Mint kiderült, a fiú valóban elszánta magát. James meg jó barátként nem tehetett mást, mint hogy segít neki kikészíteni a Black família tagjait.
Azt, hogy Sirius mennyire komolyan gondolta a dolgot, tökéletesen jelezte az, hogy amikor másnap reggel James felébresztette, nem nyavalygott, hogy még aludni akar, hanem tettre készen kikecmergett az ágyból.
- Te tudtad, hogy az anyámnak holnap lesz a születésnapja? – kérdezte két ásítás között. James megrázta a fejét, mire Sirius folytatta. – Először arra gondoltam, hogy leosonhatnánk Roxmortsba, és vehetnénk neki valami igazán utálatos dolgot, de aztán rájöttem, hogy semmi sincs nyitva. Viszont nem tudom, téged mennyire zavart éjjel az a kis szemét manó, de én háromszor ébredtem rá fel, még úgy is, hogy az ajtón kívül volt.
James bólintott. Őt is rettentően idegesítette a karácsonyi manó. Jó poén volt, de ideje megszabadulni tőle. Értette a célzás, nyomban bevitte a kis elfet a szobába.

- Hát eljött a szép karácsony! Hát eljött a szép karácsony! És a Boldog Új Év! – dalolta rendíthetetlenül.
- Turpis Verbum – szegezte rá a pálcáját Sirius.
A manó pár másodpercig mozdulatlanul áll, majd ismét belelendült az éneklésbe:

- A modorod olyan rémes,
Amúgy kár volt megszületned.
Csúnya vagy, s kibírhatatlan,
Fala lala lala la la!
Elviselni már nem tudlak,
Fala lala lala la la!

- Ugh, ez elég durva, nem? – nevette el magát James.
- Az – bólintott Sirius. – Tökéletes.
Természetesen ennyi nem volt elég.
Amikor a fiúk lementek reggelizni, csupán a hollóhátas lány és Lottie ült az asztalnál. Morcos pillantásokat vetettek egymásra evés közben.

Sirius a griffendéleshez lépett.
- Nincs véletlenül egy fényképezőgéped?
- Véletlenül pont van – felelte a lány.
- És kölcsön adod?
- Nem. Miért adnám? Ki vagy te, hogy csak úgy odaadjam neked? – háborgott. Aztán összeráncolta a szemöldökét. – Bár... Na jó, megkapod. De csakis a tesóm miatt. És csak abban az esetben, ha szabályszegést akarsz vele megörökíteni.
A fiú elmosolyodott, és bólintott.
- Ó, ne aggódj, durva lesz. Ígérem, hatalmasat fog szólni.
- Jó, nem érdekel. Az éjjeliszekrényemen van a gép, fogd be és szerezd meg magadnak! – szólt a kislány. James még mindig el tudott képedni rajta, hogy milyen szinten borzalmas a modora.
- De mi nem tudunk felmenni a lányok... - figyelmeztette volna Lottie-t, de ő a szavába vágott.
- Ő feltud – mutatott Siriusra. – Már láttam. És most hadd egyem már meg nyugodtan a reggelimet!

A fiúk elvettek egy-egy szelet pirítóst, és inkább otthagyták az asztaltársaságot. James nem igazán díjazta volna azt az ötletet, hogy maradjanak, őszintén félt, hogy Lottie esetleg nem a szendvicsébe harap bele, hanem az ő lábába.
Sirius valóban tudta, hogyan lehet feljutni a lányok hálótermeihez. Elmondása szerint még év elején egy felsős fiú mutatta meg neki, amikor vissza akarta kérni Agathát Lilytől. A béka, akinek a neve gyakran változott, most is ott lapult a fiú zsebében.
- Szóval Derek azt mondta nekem... Vagy Jeremy? Mindegy. A lényeg, hogy azt mondta: ki kell mondani ezt a varázsigét, és oda mutatni a pálcáddal, arra a kis arany mintára a szőnyegen. Permittere! Így, és most a kis csiga alakú motívumokra lehet lépni.
Magabiztosan elindult felfele, James pedig követte. Nehéz volt így feljutni, kicsit ugrálniuk kellett, ha az egyik minta messzebb volt a másiktól, ettől pedig egy kissé elfuserált tánchoz hasonló mozdulatokat tettek.

