- Most... Mi!? – kérdezte James másnap, amikor a többiekkel együtt meglátogatták Siriust. Három jó barátja a hasát fogta a nevetéstől, ő meg csak állt letaglózva.
Ő, személy szerint, az egész éjjelt – már ami maradt belőle – végigaggódta. Alig bírt elaludni, egyfolytában az járt a fejében, hogy a legjobb barátja vámpírrá fog válni. Ő persze ez után is a barátjának tekinti Siriust, de a varázslók általában ellenségesek a vámpírokkal. Nem arról van szó, befogadja ő a fiút, ha emiatt a családja kirakja, sőt, ha az ő szülei is ellenségeskednek, akkor majd ketten meghúzzák magukat valahol. De mi lesz akkor, ha ő megöregszik, és Remus is meg Peter is, és Sirius egyedül marad? Ha valaki karót döf a szívébe vagy megrongálja a sírját? De hát Siriusnak még sírja sincs! A vámpírok közt is számkivetettként kell majd élnie. Mindegy, ha ezen múlik, majd csináltat ő. Valami szépet. És talán meg lehet oldani, hogy ne kelljen mindenkit harapdálnia. Egyszer volt Godric's Hollowban véradás, látta, hogy kiplakátolták a villanyoszlopokra. Mugli dolog, de a mugliknak meg mi szükségük vérre? Majd elintézik. Igen.

Délelőtt tehát érvekkel felvértezve nyitott be a gyengélkedőre Remus és Peter társaságában, hogy meglátogassa vámpírrá lett barátját. Az első dolga volt biztosítani róla, hogy őt nem zavarja a tény, hogy vérszívó lénnyé változott, elmondta az összes alternatívát, amit kitalált. Na és aztán itt kezdődött az értetlenkedése, mert hogy a három barátja nevetni kezdett, de olyan szinten, hogy Remusnak még a könnye is kicsordult, Sirius leesett az ágyról, Peter pedig összegörnyedve leereszkedett közben a földre.
- Si... Jahaha! Nehehehem – nyögte ki Remus, de közben folytatta a röhögést.
A földre került Sirius a földet csapkodta. Lassan nagy levegőket kezdett venni, hogy lenyugodjon.
- Kész vagyok rajtad – közölte vele végül, majd ismét elnevette magát.
- De... miért?
A kérdés hallatán Peter felvihogott.
- Jól sejtem – kezdte Remus, aki már csak vigyorgott –, hogy te sosem fejezted be a vámpíros beadandót?
- Jól – felelte James. Megilletődve kapkodta a tekintetét a barátai között. Mind meghülyült? Vagy ő hülyült meg?
- Látszik – jegyezte meg Sirius, és visszaült az ágyra.
James most már örült volna, ha kinyögik, hogy mi a probléma. Remusnak végül megesett rajta a szíve.
- Egy vámpír harapástól még nem válik valaki vámpírrá. Ahhoz utána innia kell a vámpír véréből.
Ó. Hát, ő ilyenről valóban nem tudott.
- De Sirius megharapta őt. – Összevissza kavarogtak a gondolatai. Az agya még nem bírta feldolgozni, hogy Sirius nem lett vámpír.
- Előtte – szólt az említett. – Madam Pomfrey azt mondta, előfordulhatnak mellékhatások, de egyébként semmi komoly.
- Mellékhatások?
- Aha. Például hogy kívánom a vért és előfordulhat, hogy pár napig nem látom magam a tükörben – felelte Sirius vigyorogva.

James tehát ezek után nem aggodalmaskodott már annyit, de ez után a saját hülyesége zavarta. Ezt nem is értette, mivel általában nem szokta zavarni. Egy ilyen új helyzettel megküzdeni pedig nem volt egyszerű, de azért valahogy csak túltette magát rajta.

Azt viszont tényleg nehezen viselte, hogy több kviddics mérkőzést már nem játszanak az évben, így az edzéseknek is vége szakadt. Ennek következtében sikerült kikészítenie a három szobatársát, mert hol az ágyakon ugrált – körebe, mindegyiken –, hol pedig táncos-énekes estet rendezett, ami számukra azért volt fájó, mert sem táncolni, sem pedig énekelni nem tudott. Amikor már végképp nem bírták elviselni, leküldték a klubhelyiségbe, de ott sem volt szíves fogadtatásban része. Csütörtökön egy hetedéves szó szerint kirakta a folyosóra, amikor elengedte bent a véletlenül nála maradt cikeszt, és megpróbálta levadászni. Pedig ő tényleg nem tehetett róla, hogy az a plafonig felrepült. De hogy szedje le onnan, ha nem úgy, hogy nekifutásból felugrik egy asztalra, onnan pedig a levegőbe? Na már most arról már nem ő tehet, hogy az asztalra tankönyvek vannak pakolva. Pakolják máshova.

Ezen bosszankodott még akkor is, amikor a nagyterem felé bandukolt. Elmélkedéséből két másodéves hugrabugos zökkentette ki.
- Szia, én Greta vagyok, ő pedig Pauline – kezdte a ducibb, szőke hajú félszeg mosollyal, és sötétebb bőrű barátnője felé biccentett a bemutatásnál. – Nekünk nagyon tetszett, ahogy a meccsen elkaptad a cikeszt, és Janet Clarke azt mondta, hogy neki már adtál autogramot, és mi is szeretnénk kérni – hadarta egy szuszra.
Jamesnek nem volt ideje válaszolni, mert egy gúnyos hang megszólalt a háta mögött.
- Lám csak! A nagy James Potter autogramot osztogat a rajongóinak. – Piton olyan tekintettel meredt rá, hogy az elárulta: nagyon nem tetszik neki a helyzet. James meg nem értette miért fáj ez neki annyira.
- Mi van? Te is szeretnél egyet?
- Előbb fojtanám magam a tóba!
- Csak rajta, én nem állom utadat. Sőt, szívesen segítek – ajánlkozott James a kihagyhatatlan programra.
Piton feje vöröslött az indulattól.
- Humorosnak tartod magad? Elárulom, koránt sem vagy az.
- Ó, jaj – szólt James monoton hangon. – Ezt így kell megtudnom? Szörnyű... De most komolyon, neked már megint mi bajod van? Nem tudtál volna csak úgy elmenni mellettem, és rám se nézni?
- Mind tudjuk jól, hogy nem bírod elviselni, ha valaki nem téged figyel – sziszegte Piton.
- Még jó, hogy te nem valaki, hanem egy senki vagy.
Piton előhúzta a pálcáját, és James sem tett másként.
- Nagyra vagy magaddal, mi? – kérdezte a mardekáros. – A Griffendél sztárja, a kviddics bajnok!
- És az neked miért is gond? Ja, hogy a te nevedről mindenkinek a Mardekár lúzere, a zsíros hajú és hülye gyerek kifejezések jutnak eszébe. Okkal. De ha feltűnési viszketegségben szenvedsz, akkor vakard meg, és ne itt lopd a napot.
A szócsata végül nem fajult tettlegességig. Egy arra járó hugrabugos prefektus mindkét fiútól levont öt-öt pontot, a saját házának tanulóit pedig visszakísérte a klubhelyiségükbe – még ha két lány tiltakozott is, elvégre nem kaptak még aláírást.
James nem sokáig maradt egyedül. Sirius pár másodpercen belül csatlakozott hozzá. A fiú elmesélte a történteket, és érdekes módon nem Piton hülyesége akasztotta ki a barátját a legjobban, hanem a két hugrabugos.
- Mekkora köpönyegforgatók! Pedig az a kettő is követ engem.
James elnevette magát.
- Mit csinálnak?
- Követnek.
Mivel nem hagyta abba a nevetést, Sirius karon ragadta, aztán a legközelebbi fiúmosdónál hirtelen megállt, és gyorsan belökte Jamest, majd követte.

