Egy mandragóralevéllel a szádban nem épp egyszerű az élet. James ezt már az első reggelen megtapasztalta, amikor fogat szeretett volna mosni. Ott állt a tükör előtt, és szomorúan nézte magát. Végül persze megoldotta – elvégre Peter és Sirius is meg tudta oldani, csak ő még kicsit sajnáltatta magát. Enni sem volt így egyszerű, de összességbe véve, létezni sem. Eleinte furcsa volt, mert nem szokták még meg, hogy ott van. Aztán amikor végre megszokták, riadtan tapogatták az arcukat, hogy érzik-e a kitüremkedést az ínyük mellett, vagy a nyelvükkel próbálták megkeresni. Kevesebbet beszéltek, mint egyébként, nehogy véletlenül kiessen, vagy egyszerűen csak kikandikáljon az a nyamvadt levél.

Ez nyilván másoknak is feltűnt. Legfőképp Remusnak, akit vasárnap Madam Pomfrey kiengedett a gyengélkedőről.
- Mi van a szájatokkal? – kérdezte még aznap.
- Hát csak... fáj a fogunk. – James rögtönzött.
- Mind a hármótoknak? – Remus nem akarta egykönnyen bevenni a mesét.
Sirius bólintott.
- Igen. Ez ilyen fertőző fogfájás – magyarázta.
Remus gyanakodva nézett rájuk.
- Fertőző?
- Igen. Nem tudod, milyen mázlista vagy, hogy nem voltál itt az elmúlt napokban. Akkor biztos te is elkaptad volna – bólogatott James.
- Aha. – Nem úgy hallatszott, hogy sikerült meggyőzniük. – És nem kéne ezzel lemenni a gyengélkedőre?
- Nem.
- Nem!
- Miért nem?
- Mert már voltunk – szólt közbe Peter gyorsan.

Remus végignézett rajtuk.
- A gyengélkedőn. Azon a gyengélkedőn, ahol én is feküdtem egészen idáig.
- Igen. Csak te épp aludtál akkor – próbálta menteni Sirius a helyzetet.
- Nagyon mélyen – bólintott James. – Nem akartunk felébreszteni.
Úgy tűnt, kis időre sikerül Remus gyanakvását csillapítani. Már csak huszonnégy nap – mondogatta James magában. Már csak huszonnégy.


Hétfőn ismét elkezdődtek a kviddics edzések.
James ennek igazán örült, végre ismét seprűre ülhetett. A kviddics teljesen kikapcsolta, és amíg a cikeszre összpontosított, nem foglalkozott semmi mással. Ha csak egy kis időre is, de elfeledte minden búját és baját, valamint – ez most kifejezetten jól jött –, még a levelet is a szájában.
Az edzés alatt háromszor fogta meg a cikeszt. Amikor véget ért az gyakorlás és a csapattagok leszálltak, James a zsebébe süllyesztette a cikeszt, majd a többieket követve visszament az öltözőbe.

Erica, a legújabb csapattag didergett, Valentine arcán két nagy vörös folt éktelenkedett, Gwenog pedig rálehelt a tenyerére, így próbálva melegíteni azt. Bár odakint egyre kellemesebb időjárás volt, a másfél órás röpködés után még fáztak.
- Jók leszünk, srácok. – Gwenog lehuppant az egyik padra. – Huszonharmadikán lesz a Hugrabug-Hollóhát mérkőzés, az után pedig mi jövünk az előbbiek ellen. Addig még van időnk, de nem szabad elbíznunk magunkat.
Így hát folytatódtak az edzések, továbbra is a hétfői és a csütörtöki napokat beszélték meg.

Ezen az estén James később ért a nagyterembe az elhúzódó megbeszélés miatt, így a három barátja a bejárati csarnokban várt rá. Ők már megvacsoráztak.
A fiú megígérte, hogy gyors lesz, és elsietett, hogy bekapjon pár falatot. A lány évfolyamtársait az asztalnál találta, így levetette magát melléjük.
- Szép jó estét! – köszönt, és megrakodta a tányérját szendvicsekkel.
- Szia! – Felicia végignézett rajta. – Edzés volt?

James nem vette át a talárját, hogy aztán visszajöjjön a kastélyba, és levegye azt a fürdéshez, valamint a karácsonyra kapott sporttáska is nála volt, az oldalra rögzített seprűvel együtt.
- Aha. – Nagyot harapott a szendvicsből. Nem akarta megvárakoztatni a barátait. – Ismét elkezdődött a szezon.
A lány megértően bólogatott.
- Én is szívesen játszanék, csak tudod nagyon ügyetlen vagyok.

James tudta. A repülés órák alkalmával volt szerencséje szemtanúja lenni annak, hogy a lány milyen szinten nem ért hozzá. De persze az volt az igazság, hogy Felicia téri tájékozódása a földön sem volt mindig biztonságos. Néha csak úgy neki ment a falnak.
- De te például biztos jó vagy benne – pillantott a fiú Almirára. – A tesód is nagyon tehetséges.
A lány elmerengve bekapott egy áfonyabogyót.
- Igen. Agnes jó. – Bekapott még egyet. – És igazából én se vagyok rossz. De nem vagyok oda annyira ezért a sportért.
- És ti? – pillantott a többiekre, bár Alice-ról tudta, hogy nem jeleskedik a kviddicsben. – Jövőre elég sokan elmennek a csapatból. Kéne utánpótlás.

Gwendolyn megrázta a fejét. Ez sajnálatra méltó volt, az ő idősebb testvére is jeleskedett a sportban.
- Én még sosem kviddicseztem – válaszolta Lily kicsit félszegen.
James rámeredt.
- Nem!? – Letette a szendvicset a tányérjára, és komolyan nézett a lányra. – Ha jó idő lesz, kiviszlek, és játszunk. Aztán utána játszhatnánk mind. – Vissza akart térni a szendvicséhez, de akkor észrevette, hogy valami mozog a zsebében. Oda nyúlt, de ahogy elhúzta a zsebnyílást, kiröppent belőle a cikesz, amit az edzés végeztével magánál felejtett.
- Megszökik! – kiabálta Felicia, amint az aranylabda a mennyezet felé iszkolt.
A fiú villámsebesen kinyújtotta a kezét, és elkapta – épp időben, máskülönben a cikesz a plafon felé iszkolt volna.
- Ez gyors volt – jegyezte meg Lily, mire James villantott rávigyorgott.
- Az hát!


