Madam Pomfrey pár napig bent tartotta őket a gyengélkedőn. Hétfőn reggel engedte csak el őket, de akkor sem nagy örömmel. A javasasszony mérges volt, amiért egy olyan átok találta őket telibe, amilyennel még nem találkozott, de természetesen szakértője volt a témának, így rendbe hozta a sérüléseket.
James hátán egy nagy, égő vörös folt éktelenkedett. Siriust ugyanaz az átok találta el, a különbség annyi volt csupán, hogy neki az oldalát és a bal karját csúfította a seb – ő megfordulni szándékozott, amikor Piton eltalálta.

James gyanúja beigazolódott, mardekáros évfolyamtársuk volt a tettes. Sirius látta. Ennek következtében, amint kitették lábukat a gyengélkedőről, tervezgetni kezdték a bosszút.
- Átkozzuk meg úgy, hogy jövő karácsonyig ne is térjen magához – javasolta Sirius. A pálcáját az ujjai közt pörgette, és töprengve, de dühösen meredt maga elé.
James megrázta a fejét, miközben elhaladtak egy nyikorgó lovagi páncél előtt.
- Ne alacsonyodjunk le az ő szintjére. Mi ennél jobbak vagyunk. Legyen valami, ami méltó egy griffendéleshez!

- Szóval ez szerinted méltó? – kérdezte Sirius órákkal később, kritikus pillantást vetve barátjára, amikor James bájitaltan végén Piton mögött ment ki az ajtón, és közben egy pergament ragasztott s hátára, rajta A Roxfort szégyene felirattal, meg gúnyolódó firkákkal.

James szaporán bólogatott, és önelégülten vigyorgott, amikor látta, hogy többen összenevetnek a felirat láttán.
A tudomány itt még nem állt meg. Sirius szerint ez önmagában nem volt elég, így hát órák után felkeresték a Bűbájos Bajkeverők Kelléktárát.
Leon épp akkor nyitott ki, így intett a fiúknak és beterelte őket a kis előszobába, majd onnan át a különféle mókás szerkezetekkel teli helyiségbe.
- Februárra ígértétek magatokat. – Szólt Leon bosszúsan.
- Ó, tényleg. – James elhúzta a száját. – De le vagyunk égve. Azért nem jöttünk.
- Nem kötelező fizetni.
Ez igaz volt, de ő akkor is jobban szerette megadni a vélt árát a holmiknak. Most azonban nem volt kedve vitatkozni, így rátért látogatásuk okára.
- Van kamupénzetek?
- Van hát. Mennyi kéne?
- Egy galleon – felelte Sirius, aki eddig egy sipóló diót nézegetett.

Leon belemarkolt egy kosárkába, majd szemügyre vette a kezébe kerülő hamis pénzeket. Félrelökött két sarlót, és Sirius kezébe nyomott egy galleont.
- Köszi – vigyorogtak rá a fiúk, és már fordultak is sarkon.
- Na, ne olyan sietősen! Egyrészt, meddig akarjátok, hogy galleonnak tűnjön?
James elgondolkodva nézte a barátja kezében csillogó érmét.
- Holnap délelőttig.
Leon felemelte a pálcáját, és a galleonra koppintva motyogott valamit. Az vörösen felizzott, a következő pillanatban pedig, mintha mi sem történt volna, aranylóan feküdt Sirius tenyerében.

Leon ez után még mindig nem engedte el őket.
- Van valami, amit adni szeretnék – kezdte, és kotorászni kezdett a zsebében. Összeráncolt homlokkal kutakodott, míg végül meg nem találta a két keresett tárgyat. Apró, fekete kövek voltak, bennük cikornyás, zöld mintázattal – Ez boszorkánykő. Csak akkor világít, ha a kezedben tartod, és csak te látod a fényét.
A két harmadéves elvette a köveket. Amint James a kezében érzete, meglátta a kőhöz tartozó zöldes fényt. Gyanította, hogy sötétben még inkább szembetűnő a kis kő világítása.
- Éjszakai csínytevéshez tökéletes – kacsintott Leon.
- Jó, de mi most tényleg nem tudunk fizetni.