Némán rámutatott a kulcslyukra, James pedig kikukucskált rajta. Alig pár pillanat múlva feltűnt a színen öt-hat, nyakát nyújtogató lány, akik halkan sugdolóztak, és próbálták megtudni, hova tűnhetett a keresett személy. Egyikük még egy lovagi páncél mögé is benézett. Végül úgy döntöttek, a folyosó elágazásánál jobbra fordulnak, és reménykedve a jó választásban, sietős léptekkel távoztak.
- Ezek nem normálisak – közölte James, ahogy felegyenesedett, és nem tudta eldönteni, fintorogjon, vagy inkább nevessen.
- Nekem mondod? És az hagyján, amelyik csak követ. A legidegesítőbbek, akik oda jönnek hozzám beszélgetni.
- Lehet van köztük jó fej.
- Nem beszélgetek olyanokkal, akik nem képesek felfogni, hogy nem akarok velük beszélgetni – jelentett ki Sirius elszántan. James megpróbálta átgondolni, hogy ez a gyakorlatban hogy kivitelezhető, de a gyomra korgása feledtette vele a problémát.
- Menjünk enni – szólt hát. Már nagyon vágyott egy kiadós vacsorára.


A tanévből hátralévő napok hamar elteltek. Minden tanár a vizsgákkal riogatta a diákokat az utolsó, pénteki napon.
- Elvárom mindenkitől, hogy a képességeihez mérten a lehető legjobban teljesítsen – szólt szigorúan McGalagony professzor, akivel a tanév utolsó órája volt. – Ne hozzanak szégyent a házukra.

Úgy tűnt, a szavait nem csak James értelmezte opcionális lehetőségként. A június kellemes időjárással köszöntött be, ő pedig a barátai társaságában kivonult a verőfényes napsütésben fürdő parkba. Vittek magukkal tankönyvet, és ő most nagyon elhatározta, hogy tanulni fog, de aztán... valahogy mégsem volt kedve hozzá, amikor már ott ült, a madarak vidám csivitelésétől hangos udvaron. Nekidőlt a tölgyfának, ami kellemes árnyékot vetett rájuk, és figyelte a tó vizén megcsillanó napsugarakat. Eszébe jutott, hogy az egyetlen, aki hajlandó volt fürdeni a vízben, ahogyan azt ő is mindig mondta, az Lottie, de ő meg csak mínusz tíz fokban. Bár, Ebshont is mártózott egyet a tél folyamán. Talán több itt az értelmes ember, mint azt hitte.
- Nem hiszem, hogy a vizsgáztatókat érdekelni fogják az óriáspolip fürdési szokásai – jegyezte meg Remus mosolyogva, amikor feltűnt neki, hogy James már percek óta a tó vizét bámulja.
- És az igen, hogy Sirius mennyire álmos? – kérdezte a tankönyvei felett alvó fiúra pillantva. Remus lökött egyet rajta.
- Két nap múlva kezdődnek a vizsgák. Mikor akartok tanulni, ha nem most?
- Holnap – döntötte el James, és becsapta a gyógynövénytan tankönyvét. Remus szkeptikus arcát látva még hozzá tette: – Amit egy nap alatt nem tudok megtanulni, arra úgy sem szántam volna több időt.

Remus csak vállat vont. Alig pár perccel később csatlakoztak hozzájuk a lányok is.
- Ti is tanultok? – kérdezte Alice, és előpakolta a bájitaltan jegyzeteit. A többiek is letelepedtek, és fellapozták könyveiket. James elgondolkodott, hogy vajon csak ismételnek, vagy ők is most akarnak mindent bepótolni. Utóbbira gyanakodott.
Egészen napnyugtáig kint töltötték az időt több-kevesebb tanulással, amit gyakran szakított meg nyavalygás, poénkodás és pletykálás.
- Jó, én nem bírom tovább – jelentette ki Almira, és a földhöz vágta a Varázslástan alapfokon III-at. – Elegem van! És éhes is vagyok.
- Együnk! – élénkült fel Felicia, és azon nyomban felpattant. A többiek is szedelőzködni kezdtek, és végül együtt baktattak vissza a kastélyba.
- Miért kell ezeknek a vizsgás időknek mindig ilyen rossznak lenniük? – merengett el Peter. – Mindig mindenki utálja. Csupa tanulás, unalom.
- Rendezni kéne valami antiunalmas estet – bólogatott Almira. – Ma?
- Ma? – ráncolta James a szemöldökét.
- Aha. Viszünk kaját, ti szerezzetek piát, meg kéne valami zene.
- Még elsőben lenyúltam Pringle rádióját – jelentette ki James büszkén.
Remus megdöbbenve nézett rá.
- Te azt még nem vitted vissza?
- Vissza akartam, esküszöm, csak mindig elfelejtettem. De ott van az íróasztal mellett, te is vissza vihetted volna, ha olyan fontos.
- Most már mindegy. Frics a gondnok, ő meg nem is tud róla, hogy az elődjének volt rádiója – vont vállat Sirius.
- Akkor kilencre ott leszünk nálatok – jelentette ki Almira, akit nem igazán érdekelt a rádió sorsa.

