonban egy bizonyos szint után a minisztérium korlátaiba ütközik. Itt jegyezném meg, hogy ennek ellenére, a minisztériumnak nincs külön oktatásügyi részlege, csupán egy felügyelő bizottságot működtet. Akik az ide vonatkozó törvényeket meghozzák, javarészt mind nagy múltú varázslócsaládok leszármazottai, ők olyan körülmények között nőttek fel, mint Sirius is, ezt azonban nem gondolják rossznak, sőt, kifejezetten célravezetőnek, így a saját gyermekeiket is hasonlóképp nevelik. Azok a félvérek és mugli származásúak, akik bekerülnek közéjük, nem feltételezik ezt a szörnyűséget, általában megfelelő körülmények között nőttek fel, így nem is tesznek javaslatokat, ha pedig tennének is, aranyvérű társaik nem fogadnák el. Érti?

James nem igazán értette, de azért bólintott. Talán kapisgálta.
McGalagony szigorú pillantást vetett rá, mintha csak ő tehetne a problémáról.
- Természetesen magam sem hagyom annyiban a dolgot. Megpróbálom a lehető legtöbbet megtenni. Nem sokan, de a Black családban is akadnak normális alakok.
- Köszönöm – mondta James. – De Sirius ugye nem fogja megtudni?
- Természetesen nem. Nem hiszem, hogy az pozitívan befolyásolna bármit is. Épp ellenkezőleg...

A következő napokban James szörnyen érezte magát. Ez amiatt volt, mert úgy érezte, elárulta a legjobb barátját. Nehezére esett vele együtt nevetnie, mert mindvégig az járt a fejében, hogy azt tette, amire megkérte, hogy ne tegye. Tudta ő, hogy jót tett, csak épp mégis úgy érezte, mintha hátba szúrta volna Siriust.
A hét legjobb napja az volt, amikor végre igent tudott mondani az ötödéves fiúk egy meghívására. Azt beszélték meg, hogy este találkoznak az ötödik emeleti prefektusi fürdőnél. Luke valahonnan megszerezte a jelszót, így élvezettel vetették be magukat a habok közé, és csaptak egy jó kis medencés bulit. James mindig mondta, hogy kell hozni fürdőnadrágot, bár ő a tóban szándékozott fürdeni, de most is milyen jól jött, hogy hozott. Már megint neki volt igaza!
Este kilenckor Balgatag Boris szobránál találkoztak. Négy ajtóval arrébb Ty megállította a csapatot, és kimondta a fürdőhöz tartozó jelszót: buborék.

A prefektusi fürdőben James eddig még nem járt, elvégre ide elméletileg csupán a prefektusok, iskolaelsők és a kviddics csapatok vezetői léphettek be. A falakat és a padlót is fehér márvány borította, az ablakokat fehér függönyök takarták, a sarokban pedig fehér törülközők sorakoztak elegánsan összehajtva. A hatalmas márványmedence szélét csapok díszítették, amikor Valószínűleg-Zayden sorra megnyitotta őket, mindből más kezdett el folyni.
- Kezdődhet a buli! – kiáltotta, amikor a medence megtelt vízzel, buborékokkal, olajokkal, fürdősóval és habfürdővel.
- Honnan szereztétek meg a jelszót? – kérdezte James, és az arca elé emelte a kezét, hogy megvédje a fröccsenéstől, amit Ty fejese okozott.
- Luke csajának a legjobb barátnőjének a tesója prefi, és elárulta a lányoknak. Aztán Luke volt itt a csajával. És kitalálta, hogy jöjjünk mi is – fejtegette Valószínűleg-Zayden, majd ő maga is beugrott az óriási kádba. James vállat volt, elvégre nem is az volt a lényeg, hogyan kerültek ide, hanem hogy itt vannak, és nekifutásból ő is ugrott egyet.
Nyáron úszott utoljára, és most legalább annyira jól esett, mint a kviddics. A vízben is hasonlóan könnyű és gondtalan volt, mint a levegőben.

Már persze egy ideig. Luke hamarosan lenyomta a víz alá, és megkezdődött a harc. Egymásara fröcskölték a vizet, lenyomták a másikat és közben rengeteget nevettek. Ty szinkronúszást rögtönzött utána, ami lényegében abból állt, hogy próbált minél több ideig a vízből kilógó lábával kalimpálni. Valószínűleg-Zayden kitalálta, hogy rendezzenek úszóversenyt, amit aztán ő utolsóként teljesített. Ezután azt tesztelték, ki tud tovább a víz alatt maradni. James elcsalt a mind a három kört, a többiek meg nem értették, hogy bírja ilyen sokáig. Végül kiderült a turpisság, így újabb harc következett.
Mindent összevetve tehát remek éjszaka volt, és a végére ráadásul James még illatos is lett.