Ekkor lépett be a terembe Anastasia, kezében nagy halomnyi könyvvel. Mérgesen ledobta őket az egyik asztalra – mire három csilingelő kulcscsomó arrébb ugrott.
A lány kimerülten egyenesedett fel, aztán szemügyre vette a többieket. Amikor a tekintete Jameshez ért, megilletődve vonta fel a szemöldökét.
- Te azt mondtad, hogy nem tudsz fizetni? Te!? Ez fura. Na de mindegy is. Nem kell fizetni. Úgy is kiárusítást tartunk, ugye Leo?
A fiú ezt megerősítendően bólintott.

- Miért? – kérdezte Sirius gyanakodva.
Anastasia fáradtan a hajába túrt.
- Hetedévesek vagyunk. Nemsokára vizsgázunk, nem tudunk erre tovább figyelni. Itt hagyunk mindent, az iratokat ma elvisszük, hogy ne lehessen senkit gyanúsítani, és szabad bejárást biztosítunk ide mindenkinek. Ami még van, az vihető.
- A másik ok – vette át a szót Leon, ahogy odalépett a lányhoz és átölelte a derekát –, hogy próbáltuk, de nem sikerült megtörnünk a szerződésünk mágiáját. – Látta, hogy a másik kettő furcsállva néz rá, így folytatta – Negyedévben vettük át a kelléktárat, az előző vezetők akkor ballagtak el. Azért mi vettük át, mert a bátyám benne volt az előző csapatban, és én voltam az összes csapattag rokona közül a legidősebb. És ez így megy már régóta, örökletes úton. – Leon szája legörbült. – A baj csak az, hogy most Eugene unokaöccse a legidősebb. Ötödéves, hollóhátas, és a világ legnagyobb marhaságának tartja a B.B.K.-t. Nem fogja tovább vinni.

James ezt igencsak szomorúnak tartotta. Az elmúlt években rengeteg segítséget kapott innen, és rossz lesz az elkövetkezendő tanéveket a Bűbájos Bajkeverők Kelléktára nélkül tölteni.
- De ott van Valentine öccse. Ő átvehetné – szólt Sirius elmorfondírozva.
Leon megrázta a fejét.
- Nem. Még csak elsős volt, a másik fiú meg ötödikes. Egyébként próbáltuk megbuherálni az alapító okirat mágiáját, de sikertelenül. Ha Sylvester jövő ősszel bejönne ide, hogy akkor ő most majd árulgat, valószínűleg az egész terem lezáródna, és se ki, se be.
Ennek a szomorú ténynek a tudatában hagyták hát el Bűbájos Bajkeverők Kelléktárát, valószínűleg örökre.


Letörtségük nem tartott sokáig, ugyanis másnap reggel hamar kínálkozott a lehetőség Piton megtréfálására. A lénygondozás óra előtt szinte kínálta magát a lehetőség. Alig páran ültek már a nagyteremben, köztük Piton is.
James és Sirius elhagyták a helyiséget, és közvetlenül előtte elbújtak az egyik lovagi páncél rejtekében. Szemüket a nagyterem bejáratára szegezték, és feszülten figyeltek. Két lány sietve elhagyta a termet, majd egy elsős botorkált ki rajta kedvtelenül. Nem sokkal később pedig megjelent a várva várt mardekáros. Sirius ekkor eldobta a galleont, ami messze gurult – de még látótávolságon belülre – James pedig egy ragasztóbűbájjal a földhöz rögzítette.

Amit ezután Piton művelt, azt nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Először körülnézett, mintha keresné a pénz tulajdonosát. Utána csapdát sejtve körüljárta az érmét. Végül hirtelen lehajolt, és megpróbálta felvenni, de az persze kitartóan ragaszkodott a földhöz. Rángatni kezdte, két kézzel markolta, rugdosta. Sirius a galleonra szegezte pálcáját, és megszüntette a ragasztó varázslatot. Piton, aki ekkor égbe meredő fenékkel, teljes erejéből húzta a pénzt, hanyatt vágódott.

A fiúk a páncél rejtekében pukkadoztak a nevetéstől. A mókájuknak Lily és Almira vetettek véget, akik a nagyteremből kilépve észrevették őket és a hátsó fertáját dörzsölgető mardekárost.

