Kedves Anya, Apa, Papa, Grofici, Mamuk, Szomszéd Néni, David, Alex, Oscar és a mélyen utált Cherny ikerlányok!

Immáron az iskolában folytatom szenvedéseimet. Nem is tudom, hol kezdhetném. Igyekszem rövidre fogni:
A nyáron történt valami, amit nem hagyhattam szó nélkül, így megvertem egy mardekárost. Nagyon büszkék lehettek rám, ő már hatodikos. A következménye az lett, hogy a mardisok is megvertek engem. Próbáltam őket ütni a seprűmmel, az ugyanis elromlott, szóval légyszi küldjetek másikat, de ne valami bénát, inkább ugyanilyet. A lényeg, hogy végül rohadtul alul maradtam, de ez van, amúgy semmi komoly, még az orrom sem tört el, de kicsit lila voltam azért mindenhol.
A múlthéten végig büntetőmunkán voltunk – kivéve Remust, mert ő jó gyerek –, de ahhoz képest, hogy Frics, aki a rusnya, új gondnok, meg akart minket korbácsolni, egész jó volt a büntetés: Hagridnak kellett segítenünk a kertjében. (Remus is segített, mert egyedül unatkozott, meg mert ő jó gyerek.)
Én nagyon élveztem az egészet, de főleg azt, hogy Sirius nem tudta, mi az az ásó. Meg kapa. És gereblye. És lombseprű. Peterrel becsaptuk, és mindegyiket fordítva adtuk a kezébe. Szegény nem értette, miért van akkor különböző végük, ha alul mind egyforma. Állítottam, hogy a súlyelosztás miatt, ő meg elhitte. Szerintem gyanakodott, amikor már a földön fetrengtünk, miközben ő az ásó nyelével próbált ásni.
Remélem, ti is hasonlóan jól mulattok otthon!

Puszi mindenkinek, James

(Ui.: kivéve a Cherny ikerlányoknak!)


James átolvasta a levelét, majd elhúzta a száját, mivel nem épp a legjobb hírekkel szolgált, de hát csak ilyenek voltak. A bagolyházba ment vele, ahol aztán Gyömbér lábára kötötte a levelet. Még sokáig nézte a távolodó madarat. Amikor már csak egy aprócska pöttynek tűnt a tiszta, kék égen, egy nagy sóhajtás kíséretében hátat fordított az ablaknak és visszament a kastélyba.
A klubhelyiségben csatlakozott a barátaihoz, akik épp terveket szövögettek.
- Te mit gondolsz? – pillantott rá Sirius, amikor leült melléjük. – Üljünk éjjel a szobánkban, mint a jól nevelt ötévesek, ahogy Remus tanácsolta, vagy menjünk, és keressünk üres termeket, amiket aztán rá tudunk tenni a térképre, ahogy én javasoltam.
James halványan elmosolyodott.
- Hogyan is szavazhatnék másra, mint a te fantasztikus ötletedre.
- Jó, én csak azért mondtam, mert eddig büntetésben voltatok – vont vállat Remus. – De ha nem féltek, hogy Frics megint elkap, felőlem mehetünk.
- Félni?
- Soha!
Peter épp ebben a pillanatban toppant be. Neki még volt egy jóslástan órája, ami csak most ért véget. Őt is beavatták az esti programba, éjfél körül pedig meg is valósították azt.

Csendesen osontak le a klubhelyiségbe, ahol aztán Remus a karjait kitárva állította meg őket.
- Nincs itt senki – örült meg, amikor szétnézett.
- És?
- És akkor rá tudjuk tenni a térképre.
Pár perccel később már egy kis fiolát tartottak a kezükben, benne az üres klubhelyiség emlékével. Így indultak útnak a kastély felfedezésének. Úgy döntöttek, hogy a hetedik emelet feltérképezésével kezdik. Minden egyes terembe bementek emléket gyűjteni – ezeket aztán betették a fiolába.
Sokáig barangoltak a hosszú folyosókon, és visszafele is csak azért indultak el, mert különös hangokat hallottak az egyik teremből. Valószínűleg Hóborc borogatta az asztalokat, de inkább nem akarták megtudni.

A hálószobába visszatérve ráöntötték az emlékeket a pergamenre.
- Ó! – mondták aztán egyszerre.
A különböző helyiségek nem úgy viszonyultak egymáshoz, ahogyan a valóságban. Sem a méretük nem volt reális, sem pedig az elhelyezkedésük.
- Most mi legyen? – kérdezte Peter.
Több mindent megpróbáltak, hogy rendezzék a termeket, de sem a pálcájukkal, sem az ujjukkal nem tudták őket arrébb húzni, és még a lap rázogatásával nem mentek semmire. Végül halasztották a probléma megoldását, mivel már lassan pirkadni kezdett odakint.

A hétvége folyamán nem is értek rá ezzel foglalkozni. Mugliismeretre kéttekercses házidolgozatot kellett írniuk az ókori muglik és mágusok kapcsolatáról, bájitaltanra a zsugorító főzet használatáról, bűbájtanra pedig esszét kellett írniuk a 19. századi bűbájgyakorlatokat korlátozó törvény módosításairól, James pedig még az édesanyjának is akart küldeni egy levelet születésnapjára.
Mindent összevetve, a hétvégéjük hamar elszállt, és ők csak azon kapták magukat, hogy már ismét az unalmas hétköznapok rabjai, az iskolapadot koptatják, és az unalmas órákon néznek ki a fejükből.
McGalagonynak azonban sikerült csütörtökön olyat mondani a dupla átváltoztatástan után, ami szinte mindenkit felvillanyozott kicsit.
- Mint azt tudják, az idei évtől már önök is lemehetnek az arra kijelölt hétvégéken Roxmortsba. Mivel mindannyian az én házam diákjai, nekem kell leadniuk az engedélyező nyilatkozatot. Aki Halloweenig nem hozza, attól már az után sem fogom elfogadni, így legyenek szívesek mihamarább átadni nekem.