Így aztán kilenc órára valóban minden készen állt arra, hogy egy kellemes, vizsgadrukktól mentes, vidám estét hozzanak össze. A lányok pár perc késéssel ugyan, de megérkeztek a fiúk szobájába. Hoztak szendvicseket és temérdek mennyiségű süteményt.
- Csak kilencen vagyunk. Ki fog ennyi sütit megenni? – kérdezte Sirius, amikor szemügyre vette a felhozatalt.
- Almira – felelte Lily, és James nem tudta eldönteni, hogy csak viccel, vagy valóban komolyan beszél.
Kényelmesen letelepedtek a földre, és Remus feltette a kérdést:
- Mit fogunk csinálni?
- Székfoglalózzunk! – indítványozta Felicia olyan lelkesen, mintha ennél jobb ötletet el sem tudna képzelni.
- Tisztázzunk valamit – szólt Sirius. – Most akkor tizennégy éves lázadó diákok vagyunk, vagy egy nyugdíjasklub bevállalós tagjai? Mert utóbbi esetben jöhet a székfoglaló, de amúgy nem.
- A varázsvilágban is ennyire unalmasak a nyugdíjasok? – érdeklődött Lily.
- A vizsgáink előtt szórakozni nem lázadás, csupán nem túl logikus döntés – jegyezte meg ezzel egy időben Remus.
- Akkor kedves Bob, szerinted mit kéne csinálnunk? – szegezte Felicia Siriusnak a kérdést.
- Ne hívj Bobnak!
- Te mondtad, hogy hívjalak annak.
- Ez nem igaz. Sosem mondtam ilyen. – Sirius megerősítést várva nézett a többiekre, akik többségében nem értették, miről van szó. James volt az egyetlen, aki ott volt, amikor Sirius enyhén ittas állapotban közölte a lánnyal, hogy nagyon is Bobnak hívják.
- Tényleg azt mondtad neki. De szerintem teljesen lényegtelen, most az a kérdés, hogy mit csináljunk?

Erre aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni. Amikor végre úgy tűnt, sikerült kiegyezniük az üvegezés mellett, újabb heves vita alakult ki. Végül maradtak a felelsz-vagy-mersznél, ezúttal előre összeírtak két kérdést és egy utasítást, majd beleszórták őket egy süvegbe, amiből mind húztak maguknak feladatokat.
- Ki kezdi? – kérdezte Alice.
- Te – vágta rá James, így a lány felfordította az előtte heverő három cetli egyikét.
Megköszörülte a torkát, és felolvasta a kérdést.
- Loptál már valahonnan? Hát... – a lány az ajkába harapott. – Igen.
James álla leesett. Kisgyerek kora ismerte Alice-t, és ő volt az utolsó ember, akiről ilyet feltételezett volna.
- Még egészen kicsi voltam, és kaptam egy játék állatkertet. És mindenféle állat volt benne, csak épp zsiráf nem. De mondom, mi egy állatkert zsiráf nélkül? – hadarta. James összenézett Siriusszal és Peterrel. Állatkert témában ők mostanában igencsak jártasok voltak. – Aztán valamikor elvittek egy játszóházba, és ott találtam egy kis zsiráf figurát, és hát... haza vittem.
- Ezért minimum Azkabanba kerülsz – csóválta James a fejét, mire a lány vetett rá egy morcos pillantást. – Na tovább. Peter?

A fiú felemelte a papírját.
- Mi volt a legégetőbb dolog, amit a szüleid csináltak? – Peter arca vörös lett. – Valójában ez nem egy dolog. Az anyám rendszeresen leéget mások előtt.
- Például? – érdeklődött Lily, és felhúzta a lábait.
- Ühm... a legcikisebb az volt...
Látszott Peteren, hogy nem akaródzik neki elárulni a dolgot.
- Na, áruld el – kérte Felicia.
A fiú a kezébe temette az arcát, és végül csak kinyögte.
- A fél városnak elmesélte, amikor kilenc évesen véletlenül bepisiltem.
- Kilenc évesen? – James elkerekedett szemekkel bámult rá. A többiek is.
- Igen. De mondom véletlenül. És sokat ittam aznap este.
Sirius összeráncolta a homlokát.
- Fura vagy. James?
A szólított felemelte az első cetlijét.
- Hány fehérneműd van? – olvasta fel a pergamenre írtakat. – Ez milyen kérdés? – fintorgott. – Nem tudom. Mondjuk tíz.

Lily következett.
- Milyen színűre festenéd be a hajad? Barnára. Mindenképp.
- Nehogy! – szólt rá Almira.
- Miért ne?
- Mert így sokkal szebb vagy – adta meg James a választ. A lány rávillantotta a tekintetét, ő pedig nagy komolyan bólintott. Gyanította, hogy nem élné túl, ha Lilyt barna hajjal látná, mert most annyira csodálatosan nézett ki, hogy azon csak rontani lehet.

Almira felemelte a földről a cetlijét.
- Melyik híres emberrel házasodnál össze?
- Te melyikkel nem? – kérdezte Sirius. A lány sértődött pillantást vetett rá, de a többiek mind elnevették magukat.
- Dumbledore-ral például semmiképp – jelentette ki Almira. – De ha bárki közül választhatnék, a Portree Primus sztárfogójával, Eddie Fieldsszel házasodnék össze.
James olyan örömmel nézett rá, mintha azt ajánlotta volna föl, hogy ő házasodhat össze Eddie Fieldsszel.
- A prímáknak szurkolok!
- Én is – lelkesült fel a lány. Végre valakinek van ízlése! James majd elájult az örömtől.

A soron következő Gwendolyn volt. A lány elolvasta a cetlijét, morfondírozott pár másodpercig, aztán hangosan is felolvasta a kérdését.
- Volt már, hogy valakit félreismertél? – Letette a pergament, és apró ránc jelent meg a két szemöldöke közt. – Szerintem nagyjából mindenkit. Titeket is biztosan. Mert egyrészt nem sok energiát fektettem abba, hogy rendesen megismerjelek titeket – mondta színtelen hangon –, másrészt pedig kevés ember ismeri önmagát, addig pedig más sem nagyon ismerheti meg.
James próbálta átgondolni, amit mondott, de úgy érezte, ez már megint meghaladja a képességeit. Amit viszont sikerült felfognia, azzal teljes mértékben egyet értett. Már majdnem teljes depresszióba esett, amikor tudatosult benne, hogy ő sem ismeri önmagát, de Felicia, akiket ennyire mélyen nem érintettek meg Gweny szavai, már olvasta is a saját cetlijét.
- Ú, ez egy merés! Igyál meg egy pohár whiskyt! Hú, van itt whisky? – Alig fejezte be a kérdést, amikor Sirius már a kezébe nyomott egy üveggel. – Köszi. És pohár? Ó, köszi.
- Fely, nehogy megigyál annyit – szólt rá Alice. – Teljesen ki fogsz készülni.
Felicia nevetgélve legyintett.
- Nem, én nem. Dehogy. – Öntött magának, aztán vigyorogva felemelte a poharat, majd nagyot kortyolt az italból. – Fúj, ez nagyon rossz – állapította meg köhögve, de becsületére legyen mondva, a pohár másik felét is kiitta. – Ez egy hülye feladat volt – jelentette ki végül, és nem túl lelkesen letette a poharat. Alice a kezébe temette az arcát.