Végül megtalálták a keresett szobát. Első évfolyam – hirdette a felirat.
A helyiség olyasmi állapotban volt, mint amikor szeptember elsején a tanulók belépnek a szobájukba, ami csak arra vár, hogy saját holmijaikat szétszórják, ágyaikat széttúrják, ruháikat a földön hagyják. De most még a ládák sem álltak az ágyak előtt. Csupán egyetlen fekhely előtt hevert tároló. Lottie ágya szépen be volt vetve, ládája lecsukva, éjjeliszekrényén is rend uralkodott; de valóban ott díszelgett a fényképezőgépe.
- És akkor mi is a terv? – kérdezte James, amikor Sirius felvette a gépet, és a szeméhez tartva lefotózta őt.
- Lefényképezed, hogy mennyire élvezem az ajándékaimat, és azt is elküldjük annak a némbernek.


A kandalló előtti fotelre lehuppanva James felemelte a kamerát.
- Mehet? – kérdezte, mire Sirius bólintott, és az ajándékba kapott könyvet és nyakkendőt egy mozdulattal a lángok közé hajította, majd a hüvelykujját feltartva, kedvesen belemosolygott a kamerába.
James több fényképet is készített. A gép azonnal kiadta a fotókat. Valószínűleg Lottie az Abszol úton szerezhette a kamerát, mivel nem kellett abba az oldatba külön belemártogatni az elkészült képeket, amiktől azok mozogni kezdenek. Ez a funkció bele volt építve, így a fotókon tökéletesen látni lehetett, ahogy lángnyelvek az ajándékokat nyaldossák.
- Rohadt jó képek lettek – állapította meg Sirius. – Az egyiket megtartom. Egyet kapsz te, egyet kiteszünk a szobában, egyet kap a fényképezőgép őrült tulajdonosa, egyet meg az anyuci.
James nem bírta ki nevetés nélkül, Sirius pedig még hozzá tette:
- Meg kap egyet abból is, amit Roxmortsban csináltunk. Több olyan is van, amin bemutatunk, az egyik mehet neki?
- Ó, én is szegüljek szembe? – vonogatta James a szemöldökét, mire Sirius oldalra biccentette a fejét.
- Volnál oly szíves?
- Hogyne volnék!


Szépen becsomagolták az ajándékokat, Sirius pedig még írt egy levelet.

Születésnapodra!

Eljött ez a nap is! Negyvennyolcadik születésnapod ünnepe. Bár nem tudom, kinek ünnep. Maximum gyászünnep. De látod, egyszer te is megvénülsz.
Karácsonyra küldött ajándékaidnak valóban nagy hasznát vettem. Tökéletes tüzelőanyagnak bizonyultak itt, a Griffendél klubhelyiségében, mint azt a mellékelt képen is láthatod. Azt is láthatod, hogy mennyivel szebb, kellemesebb és otthonosabb, mint a Mardekáré. Örülök hát, hogy nem a tó alatt csöpög a fejemre a szutykos víz.
De ne csak rólam beszéljünk, elvégre ez az ünnep rólad szól, és amúgy is imádod, ha te vagy a téma. Remélem kellemes meglepetésben volt részed, amikor kinyitottad ajándékaidat. A képen azt láthatod, drága James barátommal mennyire élvezzük a szünetet. A kép külön neked készült, így kívánunk boldog karácsonyt és kellemes születésnapi ünnepeket. Az éneklő manó – amely még véletlenül sem egy haszontalannak bizonyult, továbbajándékozott tárgy –, önmagától énekel, de a kedves versszakokat nekem köszönheted, az én bűbájom tette lehetővé, hogy ilyen szép, őszinte sorokat énekeljen neked. De képzeld, találtam még egy bűbájt: így már elveszíteni sem fogod, önmagától vissza fog menni a házunkba, ha minden jól megy. Nagyon büszke lehetsz rám! És amiatt sem kell aggódnod, hogy eltörik, vagy egy kósza átok tönkreteszi, önjavító bűbáj van rajta. Hát nem fantasztikus!?
Ja, és:
"Reményeim szerint jó hatással lesz rád. Remélem, belátod, milyen jószívű vagyok veled: annak ellenére, hogy sosem írsz nekem, ilyen drága és hasznos ajándékokkal leplek meg születésnapod alkalmából.
Úgy gondolom tehát, szerencsésnek mondhatod magad. Azt akarom hát, hogy amikor a nyáron hazamegyek megfelelően viselkedj. Ne halljam a szavad, ne érezzem azt, hogy egyfolytában ellenkezel. Nem kell a hiszti és a dac, mert elmúltál már kétéves, és bár én szerencsére nem ismertelek annyi idős korodban, el tudom képzelni, milyen kiállhatatlan és idegesítő kisgyerek lehettél. Térj észhez, és elnézem eddigi, anyaként vallott kudarcaidat."
Na csá!