Délután James előhalászta a sajátját. A száját elhúzva vette szemügyre a gyűrött pergament, ami olyan állapotban volt, mintha Grofici szájából szedte volna ki. Indulás előtt csak belehajította ezt is a ládájába, de hát indulás előtt egész éjjel olvasott egy vérfarkas kórról szóló könyvet, és képes lett pizsamában, szemüveg nélkül elindulni, csoda, hogy eszébe jutott.
Az íróasztalhoz lépett az engedélyező lappal, és megpróbálta kisimítani – kevés sikerrel.
- Mit szóltok? Most már legálisan is lemehetünk a faluba – szólt közben a többiekhez. Rádobta az átváltoztatástan tankönyvét a lapra, remélve, hogy az majd kisimítja, ha egész éjjel rajta hagyja.
- Végre lesz időnk rendesen körülnézni – bólintott Remus, aki a Reggeli Prófétában keresztrejtvényt fejtegetett. Peter mellette ült, és mondogatta a megoldásokat, ha tudta.
James Siriusra pillantott.
- Igen. Neked se kell majd fél órával a boltok zárása előtt kitalálnod, hogy ajándékot akarsz venni másnapra az öcsédnek.
- Igazából de – felelte a fiú. – Nem engedtek le.
- Mi!? Miért nem? – kerekedett el Peter szeme.
- Az anyám nem írta alá, mert... csak – vont vállat Sirius. – Nehogy már jól érezzem magam.
Próbált úgy tenni, mintha kicsit sem izgatná a dolog, de a többiek átláttak rajta.

- És ha beszélnél McGalagonnyal, hogy... - kezdte Remus, de James a szavába vágott.
- Dehogy beszél vele! Itt a papír? – kérdezte Siriust, aki bólintott. Barátja kérésére előbányászta az éjjeliszekrényének fiókjából, és oda adta neki.
James fogta a lapot, az íróasztalhoz lépett vele, lesöpörte onnan a tankönyvét és a saját engedélyét, majd belemártotta a díszes pennáját a tintába.
- A neved Sirius Black, ugye?
- Nem, Bob Roshta – közölte Sirius gúnyosan. – Szerinted?
James szemforgatva pillantott rá.
- Úgy értem, Bob, hogy van-e második neved?
- Nincs. Az csak Regulusnak jár.
- Jó. Szülinapod tudom. És London, ugye?
- Igen.
- Oké. Anyád neve?
- Walburga Black.
Remus, aki idő közben James mellé oldalazott, a fiú válla fölött rápillantott a lapra.
- Leánykori kell.
- Igen, az az – nézett rá Sirius.
Remus összeráncolta a homlokát, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, James közbe szólt.
- Duplavé, ugye?
- Aha – felelte Sirius, aki szintén mellé állt.
- Jó. Apád?
- Orion Black.
- Azt hittem, Kisgöncöl – szólalt meg vihogva Peter az ágyról. Sirius bemutatott neki, aztán visszafordult Jameshez.
- No, hát akkor írjuk ide is:

  Én, Walburga Black engedélyezem, hogy gyermekem, fent nevezett Sirius Black, a Griffendél ház tanulója, az intézmény által kijelölt napokon látogatást tegyen Roxmorts településén az idei és az elkövetkezendő tanévek folyamán.

James kitöltötte a kipontozott részeket, aztán a pergamen aljára kanyarított valami aláírásféleséget. Megszemlélte művét, majd Sirius kezébe nyomta.
- Nesze!
- Köszi, anyu!

Azonban nem csak a roxmortsi kirándulás közelgett, hanem a telihold is. Hétfőn Remus úgy battyogott le a gyengélkedőre, mintha száműzetésbe vonulna, a barátai pedig minden nap meglátogatták őt. Csütörtökön, egy nappal a holdtölte előtt, a fiú arca már rettentően sápadt volt, szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, hol nyakig betakarózva reszketett, hol pedig azt mondogatta, hogy menten meggyullad. A szemei csillogtak, ajkai kicserepesedtek, és néha össze-vissza beszélt.

Három barátja szótlanul indult vissza a klubhelyiségbe. Bár tudták, hogy a fiú állapota a holdtölte után javulni fog, mégis olyan volt őt így látni, mint egy halálos betegségben szenvedő embert.
Lámpaoltás után egyikük sem tudott elaludni, így halkan beszélgetni kezdtek.
- Szerintetek idővel jobb lesz neki? – kérdezte James. A plafont nézte, bár a sötétben úgysem látott semmit. – Úgy értem, elsőben volt, hogy elájult. Tavaly talán már nem. Lehet, hogy pár év múlva szinte meg sem érzi?
- Nem hinném – felelte Peter. – Már majdnem tíz éve vérfarkas. Ha ennyi javulás történ évek alatt, akkor talán ötven évesen egy icipicit jobb lesz neki. De szerintem csak ennyi – mondta szomorkásan.
Kis időre beállt köztük a csend, aztán Sirius szólalt meg.
- Peternek igaza van. De az elképzelhető, hogy felfedeznek valami olyan szert, ami mondjuk megszünteti azt a kórságot. Vagy legalább enyhíti.
- Jó, de ha most, ebben a pillanatban felfedezik, az akkor is csak mondjuk negyven év múlva lesz olyan árban, hogy megfizethető legyen – morfondírozott Peter.
- Nem érdekel, akkor kifizetem – közölte James dacosan.

Sirius átfordult az egyik oldaláról a másikra, és közben így szólt:
- Amilyen makacs, nem engedné.
- Leszarom! Ha kell, erővel nyomom le a torkán, csak segítsen rajta.
- Kár ezen mérgelődnöd. – Peter nagyot sóhajtott. – Nincs ilyen szer.
- Épp ez az! Egész nyáron erről olvastam, és semmi! – akadt ki most már James teljesen. – De jó, legyen, nincs megoldás, de akkor legalább lehetnénk ott mellette! Évek óta a legszarabb napjain vagy tök egyedül!