Kedden, első órán a diákok örültek, amikor meglátták Ebshont professzort. A férfi az egyik korábbi órán beugrott a jeges tóba, hogy felhozzon nekik egy kákalagot és megmutassa.
- Itt van! Megfogtam! – kiabálta akkor vizet prüszkölve. A tanulók egyemberként lélegeztek fel, mivel a professzor addigra már jó ideje a mélybe merült.

Bár mindenképpen látványos volt az óra, Ebshont akkor a gyengélkedőre került – tüdőgyulladást kapott, tekintve, hogy Lottie-val ellentétben ő több ideig tartózkodott a vízben, és utána sem ment vissza a kastélyba, inkább dideregve kiállt az osztály elé, és maradék fogait össze-össze koccintva beszámolt a kákalagokról. Kezében az egyik példányt szorongatta.

Azóta nem találkoztak Ebshonttal, a férfi a saját lakrészében lábadozott idáig.
Az aktuális órát nem kint tartották, ezúttal ismét egy tanteremben ültek össze.
- Hogyaszongya' – kezdte a férfi. – Dög unalmas órának nézünk elébe. Tudjátok, mit fogunk venni? A kerti törpéket. Egy ötéves is képes elkergetni őket! Merlinre mondom, bárki is állította össze ezt a tantervet, nem volt eszénél. De sebaj – legyintett kuncogva. – Amennyiben elmondjátok a lényeget a gnómokról annak a pár mugliivadéknak, aki nem ismeri őket, én előkészítek valami izgalmasabbat!

Természetesen mindenki valami izgalmasabbat akart. Amíg ők elmondták a fontosabb tudnivalókat, Ebshont kisietett a teremből, majd egy letakart ketreccel tért vissza. A tanulók kíváncsian pillantottak rá. A férfi egy hirtelen mozdulattal lerántotta a leplet.
- Egy goromka! Csak három X, de még mindig jobb, mint a tananyag. Tegnap bukkantunk rá Hagriddal. Szerette volna megtartani, de mondtam neki, hogy milyen szerencsétlenek vagytok, amiért ilyen borzalmas a tanterv, megengedte, hogy megmutassam nektek.

Büszkén nézett a túlméretezett menyétre emlékeztető állatra.
- Némítóátkot szórtam rá – folytatta az öreg. – Üljetek szépen vissza a körbe, betesszük középre, leszedem róla az átkot, és meghallgatjuk, hogy milyen sértéseket vág a fejünkhöz!

Valóban így történt. Ebshont a ketreccel együtt közéjük rakta a goromkát, aki tényleg elég zsémbesnek tűnt. Nem volt túl értelmes, de tudott beszélni – még ha legtöbbször csak sértegetett is valakit. Mindenki megkapta tőle a magáét. Néha tényleg nagyon durva sértéseket vágott az illetőhöz, de senki nem sértődött meg, elvégre ki tudja komolyan venni egy nagy menyét szavait? Rengeteget nevettek, és még ebédszünetben is felemlegették egymásnak a gorombaságokat.


Szerdán, sötét varázslatok kivédésén, elkezdték venni a rőtsipkásokat. Woodward szemléltetés gyanánt vázlatosan felrajzolta a törpeszerű lény mását, majd hosszas magyarázatba kezdett.

Sirius, aki előrelapozott a tankönyvben elhúzta a száját.
- Ez után a vámpírokat vesszük, utána pedig a vérfarkasokat – suttogta Jamesnek aggódva. – Miért kell idén is tanulnunk?
James aggódva Remusra pillantott. A fiú mostanra kezdett egészségesebb színt ölteni. Érdeklődve hallgatta a tanárnő magyarázatát, néha még jegyzetelt is.
- Nem tudom – sóhajtott James.
- Szerinted valaki rá fog jönni emiatt? Azon is nagyon kiakadt, hogy mi megtudtuk. Ha szinte minden évben tananyag, valaki megtudja, akár másik házból, vagy másik évfoly...
- Black! – ripakodott rá Woodward, mire a fiú összerezzent. – Minden egyes órámat végigbeszéli. Elegem van ebből! Menjen ki!
- De...

Woodward az ajtóra mutatott, mire Sirius zsémbesen összeszedte a holmiját, és sértődötten kivonult a teremből.
Való igaz volt, hogy nagyjából egyik sötét varázslatok kivédése órán sem állt be a szája, de igaz volt ez az összes többi tantárgyra is. Úgy tűnt, Woodward tolerálja a legkevésbé.

Mugliismereten olyan feladatot kaptak, ami Jamesnek és Leilának igencsak kedvezett.
- A következő órára a szokásos négyes csoportoktól kérnék egy kéttekercses házidolgozatot. A témákat ebből a süvegből húzzák ki – lengetett meg Green professzor egy csúcsos darabot. Sirius belenyúlt a süvegbe, és miután kihajtogatta a cetlit, a társai felé fordulva felolvasta.
- Mugli utazási lehetőségek. Ez jó téma – vont vállat.

Leila bólintott.
- Oké. Szerintem legyen az, hogy kettesével csináljuk meg a feladatot. – James egyből megértette, mire akar kilyukadni.
- Ez egy remek ötlet!
Sirius bólintott.
- Jó. Akkor szerintem mi Jamesszel csinálhatnánk a...
- Nem! – kiáltott fel Leila kissé hangosabban a kelleténél. – Nem. Te Arlett-tel leszel, James pedig velem.
- De miért? – ráncolta a fiú a homlokát. – Mi egy szobában lakunk, legalább nem kéne egymáshoz mászkálnunk.

Leila segítség kérően nézett Jamesre, akinek nem jutott eszébe ellenérv, elvégre Sirius indoklása logikus volt.
A lány kipréselt magából egy mosolyt.
- Igen. De ti mindketten aranyvérűek vagytok – nyögte ki végül. – És mivel mi nem, jobban értünk a témához. Szóval én elmagyarázom Jamesnek a repülőt, Arlett pedig neked a metrót. Ugye, Arlett? – pillantott a barátnőjére, aki eddig csak a fejét kapkodta köztük.
- Hát...
- De minek egyáltalán kettesével csinálni? – kérdezte Sirius, még mielőtt Arlett bármiféle választ adhatott volna.
- Mert így gyorsabb. Abban az időben, amíg mi megcsináljuk a felét, ti megcsináljátok a másik felét, és kész is. Fele annyi idő. – Leila nem volt túl meggyőző. James tettetett ámulattal nézett rá.
- Nahát! Ez nagyon logikus! Igazad van!