James elismerően füttyentett, amikor Sirius a kezébe nyomta a levelet, hogy olvassa el.
- Ez nagyon kemény!
- Ugye? – vigyorgott a fiú, és visszavette a levelet.
- De nem lesz ebből baj? Nem akarom, hogy emiatt vesszenek össze veled.
Sirius elkomorodva vállat vont.
- Legalább lesz rá indokuk.

Együtt indultak el a bagolyházhoz. Az előcsarnokban összefutottak Regulusszal, mire Sirius gyorsan a háta mögé rejtette a csomagot.
- Mi van a kezedben? – kérdezte az öccse.
- Semmi.
- Mi van a kezében? – fordult Jameshez, mire ő csak megvonta a vállát.
Mivel továbbra is kérdő tekintettel állt előttük, Sirius megmondta az igazat.
- Születésnapi ajándék – felelte, és leeresztette a kezét. A manó hangos puffanással odébb esett a csomagban.
- Ó, tényleg, holnap lesz anya születésnapja – csillant fel Reglus szeme. – Szerinted mérges lesz, amiért nem én nem küldök neki semmit? – James biztos volt benne, hogy Sirius ajándéka után Walburga egy patkányfarkat is nagyra értékelne kisebbik fiától, de inkább nem tette szóvá. – Te mit küldesz neki? – kérdezte kíváncsian, aztán meghallotta, hogy ének szűrődik ki a csomagból, és fülelni kezdett.

- Ó, szétverünk! Ó, szétverünk!
Nem ragyog majd a képed!
Letörlöm majd a mosolyod,
Tán a szemed is kinyomom!
Ó, szétverünk! Ó, szétverünk!
A lényeg az, hogy fájjon.

Regulus dühösen pillantott a fivérére.
- Ezt ne merészeld elküldeni neki!
- Ugyan miért ne?
- Mert az édesanyád! Nem ezt érdemli!
Sirius gúnyosan elmosolyodott.
- Ja, ahogy neked is. És mondd, te mit is kaptál tőle szülinapodra? – Regulus összeszorította a száját, szürke szemeiben szinte látni lehetett, hogyan kavarog benne düh. – Hm?
A fiú lesütötte a szemét, és halkan, franciául adta meg a választ, hogy James ne érthesse.
- Így van – bólintott Sirius dühösen. – Egy lábtörlőt. – Hát, így már James is értette. – És az előtt? Ja, hogy akkor elfelejtette, hogy születésnapod van, a tizenegyedik, azaz legfontosabb, és júniusban kérdezte meg, hogy hé, az nem volt már valamikor? Igen, szerintem is valami szuper ajándékot érdemelne. Miért nem veszünk neki egy házat, ahova nyáron mehet, hogy akkor se kelljen a képünket néznie? Megvan! Mert már van egy neki erre a célra.
- Akkor sem ezt érdemli. És nem tölti ott az egész nyarat – sziszegte halkan Regulus.
- Jó, akkor védjed! Én belefáradtam abba, hogy felmentsem, miért volt megint épp egy köcsög kurva. Majd te is rájössz, ha meg nem, akkor így jártál. Most pedig engedj ki!
Regulus remegve sóhajtott, és ellépett az útból. Sirius elviharzott mellette, James pedig csendben követte. Kiléptek a tölgyfaajtón, belegázoltak a szilánkos hóba. A csípős szél az arcukba csapott, ők pedig elszántan a bagolyház felé indultak. Regulus még az ajtóból utánuk kiabált.
- Undorító, amit csináltok! – ordította, szinte kétségbeesve, és becsapta az ajtót. Az nagyot dörrent, mint valami ágyú, a közeli ablakok beleremegtek.
- Te vagy undorító! – kiabált visszafordulva Sirius, és belemarkolt a hóba, majd az ajtónak dobta.
- Jó, nyugi már! – szólt James lágyan, mire a fiú vetett rá is egy mérges pillantást, és a hóban trappolva indult tovább.
Szótlanul meneteltek a bagolyházig. Amikor felértek, Sirius a falnak döntötte a hátát, nagyot sóhajtott, aztán mosolyt erőltetett az arcára.
- Minden rendben? – kérdezte James aggódva. Bár igyekezett, hogy úgy tűnjön nem aggódik. Miért is kéne?
- Persze – lökte el magát a faltól a fiú, mire fekete haja az arcába hullott. – Összeveszünk, kibékülünk és kezdjük elölről. Néha megverem, ő meg szemen köp. Tönkre teszi a cuccaim, én meg elhordom mindennek. Felveszi a ruháim, hogy idegesítsen, én meg kiröhögöm, mert hülyén néz ki bennük, meg amúgy is. Eszek a kajájából, ő meg nyakon vág. Ilyen az, ha testvéred van.