Ebshont professzor ezen a reggelen nagyon izgatottnak tűnt – legalábbis vadul rúgkapáló műlába erről adott tanújelet.
- Remek híreim vannak számotokra! – kezdte ünnepélyesen, amikor minden tanuló megérkezett. – Ma bemegyünk a Tiltott Rengetegbe!
A diákok kis tömege felmorajlott. Páran visszhangozták, hogy „Tiltott Rengeteg", mások felhördültek, valaki sikkantott.

Ebshont nem hallotta őket az extázistól – vagy legalábbis úgy tett. Hangosan felkiáltott:
- Csoport vigyázz! Kettes oszlopba fejlődj! – A tanulók teljesítették a parancsot, leginkább megdöbbenésükben. Az öreg a sor elejére sietett, és egy helyben menetelni kezdett. – Bal, bal, bal, jobb, bal. És most utánam! Vár a Tiltott Rengeteg – kezdte vezetni a diákokat, akiknek humorérzékkel rendelkező fele a menetelés mellett a szavait is visszhangozta.
- Vár a Tiltott Rengeteg!
- Ettől meg nem rettenek!
- Ettől meg nem rettenek!
- Elszaladni nem fogok!
- Elszaladni nem fogok!
- Csak ha egy nagy trollt látok!
- Csak ha egy nagy trollt látok!
- És bal, bal, bal, jobb, bal – vezényelt Ebshont, nem törődve azzal a ténnyel, hogy izgő-mozgó mágikus lábának köszönhetően még véletlenül sem akkor ér a megfelelő végtagja a földhöz, amikor kellene.

Végigvágtak a parkon, és mint egy aurorkiképző növendékei, professzoruk nyomában tartottak a Tiltott Rengeteg felé. Az erdő fái egyre közeledtek, páran erre kissé elbizonytalanodtak, de James és Sirius csak vigyorogva összenéztek. Nekik korántsem volt új a terep.

Ahogy egyre beljebb és beljebb haladtak, Ebshont elhagyta a kiképzőosztagos figurát, csupán dudorászva ment elöl.
- Bolond az öreg – vélekedett Sirius, James pedig nem vitatkozhatott vele.
Az erdő hatalmas fáinak zöldellő lombjai csak ritkán engedtek utat a napfénynek, így tompa sötétség borult rájuk. A távolban patadobogás, hallatszott; valami különös, levendulás-vaníliás illat keveredett a moháéval, és a frissen rügyező fák virágainak elegyével, és az életteli hűvös levegő áthatolt James talárján, bizsergette a bőrét. A bokorban neszelt valami, mire hátrébb egy lány felsikkantott.
- Aggodalomra semmi ok – legyintett Ebshont. – Nem élnek itt annyira veszélyes lények. Esetleg egy-két böklnec, kentaur, trolll, netán betelepített erkling állhat az utunkba, de semmi vészes.
Valószínűleg ezek után az is félt, aki eddig nem.

A recsegő avaron lépkedve haladtak egyre beljebb és beljebb. Aztán valami különösen büdös szag csapta meg az orrukat. Hamarosan kiderült, mi az, amikor Almira fintorogva a fák közé mutatott.
- Fúj! Az egy döglött disznó?
Ebshont megtorpant, mire a mögötte haladó Otto Fray nekiütközött. A tanár egy kézmozdulattal jelezte, hogy maradjanak az ösvényen, ő maga pedig egészen a rózsaszínes lény holttestéig meg sem állt.
- Hmm, már megint – dörzsölgette aztán az állát. Felpillantott a diákokra. – Ez nem disznó, hanem ólálka. Ennek itt, felmetszették a hasát.
- Felmetszették? – kérdezte az egyébként kiállhatatlan Rachel Burke félősen. – De mégis milyen lény tesz ilyet?
- A rosseb se tudja, kisasszony. De ez már nem az első eset idén. No, haladjunk.

