Vasárnap reggel – szokás szerint – James ébredt fel a legkorábban. Odakint még sötét volt, de őt ez nem igazán zavarta. Miután összeszedte magát, lassan lebattyogott a nagyterembe. Nem volt még étvágya, így csak egy kis töklevet iszogatott, habár sosem rajongott különösképpen az italért. Néha azért belekóstolt, de csak hogy megállapítsa: továbbra is meg lesz nélküle.
A tanári asztalnál csupán ketten ültek, az a fura nő, aki elvileg a számmisztikát tanította, valamint az új sötét varázslatok kivédése professzor. A nő egész normálisnak tűnt, de persze sosem lehet tudni. A Mardekár asztalánál három másodéves sutyorgott, a hollóhátasoknál pedig egyetlen lány ült, jobb kezével a szájába lapátolta a müzlijét, a ballal pedig egy könyvet tartott. James nézte egy darabig, aztán megcsóválta a fejét. Tipikus hollóhátas. Még evés közben is olvas.
A hugrabugosoknál két elsős, meg négy nagyobb diák is eszegetett már; míg a Griffendél asztalánál nem ült senki – Jamest leszámítva. Ez nem sokáig volt már így. Amint a fiú kiitta az utolsó kortyot a poharából, három ötödéves fiú lépett a terembe. Griffendéles berkeken belül egész nagy köztisztnek örvendtek, de más ház tagjai is hajlamosak voltak rajongva beszélni róluk. Mondhatni, ők voltak a Roxfort menő fiúi. Legalábbis ebben az évben szinte biztos volt, hogy azzá válnak, mert már tavaly is elég közel álltak hozzá, hogy elnyerjék ezt a címet, mostanra pedig amúgy is megüresedett ez a poszt. Az előző évben elballagott az a kis csoport, akik eddig a lazaságot, a jóképűséget és az elérhetetlenséget biztosították a többi diák számára, ők pedig tökéletesek voltak arra, hogy átvegyék a szerepüket.

Most mind vihorászva ültek le az asztalhoz, ahol aztán egyikük hintázni kezdett a széken, és töltött magának kávét; másikuk egy hasáb sültkrumplit mártogatott bele az asztalón lévő szószba; a harmadik fiú pedig ásítozva nyújtózkodott egyet.
Úgy nevettek, és olyan gondtalanok voltak, hogy azt szinte fájt nézni. A jelenlévő két tanárral mit sem törődve kezdtek el valami buli szervezéséről beszélgetni.
James egy pirítóst mustrált ez idő alatt. Nem tudta eldönteni, hogy megegye-e, vagy ne. Végül úgy döntött, nem elég éhes ahhoz, hogy nekikezdjen, így felállt az aszaltól. Elindult kifele a nagyteremből, de amint elhaladt a társaság mellet, a fiúk megállították.
- Várj egy kicsit! Gyere! – intettek neki.
James kissé gyanakodva lépett oda hozzájuk, nem tudta, mit akarnak tőle.
- Harmadéves vagy, ugye? – kérdezte a sötétbarna hajú fiú. Égszínkék szemével őt mustrálgatta.
- Igen.
A fiú a haverjához fordult, és diadalittasan elvigyorodott.
- Na látod! Én mondtam, Luke.
Az csak megvonta a vállát.
- Jó. Hát én meg biztos voltam benne, hogy másodikos – mondta aztán.
- De már megint nekem volt igazam. Megszokhattad már volna – vigyorgott rá a sötétbarna hajú fiú. James úgy emlékezett, hogy Zaydennek hívják, de nem volt benne biztos. A három fiú mindig mindenhova együtt ment, és sosem volt külön kiemelve, hogy melyikük mit csinál. Ha csináltak valamit, együtt csinálták. Emiatt aztán mindig úgy is voltak emlegetve, mintha egy személynek számítanának. Az egyetlen, akit a nevén emlegettek, az az a lány volt, akinek abban a kiváltságban volt része, hogy néhanapján csatlakozhatott a társaságukhoz.
Valószínűleg-Zayden ismét Jamesre pillantott.
- Na de a lényeg, hogy jöhetsz.
- Hova?

A csapat harmadik tagja, Ty vette át a szót. Az ő nevében James száz százalékig biztos volt.
- Hát a partinkra. Igazából elég gáz, mert amúgy évnyitó partit akartunk volna, de hát ki tud ennyi idő alatt megszervezni egy bulit? Vágod, megérkezünk ide, aztán legyen is. Szóval úgy csináljuk, mint tavaly: az évnyitó bulit eltöröljük, helyette helloweeni partit csinálunk.
- November első hétvégéjén lesz. Nem hívunk rá meg mindenféle jött-mentet. Csak is a Roxfort legnagyobb arcai lesznek ott – tette hozzá Luke.
- Jössz? – kérdezte Valószínűleg-Zayden.
James az utolsó mondatokra már alig figyelt, ugyanis Regulus Black tűnt fel a nagyterem ajtajában, neki pedig sürgősen beszélnie kellett vele.
- Öö... Igen – bökte ki, majd sarkon fordult, és futva megindult a fiú felé. Szerencsére az még mindig az ajtóban állt, a táskája csatjával bajlódott. Nem is vette észre a felé közeledő Jamest, így amikor a fiú karon ragadta, és elindult vele a bejárati csarnok fele, meglepetten nyikkant egyet, és elengedte a táskája pántját, amiből aztán a földre hullottak a könyvek.
James bosszúsan elengedte, és megvárta, amíg Regulus felszedegeti a tankönyveit, majd visszapakolja a szakadt pántú táskába. Közben azért inkább kicsit távolabb állt, nem akarta, hogy a reggelizni igyekvő egy-két hollóhátas meglássa őt egy mardekáros társaságában. Azt a szégyent nem élte volna túl.
Amikor Regulus végre felegyenesedve, a táskáját magához szorítva kérdőn ránézett, közelebb lépett hozzá.
- Na, befejezted a pakolászást?
- Igen. Mit akarsz?
Mivel a márványlépcsőn cipők koppanásai hallatszottak, James belökdöste a fiút a közeli seprűtárolóba.