James nagyobb meggyőződése ellenére bólintott.
Az utolsó lépés az volt, hogy kifundálják, melyik bagoly a legalkalmasabb az ajándék szállítására. Valami kis ronda, akihez Walburga nyilván nem szívesen érne, hogy leoldozza a lábáról a levelet? Vagy legyen szép; higgye, hogy valami kellemes meglepetésben lesz része? Végül Álmos mellett döntöttek, elvégre csak Sirius baglya volt – még ha a fiú állította is, örökbe adta a Roxfortnak. A nő így tudhatja jól, a fiától kap csomagot.

Ebéd után ismét kimentek, de ezúttal élvezték a tél adta lehetőségeket: hógolyóztak, hóembert építettek és a felsős mardekáros fiúkat dobálták, amíg azok meg nem unták, és vissza nem vonultak a kastélyba. Tipikus, gondolta James. Most, hogy nincs mögöttük annyi ember, nem mernek vissza támadni.
Miután már úgy érezték, mindenük lefagyott, visszabaktattak ők is a kastélyba, és a forró kandalló előtt melegedtek fel, majd folytatták a könyv fordítását.


A következő nap is eseménydúsan telt.
Reggeli után szintén kint töltötték az idejüket, de nem nagyon tudtak mit kezdeni magukkal.
- Szánkózni akarok – görbült le James szája, amikor végignézett a havas tájon.
- Épp van egy a zsebemben – motyogta Sirius, kezében havat morzsolgatva.
- Nem vagy vicces – mutatott rá James. – Viszont nekem van egy csúcsszuper, hiperfantasztikus ötletem. Szerezz valami nem használt teremből két széket! – mondta, és ő maga is visszament a kastélyba. Amíg Sirius – nem sok kedvvel – elment székekért, ő az egyik szertárba lopózott be. Na, nem mintha annyira lopakodnia kellett volna, alig akadt rajtuk kívül bárki a kastélyban. Fogott két Kométát meg egy Magifix ragasztószalagot, és azokkal vonult vissza az udvarra.
- Ebből mi lesz? – kérdezte Sirius rosszat sejtve.

Valami szánkó szerűség lett. A két szék lábát ráragasztották a seprűk nyelére.
Kétkedve nézték elkészült művüket.
- Ez biztonságos? – vonta fel Sirius a szemöldökét.
- Nem hinném – vonta meg James a vállát. – Na, próbáljuk ki!
- Jó, de én ülök hátra.
Elhelyezkedtek a székeken. James mocorgott egy darabig, aztán hátra fordult.
- Zavar, hogy nem tudok kapaszkodni.
Sirius megoldotta a problémát. Fogta a ragasztószalagot, és jó párszor körbetekerte a fiú teste és a szék támlája, valamint ülése körül.
- Kész is!
Önmagát csak egyszer rögzítette így, hiszen tudott kapaszkodni az előtte lévő szék támlájába,
- Mehet?
- Mehet!