A tanulók ez után, ha lehet, még inkább berezeltek. A többség minden apró neszre összerezzent, amikor pedig egy lehulló falevél Margareth Kydd vállára esett, a lány olyan keserves sikításba kezdett, hogyha James nem látja a saját szemeivel a levelet, minimum egy akromantulát képzel maga elé.
- Csendet – nyekeregte Ebshont unottan, majd egykedvűsége hamar elpárolgott, és helyét mérhetetlen öröm vette át. – Itt is volnánk! Még ég a tűz.
A diáksereg körbeállta a professzor által lelt lángokat.

- Íme, a szalamandra – mutatta Ebshont a kis tűzben lakó lényt. – Skarlátszínűnek tűnik, de ez csak a tűz miatt van, egyébként fehér. A vére gyógyító hatású.
- Milyen szép. – Arlett Wilson még a száját is eltátotta, ahogy közel hajolt az apró lényhez. Ebshont a zsebébe nyúlt, és egy marék borsot nyomott a lány kezébe.
- Etesd meg vele.
Arlett megilletődve pillantott rá.
- Én?
Mivel úgy tűnt, hogy Ebshont komolyan gondolja a dolgot, a hugrabugos leguggolt, és leszórta a földre a borsszemeket, amiket aztán az aprócska állat elfogyasztott.
- Így. Most már magunkkal tudjuk vinni. Hat órán keresztül mindenképpen életben marad. Indulás vissza – mosolygott a férfi, és terelgetni kezdte a diákságot. – Adok egy kesztyűt, Miss Wilson, és akkor kézbe tudja venni a jószágot – szólt közben, és ismét a zsebébe nyúlt. Ekkor történt meg a baj.

A földön kuporgó Arlett kinyújtott kezét, hogy elvegye a tanártól a munkavédelmi kesztyűt, de erre sosem került sor. Egy pillanat alatt történt minden. A fák közül kivágtázott egy szárnyas ló, és a lányt figyelembe sem véve vágtatott tovább. Látni azt, hogy a ló mellkasa nekicsapódik Arlett fejének, majd a lába követi, és a lány oldalán és arcán át taposva folytatja útját, borzalmas volt, James pedig elképzelni sem tudta, milyen szörnyű érzés lehet.

A földön fekvő, összezúzott lányt látva földbe gyökerezett a lába, Ebshont pedig csak megvakarta a fejét, és így szólt:
- Ó!
- Ó!? – meredt rá James nagy szemekkel, aztán tett egy lépést a lány felé.
A tanerő kapcsolt, őt visszább lökte és gyorsan Arletthez sietett, de miután megállapította, hogy eszméleténél van, csillogó szemmel fordult a többiekhez.
- Láttátok? Egy abraxán volt!
James nagy szemekkel meredt rá, Siriusból kitört a nevetés, valaki meg hisztérikusan felsikított a hátuk mögött.
- Merlinre, vigye már a gyengélkedőre – szólt James, mire a tanár bólintott, és nyüzüge karjaival megpróbálta felemelni a pityergő Arlettet. Sikertelen próbálkozása láttán James a kezébe temette arcát, Sirius igyekezett nem túl hangosan nevetni. Ebshont nyögdécselt az erőlködéstől, Arlett nem mozdult, majd a férfi a nyelvét kilógatva lihegett.

Almira hitetlenkedve rázta a fejét.
- Hány kiló lehet? Negyvenöt?
- Arlett vagy Ebshont? – kérdezte Sirius, továbbra is a szenvedő férfit figyelve.
Végül persze megoldódott a helyzet: Lily előretolakodott a tétlenül bámuló diákok között, és felhívta rá a tanár figyelmét, hogy ha varázsolna egy hordágyat, majd visszalebegtetné a lányt, azzal többre menne. Ebshont megfogadta a tanácsát.


Ez után a fárasztó nap után James másra sem vágyott jobban, mint egy forró zuhanyra, és a puha ágyára, de közbe szólt az élet. Lecsapta hát az átváltoztatástan tankönyvét az asztalra, amely körül a barátai ültek, felhívva ezzel a fél klubhelyiség figyelmét magára.
- Nemsokára tavaszi szünet – jelentette ki, mivel épp pár perce olvasta a hirdetményt a faliújságon. – Haza mentek? – Végighordozta tekintetét a barátain, akik mind a fejüket csóválták. – Jó. Akkor én igen.