Regulus fancsali arccal körbepillantott a pókhálós helyiségben. James nem hagyta sokig nézelődni.
- Szóval. Jól telt a nyár?
A mardekáros fiú kissé értetlen, de lesújtó pillantást vetett rá.
- Azért rángattál be ebbe a kis zugba, hogy aztán megkérdezd, milyen volt a nyaram? Mindezt megkérdezhetted volna a nagyteremben is. A tavalyi évben beszéltünk vagy négyszer, nem hiszem, hogy egyébként annyira érdekelne.
James elgondolkodott.
- Jó. Igazad van. Tényleg nem érdekel. Valami más viszont nagyon is. Például az, hogy hogyan tört el Sirius keze.
Regulus lesütötte a szemét. Pár másodpercig csöndben állt, aztán végül halkan kibökte:
- Narcissa esküvőjén néhány srác belekötött.
- Aha. És ha én most csak úgy random beléd kötök, akkor attól eltörik a kezed, és tele lesz a tested zúzódásokkal? Csak mert szerintem ennyitől még nem.
- Jó, tudom. Nyilván meg is verték. De én nem volt ott akkor, nem tudom, mit csináltak vele, őt meg hiába kérdeztem, nem mondta meg.
James kissé hitetlenkedve méregette.
- De gondolom neked sem mondta el, ha most engem kérdezgetsz – tette még hozzá Regulus.
James nem akarta bevallani, hogy igaza van. Inkább csak megvonta a vállát.
- Azt tudod, hogy kik csinálták?
- Hát... öö...– Az, hogy a fiú habozni kezdett, elárulta.
- Szóval?
Regulus morcos pillantást vetett rá, amitől egészen olyan lett az arca, mint Siriusnak, amikor láthatóan elege van már belőle. Valójában a szemük, az orruk és a szájuk formája is megegyezett, csupán kissé más volt az arcberendezésük, ami miatt ezt nehezebb volt észrevenni.
- Nem akarlak megátkozni. De ha nem vagy hajlandó addig választ adni, amíg szépen kérdezem, akkor kénytelen leszek más megoldásokhoz folyamodni – szólalt meg James a hosszas csönd után.
- Charlton Burke – nyögte ki végül Regulus. – A kezét ő törte el szerintem.

Az említett mardekáros fiúnak köszönhetően kerültek az előző tanév végén is a gyengélkedőre. James összeráncolt szemöldökkel nézte az előtte álló másodévest, közben pedig gyorsan átgondolta magában a dolgokat: az esküvő augusztus legvégén volt, csak a nagyon elit aranyvérűek vettek részt rajta, pár felsőbbéves úgy döntött, hogy nem tetszik nekik Sirius, ezért nekiestek, de a fiú ezt nem mondta el nekik, inkább azt hazudta, hogy elesett.
- Ez kész őrület – motyogta maga elé.
Regulus biccentett.
A seprűtárolót maguk mögött hagyva Regulus a nagyterem felé vette az irányt, James pedig nem tudta, hogy éppen mit is kezdjen magával. Nem sokáig kellett töprengenie, mert a barátai a márványlépcsőn lesétálva észrevették, és vidáman odaléptek hozzá.
- Jó reggelt! Merre jártál? – mosolygott Remus.
James nem akarta megmondani, hogy épp most faggatta ki Sirius öccsét.
- Hát én csak... fogat mostam.
- Ez miért nem lep meg? – vonta fel a szemöldökét Sirius vigyorogva.
Peter, aki eddig szótlanul állt egy helyben, most enyhén megrázta a fejét, mintha csak helytelen dolgokról beszélgetnének, és a nagyterem felé biccentett.
- Nem megyünk inkább reggelizni? Én mindjárt éhen halok!
Mivel ezzel nem volt egyedül, mind bemasíroztak a nagyterembe.

Ott aztán megpakolták a tányérjaikat, és nekiláttak elfogyasztani a reggelijüket. Közben megérkezett a posta, egy bagoly pedig odaröppent Jameshez. A fiú először értetlenül nézte az ismeretlen madarat, de aztán rájött, hogy az a Reggeli Próféta legújabb számát hozta neki. Az újságot pedig ő maga rendelte meg, így nem volt oka a döbbenetre.
- Ez meg minek? – húzta el a láttán a száját Sirius.
- Majd elmondom.
Kifizette a bagolynak az újság árát, majd begyömöszölte a talárja zsebébe a lapot.

A reggeli befejeztével felmentek a klubhelyiségbe, ahol aztán a vörös kanapékra letelepedve ismét előkerült az újság.
- Hallottatok a nyáron történt gyilkosságról? – kérdezte James a barátait.
- Amikor egyszerre hét embert öltek meg? – nézett rá Remus.
- Igen.
A többiek bólintottak.
- Na, amiatt kell ez – lóbálta meg az újságot. – Elég durvának tűnt az eset, és érdekel, hogy vajon sikerül-e megtalálni a tettest, mert az azért nem ártana. A Prófétában meg csak megírják.
A másik három fiú ezzel is egyet értett. Kiterítették az újságot a kör alakú asztalkára, majd együtt átböngészték.
- Hú! – kerekedtek el egyszer csak Remus szemei. – Nem ehhez kapcsolódik, de, ezt olvassátok! – bökött az egyik cikkre.