Szombaton az iskola kékbe öltözött. Ennek oka az esedékes Hollóhát-Mardekár meccs volt.
A saját házának tagjain kívül, senki nem szurkolt a mardekáros csapatnak. Ennek legfőbb okai az utóbbi időben egyre szaporodó, mugliivadékok, félvérek és vérárulónak titulált aranyvérűek elleni támadások voltak. Szinte nem telte el úgy nap, hogy ne került volna valaki a gyengélkedőre, egy mardekáros tréfa miatt. A tanárok próbáltak tenni ellene, a fél mardekáros bagázs büntetőmunkára járt, de nem igen hatotta meg őket, folytatták, amit elkezdtek.
Így aztán érthető, hogy meccs napján senki nem akart nekik szurkolni.

A lelátók hangos éljenzésbe kezdtek, amikor a Reginald Davies által vezetett csapat a pályára lépett. Leon beolvasta a hollóhátas játékosok neveit, majd amikor a zöld ház tagjai feltűntek a színen, az övékét is. Ezúttal nem tett rájuk megjegyzéseket, mivel McGalagony közölte vele, hogyha továbbra csak a mardekárosokat kritizálja, nem kommentálhat tovább, de a hangsúlyból következtetni lehetett arra, hogy továbbra sem kedveli őket.
A két csapatkapitány kezet fogott, amikor pedig Madam Hooch belefújt a sípjába, a játékosok elrugaszkodtak a talajtól, pár másodperc múlva pedig a labdákat dobálva, ütve és keresve próbált meg mindkét csapat pontokhoz jutni.

James általában imádta a kviddicset szurkolóként is, az első sorban állva rekedtre kiabálta magát, kezében egy hatalmas zászlót lengetve. Most valahogy nem érezte azt az izgalmat, azt a lelkesedést. Ez részben a borongós időjárásnak is köszönhető volt. Másfelől az is zavaró volt, hogy a mardekáros csapat tagjai nem törekedtek tisztes játékra. Lökdösődtek, rugdostak, néha még a pálcájuk is előkerült, hogy kiszórjanak egy-egy átkot. Darius Berrow, a Mardekár nagydarab terelője az ütőjével verte fejbe le Wen Lít, az ellenfél hajtóját.
A meccs alatt Madam Hooch legalább ötször állította meg a játékot, és végül sorban elkezdte kizárni a Mardekár játékosait. A játék utolsó perceire mindkét csapat rendesen megfogyatkozott, a hollóhátasok egy része az átkok vagy ütések miatt került emberhiányba, a mardekárosok pedig a kiállított játékosok miatt.

A Hollóhát karikáit nem védte senki, Bethel Dyes már a gyengélkedőn nyomta az egyik ágyat. Az ellenfél két megmaradt hajtója kihasználta helyzetet, őket azonban nem védte senki, a terelőiket kizárták.
Az egyik csapat rosszabbul állt, mint a másik, amikor végre feltűnt a színen a cikesz. Kenneth Melott, a Hollóhát fogója pillantotta meg először. Nyomban utána iramodott, Ona Prangyo azonban hamar a nyomába ért. A lánynak jobb seprűje volt, a hollóhátasnak ellenben eltökélt szándéka volt, hogy megnyeri a meccset a csapatának, ha már annyian megsebesültek közülük. A fiú gyorsított, amikor pedig a cikesz hirtelen lejjebb ereszkedett, ő megdöntötte seprűjét, és még mielőtt Ona Prangyo is irányt változtatott volna, már a kezében tartotta az aranylabdácskát.
A stadionban vidám ujjongás szállt végig, csak a mardekárosok zsörtölődtek. James szerint megérdemelték. Ő a kviddicsben nem ismert kifogást a csalásra.

Már a kastély felé baktatott az egész iskola, amikor az eső szemerkélni kezdett.
- Hát ez elég béna volt – jegyezte meg Sirius. – Továbbra sem értem, mit esztek annyira a kviddicsen.
- Ezt a fajtát én sem szeretem – jegyezte meg mogorván James. – Elcsalták az egészet.
- Mit vártatok tőlük? – vonta fel Remus a szemöldökét. A többiek nem szóltak semmit. Igaza volt. Manapság a Mardekár szó egyet jelentett a tisztességtelenséggel.