Lökni kezdték magukat, le a kis dombon, aminek a tetején megalkották a seprű-szánkót. Szép lassan csúszni kezdtek, majd hirtelen elemelkedtek a talajtól. Torkaszakadtából ordítottak, ugyanis vészes gyorsasággal közeledtek a kastély fala felé.
- Csinálj valamit! Csinálj valamit! – kiabálta Sirius, és a hatékonyság kedvéért teljes erőből szorította James vállát.
- Dőlj hátra! – kiabált vissza, és ő is a támlának szorította a hátát, amennyire csak tudta. Az utolsó pillanatban emelkedtek fel, de az egyensúlyt nem tudták rendesen megtartani, fejjel lefele repültek tovább. A szék aljába kapaszkodtak, és továbbra is ordítottak. Mindketten próbálták visszafordítani magukat, csak épp az ellenkező irányba, így nem jutottak semmire. Végül egyszerre próbáltak kitérni a fúriafűz egy haragos ága elől, és mivel az elől csakis balra mozdulhattak el, párszor oldalra bukfenceztek a levegőben, míg végül sikerült megmaradniuk talppal lefelé.

A ragasztó meglazult, a székek lábai ijesztően mozogni kezdtek, de nem tehettek ellene semmit. Még csak foglalkozni sem tudtak vele, mivel a Tiltott Rengeteg felé tartottak.
- Irányítsd! – kiabálta Sirius James fülébe, ő pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy egyetlen fának se csapódjanak neki. Szlalomozva suhantak a fák között, de nem kerülhették el az elkerülhetetlen. Annyi volt csupán a szerencséjük, hogy a fa, aminek nekicsapódtak, még fiatal volt. Nem volt vastag törzse, amire felkenődhettek volna.
Lepattantak róla, és az után a pár másodperc után, ami alatt James csak tompa zúgást és sötétséget érzékelt, látta, hogy az egész szánkójuk szét esett. Az egyik seprű eltört, a másik a székéhez rögzítve lifegett. Ő nem esett ki a székből, tartotta a ragasztó, csakúgy mint Siriust.

A fiú épp kibújt belőle, amikor rá esett a pillantsa.
- Ez rohadt jó volt! Még egyszer! – kiáltotta, amint észrevette, hogy James őt nézi.
- Előbb szabadíts ki – kérte, mert indulás előtt olyan vastagon rátekerte a ragasztószalagot, hogy nem bírta letépni magáról.
Sirius odalépett hozzá, és nekiállt megkeresni a ragasztó végét, hogy azt megfogva lehúzhassa róla.
- Vérzik a fejed – mondta neki James, miután megszabadította a ragasztószalagtól.
Sirius a fejéhez emelte a kezét, és amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban vérzik, legörbült a szája.
- Meg fogok halni.
- Dehogy fogsz – nevetett James.
- De. Minden bizonnyal – közölte rezignáltan, és leereszkedett a földre. James lehajolt, és gyúrt egy apró hógolyót. – Örülök, hogy megismerhettelek. Rád hagyom a pennáim és a ládám, meg annak minden tartalmát, valamint Remust és Petert.
James elnevette magát.
- Őket nem hagyhatod rám. Nem a gyerekeid. – A kis hógolyót Sirius kezébe nyomta, aki közben már hanyatt elterült. – Szorítsd oda.
Pár perccel később már nem is szivárgott a vér a sebből.


Ott álltak tehát a Tiltott Rengetegben, és volt egy törött meg egy rendes seprűjük, valamint két, láb nélküli székük. Apró pelyhekben hullani kezdett a hó. Volt ebben valami megfoghatatlanul szép.
- Miért nem jöttünk eddig a Tiltott Rengetegbe? – kérdezte Sirius, és lassan elindult az erdő fái közt, nagyokat lépve a hóban.
James követte.
- Mert Remus azt mondta volna: ezt már nem néznék el, kicsapnának minket, ha bemerészkednék. Peter meg azt: annyi furcsa teremtény van ott, és nem is tudjuk, hogyan védekezhetnénk ellenük, inkább együnk valamit.
- Akkor micsoda mázli, hogy most egyikük sincs itt – vigyorodott el Sirius. – És nekünk amúgy is muszáj ide jönnünk. Keresnünk kell egy helyet, ahova nem süt a nap, és ahova ember még nem tette be a lábát.