Végül sikerrel jártak, és amikor másnap délután négyen összefutottak a megbeszélt helyen, majd onnan ketté válva folytatták útjukat, James és Leila első dolga volt ujjongva lepacsizni, amikor a másik páros eltűnt a folyosó végén.

Leila ugrálni és tapsolni kezdett.
- Hurrá! Közös romantikus tanulásra küldtük őket!
James komolykodva felajánlotta neki a karját.
- Nos, hölgyem, úgy vélem, igazán jó munkát végeztünk.
A lány nevetve belekarolt, és vidáman indultak el a Hollóhát klubhelyisége felé.

Miután megírták a rájuk eső részeket – az előzetes megbeszélések alapján a vonat, a villamos, a csónak, a kerékpár, repülőgép és a helikopter került hozzájuk –, kíváncsian elmélkedni kezdtek.
- Szerinted összejönnek? – Leila nem bírta leplezni a derűjét.
James is elmosolyodott.
- Reméljük. Ha már Arlett így belezúgott. – Pár másodpercre beállt köztük a csönd, aztán James hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte: – És veled mi van?
- Mármint?
- Neked tetszik valaki? – kíváncsian nézett a lány arcára. Leilát, úgy tűnt, meglepte a kérdés. Kissé előre döntötte a fejét, amitől fekete haja az arcába hullott.
- Végül is igen, de nem hiszem, hogy lenne esélyem az illetőnél – válaszolta végül szerényen.

James összeráncolta a szemöldökét.
- Hollóhátas? – kérdezte, és körülnézett a klubhelyiségben, mintha csak megtalálná az illetőt, akinek nagy betűkkel a fejére van írva, hogy „Leila Lavigne belém zúgott".
A lány megrázta a fejét.
- Idősebb nálunk? – kérdezte James. – Mert akkor lehet, tényleg nincs esélyed.
- Nem. Igazából, az évfolyamunkba jár.
A fiú sóhajtott.
- Hát, akkor még simán összejöhet. Szép lány vagy, nem hiszem, hogy bárki nemet mondana neked – szólt, és felállt. Úgy érezte, ideje indulnia.
- Igen, csak tudod, jó tanuló, és sportol, és rengeteg barátja is van... Nem hiszem, hogy lenne még ideje rám is – motyogta a lány szomorkásan.

James vállat vont.
- Mindenkinek arra van ideje, amire szakít.
Intett egyet, majd elhagyta a klubhelyiséget.

A sajátja felé menet kedvtelenül elmerengett Leila szavain. Aztán hirtelen szöget ütött valami a fejében. A Roxfortban az egyetlen sportolási lehetőség a kviddics volt. Az évfolyamukból pedig senki más nem kviddicsezett rajta kívül. Épp abban a pillanatban, amikor ez átfutott az agyán, figyelmetlenül belelépett az egyik trükkös lépcsőfokba.

Mint pár perccel később kiderült, az Arlett-Sirius párosnak lőttek.
Mire James beugrált a hálójukba, a fiút már az ágyán elfekve találta.
- Na? – kérdezte James vigyorogva.
- Mit na?
- Milyen volt a leckeírás? – Továbbra is vidáman lehuppant a barátjával szemben, és nagyra nyílt, kíváncsi tekintettel meredt rá.

Sirius felült.
- Hát olyan... leckeírós. De végül is, nem olyan rossz. Tök durva, hogy muglik mennyi cuccot találtak ki. Tudtad, hogy olyan hajóik vannak, amikkel az egész tengeren át lehet utazni? És hogy egy egész föld alatti metróhálózatot építettek ki Londonban? Ott lakom, és eddig fel se tűnt! Lehet, épp a házam alatt is megy egy. A nyáron muszáj lesz kipróbálnom...
- És Arlett?

Sirius értetlenkedve meredt rá.
- Épp olyan, mint máskor. De mit számít? Viszont képzeld, ahhoz, hogy valaki vezethessen, jogosítvány kell. Pont, mint a hoppanáláshoz. Ez furcsa, nem? Én azt hittem, csak bepattannak a járművekbe, aztán...
James lemondóan sóhajtott. Úgy tűnt, Siriust feleannyira sem hozta lázba Arlett, mint az autók – amiket mellesleg következetesen „ótók"-nak nevezett.
- ... és meg is mutatnám neked, de most nem tudom, mert Arlett azt mondta, hogy majd ő elhozza órára a beadandót. Pedig én akartam!
- Szegény lány – bukott ki Jamesből a nevetés. Nem elég, hogy a szerelme nagyban plátói, még a kiszemeltje szinte számon kéri rajta, hogy miért ajánlja fel, hogy majd ő elviszi órára a közös leckéjüket.
- Te mit vagy így rákattanva Arlettre? Belezúgtál?

James abbahagyta a nevetgélést.
- Hát nem érted? Arlett az, aki szerelmes. – Nagy szemeket meresztve nézett Siriusra, hátha akkor megvilágosodik.
- De... Belém? – Összeráncolta a homlokát, és látszott, hogy pörögnek a gondolatai.
- Na végre leesett!
- De ez hülyeség. – Sirius úgy nézett rá, mintha megbolondult volna.
- Már miért lenne az?
- Miért nem lenne az? – A fiú sóhajtott, aztán felhúzta a lábát, és az állát megtámasztotta a térdén. – De mindegy is. Nekem ő nem igazán jön be. Ne értsd félre, nem ronda, vagy valami. Csak túl...
James felvonta a szemöldökét.
- Túl mi?
- Hát csak túlságosan... minden.
Hogy ezt hogy értette, arról Jamesnek fogalma sem volt, de úgy döntött, hanyagolja a témát. A lényeget tudta: a tervük sikertelen volt.

Az elkövetkező hétvége alkalmával ismét lehetőségük akadt lelátogatni Roxmortsba. Ez jó alkalom volt arra, hogy megvegyék az ajándékokat Peter születésnapjára, ami hamarosan esedékes volt, valamint arra, hogy kiszakadjanak az unalmas hétköznapokból. Ismét betáraztak különféle édességekből, majd végül a Három Seprűben kötöttek ki.