A következő hét talán még fárasztóbb volt, mint az eddigiek. A tanárok rájöttek, hogy nem maradt egy egész hónapjuk a tanításra, így utolsó kétségbeesett próbálkozásokat tettek arra, hogy a diákok fejébe tömjék, amit eddig nem sikerül. Sorra kapták a beadandókat, amik általában rövid határidővel rendelkeztek, hogy a tanulók még a szünet előtt kikaphassák.
- De legalább hamarosan itt a szünet – sóhajtotta Remus. Összetekerte a házidolgozatát, amit Bimba professzor kért hétfőre.
Peter álmodozva elterült a kanapén. Ő nem haladt jól a dolgozatával, ellenben minden alkalmat megragadott, hogy mással foglalkozhasson.
- Végre hazamegyünk! Ezek anya mézeskalácsából, annyit, amennyi csak belém fér. Tavaly karácsony óta arra vágyok.
James megbökdöste a fiút a pennája végével – mire Peter vihogni kezdett –, és Siriusra pillantott.
- Jössz hozzánk megint?
- Nem.
James abbahagyta Peter csiklandozását.
- Miért nem?
Sirius hátradőlt a kanapén és keresztbe fonta a karjait.
- Csak.
James aggódva figyelte. Talán rájött volna, hogy szólt McGalagonynak? De hát eddig teljesen normálisan viselkedett vele. Nyilván nem egy kedd délután találja ki, hogy most akkor utálja őt. Egy órával ezelőtt ketten mentek a konyhába fánkokért, és Sirius semmi jelét nem adta annak, hogy haragudna rá, sőt!
- De ugye nem akarsz haza menni? – kérdezte végül fáradtan, mivel arra a következtetésre jutott, hogy a barátjának hivatalosan nincs oka haragudni rá.
- Nem – érkezett a morcos felelet. Aztán Sirius kissé megenyhült, és hozzá tette: – Itt maradok.
James ezt nem tartotta túl jó ötletnek, már csak azért sem, mert alig pár diák maradt a kastélyban karácsonykor. Elsős korukban Peter is itt töltötte vele a karácsonyt, úgy azért más. De most ő is haza megy.

Este csak ketten voltak Remusszal a szobában, a többiek lent voltak a fürdőben. James az edzés után elment lezuhanyozni, Remus pedig reggelente szokott fürdeni, nem szerette közszemlére tenni a hátán, hasán, karján átívelő sebeket. Úgy tűnt, őt sem hagyja nyugodni, hogy barátjuk egyedül akarja tölteni a karácsonyt. Amíg megigazgatta a párnáját, elmerengve így szólt:
- Miért akar itt maradni?
James tudta, hogy Siriusról beszél, neki is ez járt a fejében.
- Nem tudom. Tavaly tök jól érezte magát nálunk – felelte. Az ágyon hasalt, előtte a rongyosra olvasott Kviddics évszázadai hevert, de eddig nem sokat haladt vele, annak ellenére sem, hogy szinte kívülről tudta az egészet. A gondolata egyfolytában elkalandoztak. – Szerinted haragszik rám? – kérdezte végül.
Remus letelepedett az ágyára, és tanácstalanul nézett rá.
- Van rá oka?
- Hát... Éppenséggel lenne – vallotta be James. Aztán elmondott Remusnak mindent. Nagyjából mindent. Kihagyva az animágiát, az okklumenciát, és egyéb, számára nem hallható részleteket. Az igazság az, hogy egyébként nem tervezte Remust ezzel terhelni, meg volt neki is a maga baja, de az akaratán kívül ömleni kezdtek belőle a szavak.

Remus nagyot sóhajtott.
- Egyrészt... Egyrészt máig nem tudom elhinni, hogy ti tavaly komolyan felvetettétek McGalagonynak, hogy engem otthon ilyen körülmények várnak – temette az arcát a kezébe. James elmosolyodott.
- Jó, de ezt már tavaly is tudtad. Ez nem új infó, csak hozzá tartozik a sztorihoz, mert akkor ígértem meg neki, hogy róla nem szólok McGalagonynak.
- Tudom – bólintott Remus. – De ez akkor is hihetetlen. Másrészt nekem ezt így, ilyen részletesen nem mondta el, de tudtam, mert amikor kiderült, hogy velem mi van, egyszer a könyvtárban magyarázott nekem valami be nem gyógyuló sebekről, meg ítélkezésekről és fájdalmakról. Őszintén szólva, akkor és ott, fogalmam sem volt róla, hogy miről hadovál, de aztán szép lassan összeraktam. És... szerintem jól tetted, hogy szóltál. Csak kár volt előtte megígérned, hogy nem fogsz.
James ezzel egyet értett, de már nem tudott mit tenni. Amikor azt az ígéretet tette, azt látta az egyetlen helyes megoldásnak. De azóta többet tudott, és most már azt látta a lehető leghelytelenebb megoldásnak.
Remus pár másodpercig a szemöldökét ráncolva gondolkodott, aztán vállat vont.
- Ha gondolod, kiderítem, hogy tudja-e.
- Ki tudnád deríteni?
- Simán!
Így hát Jamesnek lett egy magánnyomozója, akit történesen Remus Lupinnak hívtak.