Peter egyetértően bólintott.
- Tudom. Viszont azzal se sokat segítünk neki, ha ott vagyunk, mert már az első percben felfal minket. Max jól lakik, de ennyi. De látod, minden könyv azt írja, hogy csak állatokra nem veszélyesek a vérfarkasok.
- Azt a kurva! – ült fel hirtelen Sirius az ágyban, majdnem megfejelve saját térdét. – Már legalább egy hónapja... Ó, basszátok meg! – kiáltott, és közben kiugrott az ágyból.
- Mi van? – kérdezte James, amikor a fiú elhúzta az baldachinját.
- Átváltoztatástanon mit tanulunk?
James először értetlenül pislogott, majd a szemei szép lassan elkerekedtek, ahogy rájött, mire gondol Sirius. Ő is felült, és tátott szájjal meredt a barátjára. Egy hirtelen mozdulattal kiugrott az ágyból, Sirius nyakába vetette magát, aki fancsali arccal tűrte ezt, aztán Peterhez rohant, és őt is megölelgette.
- Ez fantasztikus! – kiáltotta, ismét Siriusra pillantva. Elterült Peter ágyán, nem törődve azzal, hogy Peter is ott fekszik. Könnyűnek érezte magát végre, olyan volt, mint amikor a seprűn ül, és száguld, cél nélkül, de száguld, és könnyű, és minden a legnagyobb rendben van.
- Mi olyan fantasztikus? – kérdezte Peter.
- Az emberek fantasztikusak. Az állatok. Az emberek, akik képesek állattá változni. Az animágusok, Peter, ők igazán fantasztikusok! – hablatyolt James. – És mi! Mi azok leszünk!

Sirius arca felderült James lelkesedése láttán, de azért megjegyezte:
- Jó, azért ez nem hiszem, hogy így működik, egyik pillanatról a másikra.
James felpattant Peter ágyáról.
- De, majd meglátod – mondta, és felugrott Sirius hátára. – Gyí, lovacskám, vagy nem tudom, mi leszel, de most ló! Szóval vigyél az animágiáról szóló könyvekhez, pej paripám, és mentsük meg a toronyban ragadt Remust a gonosz farkasoktól!
- Kicsit kevered a szezont a fazonnal, nem gondolod? – nevetett Peter.
James nem gondolta, már csak azért sem, mert a lova megbokrosodott, és ledobta őt a hátáról.

Ez után a hatalmas felfedezés után másnap órák után az első útjuk a könyvtárba vezetett. Megkeresték azokat a polcokat, amelyek átalakulásokról, mágikus állatokról, különleges képességekkel rendelkező mágusokról és egyéb, ide illő témákkal foglalkoztak. Ez után az összes könyvet lepakolták egy asztalra, majd felületesen átlapozták őket. Ami említette az animágiát, azt külön szelektálták, a többivel pedig nem foglalkoztak. Órákon keresztül csak ültek a könyvtár csendjében, olvasták a különböző megfogalmazású szövegeket, azonban be kellett látniuk, hogy kénytelenek kikölcsönözni a könyvek jó részét, mivel nem fognak olyan gyorsan haladni a kötetekkel, mint tervezték. Visszatenni sem akarták őket, hogy aztán kereshessék meg újra.

Elosztották maguk közt a könyveket, hogy ne legyen túl feltűnő a dolog, majd beálltak abba, a mindössze két emberből álló sorba, amely a könyvtárosnőhöz vezetett.
Madam Cvikker vetett rájuk egy szemrehányó pillantást, amikor elrendezte a kölcsönzést, majd valami fura, morgás és nyögés közti hangot kiadva jó éjt kívánt nekik.

Az éjszakájuk még ennek ellenére sem volt valami jó. Egyrészről aggódtak Remusért, másrészről sokkal lassabban tudták csak átrágni magukat a könyveken, mint ahogyan akarták. James ráadásul még csak nem is sok újdonságot talált, és a többiek arca arról árulkodott, hogy ők sem.
Volt azonban valami, ami egy kicsit jobb kedvre derítette a fiúkat.


Vasárnap délután a könyvek egy részét visszavitték a könyvtárba. Azokat, amiket elolvastak, de használható információt nem találtak benne, nem volt értelme őrizgetni. A könyvtárból vissza fele szó szerint belerohantak McGalagonyba az egyik sarkon.
- Elnézést tanárnő! – kiáltotta Sirius, és közben elkapta McGalagony karját, hogy ne essen hanyatt.
Az igazgatóhelyettes elrántotta a kezét, amint visszanyerte az egyensúlyát, James pedig lehajolt, hogy fölszedje a könyveket és dolgozatokat, amiket a tanárnő elejtett. Miközben felállt, szöget ütött valami a fejében, ezért aztán alig bírta leplezni a mosolyát, amikor átnyújtotta a tankönyveket és a pergameneket McGalagonynak. A Griffendél házvezető tanára persze már ismerte őt annyira, hogy tudja, valami jár a fejében, amihez neki is köze van.
- Mit akar, Potter? – kérdezte, miközben átvette a felé nyújtott könyv kupacot.
James most már nem is próbálta leplezni a boldogságát.
- Seprűt. Nimbuszt. Vesz nekem a tanárnő? – mondta. Nem hazudott, tényleg szüksége volt egy új seprűre, bár ehhez nem sok köze volt az igazgatóhelyettesnek.