Mordon szökése
Alastor Mordon, a híres auror megszökött a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályból. A férfi augusztus végén került az intézménybe, amikor is egy veszélyes küldetés során arcának egy részét súlyos átok érte. A gyógyítok szerint várható volt, hogy az auror szó nélkül elhagyja az ispotályt; többször előfordult már. Mordon azonban mindig talált magának gyógymódot, valószínűleg most sem lesz másképp.


Semmi hír nem volt azonban az esetről.
A fiúk fáradtan dőltek el a kanapékon, de nem sok idejük volt heverészni, mivel a lány évfolyamtársaik feléjük közeledtek. Közben halk eszmecserét folytattak valamiről, és Jamesnek sikerült is elkapni az utolsó mondatot, ami Almira száját hagyta el.
- ... szóval Lilyvel vettünk titokban melltartót.
Ezt persze nem hagyhatta szó nélkül, így felült, és még mielőtt Felicia, aki már épp el akarta kezdeni a mondandóját, megszólalhatott volna, gyorsan közbe vágott.
- Ti minek vesztek melltartókat? – A lányok feltehetőleg nem számítottak rá, hogy hallotta a beszélgetésüket, így meglepődve néztek rá. Alice szemei enyhén kigúvadtak, mintha nem akarná elhinni, hogy ezt megkérdezte, Almira csak értetlenkedve pillantott rá, Lily elvörösödött, Felicia és Gweny pedig csak azt figyelték, hogy mi fog ebből kisülni. Az értetlen arcokat látva James hozzá tette. – Úgy értem, nincs is melletek.
- James! – szólt rá Alice.
- De nem, nálad mondjuk még megérteném, de ők ketten pont tök laposak – érvelt.
Lily kivette Felicia kezéből az eddig ott lévők lapokat, és hozzávágta a fiúhoz.
- Te idióta! – közölte vele, majd mérgesen eltrappolt. Almira, bár nem vágott hozzá semmit, szintén hasonló sértődöttséggel vonult el. Bár először úgy tűnt, hogy Alice mondani akar valamit, végül inkább ő is otthagyta őket.

James értetlenül nézett utánuk.
- Most mi rosszat mondtam? Én csak szimpla tényeket közöltem!
Felicia, akinek kifejezetten tetszett a kis műsor, vidáman vállat vont.
- Egyébként csak azért jöttünk, hogy oda adjuk az órarendeteket. Igazából én szerettem volna oda adni, de Lily már hozzád vágta, szóval... mindegy. – Azzal intett egyet Gwendolyn társaságában a barátnői után galoppozott.
Amikor James a barátai felé fordult, mindegyikükből kitört a röhögés, így tőlük sem számíthatott együttérzésre. A legközelebb eső párnát rájuk dobta, de végül persze ő is elnevette magát.

Nem sokáig maradtak a klubhelyiségben, hamarosan felmentek a hálótermükbe, ahol aztán nekiláttak a pakolászásnak. James szokás szerint kitette a kviddicsposztereit, Peter előhalászta a kedvenc képregényének legújabb számait, és elárasztotta velük az éjjeliszekrényének fiókjait. Sirius kiplakátolta a tavaly asztronómiára készített holdnaptárat az ajtóra, egyrészt mert az előző években semmiféle naptárjuk nem volt, pedig azért többször is jól jött volna, másrészt mert Remus miatt amúgy is jó volt tudni, hogy mikorra várható a telihold. Remus is nekiállt kutatni a ládájában, de nem azt húzta végül elő, amire számított.
- Fiúk, nem gondoljátok, hogy ezzel kéne valamit kezdenünk végre? – lóbálta meg a kezébe akadt tárgyat.
- Ez mi? – kérdezte Peter.
- A Százak Pergamenje, Peter. Nem tudom emlékszel-e, de majdnem egy évig kutattunk utána – közölte vele James, és közelebb lépett Remushoz.

Sirius is otthagyta a holdnaptárat – ami még csak félig volt felragasztva, így most lekonyult –, és odament hozzájuk.
- Jó, de mi legyen vele?
Az egyöntetű válasz mindenki részéről az volt, hogy:
- Nem tudom.
A nap folyamán ment az ötletelés, hogy mégis mihez kellene kezdeniük a pergamennel, ha már egyszer sikerült megszerezniük, de nem jutottak semmire.

Végül mind megunták a dolgot. Délután Sirius elment, hogy megkeresse Lilyt, és visszakérje tőle a békáját – Jamesnek fogalma sem volt, hogy az állat mégis hogyan került a lányhoz –, Remus és Peter lementek a konyhába, James pedig útra kerekedett, hogy megkeresse Charlton Burke-öt.

Lement a pincébe, és a Mardekár ház klubhelyiségétől nem messze, a láthatatlanná tévő köpenye alatt várakozott. Elég sötét volt már odalent, csupán néhány fáklya pislákolt haloványan, és a levegő is jócskán lehűlt. Mivel az ötödéves fiúra sokat kellett várni, Jamesnek volt ideje hálát adni az égieknek, amiért nem lett mardekáros, hogy aztán mindig a dohos pincében kelljen mászkálnia; elszidni Burke-öt, és nagyjából az összes felmenőjét; valamint kigondolni, hogy mit fog enni vacsorára. (Almás pitét.)