Nyomozó ide vagy oda, az Jamesnek is feltűnt, hogy Sirius nem viselkedik vele másképp. Pont ugyanúgy hülyéskedett, piszkálódott, vagy csak egyszerűen vele ment le ebédelni, mellette ült a sötét varázslatok kivédése órákon, ha úgy volt, elkísérte a bagolyházba. Arra a kérdésre, hogy nem akarja-e náluk tölteni a karácsonyt, továbbra is határozottan nemet mondott. James inkább nem kérdezgette gyakran tőle.

Azon a borongós délutánon, amikor James elküldött egy levelet Gyömbérrel, szemügyre vette a baglyokat, és végül a tekintete megállapodott az egyik éjfekete, szunyókáló példányon.
- Te adtál már enni ebben az évben szerencsétlen Álmosnak? – kérdezte Siriustól, aki önként vállalta, hogy elkíséri a bagolyházba.
A fiú a bagolyköpeteket rugdosta épp zsebre tett kézzel.
- Nem – vonta meg a vállát. – Örökbe adtam a Roxfortnak.
- Olyat lehet?
- Nem tudom. Én úgy tettem. Nekem nem kell. Minek? – tárta szét a karját. Kipillantott a szürke égboltra. – Egyfolytában alszik. Kicsit sem praktikus. Levelet meg nem írok senkinek, szóval amúgy sincs rá szükségem.
James ebben igazat adott neki.
- És különben is – derült fel Sirius. – Nekem már itt van Jonathan!
- Ki az a Jonathan? – értetlenkedett James.
- A békám – közölte a fiú, és elő is húzta talárjának zsebéből a kis jószágot. Siriusnak szokása volt azt a békát gyakran átkeresztelni. Nagyjából percenként. Erről aztán nem szólt senkinek, így amikor olyan kérdéseket tett fel, hogy „Hé, nem láttátok Matildát?" vagy „Szerintetek Tennynek mennyit kéne ennie egy nap?" és „Tudtátok, hogy Sam képes felugrani az ablakpárkányra?", senki sem tudta, hogy kiről vagy miről beszél.

James szemforgatva indult el a kijárat felé, ahol rögvest belebotlott Regulusba. Pontosabban a másodéves teljes lendülettel nekicsapódott. Az ütközés következtében mindketten megtántorodtak, de egyikük sem esett el.
Regulus szemmel láthatóan nem örült Jamesnek, de aztán úgy tűnt, mégis örül a találkozásnak.
- Nem tudod, hogy... Mindegy! – Arrébb tolta Jamest az útjából, és belépett a bagolyházba, amikor megpillantotta a fivérét. – Beszélnünk kéne! – közölte a testvérével. – Négyszemközt – tette még hozzá, mivel James továbbra is ott állt, a fájós vállát dörzsölgette, ami az ütközéskor rándult meg.
- Bármit akarsz, Reg, azt James is hallhatja – szólt Sirius, és a barátja mellé lépett. Megfogta James talárjának az ujját, hogyha a fiú akar, még akkor se mehessen el.

Regulus vetett rájuk egy bosszús pillantást, de nem mondott ellent. Halványan elmosolyodott, ahogy a testvére emelte a pillantását, és belekezdett a mondanivalójába – franciául. James leesett állal hallgatta, ahogy tökéletes kiejtéssel elhadar valamit. Legalábbis gyanította, hogy tökéletes kiejtéssel, mert hogy ő nem tudott franciául, de aki tud, az is biztos ezt gondolná. Fogalma sem volt arról, hogy ezek ketten miről diskurálnak, annak ellenére sem, hogy Sirius valami emberi nyelven válaszolt az öccsének. (Az emberi nyelv James szótárában csak és kizárólag az angolt jelentette.)
A beszélgetésük végére ő semmivel sem lett okosabb Regulus ellenben vidáman zsebre dugta a levelet, amit addig a kezében szorongatott. Mind elhagyták a bagolyházat, az előcsarnokban pedig a mardekáros fiú búcsút vett tőlük.
- Mit mondott? – kérdezte James, amikor már az első emeleten jártak.
- Lényegtelen – legyintett Sirius, és átugrott egy trükkös lépcsőfokot.