Ahogy az ilyenkor szokásos volt, a kocsma minden szegletét ellepték az iskolából szabadult diákok. A fiúk találtak maguknak egy szabad asztalt és leültek köré.
- Megnézhetnénk a szellemszállást – vetette fel James.
Sirius lelkesen bólintott.
- Oké. Állítólag tele van kísértetekkel. Hé, megpróbálhatnánk beszökni!

Peter elkerekedett szemekkel nézett rá, és nagyokat bólintott.
- Arra semmi szükség – szólt közbe Remus, letéve vajsörös poharát az asztalra. James már épp rá akart szólni, hogy ne legyen ünneprontó, amikor Remus folytatta. – Majd én beviszlek titeket.
A többiek félig döbbent, félig kétkedő tekintetétől kísérve elmosolyodott.
- Az miattam van. Nem mondtam még?
- Csak annyit, hogy van egy elhagyott épület, és ott szoktál lenni – vakargatta Peter a fejét.
- Hát ez az az épület.

Így történt, hogy miután mind megitták a vajsörüket, visszamentek az iskolába. Ott alig pár diák tartózkodott csak, főként első- és másodévesek, illetve néhány kósza felsős, aki már unta a falut.
Miután megbizonyosodtak róla, hogy rajtuk kívül senki nincs kint, Remus a fúriafűz felé vezette őket. A többiek meglepődtek, amikor vészesen közel merészkedett hozzá, felvett egy botot, és megérintette vele a fa egyik göcsörtjét. A fa mozgolódó ágai erre megdermedtek.
- Csak utánatok – pillantott hátra.

A fiúknak csak most tűnt fel, hogy egy lyuk tátong a fa törzsén a gyökerek közt. Sorban bemásztak és miután négykézláb végighaladtak egy rövid, szűk részen, felálltak és botorkálva elindultak az üregben. James két lépés után beverte a fejét.
- Merlin cuppogós papucsára! Hogy fogsz te ide beférni tizenhét évesen? – kérdezte a homlokát dörzsölgetve Remustól.
- Nehezen – érkezett a felelet.

A pálcájukkal világítottak a sötétben. Az alagút nagyon hosszú volt, valószínűleg több kilométert tettek meg a föld alatt. Csöndben baktattak, és csak azért nem fordultak vissza, mert igazán kíváncsiak voltak a Szellemszállásra. Amikor végre a járat emelkedni kezdett, egy újabb kanyar következett, majd láthatóvá vált egy nyílás, amin keresztül lágy fény szűrődött az alagútba.

Kimásztak rajta, és álmélkodva szemügyre vették a helyiséget, ahova érkeztek. A bedeszkázott ablakokon csak kevés fény árad be. A bútorok közül jó néhány törötten feküdt, mások egészen épek maradtak. A padlót vérfoltok lepték el.
- Nem olyan rossz kéró ez – állapította meg James. – Csak a vér ne lenne.
- Hát igen. – Remus nekidőlt a falnak, és ő is körülnézett.

Sirius végighúzta az ujját a tapétán, amin hosszú karmolásnyom éktelenkedett.
- Ne panaszkodj. Az iskola külön lakosztályt tart fent neked. Egy kis vér ide vagy oda, mit számít? – kérdezte vigyorogva.
- Az az én vérem, szóval azért csak számít valamit. – Remus, bár komolyan beszélt, a szeme most vidámságot tükrözött. James ezt nagyra becsülte, valószínűleg nem volt könnyű erről beszélnie. Sirius csak vállat vont.
- Ne légy finnyás. – Majd tettetett komolysággal megkérdezte – Nos, Mr. Lupin, körbe vezetne minket a rezidenciáján? Érdekelne, hogy falikárpit vajon mindenhol ilyen déchiré, vagy csak az alsó szinteken költöttek rá ennyit.

Remus ellökte magát a faltól, és belement a játékba.
- Természetesen, Őlordsága. A csillár, mint látja, roppantul drága volt, mivel tömör aranyból készült. – Felpillantottak a nevetséges, vasból eszkábált lámpára – A dívány megboldogult nagyanyámé volt, azon lelte halálát – mutatott az említett, véres darabra. – A komódot a téli rezidenciáról hozattam át, ott úgy is van még nyolc ilyen – vetett egy pillantást a törött szekrényre, majd a szétrombolt karosszék felé intett – a szófát pedig maga a királynő adományozta nekem, miután bokán haraptam. Jöjjenek, kérem, megmutatom az emeletet.

Remus körbevezette őket fent is. Volt ott két hálószoba meg egy fürdő helyiség.
A másik három fiú sajnálta kicsit, hogy nem is szellemek lakják az épületet, de azért az sem volt kevésbé pazar, hogy egy vérfarkas randalírozik itt. Egy vérfarkas, aki ráadásul be is hozta őket ide.

Megvárták, hogy besötétedjen, ugyanis nem kockáztathatták, hogy valaki meglássa őket, amikor kimásznak a fúriafűz alól. Remus megígértette velük, hogy nem szólnak róla senkinek és hogy nem fognak ide bemászkálni – nehogy lebukjon valamelyikük, akár a tanárok, akár a diákok előtt.

A kalandok aznapra még korántsem értek véget négyük számára. Mivel meglett a megoldás a térkép eddigi problémájára, este összeültek, és a helyükre húzták az eddig már rákerült helyiségeket. Azok mostanra igencsak meggyarapodtak. A téli szünet alatt James és Sirius igyekeztek kihasználni a kastély ürességét.

A Hollóhát és a Hugrabug klubhelyiségét, valamint a hálótermeit meg tudták így látogatni. Akadtak persze nehézséggel – a lányok szobáihoz és fürdőhelyiségeihez nagy megpróbáltatás árán jutottak csak hozzá. Utóbbi még a saját házuknál is nagy kihívást jelentett.
A mardekárosokhoz akkor ugyan nem tudták a jelszót, de amikor csapdát állítottak Boyle-nak, a klubhelyiségüket felvették, bár a szobák természetesen ez úttal teli voltak.

Probléma persze ismét akadt.
- Hogyan lehet egy térképen hét emeletet ábrázolni?
A logikus kérdést Peter tette fel. A nagyterem fölött, a hetediken elhelyezkedő teremmel kapcsolatban vetődött fel először, de nem utoljára a probléma.
Ültek fölötte egy darabig. Csak nézték a térkép-kezdeményüket, és ezen merengtek.
- Talán, ha... Á, nem.
Aztán:
- És mi lenne, ha...
Meg néha csak:
- Hmm...