Ez valóban így volt. Az animágia könyvvel egészen jól álltak, a felét már biztosan lefordították. Márpedig a könyvben az állt, hogy harmatot kell gyűjteniük, de olyat, ami napfénytől és emberi lábaktól érintetlen. Hol máshol bukkannának ilyen helyre, ha nem a Tiltott Rengetegben?

Egyre beljebb és beljebb haladtak az erdőben. A megnyugtató csöndben csak a hó finom ropogása hallatszott a lábuk alatt, ők pedig nem is értették, miért tiltott betenni a diákoknak a lábukat ide.
Egyszer csak halk nyöszörgésre lettek figyelmesek.
- Hahó! – szólt egy vékonyka hang. – Van ott valaki?
A fiúk nem tagadhatták, hogy ott vannak, hiszen halkan beszélgettek, a lépteik pedig hangosak voltak a friss hóban.
- Csak mi – felelte Sirius, és elővette a pálcáját.
- Ki az a mi?
James is előhúzta a pálcáját, és tétován felelt.
- Hát... csak ő meg én.
Halk szipogás.
- Segítsetek! Kérlek...
A fiúk egymásra néztek. Nem tudhatták, miféle lények lakják az erdőt. Mi van, ha valami különös teremtmény elesettnek mutatja magát, de valójában egy fenevad? Vagy ha csak a hangja ilyen cingár, ő maga meg egy behemót, aki csak arra vár, hogy felfalja őket? De mi van, ha valaki tényleg segítségre szorul?
- Hol vagy?
- Itt, a pataknál. Ahol kidőlt egy fa.

James és Sirius megkerültek néhány fát, így láthatóvá vált a befagyott patak. Annak a mentén tettek pár lépést, amikor megpillantották segélykérőjüket. Felkiáltottak, és előre szegezték pálcáikat. De a lény sem rémült meg kevésbé, felsikoltott.
- Ne bántsatok! – kérte, amikor meglátta őket, és rászegeződő pálcákat.
A fiúk pár másodperc után belátták, hogy kezdeti rémületük alaptalan volt.

Egy kisfiú kuporgott a földön. Vagy valami olyasmi. Világosszőke haja a piszkos arcába hullott, ahol szinte világítottak kék szemei. De ami először megrémítette a fiúkat, az az volt, hogy meztelen felsőteste ló alakban folytatódott. A kis kentaur a földön hevert, egyik hátsó lábára vékony faág zuhant, nem tudott szabadulni. Hiába forgatta felsőtestét, nem érte el a lábát, bár úgy tűnt, nagyon meg van ijedve, és minden erejével próbál szabadulni.
- Beszorultál? – kérdezte James a nyilvánvalót, mire félősen bólintott.
- Várj, kiszabadítunk.
Miután a puszta kezükkel nem tudták megmozdítani a fát, eszükbe jutott, hogy ők tanultak olyan bűbájt, amit ilyen alkalmakra találtak ki.
Kiszabadították kis kentaurt a fogságból. Ő ekkor felállt – a lába, amelyre a fa esett, nem bírta megtartani a súlyát, így a másik háromra támaszkodott.
- Köszönettel tartozom nektek – szólt a fiúkra nézve.
- Hát igazán nincs mit – felelte James kissé még mindig megilletődve. Eddig sosem beszélt kentaurokkal.
- Az erdő veszélyes hely az emberek számára – mustrálta őket a kentaur. – Miért merészkedtetek ide mégis? Főként egyedül, csikóként.
Jamest már sokféleképpen hívták. Az édesanyja gyakran Jamie-nek, a nagyapja gyereknek, a mardekárosok hülye gyereknek. De csikónak, na úgy még senki!
Nagyon úgy tűnt, hogy Siriust sem, mert ő is legalább annyira furcsán nézett a kis teremtményre.
- Mi csak... – kezdte végül. – Keresünk egy helyet. Ahova ember még nem tette be a lábát, és ahova a nap nem süt. Gondoltuk, itt biztos találunk ilyet.