Amikor a várt személy végre megérkezett a folyosóra, James megörült, és a boldogságát fokozta, hogy a fiú egyedül volt – ő úgy számolt, hogy a vele érkező barátait még el kell kábítania. Így azért sokkal egyszerűbb volt. Lerántotta magáról a köpönyeget, rászegezte a pálcáját a fiúra, és még mielőtt az észrevette volna őt, rákiáltott.
- Állj meg, Burke!
A fiú meglepődve fordult a hang irányába. Amikor meglátta Jamest, és a kezében szorongatott pálcát, felvonta a szemöldökét.
- Mit akarsz?
James szíve hevesen dobogott. Most már nem volt biztos benne, hogy jó ötlet megtámadni egy nála két évvel idősebb fiút, aki valószínűleg jártas a feketemágiában. De persze, ha már itt volt, akkor nem fog megfutamodni. Meg amúgy is, ezt meg kellett tennie.
- Beszélgetni – felelte végül.
Burke gúnyosan elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy lenne közös témánk. A nevedet se tudom.
- Szerintem meg igenis lenne – felelte James, és tett egy lépést felé. A fiú lassan a talárja zsebe felé nyúlt, feltehetőleg a pálcájáért. – Például úgy hallottam, te tartottad tök jó mókának csoportosan megverni az egyik barátomat. Hát szerintem meg rohadtul nem volt vicces! – mondta, és nem hagyva a másik fiúnak időt, hogy előhúzhassa a pálcáját, lefegyverezte.
-
Burke még így is higgadtnak tűnt.
- Lám csak, nem hittem volna, hogy Black ilyen árulkodós fajta.
- Ne aggódj, nem tőle tudom – mondta James, és ráküldött egy csiklandozóbűbájt a fiúra. Az egyből vihorászva vonaglani kezdett. – Egyébként nem tudtam, hogy vicces dolog eltörni mások kezét, de arra gondoltam, hogy én is kipróbálom.
Azzal rávetette magát Burke-re, és ott ütötte, ahol érte. A másik fiú a csiklandozó bűbáj hatása alatt nem nagyon tudott visszaütni, így James helyzeti előnyben volt.
Nagyon mérges volt a másik fiúra, amiért Narcissa esküvőjén a haverjaival bántották Siriust, és bár tudta, hogy nem helyes, amit éppen csinál, elvakította a gyűlölet. Tépte a haját, ütötte a mellkasát és az arcát. Közben persze Burke is kapálózott, így ő is kapott néhány ütést. Párszor átfordultak a földön fekve, közben pedig úgy csépelték a másikat, ahogy csak tudták.
Burke maga alá gyűrte, a griffendéles egyetlen szerencséje az volt, hogy szép nagyot tudott belé rúgni, így ismét helyzeti előnybe került, és tovább ütötte a fiút.
James végül csak azért szállt ki a küzdelemből, mert hangokat hallott közeledni, és ráeszmélt, hogy valószínűleg nem jó ötlet egy mardekárossal verekedni a mardekáros klubhelyiség előtt, mert abból nem ő fog jól kijönni. Elégedetten konstatálta, hogy Burke orra vérzik, majd elengedte a fiút, kitépte a karját a szorításából és felpattant a földről
A fiú elvett pálcáját szemügyre vette, majd elhajította a háta mögé. Megfordult, tett egy lépést, aztán még megállt, és visszanézett Burke-re.
- Ja, és amúgy James Potter voltam, szívesen, máskor is. – Azzal büszkén elvonult.
(Meg kicsit sietősen is, a hallani vélt hangokkal ellentétes irányba.)


A büszke vonulása a hetedik emelet felé átváltozott sima vonulássá, majd egyre lassuló léptekké. Mire felért, már őszintén nem értette, hogy mégis miért gondolta azt Griffendél Godrik, hogy jó lesz a kastély legmagasabb pontjába építeni a klubhelyiséget.
A többiekre a hálóteremben bukkant rá. Remus olvasott, Sirius a visszaszerzett békáját pesztrálta, Peter pedig mellette ült, és szintén a békát leste.
- Visszavettem Matildát! – lóbálta meg Sirius büszkén az állatot, amikor látta, hogy James visszatért. (James nem tudta, az állta mikor avanzsált Matildává.) – De neked miért véres a talárod?
A kérdést követően minden figyelem ráirányult.
James tartott egy másodpercnyi hatásszünetet, majd így szólt:
- Mert bár te kitalálsz olyan hazugságokat, mint hogy Narcissa esküvőjén törted el a kezed, mert elestél, attól én még megtudom az igazságot. És intézkedek.
- Milyen igazságot? – pillantott Peter Siriusra. Ő nem felelt, inkább mérgesen nézett Jamesre.
- És neked ugyan mégis miért kell intézkedni?

Mielőtt James megadhatta volna a választ, Remus, aki időközben letette a könyvét az éjjeliszekrényre, megszólalt.
- Tavaly, amikor kiderült, hogy... mi vagyok, azt beszéltük meg, hogy nem titkolózik egyikünk sem.
- És ha én azért titkolózok, mert különben ő intézkedik? – fordult oda hozzá Sirius, és közben vádlón Jamesre mutatott.
- Látod, most titkolóztál, és így is intézkedtem.
Ezután mindenki egyszerre kezdett beszélni, aminek eredményeként senki nem értett semmit a másik szavából.
- Na jó, fiúk, ennek így semmi értelme – szólt Remus, amikor mind elhallgattak. – Szerintem az lenne a legjobb, ha te, Sirius, többet nem titkolóznál, elmondanád, hogy mi van, és ezzel egy úttal megkérnéd Jamest is, hogy maradjon ki a dologból. Te meg, James, mostantól ne üsd bele az orrod mások dolgába.
Pár másodpercig csöndben álltak egymás mellett, aztán végül James szólalt meg halkan.
- Jó. De néha muszáj. Most is muszáj volt, például. És az a lényeg, hogy jól elvertem Burke-öt – mondta vidámabban.