Úgy döntöttek, a kérdés megvitatását elnapolják. Azokat a helyiségeket, amik egymás fölött helyezkedtek el, egymásra húzták – mást nem igazán tehettek.
A lelkesedésüket azonban nem lehetett ilyen könnyen legyőzni. Azon az éjszakán ismét felfedezőútra indultak.

A hetedik emelettel kezdték a térkép készítését, így hát ott is folytatták útjukat. Jól eső érzés volt végigvonulni a folyosón, szapora szívveréssel – elvégre tilosban jártak –, egyre növekvő izgalommal. Vajon mit találnak még? A Roxfort hatalmas, annyi titkot rejt, annyi meglepetést... Mi vár rájuk a következő ajtó mögött? Egy unalmas tanterem? Egy rakás büdös zokni? Vagy megannyi csokiszökőkút? Csak akkor tudhatták meg, ha maguk járnak utána.

Ezen az éjszakán szerencséjük volt. Rengeteg termet tudtak feltérképezni, és a goromba gondnokot is időben észrevették. Gyorsan behúzódtak a következő terembe. Ott sötét volt, de nem mertek pálcát gyújtani, nehogy Frics észrevegye. Peter leguggolt az ajtó elé, és a kulcsnyíláson próbált kikémlelni.
- Látsz valamit? – suttogta neki James, mire a fiú csak a fejét rázta.
- Mi volt ez? – kapta fel Remus hirtelen a fejét. Megfordult, és belebámult a szoba sötétjébe.
- Mi? – követte Sirius a pillantását.
- Mintha...
- Psszt! – sziszegte Peter, és még jobban rátapadt a kulcslyukra. Utána felpillantott a többiekre. – Most megy itt el – tátogta hangtalanul.

Sirius nagy szemeket meresztve próbálta leolvasni barátja a szájáról a figyelmeztetést.
- Sós benzinnel? – suttogta alig hallhatóan.
- Mi az a be... - kezdte James, de Peter ismét pisszegett. Visszafordult a kulcslyukhoz, és újfent kikukucskált. Pár másodpercig nem szólt egy szót sem, majd megkönnyebbülve felkecmergett a földről.
- Tiszta a terep – jelentette. Úgy vélték, ideje visszamenniük, hogy végre aludjanak is.
- Olyan furcsán érzem magam – suttogta Remus, amikor már majdnem a Kövér Dáma portréjánál jártak.
- Álmos vagy, Remy. Jót fog tenni az alvás. – James vállon veregette a barátját, és kimondta a jelszót.

Peter születésnapja majdnem egy héttel később volt esedékes. Péntekre esett, amit így alapvetően elhalasztottak volna szombatra, hogy egy egész napjuk legyen ünnepelni, erre a szombatra viszont már volt programjuk: a Hugrabug-Hollóhát mérkőzés.
Mivel most nem egy napra esett a kettő, mint előző évben Remus születésnapján, külön ünnepet tartottak. Peter kapott egy tortát a képébe, egy halom ajándékot, és még énekeltek is neki. (A nagyteremben. Az ebédszünetben. Az asztalon állva.)
A meccset a Hugrabug nyerte, így Gwenog már aznap értesítette a csapat minden tagját arról, hogy ezek után még keményebben kell edzeniük.

Még azon az estén Siriusnak remek ötlete támadt.
- Öntsük le csokisziruppal az egyik folyosót!
Az indítványozása mindenkit fellelkesített. Amíg ők hárman az üvegekből locsolták a harmadik emelet egyik folyosójára az öntetet, Remus vállalta, hogy őrt áll – bár Jamesnek határozott véleménye volt, hogy csak azért döntött így, hogy a falnak dőlve egy eltulajdonított üvegből minden csepp csokoládét a szájába juttasson.


Vasárnap délután a szokásos helyükre ültek az asztalnál. James szedett magának a csirkéből és a sültkrumpliból, Sirius meglocsolta öntettel a fasírtgolyókat, amiket felhalmozott, Remus annyi marha steakket pakolt a tányérjára, amennyi csak ráfért, Peter pedig maga elé vett egy kosárkát, amiben pogácsák sokasága várta, hogy megegyék.
- Remus – pillantott a vele szemben ülő fiú tányérjára Sirius. – Csak nem farkaséhes vagy, hogy ennyit eszel? – kérdezte vigyorogva.
Az csak vetett rá egy fáradt pillantást, és belekortyolt a töklevébe.
- Hülye – morogta még az orra alatt.
Peter erre belekuncogott a poharába.

Amikor befejezték a vacsorát, James kisimította egyik fekete tincsét a szeméből, és felállt.
- Menjünk. Nagyon álmos vagyok.
- Tényleg? Na ne! – pillantott rá Sirius, miközben felállt. – Nem is tudom, ki kelt fel fél nyolckor és ébresztett fel mindenki mást is.
- Fél nyolc, az igazán nincs korán – vetette ellen.
Elhagyták a nagytermet, és a bejárati csarnokon átvágva a márványlépcső felé vették útjukat.
- De igen, ha előtte háromig kóborolsz.
Mivel mindenki ellene volt, inkább nem mondott semmit.

A lefekvéshez készülődve Remus ismét gyanakodni kezdett.
- Még mindig fáj a fogad? – érdeklődött Siriusra nézve. A fiú elkapta a kezét az arcától – nyilván azt ellenőrizte, meg van-e még mandragóralevél. – Menj vele vissza a gyengélkedőre. Nem normális, hogy két hete semmit nem javult.
- De, javult! Most épp csak... viszket – magyarázta.
- Viszket a fogad? – Remus úgy nézett rá, mintha teljesen meghülyült volna.
- Igen – szólt közbe James is. – Ez a gyógyulás egyik végső stádiuma. Nekem tegnap viszketett. Ne tudd meg, milyen rossz.

Peter és Sirius bólogattak, utóbbi pedig így szólt:
- Na, de hagyjatok aludni. Biztos nehéz viszkető foggal álomba merülni – azzal eldőlt az ágyán, és becsukta a szemét. A haja úgy terült el körülötte, mint valami fekete legyező, és bár nem tettetett horkolást, alvást színlelet. Mozdulatlanul feküdt.
- Tiszta Csipkerózsika – kuncogott Peter, mire Remus rápillantott.
- Inkább Hófehérke.
James még látta, hogy Sirius is a homlokát ráncolja a nevek hallatán, amikor a fiú ágyához lépett, hogy elhúzza a baldachint.