Remus jót mosolygott a helyzeten, és húzott. A mosoly leolvadt az arcáról. Aztán szólásra nyitotta a száját, végül becsukta, az egész feje elvörösödött, és elkínzott nevetést hallatott.
- Jó, ez...
- Kérdés vagy feladat? – kérdezett közbe Sirius, és próbálta meglesni a lapra írtakat.
- Kérdés – sóhajtott Remus. – Ami így szól: Mikor szeretnéd elveszteni a szüzességed? Most komolyan, ezt melyikőtök írta?
Választ nem kapott, csak egyöntetű nevetést. Csak hosszú másodpercek után lett csend – nagyjából. Ekkor minden szem szegény fiúra szegeződött, aki igyekezett leplezni zavarát – meglehetősen ügyetlenül.
- Nem tudom, ennyire nem tervezek előre.
- Na de úgy nagyjából – vetette közbe Almira. A többiek bólogattak.
- Nagyjából egy áprilisi szombaton, este fél tíz és éjfél között. Elég konkrét? – nézett végig Remus a társaságon. Ismét mindenki nevetett, Felicia a fejét rázta, de végül ő sem kötött bele a válaszba.
Sirius jött. A fiú felkapta a cetlijét és felolvasta a kérdést.
- Ha választhatnál, meztelen lennél, vagy látni lehetne a gondolataidat? – A fiú összeszűkítette a szemeit. – Nem tudom, ki írta a kérdést, de láthatnád a gondolataimat, és arra gondolnék, hogy a kurva anyád.
A kis csapat egyik fele döbbenten meredt rá, míg a többiek ismét felnevettek.
- És ha én írtam a kérdést? – szólt közbe James, bár nem ő írta.
- Ja, a te anyádat bírom – enyhült meg Sirius. – Ebben az esetben arra gondolnék, hogy rohadj meg!
- Ó, ez kedves – jegyezte meg James, és elgondolkodott, min is alapul a barátságuk.

Mind a soron következő Alice-hez fordultak.
- Mit tennél, ha nyernél tíz-ezer galleont? Szerintem a felét odaadnám azoknak, akiknek tényleg kell, a másik felét meg megtartanám, és várnék valami olyan eseményre, amire valóban megéri ennyit költeni.
Peter következő feladata az volt, hogy lenyalja az orrára nyomott tejszínhabot. James nyomott neki jó sokat, de a fiú akárhogy próbálkozott, nem ért el a nyelve az orráig.
- Csúfos kudarc – jegyezte meg Felicia egy bánatos sóhaj kíséretében. – Jamie?
- Mondtam már, hogy ne becézgess – szólt rá a soron következő James, és felfordította a cetlijét. – Ez nagyon beteg.
- Mi van ráírva? – érdeklődött Alice
- Kaptad már rajta a szüleidet? – olvasta fel. – Nem. És nem áll szándékomban.

Ez után Lilyn jött, akinek el kellett játszania a vele szemben ülő személyt, jelen esetben Siriust.
- Hát jó – szólt a lány. Törökülésbe tornászta magát, és rákönyökölt a térdére, épp úgy, ahogyan a fiú is ült abban a pillanatban. – Sirius Black vagyok, tizennégy éves – kezdte, és unottan piszkálgatni kezdte a körmét. – Van egy békám. Nem tudom a nevét. Van egy baglyom is, ha még nem pusztult el. Kit tudja, én nem. Szeretek más embereket basztatni, főleg ha mardekárosok. Az órákat ellógjuk a haverjaimmal, ha épp úgy van. – A lány keresztbe font kézzel felegyenesedett és átvetette a haját a válla fölött. – A lányok imádnak. Pár galleonért megvehetik a dedikált képeimet. A szabályok rám nem vonatkoznak. Éjjel mászkálni folyosókon sima ügy. Nem tudom, mondtam-e már, de gazdag is vagyok. Annyira, amennyire te sose leszel. Ja, és amúgy nem szimpi a fejed, szóval inkább megátkozlak.
A kis monológot néma csendben hallgatták végig. A végén Fely tapsolni kezdett, a többiek pedig követték a példáját. Lily Siriusra pillantott. A fiú megvonta a vállát.
- Nagyjából.
Ez után következett Almira, akinek le kellett borotválni valamelyik fiú bal lábát – szavazással döntötték el, hogy James legyen az, akit ilyen atrocitás ér. Amíg ő tiltakozva kiabált, lefogták a lány pedig nevetve elvégezte a feladatot egy – ki tudja honnan előszedett – rózsaszín borotvával.
Ezután jött egy kérdés Gwendolynnak.
- Csókolóztál már? – olvasta fel a cetlit. – Nem.
- Én jövök! – kiáltott fel Felicia. Lepillantott a cédulájára és hangosan felolvasta a kérdést. – Nyitottak már rád pisilés közben? Ó, igen – görbült le a szája. – És nem volt jó.
Nem kapott sok együtt érző pillantást, helyette kinevették, mire durcásan keresztbe fonta a karját.

Remus eközben felhúzta a következő papírcetlit.
- Mi volt életed legkínosabb pillanata? – olvasta, majd összeráncolta a szemöldökét és oldalra döntötte a fejét. – Amikor válaszolnom kellett a „Mikor szeretnéd elveszteni a szüzességed?" kérdése – emelte fel az előző fecnit, mire mindenki elnevette magát.
Sirius közben kézbe vette a sajátját és felcsillant a szeme.
- Mondj egy viccet! Tudok vicceket. Rengeteg, remek viccet tudok, ami azt illeti – magyarázta lelkesen csillogó tekintettel. – Na figyeljetek, ez egy találós kérdés. Mit kapunk, ha egy kör alakú területre kastélyt építünk? – tette fel a kérdést, és körbe pillantott a többieken, akik tanácstalanul pislogtak rá. Elvigyorodott és megadta a választ. – Körtelekvárt. – A várt hatás elmaradt, mire rájuk meredt. – Ez vicces volt.
James elborzadva megrázta a fejét.
- Nem. És... hogy mondhatsz ilyen béna viccet? Tudod, mekkorát csalódtam most benned? Merlinre!
Sirius sértődötten eltátotta a száját.
- Ez volt béna!
- De – közölte vele kórusban mindenki. Mielőtt még visszavághatott volna, Alice gyorsan felolvasta a következő feladatot.
- Sminkeld ki magad csukott szemmel. – Alice hamarosan megbánta, hogy ezt valaha is felolvasta. Kapott egy tucatnyi sminkterméket, aztán tükör nélkül kellett magát kipingálnia, és mivel a szeme is csukva volt, csak remélhette, hogy épp a rúzst nyitotta ki és nem a szempillaspirált. (Remélte, de ez nem sokat nyomott a latba.) Pár perc múlva úgy nézett ki, mint egy hároméves, aki elkobozta az anyukája sminkjeit.
De a játék ment tovább, Peter jött, akinek meg kell válaszolnia, ki e legszexibb ember a szobában. A fiú pár másodpercig tanakodott, aztán végül elmosolyodott.
- Catriona McCormack – bökött James egy kviddics poszterére.
- Nagyon cseles!