McGalagony válasz nélkül otthagyta őket, de Jamesnek ez sem szegte kedvét, vidáman integetett a tanárnő hátának.
- Te minek örülsz ennyire? – kérdezte Peter, amikor McGalagony befordult a folyosó végén.
James leplezetlen jó kedvvel fordult felé.
- McGali animágus.
- És? – kérdezte Sirius. – Nem lesz gyanús, ha elé állunk, hogy „Hé, tanci néni, írja már le nekünk, hogyan lehet animágussá változni. Csak úgy, szórakozásból, tudja, az unalmas estéken ezt olvasgatnák.".
- Én se így gondoltam. Csak óvatosan puhatolózhatnánk, ha a könyvekkel nem jutunk semmire.

Elindultak vissza a klubhelyiség felé.
- Igazából miért akarjuk titkolni? – értetlenkedett Peter. – Akár tényleg megkérhetnénk McGalagonyt, hogy segítsen.
- Azért, mert az a célunk, hogy állati alakot öltve egy vérfarkassal rohangáljunk éjszakánként – felelte Sirius. – És nyilván megkérdezi, ugyan mi okunk lenne ezt megtanulni.
- Hazudhatnánk neki – vont vállat Peter.
- De egyébként tényleg mi okunk lenne megtanulni? – ráncolta James a szemöldökét. – Mármint az igazságon kívül. Szórakozásból? Nem hinném. Mindenhol azt írják, hogy bonyolult, macerás és veszélyes. Ez nem indok, nem tanítana ezért, mert koránt sem szórakoztató. Tudásvágy? Egyrészt egyikünk sem kitűnő tanuló, másrészt ha azt is mondja rá, hogy oké, akkor sem most. Azt mondaná, előbb tanuljunk az átváltoztatás más ágairól, aztán mondjuk az RBF vizsgák után nekiállna tanítani minket, de addig...
Peter ajkai lebiggyedtek, de belátta, hogy a többieknek igaza van.



James hétfőn reggel megkapta a szülei válaszát a levelére, valamint az új seprűjét, így délután mehetett a kviddics edzésre. Ezt nem bánta, jó volt kicsit kiszabadulni a hétköznapok terhei alól, és önfeledten belemerülni valamibe, amit élvezettel csinál.
Az edzés végeztével a többiek visszatértek a kastélyba, James azonban maradt még egy kicsit röpködni. Egész nyáron nem ült seprűre, a Roxfortban akkor utoljára, amikor elvesztette az utolsó meccsüket. Jó volt újra a szabad ég alatt szállni, főleg, hogy az októberi naplemente gyönyörű ciklámenszínűre festette az eget. Átrepült a karikák közt, aztán le, a kezével megérintette a füvet, majd fel, olyan magasra, hogy a kastélyon túlra ellátott. Végül, amikor már nap szinte teljesen eltűnt, visszaereszkedett a földre.
Az új seprűvel a kezében indult vissza a kastélyba, és a nagyteremben kötött ki. A többiek azt mondták, meg akarták látogatni délután Remust a gyengélkedőn, de Madam Pomfrey nem engedte be őket.

Úgy beszélték meg, hogy Remusnak nem árulják el az animágia ötletét, több okból sem. Egyrészt tudták, hogy a fiú le akarná őket beszélni a dologról, márpedig ők hajthatatlanok voltak. Másrészt koránt sem volt biztos, hogy sikerül megvalósítaniuk a tervet, fölösleges reményt pedig nem akartak kelteni a barátjukban. A harmadik indok az volt, szerettek volna meglepetést okozni ezzel a dologgal.
Így aztán, hétfő este, amikor a fiút kiengedték a gyengélkedőről, minden kikölcsönzött könyv a fiókjukban hevert, és onnantól kezdve csakis akkor vették elő, és olvasták őket, amikor Remus biztosan távol volt a szobától.

Na meg persze azokon az estéken, amikor idejük engedte. Minden tantárgyból elhalmozták őket házi feladattal, így nem sok idejük maradt az olvasgatásra.
A mindennapok néha annyira lefárasztották őket, hogy este eszükbe sem jutottak ezek a könyvek, csupán fáradtan bedőltek az ágyaikba, és nyomban elaludtak.

Mugliismereten folytatták a történelmi események átvételét.
- Nos, a múlt órán befejeztük az ókort, úgyhogy ma belecsapunk a középkorba – kezdte Green professzor a tanári asztalon üldögélve. – Ekkorra már gyakori volt a varázstudók és a muglik elkülönülése, azonban még sok helyen együtt éltek. Mint azt tanultátok, főként a középkorban kezdődtek a boszorkányüldözések, bár ennek pontos időpontja országonként eltérő. A muglik ezekben az időkben városokat építettek, lovagi párbajokat rendeztek vagy kereskedtek. Nem voltak nagy találmányaik, amiket érdemes lenne említenünk, szóval mondhatni, számunkra ez egy igencsak érdektelen időszaka a történelmüknek. A középkor végének tekinthetjük Amerika felfedezését, vagy a bosworthi csatát – magyarázta a tanárnő. A füle mögé tűrte egyik szőke tincsét, majd folytatta. – A boszorkányüldözéseket ma nem vesszük át, inkább a városokról lesz szó.

Green professzor diktálni kezdte a főbb dolgokat, Sirius pedig Jameshez fordult.
- Adsz egy pennát?
- Csak ez van nálam – emelte meg James azt, amelyikkel éppen írt. Sirius forgolódni kezdett, majd amikor észrevette, hogy a mögötte ülő Arlettnek van egy egész készlete, rábökött az egyik fekete pennára.
- Ezt kölcsön vehetem?
Arlett csöndesen bólintott, Sirius pedig nagyon büszke volt magára, amiért sikerült szereznie egy tollat. James már kevésbé örült neki, mert így róla akarta lemásolni, amit eddig nem tudott leírni, ő viszont azt akarta írni, amit a professzor épp diktált.
Végül mindent le tudtak körmölni, a tanárnő pedig kiadta, hogy a jövő heti órára a szokásos csoportokban kell középkori város makettet készíteni.