A hétfő reggel meglepetéseket tartogatott számukra – azonban korántsem vidámakat.
Az a mandragórás ébresztőóra keltette őket visítva, amit még Sirius születésnapjára vettek. Bár mindig be volt állítva, James általában hamarabb felébredt, mint hogy megszólalt volna, és amikor sikoltozni kezdett, elnémította. Most azonban olyan fáradt volt, hogy a többiekkel együtt ébredt.
- Merlinre – hallatszódott Remus suttogása.
- Na jó... – motyogta Peter.

James először nem értette, mi bajuk, de hamarosan rá jött. Amikor felemelte a fejét, az furcsán nehéz volt. Aztán megpillantotta maga körül a hosszú hajzuhatagot. Mind az ő haja volt: a fejéből indult, és egészen az ágy végéig elért.
- Ez mi a... - Kipattant az ágyból, és a barátaira nézett, akiknek éjjel szintén hosszúra nőtt a frizurája.
Remus arany-karamella színű loknijai a földet súrolták, Peter szőke fürjeinek vége pedig a padlón kanyargott.
- Mi történt? – kérdezte az utóbbi.

Az első gondolatuk az volt, hogy a negyedik szobatársuk űz velük valami rossz tréfát, de amikor elhúzták az ágyának függönyét, egy alvó, de szintén hosszú hajzuhataggal rendelkező Siriust pillantottak meg.
- Tévedtünk – fordult Remus Peterhez. – Aranyhaj.
Miután sikerült Siriust is felébreszteniük, kiderült, hogy neki sincs ötlete, mi történhetett.
- Mindegy is – vont vállat Peter. – Van valakinél olló?

Rendes ollójuk nem volt csak egy kis körömvágó. Nekiestek vele Peter hajának, de nem történt semmi.
- Ez nem elég erős. – James a háta mögé hajította, mire az fejen találta a még ébredező Siriust. Az megdörzsölte a fejét, majd felállt.
- Megoldom – közölte. – Feküdj a földre – nézett aztán Jamesre.
- Mire készülsz? – kérdezte, de azért elnyúlt a padlón.

Sirius az egyik lábával átlépett rajta, így terpeszben állt fölötte, és rászegezte a pálcáját.
- Mire készülsz? – ismételte James a kérdést, ezúttal enyhe félelemmel a hangjában.
- Diffindo! – kiáltotta, alig James feje fölé célozva.
- Á, ne te hülye vagy!?
- Diffindo! Reducto! Conscidisti! Copsimo! – A varázslatok világító fénycsóvaként hagyták el a pálcáját, de egyik sem használt. Sirius emiatt egyre mérgesebben szórta őket, James meg egyre kétségbeesettebben ordított. – Nem használ egyik se – eresztette végül le a pálcáját.

James szapora lélegzeteket vett.
- Te normális vagy? Levághattad volna a fejem!
Sirius csak vállat vont.
- De nem vágtam.

Remus kikapta a kezéből a varázspálcáját, hogy még véletlenül se tudja folytatni, majd megszólalt.
- Annyi a dolgunk, hogy kérünk valakitől egy ollót, és levágjuk a hajunkat.
- És te fogsz ilyen fejjel lesétálni a klubhelyiségbe? – érdeklődött Sirius, ahogy leült az ágyára.

Csönd állt be. Egyikőjüknek sem akaródzott a többi diák szeme láttára ekkora lobonccal lemászni a klubhelyiségbe, majd nekiállni ollót kunyerálni.
- Mi lenne, ha rákötnénk a fejünkre valamit? – vetette fel Peter.
James, aki még mindig a földön feküdt, elhúzta a száját.
- Hát, egy turbán sem kevésbé béna.

Remus felült az íróasztalra, és a két pálcát a kezében forgatva eltűnődött.
- Akkor írhatnánk a lányoknak. Ők úgyis megtudják, hogy van valami, már rég bűbájtanon kéne lennünk. Megkérjük őket, hogy szerezzenek ollót. Gondolom, úgyis számon kérnék rajtunk, hogy hol voltunk. Így legalább csak a szükséges számú ember előtt égetjük be magunkat.

A levél megírása után vártak. Mint kiderült, földig érő hajjal az élet nem túl egyszerű. Mindenbe beleakadt, ráültek, ráléptek és néha még a szájukba is belement. James a falnak dőlve ült, a pálcájából színes füstkarikákat bűvölt elő. Sirius az ágyán feküdt, mellkasán a békájával, és a hajának a végével babrált. Remus a térképpel foglalatoskodott, a legutóbb felfedezett részeket illesztette a helyére. Peter, úgy tűnt, visszaaludt.
- Azért kíváncsi vagyok, ki tette – szólalt meg. Ezek szerint mégsem aludt.
- Nyugi, Pete. Kiderítjük, és valami hasonló kedvességben részesítjük az illetőt.
A fiúk azt hitték, egészen az ebédszünetig várniuk kell, ám évfolyamtársaik hamarabb érkeztek, rögtön a bűbájtan után.

Miután bekopogtak, Remus gyorsan eltette a térképet, James pedig résnyire nyitotta az ajtót, és kidugta rajta a kezét.
- Adjátok az ollót.
A lányok persze nem foglalkoztak a kéréssel, betódultak a szobába, hogy aztán megilletődve vegyék szemügyre azt a rengeteg hajat, ami fogadta őket. Az elmúlt időben továbbra is rohamléptekben nőtt a fiúk haja.
- Te jó ég! – Lily végignézett rajtuk, és a kezdeti döbbenete után elnevette magát. – Ez szörnyű.
- Tudjuk. Na, hoztátok az ollót?

Alice előhúzta a zsebéből a kért eszközt. Nem hajvágásra tervezték, hanem papírhoz, de ez most a legkevésbé sem érdekelt senkit.
- Ki lesz az első? – kérdezte a lány.
- Nem, Alice, te nem vágsz hajat – jelentette ki James. Emlékezett ő arra a sok játékbabára, amik szörnyű véget értek, amikor Alice fodrászosat játszott velük.
- Már nem vagyok öt éves – fonta keresztbe a karjait.
- De a te frizurád sem túl bizalomgerjesztő – közölte vele Sirius. Alice vetett rá egy sértődött pillantást.