A játéknak végül James feladata vetett véget, ami úgy szólt, hogy csókolja meg a mellette ülőt. Tekintve, hogy a jobbján Peter foglalt helyet, mindenképpen Lily lett a szerencsés választott, bár volt egy olyan érzése, hogy akárki más ülhetett volna tőle jobbra, ő Lilyt választja.
- Nem – jelentette ki a lány ellentmondást nem tűrő hangon.
- Tessék? – James úgy nézett rá, mintha megőrült volna. Ki hagy ki egy ilyen elutasíthatatlan alkalmat? – Mi az, hogy nem?
Lily szikrázó szemekkel felállt.
- Ezt még kérdezed?
- Igen – felelte James, bár gyanította, hogy ez nem a helyes válasz a lány szerint.
- Akkora szemét vagy! – Azzal sarkon fordult, és kitrappolt a szobából. Felicia imbolyogva feltápászkodott a földről, és botladozva követte.
- Most mi baja van? – James választ remélve fordult a többi lányhoz, de Almira közben szintén faképnél hagyta, Alice fejcsóválva felállt, Gweny meg csak megvonta a vállát.
- Nem hallottad? Szemét vagy – felelte Sirius.
- Fogd be!
Így ment tönkre néhány pillanat alatt a jónak ígérkező estéjük.


A vasárnap nem adott rá lehetőséget Jamesnek, hogy az estén keseregjen. Most már tényleg ideje volt beleszagolni a tankönyvekbe. Remus fáradtságra hivatkozva a hálóteremben maradt – két nap múlva volt esedékes a holdtölte – a többiek viszont ismét a parkban szándékozták tölteni az idejüket. Egyrészt a kellemes, nyári időjárás vonzotta őket, másrészt hagyni akarták barátjukat pihenni.
A klubhelyiségbe leérve azzal szembesültek, hogy sehol egy teremtett lélek – kivéve az egyik kanapét, mert ott kisebb tumultus alakult ki. Úgy tűnt, a többség a szabadban tölti az idejét, kivéve azt a néhány lányt, akik egymást lökdösve sorban álltak.

James és Sirius összenéztek, és egyszerre indultak el megnézni, hogy mi folyik ott. Közelebbről jól láthatóvá vált, hogy árulnak ott valamit. Aztán James észrevette Lottie-t, és intett neki egyet, mire a lány szeme elkerekedett, és gyorsan beugrott a kanapé mögé.
- Miért csinálja mindig ezt? – kérdezte Sirius. Amikor közelebb értek, egyértelművé vált, hogy miért. – Ezek az én képeim?! – Valóban úgy tűnt, hogy a lányok – akik most szükségét érezték annak, hogy őrült módjára vigyorogjanak, és megigazítsák a hajukat – képek közül válogathatnak, amik Siriusról készültek.
Lottie kidugta a fejét a kanapé mögül.
- Nem – közölte, és felmarkolta a fotókat, majd azokkal együtt visszabújt.
Sirius mérgesen megkerülte a kanapét, és kimart egy fényképet Lottie kezéből. Az elsős lemondóan felállt a földről.
- Húzzatok innen! – rivallt rá a sorban álló lányokra. – Mára bezártam.

A lányok egy része csalódottan elvonult, mások a közelben maradva próbáltak hallgatózni.
Sirius eközben James orra alá dugta az egyik képet. Az előző nap készülhetett, ugyanis a tölgyfa árnyékában szundikáló fiú szerepelt rajta.
- Most szólj hozzá. És... ez alá van írva? Nem is ilyen az aláírásom!
Lottie kikapta a képet a kezéből.
- Ezt a vásárlóim nem tudják.
- Te árulod Sirius képeit? – kérdezte James, és nem bírta megállni nevetés nélkül.
- Tudod, milyen jó üzlet? – kérdezte a lány lelkesen. – Már ötven galleont kerestem. Az a terv, hogy meggazdagszom, mire kijárom az iskolát, és akkor nem kell majd annyit dolgoznom.
Sirius felhördült.
- Nem gazdagodhatsz meg belőlem!
- Ki mondta?
- Én mondom.
- Akkor fogd be.
James nagyon jól szórakozott a vitatkozó pároson. Lottie ráemelte a tekintetét.
- Te bajosabb vagy. Kellet autogramot osztogatnod! Most kénytelen leszek ellopni Ava-Rose noteszét, és kilesni, hogyan írsz alá. Bár, ezeknek nem sok esze van – morfondírozott. – Mindegy. De jó lesz, mert ha ketten vagytok rajta, akkor dupla annyiért adhatom.
- Megtiltom, hogy titokban lefotózz, és a képeimet áruld! – jelentette ki Sirius, és az összes képet összeszedte.
- De ne már! Egy csomó munkám van benne... Hallod? Add vissza!
Sirius nem adta. Olyan magasra tartotta fel képeket, hogy az elsős még ugrálva sem érte el őket. A kislány végül abbahagyta a fotók visszaszerzésére tett kísérletet, és durcásan leült a fotelba.
- Hülye – jelentette ki.

Sirius csak vállat vont, és elindult a portrélyuk felé. James vidáman követte. A folyosón végig hallgatta barátja zsörtölődését, aztán megörült, amikor összefutottak Kingsley-vel.
- Szia!
- Sziasztok – köszönt vissza a hetedéves. – Mi baja van? – kérdezte miután Sirius csak egy sötét pillantást vetett rá. James el akarta mesélni, de Sirius Kingsley kezébe nyomta a képeket, és már ment is tovább. James sietősen követte. – Mihez kezdjek ezekkel? – kérdezte még a fiú.
Sirius nem foglalkozott vele, így James hátrafordult és megvonta a vállát.
- Rakd ki a faladra.
Kingsely értetlen tekintete beleégett az elméjébe, és még akkor is azon nevetgélt, amikor tanulnia kellett (volna).