Nem sokkal ezután a fiúk lementek vacsorázni – James közben azon gondolkodott, hogy vajon az alapítók miért találták olyan jó ötletnek ilyen messzire rakni a nagytermet. Ráadásul almáspite sem volt.

A vacsora után kezdődött a móka. Azon felbuzdulva, hogy Pringle végre elhagyta az iskolát, a négy jó barát éjszakai túrára indult a kastélyban. A láthatatlanná tévő köpeny alatt másztak ki a portrélyukon, majd az ügyeletes prefektus mellett elosonva indultak el egy ritkán használt folyosó felé. Ott már mertek hangosabban lépkedni, és akár még arra is vették a bátorságot, hogy halkan beszélgessenek.
A sötét, kanyargós folyosókon haladva elő kellett venniük a pálcáikat, hogy azokkal világítsanak; a kastély ezen szakaszán nem voltak fáklyák, amik megvilágították volna az utat.
A folyosó, amin haladtak, jobbra-balra kanyargott, helyenként más átjárók nyíltak belőle. A fiúk olykor elkanyarodtak ez egyikre, majd folytatták útjukat. A dolog már épp kezdett volna unalmassá válni, amikor megláttak egy régi faajtót.

Sietve megközelítették, mintha csak attól féltek volna, hogy a következő pillanatban eltűnik, és halkan benyitottak.
A szemük elé táruló látvány csodálatos volt. A terem hatalmas volt, bal sarkában narancssárgában pompázó őszi fák és bokrok álltak, az avar minden féle színű levelekből állt, amelyek a fák lobjairól hullottak alá. A képet egy patak szelte át, egy kis fahíd vezetett át a túloldalra, ami már teljesen másképp festett. A lágy szél megingatta a gyümölcsöktől roskadozó fák ágait, előrébb pedig búzaszálak álltak katonás sorban. Az ajtóhoz közeledve a szálak egyre csak fogyatkoztak, míg végül egy sem maradt belőlük, a helyüket átvette a zöld mező, amelyen úgy terültek a gyönyörű, színpompás virágok, mint báliruhás hölgyek. Balra, a patak be volt fagyva, a négy fiú lába és a levegőben előtt pedig nem más volt látható, mint...
- Hó!? – nézte Peter nagy ámulattal a pelyheket.
A terem utolsó szegletében, az ősz és a tavasz közt ott volt a tél is, fehér hótakaróval és fagyos jégcsapokkal.
- Ez gyönyörű!
- Meseszép!


Nem bírták megállni, hogy ne menjenek be. A hó ropogott a lábukat, ahogy belegázoltak a télbe. Vacogó fogakkal gyönyörködtek a helyiségben, aztán amíg a többiek nem figyeltek, Remus lehajolt, gyúrt egy hógolyót, és nyakon zúdította őket. Több se kellett, menten kialakult a hócsata. Mindannyian kaptak az arcukba, a talárjuk alá és még a zoknijukba is bőségesen.
Amikor aztán kifulladva elterültek a hóban, mind megérezték, hogy nem éppen az időjárásnak megfelelően vannak öltözve – kivéve Siriust, aki állította, hogy sokat volt télen is rövidnadrágban, és neki így is jó (James biztosra vette, hogy szegénynek nagyot kaphatott a feje az esküvőn, mert három hónapja még azt állította, hogy nincsenek is rövidnadrágjai) –, így inkább útra keltek.

A befagyott folyón átcsúszkáltak a tavaszba, majd onnan tovább mentek a nyárba.
- Szerintetek lehet enni a gyümölcsökből? – kérdezte Peter egy cseresznyefa előtt állva.
- Nem hiszem – felelte James.
- A történetekben mindig akkor van vége az idilli helyzetnek, amikor leszakítják a gyümölcsöket – tette hozzá Remus. – Tudjátok, akkor jön, hogy megpróbálnak kinyírni a növények, vagy eláraszt mindent a víz, meg ilyenek.
- Igen? – csillant fel Sirius szeme, és már nyúlt is egy cseresznyéért.

A többiek egyemberként ordítottak rá.
- Ne!
- Na, de légyszi, végre valami izgalom – mondta, és továbbra is a cseresznye mellett tartotta a kezét.
- Nem.
- És ha nem tépem le? Csak egy icipicit megrántom. Így – azzal megrántotta. – Hoppá! – kommentálta aztán, amikor a kezében maradt a gyümölcs.

Mindannyian riadtan néztek szét a teremben, de nem történt semmi. Sirius elhúzta a száját.
- De béna!
- Te vagy béna! – közölte vele James, aki a tavalyi tanév óta fenntartásokkal kezelt mindenféle fura termet. – Meg is halhattunk volna.
- De nem haltunk. És különben meg te sokkal bénább vagy mint én – mondta Sirius, és elindult a kis híd felé, ami átvezetett az őszbe.
James kinyújtotta rá a nyelvét, aztán előrefutott, hogy ő érjen előbb a hídhoz.
Peter értetlenül nézett utánuk, Remus pedig csak megvonta a vállát. Figyelte még pár másodpercig a két versenyző barátját, aztán megszólalt.
- Na, gyere, Pete. Jobb ha időben utolérjük ezt a két óvodást, mert még valamelyikük belefullad a patakba – azzal ők is a többiek nyomába eredtek.