Almira mögötte állt, és a fiúval egyetértve bólintott, mire Felicia nevetve meglökte.
- Add ide – vette el Lily az ollót. – Szóval?
Végül Remusnak volt elég bátorsága, és a lány elé lépett. Azonban bátorság ige vagy oda, Lily három próbálkozás után így szólt:
- Nem megy. Nem vágja el.
Úgy tűnt tehát, hogy nincs megoldás.
A lányok is letelepedtek, és együtt ötletelni kezdtek.
- Nektek nem kéne órára menni? – kérdezte Peter.
Almira csak legyintett.
- Mágiatöri van. Binnsnek szerintem fel se tűnik.
A végső megoldást azonban kilencen sem tudták kiötölni, így kénytelen kelletlen beleegyeztek, hogy a lányok szóljanak McGalagonynak az ebédszünetben.

A tanárnő nagyon nem örült. A klubhelyiségben is nagyon ritkán lehetett látni, a hálószobáknál pedig sosem. A fiúk tartottak kicsit tőle, és mint kiderült, okkal tették.
- Mégis mit képzeltek, amikor nekiálltak hajat növeszteni? – kérdezte szigorúan.
- Nem mi csináltuk, tanárnő. Nem tudjuk, ki volt – magyarázta James.
- Fel nem foghatom továbbá, miért gondolták úgy, hogy a hosszú haj mentség arra, hogy nem jelentek meg a délelőtti órákon.
- Csak próbáltuk levágni...

McGalagonynak sem sikerült elsőre megoldania a problémát, de a megfelelő bűbáj megtalálása után végül visszakapták nagyjából az eredeti hajhosszukat.
A délutáni bájitaltanon pedig arra is rájöttek, kinek köszönhetik aznapi kalandjukat. Perselus Piton arcáról leolvadt az önelégült mosoly, amint észrevette, hogy átlagos hajhosszal érkeznek az órára.
- Mi van, Pipogyi? Valami nem tetszik? – kérdezte James, amikor már a teremben voltak.
Piton csak vetett rá egy gyilkos pillantást.
- Persze, James – kezdte Sirius emelt hangon, hogy a mardekáros is jól hallja. – Abból a pénzből, amit az anyja samponra adott neki, nekünk vett valami hajnövesztő főzetet. Ami igencsak kár, mert mi megoldottuk a bajunkat, az ő feje viszont továbbra is tiszta mocsok.

Már aznap elhatározták, hogy megbosszulják a dolgot, erre azonban csak pár nappal később került sor. Ketten indultak el a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében, bőven a takarodó után. Remus és Peter szerint fölösleges volt, amire készülnek, Piton a hashajtó bájitalt akarta megbosszulni, ami meg az ő bosszújuk volt, és ennek így sosem lesz vége.

Szerintük azonban igenis meg kellett leckéztetniük az évfolyamtársukat, nem hagyhatták, hogy azt higgye, lekörözte őket.
A Mardekár klubhelyisége elé érve elsuttogták a jelszót – továbbra is a Primus inter pares volt az.

Ez után beosontak a harmadévesek hálótermébe. Későre járt, már mind aludtak. A hosszúkás szobában három ágy sorakozott egymás mellett a bal fal mentén, kettő velük szemben. A helyiség lakói többségében hangosan horkoltak, még az elhúzott, elegáns zöld-ezüst függöny sem tudta megszűrni a zajokat. James és Sirius belestek az első ágy baldachinja mögé, és egymásra vigyorogtak. Meg is találták, akit kerestek. A biztonság kedvéért lőttek Pitonra egy kábítóátkot.
- Hogy vigyük ki? – kérdezte James suttogva, ahogy a kábán fekvő fiúra pillantott.
- Én nem akarok hozzá érni – mormolta Sirius.

James meg tudta érteni, neki sem állt ilyesmi a szándékában. Így hát a testlebegtető bűbájt használva kiemelték Pitont az ágyból, és kikormányozták a szobából.
- Milyen szexi a pizsije – mutatott rá Sirius, ahogy előttük lebegett. Ők a köpeny rejtekében maradtak. Ha valaki kilépett volna a folyosóra, valószínűleg megrémült volna a magától lebegő harmadéves láttán.

James végignézett Pitonon. A fekete pólója lyukas volt, kockás pizsamanadrágja pedig jóval rövidebb a kelleténél, majdnem a sípcsontja közepéig írt.
- A nagyapámnak jobb az alvós szerelése – pillantott Siriusra.
- Lehet, így akarja magától távol tartani a lányokat – tippelt a fiú, mire James halkan nevetett.
- Az biztos, hogy remekül csinálja.

Kiértek a klubhelyiségbe, majd onnan is tovább folytatták az útjukat. Egészen a földszintig mentek. Ott aztán az előcsarnokból nyíló seprűtároló szertárban kötöttek ki. Kicsit sem kíméletesen lerakták a mardekárost, majd ők is letérdeltek. Levették magukról a köpenyt, és végignéztek Pitonon.
- Ó, Pipogyi! – sóhajtott James. – Nagy fába vágtad te a fejszéd.
- A fejét kellett volna egy fába vágnia. – James Sirius ezen kijelentésével teljes mértékben egyet értett. – No, lássunk neki a megkopasztásának.
- Ej, micsoda hajcihő.
- Haj-jaj. Ez aztán a hajbakapás.

Úgy gondolták, maradnak a haj témánál. Csak épp ők az ellenkezőjét teszik Piton húzásának.
Egyiküknek sem volt gusztusa a fiú zsíros hajához hozzáérni, szóval miután rájöttek, hogy az ollóval ezt így nehéz megoldani, Sirius korábban már használatos módszeréhez folyamodtak.
- Diffindo – szólt a fiú, és nem sokkal Piton feje fölött elhúzta a pálcáját. A tincsei külön váltak. – Na, most működik. Diffindo! Hupsz...
Sirius kissé megvágta Piton fejét. James csak legyintett rá.
- Annyi baj legyen.
- Nem olyan mély – vont vállat ő is, és nézte, ahogy halványan szivárogni kezd a vér a sebből.

Szép lassan megszabadították Pitont az összes hajától – csak néhány sebet ejtettek rajta –, majd lelocsolták a fejét azzal a sűrű folyadékkal, amiért előző nap leszöktek Roxmortsba. Az meggátolta, hogy mágikus módon vissza lehessen növeszteni a haját.
A tréfa itt még nem ért véget: a mardekáros két tenyerére tüsszentőport szórtak. Ha felébred, és megpróbálja leporolni a kezét, a por a levegőbe kerül, és belélegzi, így egy órán át tüsszögni fog.