Hétfőn aztán jöttek a vizsgák. Átváltoztatástannal kezdtek, és James egészen jónak ítélte meg a mocsári teknőssé változtatott teáskannáját. Valahonnan az elméleti kérdésekre is tudta a válaszokat – ezzel önmagát is meglepve. Legfőképp Remust sajnálta, aki így, egy nappal a telihold előtt nem igazán tudott rendesen koncentrálni.
Egy gyors ebédet követően következett a bűbájtan vizsga, ahol a vidítóvarázst kellett egymáson bemutatni. Jamest valami hülye oknál fogva egyébként is gyakran elkapta a vizsgák idején a nevethetnék, ezek után meg még este is vigyorgott, mint a vadalma.
Kedden legendás lények gondozásával kezdtek. Ebshont – aki időközben újra munkába állhatott – azt adta feladatul, hogy mondják el a porlokk tulajdonságait, majd nagyrészt a tanulók helyett felmondta az anyagot, és mindenkit megdicsért. Arlett-tel különösen kedves volt, neki a kérdést sem tette fel.
Bájitaltanon volt alkalmuk szót váltani Peterrel, akinek jól ment a jóslástan és Remusszal, aki állította, hogy teljesen elrontotta a rúnaismeret fordítását, és a bájital vizsga alatt is sokszor csak meredt maga elé.
Éjfélkor tartották az asztronómia vizsgát, amin így a fiú nem is jelent meg.
A szerdai mágiatörténet vizsgán James leírt mindent, amit előző nap megjegyzett a tankönyvből, még ha a kérdésre nem is az volt a válasz. Gyógynövénytanon majdnem megfőttek a felforrósodott üvegházakban, csütörtökön pedig szakos tanár hiányában szintén Bimba professzor vizsgáztatta őket sötét varázslatok kivédéséből. Egy bábun kellett bemutatniuk hármat a tanévben tanult átkok, ártások és rontások közül. Az utolsó vizsga a mugliismeret volt. Green professzor szinte már kellemes beszélgetést tartott a diákokkal, amibe belecsempészte a kérdéseket.

James a vizsgák kérdései után azt hitte, nem érhetik már váratlan kérdések. Tévedett.
Szombat este egyedül vágott át az előcsarnokon, és már az egyik lába a márványlépcsőn volt, amikor egy hang megszólította.
- Á, édes fiam! – Először azt hitte, Lumpsluck máshoz beszél, mert neki általában kevésbé hízelgő hangnemet tartogatott.
- Én? – kérdezte, amikor körülnézett, és nem látott senki mást kettejükön kívül.
- Hát persze – csapta össze a férfi a tenyerét. – Jól hallottam, hogy megnyertétek a kviddicskupát?
- Igen – válaszolt a fiú, és próbált rájönni, hol itt a csapda.
Lumpsluck közelebb lépett.
- Nagyszerű! Épp ma tartok egy összejövetelt a...
- Ó, sajnálom – vágott közbe James sürgősen. – De nem mehetek.
- Miért nem?
- Nincs ünnepi öltözetem, és...
- Oda se neki! – legyintett a férfi, és egy pálcaintéssel elintézte, hogy James ünnepi öltözetben pompázzon.
- Hát ez remek...
- Ugye? Pompás! Na gyere.

Kénytelen kelletlen követte a professzort, bár nem egyszer megfordult a fejében, hogy valamelyik titkos átjárón megszökik. Végül megérkeztek Lumpsluck irodájához. A férfi benyitott, beterelte őt, és így szemügyre vehette a már megérkezett, legalább annyira lelkes diákokat, mint ő. Elégtételt érzett, amikor észrevette a csapat többi tagját, amikor pedig feltűnt neki, hogy Lily is itt van, úgy érezte, nem feltétlenül olyan rossz ez az összejövetel. Odavágatott a lányhoz, aki épp mérgesen pakolta a tányérjára a süteményeket.
- Szia!
Lily összerezzent, és megfordult.
- A frászt hozod rám! – a villáját a fiú mellkasának szegezte.
- Bocs. Nem az volt a cél, de úgy látszik ez már csak így megy. Csak beszélni szeretnék veled.
- Kár – jegyezte meg halkan.
- Figyelj csak – kezdte, és próbálta figyelmen kívül hagyni a gonosz megjegyzést. – Egy hete szóba se állsz velem. Miért?
Lily nem nézett rá, helyette levágott egy szeletet a süteményből.
- Előtte se álltam szóba veled.
- Hát épp ez a baj!
Lumpsluck megkért mindenkit, hogy üljenek le. Lily gyorsan teljesítette a kérést, James meg sietősen utána lépett, és helyet foglalt mellette. Láthatóan zavarta a lányt a jelenléte.
- Amúgy meg mit keresel itt? – kérdezte, miután megunta, hogy James már másodpercek óta őt bámulja.
- Nem magamtól jöttem, hidd el.

Lumpsluck megköszörülte a torkát, és nekiállt beszédet mondani.
- És te? – suttogta.
- Mit én?
- Te miért vagy itt?
Lily fáradtan beletúrt a hajába.
- Mert Almira és Gweny meg tudtak lépni, én meg nem.
- Szívás – vont vállat a fiú, és szemügyre vette a társaságot. Feltűnt neki valami különös. – Miért nincs itt egyetlen mardekáros sem?
- Hm? – kérdezett vissza Lily, akit elálmosított Lumpsluck beszéde. – Ja, nem tudom. Szoktak lenni.
Pár percig csöndben ültek. Jamest egyre inkább zavarta, hogy nem tudja, mi baja a lánynak vele. Végül megfogta a kezét, hogy rá figyeljen, és a szemébe nézett – abba a gyönyörű zöld szemébe, hát hogy lehet ilyen szép?
- Tényleg mi bajod velem?
Lily zavartan pillantott rá, és végül nem adott rendes választ.
- Ne fogdoss.
- Az, hogy hozzáérek a kezedhez, nem fogdosás.
A lány elrántotta a kezét.
- De.