Hétfőn reggel a fiúk igencsak álmosan baktattak le a nagyterembe. Előző éjjel fél négy körül értek vissza a szobájukba, de akkor még elkezdetek beszélgetni. Megegyeztek, hogy senkinek nem mesélnek a különleges felfedezésükről, csak az övéké lesz a helyiség.
Reggeli közben elővették az óraendeket és érdeklődve böngészték át.
- Na, ma két új tancit fogunk megismerni – kommentálta James, miközben szemügyre vette a sajátját.
- Én csak egyet – mondta Peter. A többiek belelestek az ő órarendjébe. A fiú utolsó órája valóban lyukas volt. Amikor James és Sirius legendás lények gondozása órán lesznek, ő már szabad lesz.
- Remus? – pillantott a fiúra Sirius.
- Utolsó órában rúnaismeret.

Addig azonban még túl kellett esni a már ismert – ezáltal unalmas – órákon. Bűbájtannal kezdtek, szerencsére leginkább csak beszélgettek a nyárról és az idei év tananyagáról. Utána mágiatörténeten pótolták egy kissé az éjjel elmaradt alvást, majd gyógynövénytanon kellett valami fura növényt öntözniük.
Ebéd után pedig elérkezett a sötét varázslatok kivédése.

James idén – az előző évekkel ellentétben – leghátulra ült le, az egyik sarokban. A tavalyi év után nem sok kedve volt ehhez a tantárgyhoz, és bár az új tanárnak nem sok köze volt az előző év történéseihez, a fiú úgy gondolta, hogy jobb távol tartania magát tőle, meg a hülye tantárgyától.
Úgy tűnt, hogy a többiek is hasonlóan vélekednek, mivel a leghátsó sorok egyből megteltek, ellenben legelőre már csak a kicsit később érkezők ültek.
A csengő megszólalt, a tanár azonban nem jött. A diákok halkan nyüzsögni kezdtek, James pedig a feszültséget nem bírva terült el az asztalon, és kulcsolta össze a kezeit.
- Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy... - kezdte fennhangon, de befejezni már nem tudta, mivel kinyílt az ajtó, és bejött a tanárnő.
James becsukta a száját, felült, és meredten bámult maga elé. Ha szerencséje van, a nő Wandor professzorra fog hasonlítani. Ha nincs, akkor ő is megpróbálja majd eltenni láb alól, de legalábbis a fél iskolán átrángatja, miközben azzal fenyegeti, hogy megöli a barátait. Remek kilátások.

Amíg ő magában sopánkodott, a nő a magassarkújának kopogásával kísérve a katedrához vonult, ahol letette a kezében tartott tankönyvet és végignézett az osztályon.
- Üdvözöllek titeket. Melanie Woodward vagyok, az új tanárotok. Tudom, Dumbledore professzor már bemutatott, de szeretnék pár szót ejteni magamról – szónokolta. – Nem olyan régen, tíz éve még én is az iskolapadot koptattam itt, a Roxfortban. Egy élmény volt ide járni, így hát nagyon örültem, amikor eljutott hozzám a híre, hogy sötét varázslatok kivédése tanárt keresnek. Mindig is közel állt ez a tantárgy a szívemhez, így hát nem is volt kérdéses, hogy jelentkezem. És lám, most itt vagyok – mosolyodott el halványan. – Az értesüléseim szerint nagyon jó alapokat kaptatok Wandor professzortól, az utána lévő tanár viszont mindenki szerint... hmm, hogy is mondjam? Rémes volt. Legalábbis a tanári kar tagjai így fogalmaztak. Azt inkább nem mondom, hogy az előző két osztály, akikkel ma órám volt, milyen jelzőkkel illette – somolygott.

A professzor lelépett a katedráról, és közelebb ment a diákokhoz.
- A tavalyi év végén Lumpsluck professzor vezette le a vizsgáitokat, jól tudom?
A diákok bólogatni kezdtek.
- Nos, megnéztem a vizsgaeredményeket. A kérdésem az volna, hogy annak ellenére, hogy nem éppen a legmegfelelőbb tanárotok volt, hogyan sikerült mindannyiótoknak ilyen magas eredményt elérni?
A többiek Jamesre pillantottak, tekintve, hogy ő szervezte be Anastasiát, aki aztán segített nekik a tanulásban. A fiú csak megvonta a vállát, jelezve, hogy felőle elmondhatják az új tanáruknak. Azt azonban szentül megfogadta, hogy ő nem fog hozzászólni a nőhöz. Tavaly is csak hátránya származott belőle, hogy kommunikált.
Felicia feltette a kezét, de nem várta meg, hogy felszólítsák, egyből beszélni kezdett.
- Egy felsőévest kértünk meg év végén, hogy segítsen.
Woodward professzor ismét elmosolyodott.
- Tehát rövid idő alatt, szakmai tapasztalattal nem rendelkező segítséggel, mind ilyen eredményeket értetek el? Ez remek! Csodás! És én még attól féltem, hogy nehéz dolgom lesz! No de akkor itt is az ideje, hogy munkához lássunk. Első feladatunk lenne megismerkedni a mumussal. Ki hallott már a mumusról?

A legtöbb kéz felemelkedett.
- Remek. A mumus alakváltó lény. Mindig olyan alakban jelenik meg, amitől a hozzá legközelebb álló személy fél. Egyetlen módon lehet ártalmatlanítani, méghozzá nevetéssel. Nos, az a helyzet, hogy jó lenne, ha ki tudnátok próbálni élőben is, hogy milyen megküzdeni egy mumussal, de sajnos közel s távol nincs egy sem. Ma reggel meg szerettem volna kérni Dumbledore professzort, hogy próbáljon meg biztosítani egyet a számotokra, lehetőleg még ebben a hónapban, de sajnos az igazagató úr nem tartózkodik az iskolában. Így arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok át, mi a legnagyobb félelmetek, és rajzoljátok le egy pergamenre. Majd fordítsátok meg a lapot, és rajzoljátok oda, hogy véleményetek szerint hogyan lehetne nevetségessé tenni a félelmetek tárgyát.