Még ha Regulus mondandója lényegtelen is volt, valami hasznát mégiscsak vették.
Amikor este mindannyian elkészültek a lefekvéshez, leoltották a fényeket, és a szobára csend telepedett. Jamesnek nem jött álom a szemére. Az járt a fejében, amit Remus mondott neki a vacsora után: Sirius nem haragszik rá.
- Kérdeztem, hogy rosszba vagytok-e. Először nem is értette, miért kérdezem, aztán mondtam, hogy a karácsonyos dolog miatt. Erre azt felelte, hogy nem, a karácsonynak semmi köze hozzád – magyarázta a fiú.
Tehát James jól sejtette – bár meg kell hagyni, ettől még elég pocsékul érezte magát. De így meg végképp nem értette, hogy Sirius mi a nyavalyáért nem akarja náluk tölteni az ünnepeket. De hát úgy látszik, náluk mindenkinek van valami hülyesége. Regulus is! Még franciául karattyol... Mondjuk mostanában minden olyan franciás volt. Mint az animágiás könyv. Meg hát nyilván Sirius is, ha értette, mit vartyog neki az öccse.
James szemei úgy pattantak ki, mintha valaki belekiabált volna a fülébe. A lehető leghalkabban felült, elhúzta a baldachint, és lábujjhegyen Sirius ágya mellé osont. Félrehúzta az ő függönyét is, és suttogva megkérdezte:
- Ébren vagy?
- Aha – érkezett az álmos felelet. A fiú nem nyitotta ki a szemét.
- És tudsz franciául?
- Igen.
- Olvasni is?
- Igen, de mik ezek a keresztkérdések? – motyogta Sirius.
James nem válaszolt, helyette megfogta a karját, és húzni kezdte maga után. A fiú félálomban nem tiltakozott. James felkapta a pálcáját az éjjeliszekrényről, és a lehető leghalkabban kilökdöste Sirius a szobából, majd néma csendben csukta be maguk mögött az ajtót.

Már a Kövér Dáma portréján másztak ki, amikor Sirius feltette az igencsak logikus kérdést.
- Hová megyünk? – Ásított egy nagyot. – És miért ilyen hiányos öltözetben? – nézett végig magukon.
Hát igen. Nem állhattak neki öltözködni, a többiek akkor biztos felébredtek volna, ami Peter esetében nem is lett volna baj, de Remus nem tudhatott meg semmit. Így aztán ott álltak a folyosó közepén, az öltözékük pedig mindössze egy pólóból, alsónadrágból, valamint Sirius esetében egy jobb lábra húzott zokniból állt.
- Hogy tudsz zokniban aludni? – fintorgott James, mire Sirius egy ádáz vigyort villantott rá.
- Régen térdzokniban aludtam.
- Gusztustalan ember vagy.
Sirius pár másodpercig kiélvezte a másik fiú grimaszát, aztán hozzá tette:
- De csak néha. Főleg télen, mert a pizsim szára rövid volt, és fázott a lábam, meg elég hideg is volt a szobámban, bár néha meg egyébként olyan pont jó. Meg ugye volt olyan is, hogy...
- Hallatlan! – rikkantotta a Kövér Dáma. – Kiengedtelek titeket, de hogy még utána itt locsogtok, és nem hagytok aludni!

A fiúk útnak indultak. Lassan haladtak, hiszen a köpeny sem volt náluk. Amikor végre a könyvtárhoz értek, Sirius még mindig azt ecsetelte, hogyan szokott aludni – erre egyébként James szerint az a válasz, hogy „rettentő mélyen", tökéletesen lefedi a dolgot, szóval nem igazán figyelt.
A könyvtár ajtaját zárva találták, ahogy az várható volt. Nem volt azonban nehéz besurranni oda éjnek évadján. A nyitóbűbáj elsuttogása után már bent is találták magukat. Bár itt mindig csönd uralkodott, most, a sötétben, a könyvlapok sercegései és Madam Cvikker pisszegése nélkül mégis teljesen más hangulatú volt a helyiség.
- Szóval – nézett körül Sirius. – Mit csinálunk mi az éjszaka közepén, egy szál semmiben a könyvtárban?
Nem számonkérően kérdezte, inkább csak érdeklődve.
- Te tudsz franciául – magyarázta neki James, és elindult a sorok között. Úgy emlékezett, valahol itt tette le azt a könyvet. – És én meg találtam egy francia könyvet, ami az animágiáról szól.
- Tévedés. Én találtam azt a könyvet. És betettem a kupacba, hogy majd elolvassam.
- Jó, de amikor kikölcsönöztük őket, össze-vissza keveredtek, és végül hozzám került. De én meg nem értettem, viszont a képek alapján használható.