James megforgatta a szemét. Lumpsluck befejezte a mondandóját, a diákok megtapsolták, és lassan újra visszavonultak a svédasztalhoz, vagy a táncparkettre.
James felállt, és betolta a székét.
- Gyere!
Lily összeráncolta a szemöldökét.
- Hova?
- Mit tudom én, csak innen el. Ez valami borzalom.
A lány minden bizonnyal egyet értett vele, mert ő is felállt. Feltűnésmentesen kisomfordáltak az ajtón, ügyelve arra, Lumpsluck nehogy észrevegye őket.
A kihalt folyosón csöndben lépkedtek. Végül ismét James szólalt meg.
- Szóval? – kérdezte, amikor felértek az előcsarnokba.
Lily összefonta maga előtt a karjait, és elindult felfele.
- Nem értem, hogy mit nem értesz.
- Én meg nem értem, hogy mit kéne értenem – felelte a fiú most már kissé ingerültebben. Miért kell mindent bűbájjal kihúzni belőle?
A lépcső tetején a lány megállt.
- Jó, akkor elmondom. Nem tartom normális dolognak, hogy csak egy játék kedvéért, de képes lennél úgy megcsókolni engem, hogy közben barátnőd van.
- De... - James próbálta a fejében összerakni a dolgokat. – Nekem nincs barátnőm.
- Leila mi, a kis kedvenced?
- Vele rég szakítottam.
Lily arca meglepettséget tükrözött.
- Ó! Tényleg?
- Igen, azért ne nézz ennyire hülyének, jó? – nézett rá James vigyorogva.
A lány elmosolyodott.
- Nem adtál rá okot, hogy ne nézzelek annak – dalolta.
James megvonta a vállát. Lehet. Csöndben álltak, majd végül megkérdezte:
- Akkor most már megcsókolhatlak?
- Nem. – Lily értetlenül nézett rá.
- De miért nem?
- Bocsánat, de nem szeretnék az az ember lenni, akit egy játék kedvéért smárolsz le újra és újra.

Kellett egy kis idő, amíg fiúnak összeállt a kép. Lily közben tovább indult a folyosón.
- De a játék már véget ért. Én nem azért kérdezem – sietett utána.
A lány gúnyosan elmosolyodott.
- Hát akkor miért?
- Csak... úgy.
Lily megcsóválta a fejét.
- Na ide figyelj. Nem csókolhatsz meg mindenkit csak úgy.
Miért nem érti már meg?
- De én nem mindenkit akarok megcsókolni, hanem téged. Szóval akkor szabad?
Lily kínosan elnevette magát.
- Nem.
James még tovább győzködte volna, de ekkor lépések zaja ütötte meg a fülüket. Sokan, halk léptekkel közeledtek. Aztán meghallották az egyik mardekáros prefektus, Garric Newbourne hangját.
- Ne maradjatok le!

A két griffendéles tudta, hogy a fiú szívesen vonna le tőlük pontokat, amiért takarodó után kint császkálnak, és azzal is tisztában voltak, hogy a mardekárosok szívesen kipróbálnak rajtuk egy-két átkot, ha úgy adódik – és most, hogy ők hallhatóan emberfölényben voltak, nyilván úgy adódik.
James elkapta a lány karját, és behúzta magával a legközelebb eső tanterembe. Ott nem világítottak fáklyák, mint a folyosón, így beletelt egy kis időbe, mire a szemük megszokta a sötétséget.
A lépések zaja egyre közeledett, és végül az ajtó előtt állt meg. Valaki lenyomta a kilincset. James kirántotta a pálcáját, és kiszórt egy ajtózáró bűbájt, de nem lehetett benne biztos, hogy még időben sikerült eltalálnia a zárat.

Az ajtó lassan nyílni kezdett.
Mindketten kiút után kutatva néztek körül, amíg a terem másik felébe siettek. Végül egy olyan megoldás maradt, ami James szerint már először sem volt jó ötlet.
Megragadta Lily derekát, és felrakta a lányt az ablakpárkányra.
- Normális vagy? – suttogta a lány. James csak a fejét rázta, és utána mászott, majd megvetette a lábát a kiálló patkán, és Lilyt maga előtt tolva elindult.
Ezúttal volt a közelükben egy másik nyitott ablak, sőt, még pálca is.
- Ez túlélhető? – kérdezte Lily remegő hangon.
- Teljes mértékben – felelte a fiú. Most nem verte annyira a víz, mint az előző alkalommal, amikor a kastély falain másztak. – Csak az elsőn vagyunk. A hetediken, na ott már durvább.
Lily az égre emelte pillantását, de tovább lépkedett.

Sikeresen elérték a nyitott ablakot. Itt a lány átvetette a lábát a párkányon, és beugrott, James pedig követte.
- Hogy ezeknek pont azt a termet kellett választanuk... – csóválta meg a fejét. Lily vállat vont. – Azért érdekelne, miben mesterkednek.
- Nem tudom, de gondolom nem sok jóban.
- Valószínű. Na de most már akkor...
- Nem!


A következő hét lazsálással telt. Hétfőn a fiúk lementek meglátogatni Hagridot. A jó időre való tekintettel piknikeztek egyet – előrelátóan ők vitték az elemózsiát. Hagrid megmutatta az újonnan készítette furulyáját, sőt még rövid kérlelés után bemutatót is tartott. Végül azt is megengedte, hogy a négy fiú kipróbálja. James csúfos kudarcot szenvedett, mindhárom barátjába több tehetség szorult zenei téren.
- Mi van a pechrák-futkár keverékeiddel? – érdeklődött Remus, amikor kimuzsikálták magukat. Azt tudták, hogy Woodwardék loptak egyet, de azt nem, hogy a többinek mi lett a sorsa.
Hagrid legyintett.
- Túl adtam rajtuk.
- Hogyhogy? – kérdezte James.
- Képzeljétek, kiderült, hogy nem azon az elven működnek, ahogy én azt gondoltam – mesélte.
- Hát? – vonta fel Peter a szemöldökét.
- Ugyebár mondtam, hogy a loboncos futkártól ellenállóvá, a pettyes pechráktól balszerencséssé válik az ember. Na már most, én úgy hittem a létrehozott állat csípése immunissá tesz az átkokra. Tehát rákként csíp, és azt hatást éri el, mint a futkár. Sajnos nem ez történt. Ezek a kis lények még több balszerencsét hoztak a fejemre, amikor kipróbáltam, hogyan működik a csípésük, és még a legegyszerűbb bűbáj hatását is felerősítették. Szóval balszerencsét hozó futkárok lettek.
A fiúk összenéztek. Nem csoda, hogy annak a hülye vámpírnak és a tanárnőnek nem jöttek össze a dolgok.

A hét vége felé a négyesfogat elkezdte a pakolást. Nem sok kedvük volt hozzá, bár néhány talált holmijuk meglepetéseket okozott. James nem is tudta, hogy véletlenül magával hozta a gumicsirkéjét.
- Nekem is kell egy ilyen – szólt Sirius, és élvezettel nyomkodta a visító csirkét a szoba közepén állva.
Peternek erről eszébe jutott valami.
- Mi lesz a Katica-tervvel?
Remus szerencsére nem volt a szobában, épp kiugrott a mosdóba. James elterült a földön.
- Tényleg. Nem is próbáltuk mióta. Jó, mondjuk közbejött az a hülye nő az idióta vámpírjával, meg egy tucat vizsga.
- Nekem McGalagony azt mondta, hogy ne csináljam – jelentette ki Sirius.
- Te elmondtad McGalagonynak? – meredt rá James.
- Persze. Betrappoltam hozzá, mondom: Minnie. Mint azt már ezerszer meséltem, animágusokká akarunk válni. Figyuka, a nyáron gyakoroljunk, vagy csak a szünet után? – kérdezte ironizálva. – Nyilván nem mondtam neki. Amikor a gyengélkedőn voltam, akkor jött be hozzám, és azt tanácsolta, hogy a vámpírharapás miatt ne végezzek magamon átváltoztatásokat, és ne is engedjem másnak se, mert káros lehet.
James biccentett, és felült.
- Jó. Szerintem amúgy is hanyagolni kéne a nyárra. Egyedül nem olyan nagy buli, meg nyilván veszélyesebb is.
A témát nem folytathatták, mert Remus visszatért. Érdeklődve nézett végig a barátain, mire Peter megkínálta mindenízű drazséval. És ezek a nyugodt percek voltak azok, amiért James tudta, hogy a nyár folyamán hiányozni fog neki az iskola.