A diákok nekiláttak az alkotásnak, James azonban csak ült a pergamenje fölött, aztán a mellette ülő Siriushoz fordult, aki még szintén csak maga elé meredt. A kezében tartott pennáról lecsöppent a tinta, ami így szétfolyt a pergamenjén. James meglökte a fiú vállát, mire az összerezzent, majd rápillantott.
- Mi az?
- Tudod mikor fogom lerajzolni neki a legnagyobb félelmem. Persze, hogy utána felhasználja ellenem, mi?
Az előttük ülő Remus meghallotta a szavait, így hátrafordult hozzájuk.
- Nincs neked egy kissé üldözési mániád?
James csak megvonta a vállát.
- Nem is tudom, hogy mitől félek a legjobban. Lehet, nem is félek semmitől. Mondjuk ja, mit vár, griffendélesek vagyunk.
- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy te jelenleg pont a tanárnőtől félsz a legjobban – mosolyodott el Remus.
- Nem félek, csak ódzkodok tőle. Nagy különbség.
Remus szemforgatva fordult vissza.

- És akkor most? – kérdezte Sirius.
- Hát én tuti nem rajzolok olyat, amitől félek. Inkább valami állatot, vagy nem tudom. Úgyse tudja, hogy tényleg félek-e attól, amit rajzolok. Legyen mondjuk egy fóka. Te tudtad, Sirius, hogy iszonyodom a fókáktól? – kérdezte aztán. – Rettegek tőlük. A világ legveszedelmesebb lényei azok.
Sirius elnevette magát, aztán figyelte, ahogy a barátja nekikezd a fókának.
- És én mit rajzoljak szerinted?
James, miközben elmerült a veszedelmes fóka rajzolásában, elgondolkodott.
- Nem tudom. Te tudod egyáltalán, hogy mitől félsz a legjobban?
- Nem. Több dolog közt vacillálok.
- Londonban laksz. Az jó nagy város. Biztos van ott valami, amitől félni lehet.
Így történt, hogy Sirius rajza a Big Bent ábrázolta. „Mert olyan félelmetes, amikor az megkondul."
Az óra nem volt elég arra, hogy befejezzék a rajzolást, így házi feladatnak maradt az alkotások befejezése.

A következő óra bájitaltan volt. A mardekárosok már lent voltak a pincében, amikor a griffendéles csapat is megérkezett.
- Ugh. Most vagy én felejtettem el a nyáron, hogy Piton ilyen gusztustalanul ronda, vagy ez egyre rosszabb – vette szemügyre James az említett fiút. Az nem hallotta, egy könyvet bújt a falnak dőlve.
Sirius oldalra döntötte a fejét, és ő is jól megnézte magának.
- Hát nem tudom. Azt mondják, az idő megszépíti az emlékeket.
- Akkor sem tudom hány évezrednek kéne eltelnie ahhoz, hogy úgy emlékezzek rá, mint aki épp csak csúnyácska volt.
- Meg persze azt is mondják – folytatta Sirius –, hogy ilyen ez a kamaszkor. Az ember akaratán kívül megcsúnyul, aztán tündöklő lepkeként röppen ki bábjából.
James ismét ránézett Pitonra, és elnevette magát, ahogy elképzelte kiröppenni.
- Hát kíváncsi vagyok, milyen pillangó lesz belőle. Amúgy meg ez hülyeség. Te is annyi idős vagy, hosszabb, fekete hajad van, világos bőröd, tehát az alap ugyanaz, de te mégse vagy ilyen ronda.
Sirius a szívére tette a kezét, és látványosan elérzékenyült.
- Ó, köszönöm, édesem. Nagyon jól esnek a szavaid. Te is nagyon cuki vagy, még mindig.
James szégyenlősen elmosolyodott.
- Úgy gondolod? – A hatás kedvéért még a szempilláit is megrebegtette.

Remus váltott egy pillantást Peterrel, aztán megszólalt.
- Én egyre inkább nem értelek titeket.
- Nyugi Remy, te is irtó édi vagy – tette a vállára a kezét Sirius.
- A legédibb – tette hozzá James.
- A legeslegédibb – folytatta Sirius.
Valószínűleg ez így ment volna még egy darabig, ha nem érkezik meg Lumpsluck professzor.
Bent persze nem bírták ki, hogy ne folytassák, így két üstbe dobott szalamandra szem között továbbra is egymást dicsérték.
Miután észrevették, hogy Remust rettentően zavarba ejti, hogy hangosan minősítgetik, csak azért is ő kapta a legtöbb bókot.
- Remy, te annyira ügyes vagy. Egy bájitaltan zseni! – hangoztatta Sirius, mire Remus lehajtotta vöröslő fejét.
- Egy tündérbogár vagy – tette hozzá James.
- Egy szép szemű tündérbogár – egészítette ki Sirius.
James rá pillantott.
- Ó, Sirius! Te pedig annyira kedves vagy, hogy ilyenek mondasz neki – szólt, és felszeletelte a kezébe akadó első valamit.
- Úgy gondolod? – kérdezte Sirius meghatottan, és beledobott egy mandragóra levelet a főzetébe.
- Te vagy a legkedvesebb!
- A legkedvesebb?
- A legeslegkedvesebb!
- A leges...?
- Fejezzétek már be! – szólt rájuk hangosan egy mardekáros hátulról. James megkereste a tekintetével, miközben az eddig arcán ülő mézesmázos mosoly eltűnt, és a helyét átvette egy utálkozó kifejezés. Odin Avery volt az.
- Te nem vagy kedves – mondta neki.
- Nem vagy kedves – kontrázott Sirius.
- Te undi vagy.
- És béna.
- És ronda.
- És egy idióta.
- A legidiótább
- A legeslegidiótább.