A fiúk felálltak, és megszemlélték a kopasz Pitont.
- Nos, Mr. Black, úgy vélem, remek munkát végeztünk – szólt James ünnepélyesen.
- Egyet értek, Mr. Potter. Ezennel a csíny letudva! – Azzal lepacsiztak.

Másnap persze nagy port kavart a tüsszögő, kopasz Piton híre. A fiú gyilkos pillantásokkal méregette a griffendéleseket. James vidáman integetett neki, Sirius pedig odakiáltott.
- Szép vagy, Pipogyi! A kopasz búrád kiemeli a méretes orrod!
McGalagony számára világos volt, hogy ők voltak az elkövetők, így levont pár pontot a házától, és újabb hét büntetést szabott ki a két fiúnak.


Bár hivatalosan beköszöntött a március, az igazi tavaszra még várni kellett. A kastély folyosói továbbra is hidegek voltak, így szombaton James a szokásos helyükön dideregve várta Leilát. Kissé csalódott volt, amiért nem tud jó hírekkel szolgálni az Arlett-Sirius ügyben. Pedig ő tényleg szurkolt a hugrabugos lánynak. De hát az élet nem kívánság műsor.
- Szia! – köszönt Leila mosolyogva, és leült mellé a hideg kőre.
- Szia!

Leila megizgatta a talárját maga körül, aztán felpillantott.
- Arlett azt mondta, nem volt túl romantikus az együtt tanulásuk – húzta el a száját. – Bár szerinte Sirius nagyon aranyos volt, és segítőkész, csak néha beszólt neki. De hogy lehet valaki aranyos, aki beszól?
James csak vállat vont. Nem tudta, hogy gondolkodnak a szerelmes tinilányok.
- Az az igazság, hogy sikerült megtudnom Sirius álláspontját, és azt mondta, neki nem igazán jön be Arlett.

Leila sóhajtott.
- Jó, mindegy. Mi megpróbáltuk.
- Ja. – James elvigyorodott. – Szerintem megérdemlünk egy kis jutalmat, amiért ilyen jó fej barátok vagyunk – azzal előhúzott a zsebéből egy csomag gumicukrot.
A lány szeme felcsillant.
- Azt hiszem igazad van!
Megosztoztak az édességen, Leila pedig bedobott egy újabb témát.
- Hallom ismét büntiben vagytok.
- Igen – vonta meg James a vállát. – A tanárok valamiért nem díjazták, hogy Piton miattunk lett kopasz.
- Szerintem jó vicc – mondta a lány, és bekapott egy gumicukrot. – Azt a srácot mindenki utálja. Arlett azt mondta, hogy Mark azt mondta, hogy Dorian hallotta, amikor Piton arról beszélt Averynek, hogy milyen sötét varázslatokat lenne érdemes kipróbálni.

James bólintott.
- Igen, rajong a fekete mágiáért. Tavaly engem is a gyengélkedőre juttatott valami olyan átokkal, amiről még Madam Pomfrey sem hallott. De inkább beszéljünk valami kevésbé gusztustalan témáról.
Leila egyetértően bólintott. Pár másodpercig csöndben ültek, aztán James így szólt:
- Gondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál.
- Micsodán?
- Tudod, hogy van valaki, aki tetszik neked. – Megvárta, hogy Leila félszegen bólintson. – Utána jártam a dolognak, és azt a választ kaptam, hogy bejössz az illetőnek – közölte szemtelenül vigyorogva, és lazán nekidőlt a falnak.
- Te azt mondtad valakinek, hogy szerelmes vagyok belé? – kérdezte a lány megilletődve. – Kinek?

James rámosolygott.
- Senkinek.
Leila kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, majd becsukta a szemét, végül ismét kinyitotta. Zavartan elmosolyodott.
- Jó – mondta végül. – Szóval szerinted több esélyem van, mint a legjobb barátnőmnek a fiú haverjánál? – kérdezte azért, hogy megbizonyosodjon.
- Mindenképp – bólintott James. – Van valami a hajadban. – Közelebb hajolt a lányhoz, és kiszedett belőle valami apró gazt.
- Gyógynövénytanunk volt – suttogta Leila. Az arcuk közel volt egymáshoz. Egyre és egyre közelebb. James meg akarta csókolni. Abban a pillanatban semmi mást nem akart, csak megcsókolni.

Ajkuk már majdnem összeért, amikor hirtelen egy másik gondolat nyilallt az elméjébe. A mandragóra levél a szájában. Ez több okból is nagy problémát jelentett. Mi van, ha csókolózás miatt Leila bezavar, és az egész animágia dolog bukik? Lehet, ha a szájába kerül a lány nyálának egy apró része, az hatással van mindenre, és emiatt nem sikerül? Vagy az ő animágus alakja összekeveredik a sajátjával, és valami torz lény lesz belőle – akár véglegesen.

Nem, az animágia nem játék. Rengeteg kockázata van egyébként is, hát még ha rá is tesz egy lapáttal. Meg persze ott volt a dolog aktuális része is: mi van, ha a levél átkerül a lány szájába? Mit szólna Leila ahhoz, hogy a majdnem egy hónapja a szájában aszalódó mandragóralevél átevickél hozzá? Valószínűleg semmi jót, és James ezt teljesen meg tudta érteni. Az ő gyomra sokat bírt, de ezt még ő is gusztustalannak tartotta. Nem csókolhatta tehát meg.
Olyan hirtelen húzódott el, hogy beverte a fejét a falba.
- Au!
- Mi az? Mi a baj? – kérdezte a lány értetlenül.
- Semmi, csak... ezt most nem kéne. – Látva, hogy milyen csalódottnak tűnik, folytatta. – Mármint. Miattad, természetesen. – Ez egyre rosszabbul hangzott. – Nem akarom, hogy... azt hidd, hogy... ilyen rámenős vagyok, vagy valami. – Persze ez hülyeség volt. Ha nincs az a mandragóra, akkor most vígan smárolna vele. – Meg hát ezt így csak most beszéltük meg, és szerintem ez túl gyors. Neked, persze. Úgy értem, nem vagy ilyen ribis, szóval...
Nem tudta, hogyan kéne folytatnia. Már ha kéne valahogy, mert ez egyre szörnyűbb volt. Szerencséjére Leilából kitört a nevetés. 

(Megjegyzés: A fejezet végén történtekért kéretik nem meggyilkolni.)