Ez az elhatározása aztán hamar dugába dőlt. Már azon az estén nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ez így nem lesz jó. Mi van, ha haza megy, és akkor lesz vihar? Akkor aztán nézhet! Kezdheti elölről az egész hacacárét a levéllel, meg lophat megint lepkebábot. A francnak se hiányzik! Csak hát ott volt a galleon másik oldala is: hét és fél hónapja nem volt otthon. Azóta akkor egyszer látta a nagyapját Londonban, amikor illegálisan tartózkodott ott, és ennyi. Folyamatosan levelezett a szüleivel, de ez mégsem pótolhatta a valós beszélgetéseket. Könnyebb lett volna, ha neki is olyan hülye családja van, mint Siriusnak, akkor nem hiányoznának ennyire, de nem. Neki csupa kedves, tünemény rokon jutott, aminek általában örült, de most nem kifejezetten.

De hát mit volt mit tenni, ha egyszer még ebben az életben végezni akart az animágiával, akkor nem kockáztathatott. Így csütörtök délelőtt nekiállt megfogalmazni a levelet, amiben közli a szüleivel, hogy erre a szünetre sem megy haza.
Egyedül ült a szobában, és a pennája végét rágcsálta, amikor Remus lépett a hálóterembe. Az ágyban ülő barátjára pillantott, tompa tekintetén látszott, hogy vészesen közeleg a telihold.
- Mit csinálsz? – kérdezte.
- Megírom a szüleimnek, hogy nem megyek haza – felelte James szenvtelenül.
Remus összeráncolta szemöldökét.
- De nem azt mondtad, hogy...
- De. De mégsem.
- Hogyhogy?
James féloldalasan elmosolyodott.
- Most nem alkalmas. Te egyébként miért maradsz?

Remus letelepedett James ágyának a végében, és nagyot sóhajtott.
- Telihold lesz. Az meg jobb itt.
- Jobb? – vonta fel James a szemöldökét. Most tudatosult csak benne, hogy magukról az átváltozásokról még nem is beszélt Remusszal. Ez azért volt, mert a szakirodalom szerint fájdalmas volt, ő meg úgy gondolta, elég a fiúnak ezt havi egyszer átélnie, nem kell neki még külön emlékeztetnie rá.
Remus szomorúan elmosolyodott.
- Igen. A Szellemszállás elég nagy. Otthon meg nincs más, csak a pince.
Jamest még a hideg is kirázta.
- Hihetetlen, hogy képes vagy ezt végigcsinálni minden egyes alkalommal.
- Muszáj – sóhajtott Remus, és kezével végigszánkázott a haján. – Meg hát amúgy is teher ez a szüleimnek is. Az anyám mugli, az apám meg amúgy ért az ilyenekhez, mert hasonló volt a munkája, de nem akarom őket ezzel fárasztani.
- Biztos nem fáradtság nekik.
- Lehet, de én úgy érzem.

Ezzel nem lehetett vitatkozni. James maga is sokszor érezte úgy, hogy teher a szüleinek, pedig azok soha, egy elejtett megjegyzést nem tettek ilyesmi témában. Csak hát csinált sok hülyeséget, és utólag nem volt benne biztos, hogy nem érzik őt problémának. Aztán ő még csak nem is vérfarkas volt.
Valójában, amennyi előítélet kering a vérfarkasokról, már az is pozitívum, hogy Remust nem rakták ki a szülei otthonról. Sőt, elmondása szerint még megpróbálták meggyógyíttatni is. Ez igencsak nagy szó volt a varázslókörökben.

- De most jobban viseled, nem? Holnapután holdtölte, és semmi rosszul lét. – Próbált valami pozitívumot kiemelni.
Remus biccentett.
- Télen folyton meg voltam fázva kicsit, az meg rátesz egy lapáttal. Meg Madam Pomfrey mindig azzal jön mostanában, hogy kamaszodom, és biztos azért – az égre emelte a tekintetét, James meg elnevette magát.
- De a tényleges korod hatással van az átváltozások alkalmával?
- Igen. Régen elég volt egy bezárt szoba, most már tényleg kell a lelakatolt és bűbájokkal védett pince.