A Roxfort Expressz pontban tizenegykor indult el London felé. Furcsa volt belegondolni abba, hogy pár hónapja igencsak illegálisan már megtették ezt az utat. Abba is furcsa volt belegondolni, hogy ismét találkozhat a szüleivel. Mikor volt már szeptember?
Négyen lefoglalták maguknak a legutolsó kupét. Kényelmesen elhelyezkedtek – cipőt le, lábat fel – és élvezték a vonat ablakán beáramló napfényt.
- Kéne találkozni a nyáron – vetette fel Peter.
- Kéne – bólintott James.
- Csak mi megint megyünk nyaralni – húzta el Peter a száját
Remus, aki kezdett újra jobb színben lenni, vállat vont.
- Az Abszol útra úgy is mindenkinek el kell mennie augusztus végén. Akkor mindenképpen összefuthatnánk.
- Meg amúgy is – tette hozzá Sirius. Ezzel a többiek is egyet értettek.
Amíg ők élénk beszélgetésbe kezdtek a nyaruk tervezgetéséről, a vonat elhagyta a sűrű erdőket, a napfényben úszó mezőket és a kisvárosokat. A büfés boszorkánytól temérdek mennyiségű édességet vásároltak – hol van még innen London?

Végül mégis úgy tűnt, hogy csupán pár perc telt el, amíg a vonat befutott az állomásra. A diákok seregében James észrevette a hetedéveseket – Gwenogot, aki lökdösődve igyekezett az ajtóhoz; Leont, aki Anastasia kezét fogva türelmesen várt Emmeline és Marlene társaságában; Valentine-t, aki Sylvestert terelgette. Az elsős még javában magyarázott valamit Lottie-nak, aki megunva azt, hogy Arlett vele párhuzamosan beszél hozzá, a nővére szájára tapasztotta a kezét. Sőt, még a kis Edgar feje is ki-ki bukkant a nála magasabbak tömegéből.
A griffendéles lánycsapat közel állt hozzájuk. James odafurakodott hozzájuk.
- Helló! – köszönt. – Lily, beszélhetnénk?
- Most épp nem alkalmas – felelt a lány az ablak és Alice közé préselődve.
- És a peronon?
- Ott se. Sietek.
- De... Mit szólnál egy búcsúcsókhoz? – vetette fel. Hátha!
Lily feje paprikavörössé gyúlt, míg a barátnői nem bírták visszatartani a nevetésüket.
- Hagyjál már – motyogta.
Sirius nevetve hátba veregette Jamest.
- Lekoptattak. Megesik. Tedd túl rajta magad.
- De én nem akarom.
Minden további ellenkezés fölöslegesnek bizonyult, mivel a vonat egy utolsó zökkenéssel megállt, és a tömeg áramlani kezdett lefelé.

Ők is követték a többi tanulót a peronra. Sirius mosolya hamar leolvadt a képéről, mert rögtön az anyjába futottak. James nem tudta eldönteni, melyikük örül kevésbé a viszontlátásnak. Persze ebben közre játszhatott a karácsonyi és szülinapi levél is.
Mrs. Black kritikus pillantással végignézett fia baráti társaságán, majd egy kihívó mosollyal felemelte a kezét, és várta a kézcsókot. Arra aztán várhatott, mert Sirius egy pillanatnyi habozás után hasonló mosolyt villantott, és jól megrázta a kezét.
- Szevasz! – köszöntötte tettetett derűvel. Az erősre sikeredett kézfogás után elengedte a ládáját, és így szólt. – Na hozzad. Még összeszedjük Regulust.
Intett egyet a barátainak, és elsietett abba az irányba, amerre az öccsét sejtette.
Az anyja legalább annyira döbbenten nézett utána, mint a barátai. Remusnak szó szerint leesett az álla.
Mrs. Black dühtől vöröslő fejjel gyilkos pillantást vetett rájuk, és a láda karját megmarkolva elvonult.
James nem igazán tudta eldönteni, hogy melyikük a hülyébb.

Peter észrevette az édesanyját, így eliszkolt. Hamarosan Remus szülei is feltűntek a színen, úgyhogy James egyedül maradt. Alig tett egy lépést előre, amikor valaki átkarolta a vállát.
- Papa? – kérdezte, amikor felpillantva az öreg varázslót pillantott meg.
- Úgy bizony.
- Hát te? Sose szoktál kijönni elém. Mi van apuékkal? – a nyakát nyújtogatva próbálta megkeresni szemével a szüleit.
- Nem is – felelte Henry. – Amúgy arra vannak – mutatott előre, és lassan elindult unokája ládáját húzva. – De most igen. Jöttem.
- Hogyhogy?
- Csak úgy – intett az öreg. – De képzeld, te gyerek. Én nem olyan rég Londonban jártam. Kitalálod mit láttam?
Jamesnek volt róla sejtése.


Megjegyzés:
Nos, elértünk ide is, a harmadik rész végéhez.
Köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvasta ezt a részt is, azoknak pedig kiváltképp, akik írtak is nekem😊
A következő rész készülőben van, de sajnos – szokásomhoz híven – bőven nem ott járok vele, ahol mostanra akartam. Igyekszem vele természetesen, amint tudom, hozom azt is, de szeretném legalább nagyjából befejezni, mire elkezdem feltölteni. Egyrészt sok jelenet utólag jut eszembe, néha változtatok egy-egy dolgon, amikor már látom az egészet és sajnos az is valószínű, hogyha elkezdeném feltölteni félkészen, sosem fejezném be. Szóval erre még várni kell egy darabig, de hozom majd, amint tudom. És szokás szerint most is jön még egy idézet, ami a következő részhez kapcsolható: „Az igazi drágakő az egészség, a munkabírás és a becsület, mely barátokat szerez az embernek." (Karl May)
Hamarosan új rész. Addig is, a csíny letudva.