Átváltoztatástanon tovább tanultak az állatokká alakuló emberekről, bár ezúttal már nem az animágusok voltak terítéken, hanem a vérátkok elszenvedői.
Sötét varázslatok kivédésén a kappákról tanultak.
- A kappa japán vízidémon – mondta Woodward professzor, miközben egy pálcaintéssel elérte, hogy a táblára felrajzolódjon egy kappa. – Sekély tavakban, folyamokban lakik. Mint a táblán is látjátok, a teste olyan, akár egy majomé, de nem szőr, hanem pikkelyek borítják. A feje tetején egy vízzel teli üreg található. Az élő ember vérével táplálkozik. Ki tudja, hogyan lehet ellene védekezni?
Mivel egyetlen kéz sem emelkedett a magasba, a tanárnő válaszolta meg a kérdést.
- A kappa nem támadja meg azt, akitől kapott egy uborkát, amibe az illető belekarcolta a nevét. Emellett a kappával való harc folyamán törekednünk kell arra, hogy fejének üregéből kifolyjon a víz, ekkor ugyanis elveszíti minden erejét.

Sirius Jameshez fordult.
- Veszel nekem uborkát?
- Minek? – meredt rá a fiú.
- Belekarcolom a nevem a kappák ellen. Mostantól midig nálam lesz. Mondjuk a zsebemben. Bár gondolom gyakran kell cserélni, mert elrohad. Szerinted egyébként elég a keresztnév, vagy kell a...
- Black! – csattant fel a tanárnő.
- Igen, épp ez a kérdés – suttogta még Sirius Jamesnek lehajtott fejjel, és mindketten igyekeztek visszatartani a kitörni készülő nevetésüket.
Woodward professzor egy lépéssel az asztaluk előtt termett.
- Bár tudom, úgy gondolja, rendkívül mulatságos, amit az óráimon művel, elárulom, korántsem vicces. Ez már nem az első alkalom, hogy nem bír csöndben maradni. Húsz pontot vonok le magától, és a legközelebbi alkalommal küldöm McGalagonyhoz.
A tanárnő mérgesen megfordult, hogy visszamenjen a tábla elé, Sirius pedig bemutatott a hátának. James nevetve a vállára borult, majd rögvest rendezte arcvonásait, amikor Woodward visszafordult.

A legendás lények gondozása órák továbbra is remek hangulatban teltek.
- Nagy mérföldkő ez a mai! – mondta vidoran Ebshont professzor, amikor tanítványai felsorakoztak előtte. – Túljutottunk az unalmas és jelentéktelen, ámde a nagyokosok által előírt egy X-es állatokon. Csodálom, hogy még jártok az óráimra. Én a helyetekben már rég nem járnék! - kiáltott fel szinte megrovón, amiért még mindig itt vannak. – Minek is? Hogy a lehető legunalmasabb dolgokkal elvegyék a kedvem a valójában izgalmas és érdekes tudományág felől? Aki ezt kitalálta... Fájdalom, a minisztérium tele van hülyékkel. Persze, vannak kivételek. Izma például ott dolgozott, és őt nagyon kedveltem, ő volt mind közül a legértelmesebb. Negyven év után vonult nyugállományba a takarítói állásából – merengett el. A diákok közül páran abba az irányba néztek, amerre a professzor is bámult, de valószínűleg ő is csak a lelki szemei előtt valamit, már persze ha látott egyáltalán bármit is. Ha igen, abban az esetben valószínűleg Izmát. Ebshont pár perc múlva hirtelen felocsúdott. – Na de hol is tartottam?
- Ott, tanár úr, hogy nagy mérföldkő a mai – válaszolt a hugrabugos Otto Fray.
- Ó, igen! – csillant fel a férfi szeme, és még a botját is a magasba emelte. – Elérkeztünk az XX-es állatokhoz. Még mindig nem az igazi, de már egy fokkal jobb. Lássuk tehát: mit tudunk az auguránról?
Almira keze felemelkedett
- Igen, Selwyn kisasszony? – hajolt hozzá közel Ebshont.
A lány hátrált egy lépést.
- Ír főnixnek is szokás nevezni.
- Így van! Melyik országban honos?
- Itt – válaszolta Almira.
- Itt – ismételte nevetve a professzor. – Igen, Nagy-Britannia és Írország. Megjelenése?
- Sovány, zöldesfekete tollai vannak.

Ebshont nagyokat bólintott, amikor a lány megadta a választ.
- Remek! Mi egyebet tudsz még?
- Csepp alakú a fészke. Fura, mély hangot ad.
- Így igaz. Tíz pontot érdemel a griffendél. Az auguránról még elmondható, hogy rovarokkal és tündérekkel táplálkozik, csakis szakadó esőben kel szárnyra. Tojásait tüskés bokrokban költi ki, hiszen az megfelelően védett. Énekét, amely mély, lüktető, mondhatni szívszorító, régen a halál előjelének tartották. Azt mondták, ha meghallod, véged! – kiáltott fel a professzor, jó néhány diákra a frászt hozva. – Ott helyben meghalsz! Annyi! Kampec! Befellegzett! De persze, kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Az igazság az, hogy remek időjósként funkcionálnak, jelzik, ha eső közeleg. Még fiatal koromban nekem is volt egy, úgy hívtam, Mathilda – kezdte mesélni. – Szép volt az, csak Londonban elviselhetetlen, a folytonos esőzések miatt. Úgyhogy meg kellett válnom tőle. Persze előbb meggyőződtem, hogy biztosan jó helyre kerüljön. Nem szabad csak úgy kirakni az állatokat. Na de a nyáron megtaláltam a kalitkát, amiben élt – persze nem mindig volt bezárva, gyakran engedtem szabadon mozogni, meg hát volt neki fészke is, csak azt vele együtt eladtam, az hozzá tartozott. És a kalitkában még rengeteg kihullott tolla volt, és tanakodtam, mi legyen velük. Végül arra jutottam, hogy Nektek adom. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá – mondta, és a zsebéből előhúzott tollakat a gyerekek kezébe nyomta.