Amíg ő a könyvcímeket mustrálta, Sirius nekidőlt az egyik polcsornak.
- És nem volt gyanús, hogyha hármunk könyvei keveredtek, azt nem te tetted oda? Megkérdezhetted volna már akkor, hogy „Hé, te nem tudsz véletlenül franciául? Itt ez a könyv, ilyen nyelven, használhatónak tűnik..."
James rámeredt.
- És te nem tudtál volna szólni, hogy „Hé, tettem a könyvek közé egyet, amit ti úgysem értetek, adjátok már ide!"
- Hát én azt honnan tudjam, hogy te nem tudsz franciául?
- Én meg honnan tudjam, hogy te tudsz?
Sirius értetlenkedve nézett rá.
- Nem látok rá okot, hogy miért ne tudnék.
- Én meg arra nem látok okot, hogy miért tudnék – vágott vissza James. Egy másodpercig szúrós szemmel néztek egymásra, aztán egyszerre nevették el magukat. Amikor abba hagyták, Sirius egy nagy sóhaj kíséretében letelepedett a földre, és meglehetősen bölcs arccal pillantott fel barátjára.
- Mondjak én neked valamit, James?
- Na mondj!

Sirius tartotta egy kicsit a bölcs arckifejezését, aztán felhorkantott.
- A könyv, amit keresel, épp a fejed mellett van.
James megfordult. A könyv valóban a szemével egy magasságban helyezkedett el. Bosszankodva leemelte a polcról, és Sirius felé legyintett vele, majd leült mellé a földre.
- Na, akkor ezt szépen lefordítod majd – szólt, miközben átlapozta a könyvet. – És az alapján megtanuljuk az animágiát. És Remy boldog lesz. És mi is azok leszünk.
Sirius kezébe nyomta a könyvet, aki szintén belelapozott.
- Lefordítani... Az egészet gondoltad? Én csak át akartam olvasni, hogy van-e benne valami kiegészítés a többi mellé.
- Hát nyilván, mivel hogy nincs többi. Vagy csak félig akarsz animágus lenni?
Sirius nyűgösen elfeküdt a padlón.
- Nem. De ez olyan sok!
James ajkai legörbültek.
- Tudom. De tedd meg, légyszi, Remusért.
- Na jó. Remusért.

A könyvtárba bejutni egy dolog volt. Onnan visszajutni a klubhelyiségig egy másik. A hatodik emeleten jártak, amikor léptek zaja ütötte meg a fülüket. Jobb híján gyorsan behúzódtak egy lovagi páncél mögé.
Frics, a mogorva gondnok sietett épp valahova.
- Na most majd megtanítom én neki! – motyogta magában, miközben elhaladt a fiúkat rejtő páncél előtt.
- James – suttogta Sirius.
- Hm?
- Értem én, hogy jó barátok vagyunk, meg hogy kicsi itt a hely, de megkérhetnélek, hogy ne simulj ennyire hozzám? Főleg ne ilyen lenge öltözékben?
James arrébb húzódott, és a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa hangos nevetését. Ám Frics még ezzel együtt is meghallotta őket. Hirtelen megtorpant, és megfordult a saját tengelye körül.
- Csak nem? – morogta.
James a kezét továbbra is a szája előtt tartotta, bár már nem kellett megfékeznie a nevetését, ugyanis nem érzett kedvet a kacagáshoz. Ha Frics megtalálja őket alsónadrágban, egy lopott könyvel a kezükben az éjszaka közepén, abból semmi jó nem fog kisülni.
- Tudom, hogy ott vagy! – vigyorodott el a gondnok, és elindult az őket takaró páncél felé. James érezte, hogy Sirius mozgolódik mellette, és szólni akart neki, hogy ne tegye, de nem tartotta jó ötletnek a piszmogást. – Most aztán lesz ne mulass! – Frics kárörvendő hangja az egész folyosót betöltötte.

Az utolsó pillanatban, akkor, amikor James már biztos volt benne, hogyha a gondnok tesz egy lépést, meglátja őket, egy kéz megragadta, és behúzta egy falikárpit mögötti titkos járatba. Oda még a hold fénye sem világított be, így csak sejtette, hogy Sirius nagyjából hol állhat. Fényt nem mert gyújtani. Halk léptekkel indultak el a járatban. Szerencséjük volt, az a hetedik emeletre vezetett. A Dáma portréjáig futólépésben jutottak el.
- Liberum arbitrium – suttogta egyből James. - Liberum arbitrium!
A Dáma bosszúsan nézett rájuk.
- Az előbb engedtelek ki titeket.
- Jó, most meg engedj be! – szól ingerülten Sirius, és a háta mögé pillantott. – Ez a dolgod, nem pedig az, hogy szundikálj.
A Kövér Dáma vérig sértődött. Felfújta magát, de nem szólt semmit, hanem utat nyitott a két éjszakai kóbornak.
- Hülye nő – motyogta Sirius borúsan, amikor már a klubhelyiségben voltak. – Néha legszívesebben szétvágnám a képét.
James vigyorogva terült el az egyik kanapén.
- A képét, mint az arcát, vagy a képét, mint a festményt?
- Mindkettőt.