Ez elég szomorú volt a maga módján. Belegondolni is fájt, hogy Remusnak már ötévesen meg kellet birkóznia a magánnyal és az átváltozásokkal járó fájdalmakkal – meg ami utána maradt. Neki, Jamesnek ötévesen az volt a legnagyobb baja, hogy nem röpködhetett a muglik közt a játékseprűjével.

Ez a beszélgetés csak megerősítette őt abban, hogy maradnia kell a szünet idejére is. Ha beledöglik is, de animágus lesz. A bagolyházból visszafele tartva úgy döntött, nem megy vissza a toronyba, inkább a szokásos kis erkélyük felé vette, hiszen nem sok idő volt már napnyugtáig.
A balkonon már ott találta Siriust. A fiú a fal tövében ült, szája végéből kilógott a cigaretta.
- Helló! – köszönt, amikor meglátta Jamest. – Már azt hittem, Pipogyusz az.
- Nem hiszem, hogy mostanában ide tolja a képét – legyintett a fiú, és letelepedett mellé. Fokozottan ügyeltek arra, hogy bezárják maguk után az ajtót és még egy jó kis rontással is megfűszerezték a zárat, hogyha valaki megpróbálja feltörni, amíg itt vannak, egy merő ragya borítsa az illető arcát. Piton képe pedig nem volt ragyásabb, mint egyébként. – És te hogyhogy itt múlatod idődet?

Sirius vállat von, és kifújta a füstöt, ami aztán pár másodpercig szürke felhőként gomolygott előttük.
- Kérsz? – tolta a cigit James orra elé.
- Nem akarom elszívni az utolsó száladat.
Sirius elvigyorodott.
- Ez nem az utolsó, van még egy. És nem is adnék egy egészet.
- Ez kedves...
- De kapsz egy slukkot.
James gyanakodva méregette a cigarettát, mire Sirius gúnyosan elmosolyodott.
- Nem mered?
- De – közölte, és morcosan karba fonta a karját. Habozva folytatta. – Csak...
- Csak?
- Csak azt mondják, elsárgul tőle az ember foga...

Sirius hangosan felnevetett.
- Merlin basszon tarkón, hát nem hiszlek el! – Nekidöntötte fejét a kőfalnak, és hitetlenkedve nézett maga elé. – Nézz már rám. Szerinted az én fogaim milyenek?
- Fölül a jobb négyes kicsit ferdén áll – felelte James, rá se pillantva barátjára.
Sirius beletörődően megcsóválta a fejét.
- Na, ígérem, hogy egy szippantástól ugyanolyanok maradnak a fogaid, mint voltak.
- Tuti?
Mivel a fiú ezt megerősítendő bólintott, James elvette tőle a cigit, és az ajkaihoz emelve jól megszívta. Érezte, ahogy a tüdeje megtelik a maró füsttel, minden porcikája friss levegőért kiáltott. Köhögve próbált megszabadulni a kellemetlen érzéstől, míg Sirius nagyon is jól szórakozott rajta.

Amikor már Jamesnek sikerült leredukálnia az átlag percenkénti kétszáz köhintést tízre, a mellkasát csapkodva pislogott rá.
- Hogy tudtál te erre rászokni?
Sirius oldalra döntötte a fejét.
- Most már jobb, tényleg csak az eleje ilyen ergya. De tudod, ha otthon vagy és rohadtul unatkozol, akkor nem zavar, ha valami nem jó, mert legalább más, mint a megszokott, unalmas dolgok. És egyébként nem szoktam rá. Ez az egy doboz van nyár óta.

James akkor sem tudta elképzelni, hogy lehet erre a förmedvényre rászokni, mert neki épp kezdett hányingere lenni. Próbált inkább másra koncentrálni.
- És hogyhogy most megint előkaptad?
Sirius csak a vállát vonogatta, és visszavette a félig leégett szálat. Csöndben ültek egy darabig, csak a füst gomolygott köztük. Aztán a cigaretta szál teljesen leégett, Sirius pedig elnyomta maga mellett a földön, majd lehajította, a korláton át. Végül megszólalt.
- Ma van Regulus születésnapja.