(James azt szólta, hogy bár nagyon szép, pennának nem használható, mert taszítja a tintát. Végül a sorsa az lett, hogy tollként szolgálhatott a hajában, miközben ő indiánként idegesítette a többieket a klubhelyiségben egy szerdai napon.)



A mindennapok tehát teltek és múltak.

Mindemellett próbáltak időt áldozni a térképre, az animágiára és a házi feladatokra.
Szombaton James visszavitte a könyvek egy részét. Csalódott volt kissé, mert még mindig nem talált igazán használható információkat. Az egyik könyvben valószínűleg le volt írva valamikor, de az az oldal ki lett tépve. Egy másikban a képek alapján szintén le volt jegyezve az egész folyamata, de az meg franciául íródott – nem is értette, hogy keveredett ilyen könyv hozzájuk. Megint másikban olyan felületesen volt benne minden, hogy arra alapozva nem lehetett nekiállni a dolognak.

A könyvtárban ráadásul összefutott Leilával.
- Szia! – köszönt neki a lány, amikor ő épp az utolsó könyvet tette vissza a helyére. Addig észre sem vette, de persze az is lehet, hogy Leila akkor érkezett.
- Szia.
- Te ráérsz holnap? – kérdezte a lány, igencsak meglepve Jamest. Nem számított ilyen kérdésre, így aztán szemöldökráncolva próbálta átgondolni, hogy mi tervezett másnapra, de sehogy sem jutott eszébe.
- Igen, azt hiszem. Miért?
- Mert kaptuk azt a házit mugliismereten, és a jövő hétre kell megcsinálni, és gondolom nem szeretnétek hétközben, mert te biztos mész edzésre, Arlett is jár valami szakkörre, azt hiszem, mert tavaly még járt, idén nem tudom, de lehet, szóval jó lenne, ha holnap... jó lenne – hadarta el a lány egy szuszra.

James elmosolyodott, mert akármennyire is szerették a diákok hangoztatni, hogy az, melyik házba tartozol, nem határoz meg téged, de azért mégis az ő fejéből teljesen kiment a házi feladat, Leila pedig amellett, hogy észben tartotta, még szólt is neki.
- Szóval? – kérdezte a lány, mire James gyorsan elkomorodott, mert rájött, hogy másodpercek óta csak maga elé bámulva vigyorog, mit egy idióta.
- Igen. Jó lesz holnap szerintem.
- Oké. Szólnál Siriusnak? Én meg akkor még megkeresem Arlettet.
- Persze.
- Rendben, köszi! – Leila kedvesen rámosolygott, és miután lekapott egy könyvet az egyik polcról, Madam Cvikkerhez battyogott.

Sirius koránt sem volt elragadtatva az ötlettől.
- Pfúj! Lecke – húzta a száját, miközben a klubhelyiség egyik kanapéján fetrengett. Az iskolai nyakkendője – amit ki tudja, milyen indíttatásból vett fel egy szombati napon – már megtekeredett a nyaka körül, és James kritikus szemmel figyelte, várva, mikor kezd el fuldokolni tőle. Az egyik lábán nem volt cipő, a másikon viszont Remusé. Az ingje alsó fele ki volt gombolva, fölül ellenben az utolsó gomb is a helyén volt. James nem akarta tudni, miért van ilyen állapotban. De mivel Sirius egyre inkább nyafogott a házi feladat miatt is, nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá.
- Mi van veled?
- Ajj, nem tudom. Egyszer csak megcsapott valami különös érzés, hogy most így kell lennem...
James elhúzta a száját.
- Mindjárt én csaplak meg. Hogy nézel ki?
Sirius ajkai legörbültek.
- Olyan gonosz vagy. Az egy dolog, hogy nem tetszem, de nem kéne szóvá tenned!

James szemforgatva leült a kanapé végére.
- Csodálatos vagy. De nem így. A lecke miatt meg ne nyafogj! Leila hollóhátas, szóval okos. Majd ő megcsinálja, mi meg úgy teszünk, mint akik nagyon segítenek.
- Akkor se akarok házit! Én egy szabad ember vagyok! Nem köthetnek a házi feladatok – mondta drámaian. James megcsiklandozta a talpát, mire minden drámaisága tova szállt; vihogni kezdett, és addig vonaglott, míg végül leesett a kanapéról.
- Amúgy meg Green még bír minket. Ne haragítsuk magunkra már most. Woodwarddal csak ebben az évben vagyunk, de vele ötödikig minimum.
Sirius felült, és ránézett.
- Na jó. Legyen. Hogy mikbe bele nem viszel? – csóválta a fejét.

Így aztán vasárnap reggel a nagyterem bejárata előtt várták meg a két lányt, mivel azt nem beszélték meg Leilával, hogy hol találkozzanak.
- Egyébként találtam valamit – mondta Sirius halkan a várakozás közben. Lassan lecsúszott a fal mellett a földre. James letelepedett mellé.
- Animágiásat?
Sirius bólintott. James szemei felcsillantak.
- Igazából nem sok, és nem is kapcsolódik ide száz százalékban. Csak érdemes lenne ezzel kezdenünk, mert nem vagyunk még a felnőttek szintjén, és nem kéne, hogy baj történjen. Állítólag átváltozva nehéz megőrizni az emberi tudatot, és ez az egyik legnagyobb veszélye ennek az egésznek. Viszont nagyban segíti a dolgot, ha az adott varázsló képes az okklumenciára.
- Akkor először azt kéne megtanulni?
Sirius ismét bólintott.
- Igen. Nem része magának a tanulási folyamatnak, de az egyik könyv szerint sokat segít. És szerintem inkább tegyünk meg néhány kevésbé fontos lépést, mint hogy a végén esetleg baj legyen.
James teljes mértékben egyet értett vele. Megvárta, hogy elhaladjon mellettük egy másodévesekből álló csapat, akik már befejezték a reggelit, és utána így szólt:
- Jó, akkor meg kell tanulnunk az okklumenciát. De ahhoz kell tudni legilimentálni is.
- Nem – ráncolta Sirius a szemöldökét. – Nem feltétele egyik a másiknak.
- Hát most de. Honnan tudod, hogy képes vagy az okklumenciára, ha nincs, aki legilimentáljon?
Sirius ezt elismerve bólintott, James pedig folytatta.
- Hármunk közül legalább kettő kell, hogy tudja azt is.
- Igen, igazad van – bólintott elmerengve.