A helyzet tehát az volt Remus és James megállapítása szerint is, hogy Sirius nem haragszik rá. Még Petertől és megkérdezte a biztonság kedvéért, hátha tud valamit, amit ők nem, de ő sem szolgálhatott másmilyen válasszal.
Bár pár napja beköszöntött a december, a hó nem akart esni. Helyette szürkeségbe borult az ég, és az ember inkább attól félt, hogy szakadni fog az eső.
James nem örült volna ennek. Jobban szerette a fehér karácsonyt. Bár ez a mostani egyébként is igen szokatlannak ígérkezik. Épp ez járt a fejében, ahogy a klubhelyiség egyik ablakában ülve bámult kifele, amikor két elsős kislány lépett oda hozzá.
- Szia! – kuncogott az egyik. – Bocsi a zavarásért, de nem adnál nekünk egy... - itt megint nevetgélni kezdett, így a másik lány fejezte be a mondatot.
- Egy autogramot? – a biztonság kedvéért ő is röhécselni kezdett.
- Egy mit? – meredt rájuk James.
- Autogramot, tudod! Aláírást – magyarázta az első kislány.
James oldalra biccentette a fejét.
- Tisztában vagyok vele, hogy mi az az autogram.
A két lány ezt egy igennek vette, és az orra alá nyomtak egy-egy noteszt, meg egy pennát. James aláírta nekik, de nem egészen értette a két elsős szándékait. Amikor visszanyújtotta nekik az aláírt füzeteket, elvihogtak egy köszit, és otthagyták.
- Ez mégis mi volt? – motyogta maga elé, a lányok után nézve. Egyre furcsábbak voltak ezek a roxforti napok.

Bár a kérdését költőinek szánta, kapott rá választ. Egy újabb elsős bukkant fel mellette, de őt legalább már ismerte.
- Ugye, milyen idegesítőek? – kérdezte Lottie. – És nekem ezekkel kell együtt élnem!
- Miért akartak tőlem autogramot?
- Mert egy „kviddics sztár" vagy és „tök cukiii" – nyafogta elváltoztatott hangon. Nagyot sóhajtott, és végigmérte Jamest. – Bár őszintén szólva nem értem mit esznek rajtad. Amikor először láttalak, azt hittem, egy undok stréber vagy. Tudod, a szemüveg miatt – magyarázta.
James jobb meggyőződése ellenére bólintott.
- Kösz. Ez igazán kedves.
- Hát igen – bólintott a lány, fel sem véve az iróniát. – Ava-Rose teljesen beléd zúgott, és akkor már Janet is, mert ő mindig azt csinálja, amit Ava-Rose. Én meg mást se hallgathatok, csak hogy te milyen jól nézel ki, és milyen jól kviddicsezel.
- De nem is most volt a kviddics meccsünk – szólt közbe James, mielőtt Lottie teljesen belekezd az önsajnáltatásba. – Miért nem akkor kértek autogramot?
- Mert „Jaaaj, vajon tetszeni fogok neki? Mit gondolsz, Jaaane?". Ezért.
James megértően bólintott. Lottie felült mellé az ablakpárkányra, és épp mondani akart volna valamit, de ekkor visszatért a két szobatársa.

- Lottie! – vinnyogta egyikük sértődötten. – A mi ötletünk volt, hogy aláírást kérjünk tőle! Ugye Jane? – Janet egyetértően bólogatott. – Ne lopd az ötletünk!
James eredeti terve az volt, hogy kiáll Lottie mellett, de rájött, hogy erre semmi szükség.
- Kéne a francnak aláírás! Fogd be és húzz innen, Ava-Rose, vagy megint viszketőport szórok az ágyadba, de ezúttal teszek mellé kelésnövesztő nyúlványt is, aztán nézhetsz, amikor hatalmas dudorok nőnek a seggedre!