James átgondolta, hogy Sirius vajon mit akar ebből kihozni, de nem volt biztos benne, hogy teljesen érti.
- És nem tudtál neki ajándékot venni, mert nincs egy fityingünk se – mondta ki a tényt, amit sikerült megállapítania.
- Ha lenne pénzem se kapna semmit. Tiszta hülye.
- Mit csinált? – James összeráncolt homlokkal gondolkodott, hallott-e valami különös hírt a mardekárosról, de semmi nem ugrott be neki.
Sirius vállat vont. A lemenő nap fénye megvilágította az arcát, és jól láthatóvá vált egy aprócska ránc a két szemöldöke között, amikor válaszolt.
- Semmit. De neki amúgy is a hülye anyánk hülye ajándéka kell. Legyen boldog vele.

James szívesen mondott volna erre valami okosat, de sajnos nem jutott eszébe semmi használható ötlet.
- Beszéltetek mostanában? – kérdezte inkább. Sirius csak a fejét rázta. – De karácsony óta csak megbékélt, rengeteg idő eltelt azóta. Pár nap múlva húsvét.
- Jól elvan ő a kis mardekáros barátaival – legyintett erre.
- Csak menj oda hozzá, váltsatok pár szót, esetleg kívánj boldog szülinapot.
- Persze. Aztán egymás vállán zokogva bocsánatot kérünk, majd felsegítjük egymást egy hippogriffre, és elszállunk a naplementében – bólogatott Sirius.
Végszóra megérkezett Peter, izzadtan és ziláltan.
- Naplemente – lihegte kifulladva.
James Siriusra nézve bólintott, jelezvén, hogy ő is egyetért a naplementés-hippogriffes ötlettel – még ha Peter nem is éppen ezért utalt a természeti jelenségre.

Most, hogy a nap utolsó sugarai világították csak meg a kastély épületét, a két fiú is feltápászkodott a földről, és szokás szerint együtt mondták el a pálcájukat a szívük fölé tartva:
- Amato Animo Animato Animagus
És akkor végre történt valami. A kettős szívdobogás, amiről a könyv írt első alkalommal jelentkezett Jamesnél. Meg kell hagyni, nem volt kellemes érzés – mintha hirtelen még valami fáradhatatlanul pumpálni akarna a mellkasában, de minduntalan beleütközne a már ott lévő szívébe. Ezek az ütközések kifejezetten rossz érzést keltettek benne, de szerencsére amilyen gyorsan jött ez az egész, olyan gyorsan el is múlt.

A mellkasára szorított kézzel, zavartan pislogott barátaira. Peter csodálkozva nézte őt, Sirius vigyora pedig a füléig ért.
- Neked is kezdi?
- Aha – bólogatott még mindig kissé révületben. – Miért, te is érzed már?
- Igen. Akkor kezdődött, amikor Piton ránk tört. Csak előtte nem akartam mondani, aztán meg elfelejtettem említeni.
Peter úgy kapkodta köztük a fejét, mintha egy gyorsan mozgó cikeszt próbálna követni.
- Miről beszéltek?
- A kettős szívdobogásról.

Hihetetlen volt, hogy idáig eljutottak. Már csak Peternek kell, és ha aztán jön egy vihar... Készen lesznek! Jó, persze, valamiféle gyakorlás majd még kell, de az igazán rizikós részeknek vége. Nem kell egymás fejében turkálniuk, nem kell egy levéllel a szájukban mászkálniuk, nem kell Londonba szökdösniük hülye hozzávalókért és nem kell a napálláshoz igazodniuk.
- Jelentem, uraim, a Katica-ügy vége felé közeledik – jelentette ki James izgatottan. A Katica-ügy elnevezés Sirius felvetése óta rajta maradt az animágián, mert egy katicabogár minden, csak épp nem gyanús, így bármikor beszélhettek róla anélkül, hogy bárkinek is megforduljon a fejében, micsoda illegális terv részleteit szövögetik maguk közt.

Vidáman tértek hát vissza a klubhelyiségbe, és amikor Remus megkérdezte, minek örülnek annyira, csak annyit mondtak neki: Ne aggódj, Remy, te leszel az első, aki megtudja.
Nem tették hozzá, hogy remélhetőleg az utolsó is.