A kis kentaur bólintott.
- Valóban. Oda vezetlek titeket, amiért megmentettek – csillant fel a szeme.
- Megtennéd? – csodálkozott James, mire a kentaur bólintott. Vidáman szökdécselve indult el az erdő mélye felé. James és Sirius vetettek egy sokatmondó pillantást, majd a nyomába eredtek.
- Te miért vagy egyedül? Hol van a... - Sirius itt egy kis szünetet tartott, bizonyára nem tudta eldönteni, hogy a „csorda" a megfelelő szó, avagy sem – többi kentaur? Én úgy tudtam nem szoktatok egyedül bóklászni.
- Nem is. Az az igazság, hogy elkóboroltam. Megláttam egy denevért, és télen olyan ritkán látni őket. Hát követni kezdtem. Ő egyre messzebb szállt, én meg már távolt voltam a többiektől. Elfáradtam, így lepihentem egy fa mellett. A szél azonban rettentően fújt, és rám szakadt az az ág.
James nézte egy darabig, ahogy kis kentaur a vékonyka lábait kapkodja – nem tudta eldönteni, hogy azért jár ilyen viccesen, mert fáj a lába, amire gally szakadt, vagy csak még kicsi, és egyébként is így jár – majd megkérdezte:
- És a többiek nem kerestek?
- De. Hallottam, amikor elvágtattak, nem messze tőlem. A nevemet kiáltozták, de ők nem halottak engem.

Egy szűk ösvényen haladtak, ami most jobbra fordult. Mindkét oldalán hólepte bokrok sorakoztak.
- Nem fázol? – kérdezte James a kentaurt, mert a kisfiú meztelen felsőtesttel haladt előttük, ő maga pedig igencsak vacogott több réteg ruha alatt is.
- Nem. Nekünk nincs szükségünk ilyenekre – mutatott James köpenyére.
Az ösvény kiszélesedett, így egymás mellett tudtak tovább haladni. A kentaur nagyon vidámnak tűnt, a hulló hópelyheket ugrándozva, nagyokat kacagva kapdosta el, majd futott egy kört a fiúk körül.

James úgy tudta, ezek a félig ember, félig ló teremtmények komolyak és büszkék, és meglehetősen szófukarok, az előttük szaladgáló példány nem ezt a képet mutatta. Persze meglehet, hogy csak csikók ilyen kis bohókásak, felnőttkorukra ők is megkomolyodnak.
A kis kentaur hirtelen lefékezett, mire Sirius majdnem átesett a hátán.
- Ott – mutatott előre. – A fák elég sűrűn nőnek, a nap aligha süt be közéjük. Ember pedig nem járt erre rajtatok kívül.
A hely valóban olyasmi volt, mint ami kerestek.
- Köszönjük szépen – fordultak a kis kentaurhoz, aki rájuk mosolygott.
- Nincs mit – mondta, aztán még hozzá tette: – Még sosem beszéltem emberekkel.
- Nos, mi sem kentaurral – vont vállat Sirius.
- Hogyan tudtok csak kettő lábon járni?
James elvigyorodott.
- Ezt szoktuk meg.
A kis kentaur oldalra biccentette a fejét, átható kék szemével nézte őket. Aztán végül felsóhajtott.
- Nem is igazán lett volna szabad.
- Mit?
- Beszélgetni.
- Miért?
- Mert a többiek már minden bizonnyal aggódnak. És mert sok a rossz ember. Túl sok. Baj közeleg, a csillagok is jelzik. Kitaláltok egyedül az erdőből? – kérdezte, mire a fiúk bólintottak. – Akkor én most megyek. Örülök, hogy találkoztunk.
Azzal elvágtatott.


James és Sirius a saját lábnyomaikat követve tértek vissza a Rengetegből. A különös kalandot megbeszélni sem volt idejük, mert hamarosan belefutottak a vadőrbe.
- Szervusztok! – köszönt nekik Hagrid. A kastély felől jött, a vadőrlakba tartott. – Mi járatban erre?
- Csak bóklászunk itt a birtokon – adta meg a választ Siriust, ami lényegébe véve nem is volt hazugság.
- Jól van. Nincs kedvetek inni egy teát?
Mivel mostanra jócskán átfagytak, a fiúk nem mondtak nemet.