Viszketőpor? Megint? James alig bírta megállni nevetés nélkül.
Ava Rose és Janet sértődötten elvonultak, James pedig Lottie-ra nézett. Egy bájos arcú kislány két copfba font szőke hajjal. Igen, valószínűleg, aki még nem hallotta megszólalni, valami ilyesmit lát.
- Szóval miért üldögéltél csak úgy itt? Hol a kompániád? – kérdezte a lány, szinte számonkérően.
- Gondolkodtam. – Az igazság egyébként tényleg az volt, hogy gondolkodott.
Hétfőn ismét telihold volt, előző nap pedig, Remus távollétében tudták gyakorolni az okklumenciát. James rájött, hogyha nem akarja, hogy Sirius megtudja, hogy szólt McGalagonynak, akkor jobb lesz, ha összekapja magát. De még így is alig akartak sikerülni a dolgok, pedig próbálták kihozni magukból a maximumot. Egyre jobban utálta ezt az egészet, amiért minden egyes alkalommal végig kellett néznie, hogy a barátjának milyen kibírhatatlan családja van. Ilyenkor tudta, hogy jól döntött. És azt is tudta, hogy kell hoznia még egy nehéz döntést. Siriusért.

- Gondolkodtál? Olyat is tudsz?
James összeszűkítette a szemeit.
- Mondd, miért is barátkozok én veled?
- Mert ma bájitaltanon felgyújtottam az egyik mardekáros lány haját.
James bólintott. Igen. Valami ilyesmi oka volt annak, hogy kedvelte őt.


A gondolkodás közben meghozott döntést valójában már rég meghozta, de csak így, pár hideg fejjel átgondolt perc után vált véglegessé. Amikor szerdán McGalagony professzor összeírta, hogy kik maradnak karácsonyra a Roxfortban, Sirius odament hozzá, James pedig követte.
- Black és Potter – pillantott fel a tanárnő a listáról.
- Potter? – döbbent meg Sirius, és hátrapillantott a válla fölött. Addig észre sem vette Jamest.
- Aha. Potter – vigyorgott rá James, és még mielőtt egy szót szólhatott volna, a talárja ujjánál fogva arrébb rángatta.
- Te is itt maradsz? Miért? – értetlenkedett.
Letelepedtek a kandallóval szemközti vörös fotelbe.
- Mert nem hagyom, hogy egyedül töltsd a karácsonyt – felelte James. Sirius arcvonásai kissé megenyhültek, szürkés szemei egészen kéknek tűntek.
- Tényleg?
- Tényleg.


Azért persze ez koránt sem volt ilyen egyszerű. Szeretett volna ő hazamenni. Ahogy mindenki más is. Remus és Peter már korábban is beszéltek róla, hogy hazamennek a szünetre, a lányokat pedig megkérdezte, és ők is mind otthon tervezték tölteni a karácsonyt.
Ha marad más, ő haza ment volna. De azt senkinek nem kívánta, hogy egyedül kelljen tölteni a karácsonyt. Főleg nem a legjobb barátjának.
- James! – Hagrid volt az.
- Igen?
A vadőr két lépéssel átszelte a bejárati csarnokot, és a márvány lépcső legalsó fokán álló fiú előtt állt meg.
- Borzalmasan nézel ki!
- Igen? – Remek! Akkor nem csak belülről van ez a dolog...
- Minden rendben?
Hát, most erre mit mondjon? Hagrid inkább meg se várta a feleletet, átkarolta, ő, és a tölgyfaajtó felé terelgette.
- Gyere, csinálok neked egy csésze teát.

Az udvarra kilépve a mostanában szokásos szürkeség fogadta őket. A szeptemberben még kéken tündöklő ég, az aranylombokkal díszített fák, a friss zöld fű, mostanra szürke és kopár lett. A szemerkélő esőcseppek James arcán és szemüvegén landoltak, de annyira nem bánta. Szinte jól esett.
Lebotorkáltak a kunyhóig – a csúszós, sáros földön ez most lassabban ment, mint egyébként. A vadőrlakba belépve Hagrid hellyel kínálta, majd feltette főni a teavizet. Utána ő is leült az egyik hatalmas székre, ami reccsent egyet alatta.
- Szóval? Mi bánt ennyire?
A fiú megvonta a vállát.
- Csak egy kicsit összejött most minden – szólt halkan. – Elég nehéz döntéseket kellett hoznom. Itt töltöm a karácsonyt. Nem hiszem, hogy a szüleim örülni fognak. Persze azt írják majd, de tudom, hogy anya az egész karácsonyt végig búslakodja majd, apa meg megpróbálja vigasztalni, de hát közben ő is maga alatt lesz rendesen. És őszintén szólva, egy kicsit én is. Még sosem karácsonyoztam nélkülük. Meg hát... megszegtem egy ígéretet, sajnos. Szerencsére.
Hagrid megértően bólogatott.
- Hát igen. Nehéz az embernek a családja nélkül töltenie a karácsonyt. De ha gondolod, én nagyon szívesen látlak a szünidő alatt is – ajánlotta fel kedvesen. – Az ígéret megszegésére pedig biztos jó okod volt.