A fontos megbeszélést nem tudták folytatni, mert megérkezett a két lány is. A Hollóhát tornya felé vették az irányt, Leila ugyanis állította, hogy talált egy tökéletes alapot a makettnek.
Az ötödik emeleten bekanyarodtak egy szűk csigalépcsőre, és mire felértek, James alig bírt megállni a lábán, annyira elszédült.
A lépcső tetején egy ajtó várt rájuk, amelyen se kilincs, se festmény, csupán egy sas alakú bronz kopogtató volt. Leila óvatosan megfogta, és koppintott egyet az ajtón. A sas kinyitotta száját, és lágy, kellemes zengésű hangon így szólt:
- Egy pixi, egy nosztallang és egy szemiflázs versenyeznek, hogy melyikük ér fel leghamarabb egy pálmafa legtetejére. Kié lesz a banán, a pixié, a nosztallangé vagy a szemiflázsé?
- Na, ti mit gondoltok? – pillantott hátra a válla fölött Leila.
James még a kérdést sem fogta fel, Sirius az arckifejezéséből ítélve oda se figyelt rá, de Arlett elgondolkodott a válaszon.
- Hát... Úgy tudom, a nosztallang rovarevő. Miért akarna banánt enni? Öhm... a másik kettőt nem tudom.
Leila mosolyogva bólintott.
- Szép gondolatmenet. De túlbonyolítod. Szerintem csak egyszerűen nem terem banán a pálmafán.
- Így igaz – mondta a sas, és utat engedett a négy diáknak.

A puha, mélykék szőnyeg enyhén besüppedt a talpuk alatt, amint beléptek a tágas, kerek helyiségbe. A sötétkék bársonnyal bevont kanapék és fotelek szellősen helyezkedtek el egymástól pontosan kimért távolságra. A kék és bronzszínben tündöklő fali selyemkárpitok elé könyvekkel megrakodott szekrényeket helyeztek, azok közelébe pedig tölgyből készült asztalokat és székeket, amiknél néhányan most is ültek. A bronz színű, kupolás mennyezeten festett csillagok pompáztak, és James gyanította, hogy éjszakánként kellemes, lágy fénnyel vonják be a klubhelyiséget. Most azonban nem látszott, hogy ragyognának, a kintről besütő nap sugarai ugyanis az egész helyiséget fénnyel árasztották el a nagy, boltíves ablakokon keresztül. Azokon kinézve messze látni lehetett a magas hegységeket, néhánynak hó fedte a csúcsát.
- Ó! De szép! – álmélkodott Arlett a teremben körülnézve.
- Szebb, mint a Mardekáré, az egyszer biztos – jegyezte meg James is, de azt még nem tudta eldönteni, hogy a saját klubhelyiségüknél szebbnek tartja-e.

Arlett meglepődve fordult felé.
- Már jártatok a mardekárosoknál?
Ez egy elég kényes kérdés volt, mert ugyebár legutoljára akkor jártak ott, amikor az egész helyiséget elárasztották kígyókkal. Azelőtt meg hajszínező samponokkal tréfálták meg a ház tagjait. És James lopott onnan egy levelet. És mintha a szappanokkal is csináltak volna valamit. Így aztán a fiú nem volt biztos benne, hogy megfelelő válasz az igen.
- A tesóm mardekáros. – Sirius ennyivel elintézte az ügyet, James meg csak biccentett, mert neki ez nem jutott volna eszébe, mint indok, pedig logikus.
Arlett megszeppenve bólintott, Leila pedig az egyik szekrényhez ment, és elővett egy vastag kartonpapírt, majd letette azt egy asztalra.
- Arra gondoltam, hogy ez jó lesz alapnak.
- Milyen alapnak? – ráncolta Sirius a szemöldökét, és odalépett az asztalhoz ő is.
- Hát a maketthez – mondta a lány.
- Ja! Milyen maketthez?
Leila előbb rámeredt, aztán Jamesre, aki csak megvonta a vállát, jelezvén, hogy nem ő tehet arról, hogy a legjobb barátja nincs képben a házi feladattal. Leila leült az egyik székre, aztán szép lassan elmagyarázta, hogy mi is a feladatuk.
- Érted már? – kérdezte, amikor a végére ért.
- Igen.
- Egyébként miért nem figyeltél Greenre, amikor elmondta?
- Én nagyon is figyeltem – állította a fiú.
James rásandított.
- Akkor most miért nem tudtad, hogy mi a feladat?
- Mert ezt így nem kötöttem össze, hogy az a lecke ez a lecke, na! – kalimpált Sirius a kezeivel, aminek következtében majdnem arcon vágta Arlettet. Bár a lány még időben hátradőlt a székében, Sirius keze így belecsapott a sötétszőke hajába, ami így az arcában landolt.

Amíg Arlett megpróbálta kihámozni a haját a szájából, Leila előhalászott egy pergament.
- Szerintem először készítsünk egy tervrajzot – mondta elszántan, és James örömmel állapította meg, hogy legalább egyetlen csapattag élvezi a munkát. – Szerintetek egy adott városra alapuljon a makettünk, vagy inkább egy fikcionálisra? Hmm, szerintem inkább az utóbbi, és akkor nem kell igazodni semmihez. Na?
James szaporán bólogatott, bár neki teljesen mindegy volt. A többiek még ennyi érdeklődést sem mutattak. Sirius az egyik hajtincsét pöckölgette, Arlett pedig kipirult arccal ült, és az asztal lapjára ejtett kezét nézte.
- Szerintem lehetne középen egy vár – döntötte oldalra Leila a fejét.
- Ki volt ekkoriban az uralkodó? – pillantott fel Arlett.
- Nem a Viktória? – kérdezte Sirius, és hátradőlt a székében.
Leila úgy nézett rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy jól hallotta a kérdést. Aztán így szólt:
- Nem. A középkor még a Tudor-háznál is régebben volt, nem hogy Viktóriánál.
James egyetértően bólogatott, de aztán valami szöget ütött a fejében.
- Tudor?
Nem rémlett neki, hogy valaha is hallotta volna, bár ő tényleg próbált figyelni, amikor még pár évvel ezelőtt az anyja igyekezett a fejébe tölteni némi történelmi ismeretet, csak hát sokkal érdekesebb volt Groficit szuggerálni, és farkasszemet nézni vele – a krup ugyanis kapható volt ilyenekre is.
- Igen, Tudor. Közvetlenül a Vidor-ház előtt – mondta Leila gúnyosan.
A fiúk nem értették a viccet, Arlett ellenben hangosan felkacagott.
Sirius vetett rájuk egy mogorva pillantást.

Végül sikerült tisztázniuk, hogy a középkor folyamán kik kerültek a trónra – de ez igazából nem is számított nekik a makett készítésénél.
- Na jó – sóhajtotta Leila, amikor végre a végére értek. – Lesz akkor egy vár. Lehetnének céhek elszórtan a városban. Mondjuk cipőárusok, fazekasok, kovácsok. Meg csinálhatnánk a házak mellé istállókat! És lovagi párbajhoz is rendezhetünk be színteret! – A lány egyre jobban élvezte, míg a többiek egyre kevésbé.
Végül persze nekiláttak a munkának. Továbbra is Leila volt a leglelkesebb, de összességbe véve a többiek is jól érezték magukat.
A várat sikerült masszívra csinálniuk, utána színezőbűbájjal a kipingálták. Hogy az utakat élethűvé tegyék, a két fiú lement a konyhába, és kakaóport kért a manóktól, majd egy kis vízzel összekeverték, és meg is volt a sáros út. A lovagi párbajhoz lelátót készítettek, a céheket jól látható táblákkal jelölték. A várost körülvévő falra lenyitható kaput helyeztek, és csónakokat tettek a folyóra, ami a város előtt haladt el.
- Szerintem jó lett – véleményezte James a makett fölé hajolva.
- Igen. De valami hiányzik. Olyan... élettelen – vette alaposan szemügyre Leila is.

Arlett elgondolkodott, majd felpillantott a lányra.
- Nincs esetleg sakk-készleted?
- De van.
- Abból a figurákat belehelyezhetnénk.
Leila eltűnt egy ajtó mögött, ami minden bizonnyal a szobák felé vezetett, majd nemsokára visszatért, kezében a készlettel.
Arlett kivett egy huszárt, és a lovagi párbaj közepére pottyantotta. Erre Sirius is kivett egy másikat, majd letette az előzővel szemben.
- Gyerünk! Párbajt! – biztatta őket, mire a két figura bosszankodva nézett rá fel.
- Tegyetek vissza, vagy játszatok velünk sakkot! – mondta az egyik gorombán.
- Hát bocs, most nem lehet – vont vállat Sirius. – Na, a parasztok mennek földet művelni – mondta, és egy maréknyi gyalogot vett ki a dobozból, majd szépen leszórta őket.
Ő és Arlett eléggé fellelkesültek a kis figurák láttán, és elkezdték őket a megfelelő helyre irányítgatni a városban.

Amikor végül megszemlélték a teljesen kész makettet, mind elégedetten vették tudomásul, hogy valami olyasmit sikerült kihozniuk az egészből, mint amit eredetileg elterveztek.
Búcsút vettek Leilától, aki vállalta, hogy majd elviszi a modellt a tanórára, és hárman leszédelegtek a hosszú csigalépcsőn.
- Ó, ez szörnyű – mondta James szédelegve, és nekidöntötte homlokát a hideg falnak.
- Ja – értett egyet Sirius, bár a hangja nem arról árulkodott, hogy ő is nagyon elszédült volna. – Megyünk enni? Szerintem már tuti van két óra.
- Aha – bólintott James, és megfordult.
- Arlett? Jössz te is vagy nem vagy még éhes? – fordult Sirius a lányhoz.
Arlett arca olyan vörös lett, mint a paradicsomszósz, amit James tíz perccel később látott az asztalon. Amikor megpillantotta a tálban, egyből a lány jutott eszébe, és késztetést érzett rá, hogy két borsszemet beletegyen szem gyanánt, meg egy meghajlított, reszelt sárgarépa darabot szájnak, és utána felcímkézze, mint „Arlett Wilson arcképe". Végül nem tette, mert túl kedves hangulatában volt, de azért megjegyezte az ötletet, mert egyszer még jól jöhet.

A lány tehát habogva válaszolt.
- Én még nem megyek, mert megígértem a... a húgomnak, hogy majd együtt eszünk, meg hogy előtte még sétálunk egyet kint, mert nemsokára vége ezeknek a jó időknek. De előbb még amúgy is le akarom tenni a táskám, szóval sajnos nem.
- Jó – vont vállat Sirius, és a nagyterem felé vette az irányt. James vidáman intett a lánynak, aztán barátja után iramodott.


Megjegyzés:
Elég fontos fejezethez érkeztünk el végre:D Hurrá, animágia!
Valamint Kellemes Ünnepeket kívánok Nektek!