Aznap már csak a legendás lények gondozása volt hátra.
A diákok a tó közelében várakoztak a tanárra. Ebshont professzorról az a pletyka járta, hogy már ötvenhárom alkalommal próbaidőre rakták, ugyanis a megszállottan rajongott a kissé veszedelmesebb bestiákért is, akik nem egyszer kárt tettek már a diákokban. Ez persze csak mendemonda volt, de hát a tavalyi évben azért Maya Pavlon sem véletlenül került a gyengélkedőre.
- Szerinted milyen állatokról fogunk tanulni? – kérdezte Sirius egy farönköt rugdosva. Meg sem várta, hogy James válaszolhasson, folytatta. – Én remélem, hogy valami izgalmast fogunk ma venni. Szerinted fogunk látni igazi kimérát? Vagy sárkányt? Baziliszkuszt?
Még mielőtt James kifejthette volna a saját gondolatait, befutott a tanár, pontosabban kibicegett. Ebshont professzor ugyanis a tölgyfaajtón keresztül, a kastélyból érkezett, és tekintve, hogy egyik lábát még évekkel ezelőtt leharapta egy Perui viperafogú sárkány – legalábbis a szóbeszéd szerint –, így a tempót, amivel érkezett, nem igen lehet futásnak nevezni.
A tanár tehát megérkezett, és ott állt előttük teljes valójában egy igazi és egy műlábon. Nem volt valami magas, ráadásul hajlott hátának köszönhetően még akkorának sem tűnt, mint amekkora igazából volt. Feje búbja már kopsz volt, körben azonban még látni lehetett a haját, amely ugyanolyan ősz volt, mint a mellkasáig érő vékony szakálla. Rávillantotta kissé foghíjas vigyorát a diákra.
- Legendás lények gondozása óra, harmadéves csoport, ha jól sejtem – mondta, miközben a hosszú, vékony karjával hadonászott. Hogy mi célból, azt senki sem tudta igazán.

A tanulók megadták az igenlő választ, mire Ebshont professzor úgy felderült, mintha azt mondták volna neki, hogy cukrászok, és egy hatalmas tortával akarják megajándékozni.
- Csodálatos! – örvendett. – No akkor lássuk. Tegye fel a kezét, aki hollóhátas! – A hollóhátasok felemelték a kezüket, mire a férfi magában motyogva megszámolta őket. – Aszongya', hogy három. Mardekár? ...kettő, három, négy! Griffendél? Lássuk csak, öt. És akkor Hugrabug? Szintén öt. Na, akkor jöjjön a következő. Tegye fel a kezét, aki fiú, vagy annak érzi magát! Hét! Pompás! Lány? Kilenc. Ti vagytok a többség. És most egy utolsó. Tegye fel az a kezét, aki csak azért jelentkezett erre az órára, mert nem tudta mit jelöljön be, vagy mert úgy gondolta, ez könnyű lesz. Csak bátran!
Szép lassan, de egyre több kéz emelkedett a magasba. Ebshont professzor meg se számolta őket, csak elnevette magát, majd így kiáltott:
- Utánam, egy kettő! – Azzal sarkon fordult és hosszú, gizda lábain megindult. A műlába, amelyet jócskán átitatott a varázslat, ugyan tett néha egy-egy lépést, amik nem abba az irányba vezettek, mint a másik, de tekintve, hogy a rendes lába is minden féle koordinációt mellőzve járt, ez nem volt túl feltűnő.

A diákok a nyomába szegődtek, így míg a professzor a földet tanulmányozva haladt a korát és fizikai állapotát megszégyenítő sebességgel, a tanulók a nyomában loholtak. A férfi aztán egyszer csak megtorpant, mire a legelső diákok is lefékeztek, a mögöttük lévők pedig nem tudván, hogy meg kell állni, nekik mentek. Ameddig ők azzal voltak elfoglalva, hogy feltápászkodjanak a földről, Ebshont professzor lehajolt, és egy nedves üregből kihúzott egy kisállatot. Megfordult, és nem törődve a néhány, még földön lévő diákkal a magasba emelte, és ünnepélyesen kijelentette:
- Ez itt a futóféreg! – kiáltotta. Aztán nagyot sóhajtott, és leereszkedtek a vállai. – A világ legunalmasabb állata. Egy X. Ennyit kapott a minisztériumtól. De hát ez a mai tananyagunk.
A fellelkesült diákok arcára egyszerre ült ki a csalódottság.
- Futóféreg? – nézett Sirius is Jamesre. – Hát nem épp egy kiméra.
- Nem épp – csóválta meg ő is a fejét.
Ebshont is meghallotta a beszédüket, így belenyomta James kezébe a futóférget, és látványos mutogatással kísérve beszélni kezdett.
- Ó, a kimérák, azok a gyönyörű állatok! Milyen érdekes tananyag lenne! De persze meg lett tiltva, hogy őket mutassam be. Pedig én az első órákra mindig valami látványossal készültem. Szfinx, troll vagy kappa. De hát manapság már ilyet nem lehet. Aszongyák', kiskorúak veszélyeztetése. Meg is jelölték, hogy na, nekem a futóféreggel kell kezdeni, szép fokozatosan bevezetni titeket a bestiák világába. Micsoda hülyeség! Ha látnátok a tanterveteket! Semmi izgalom... De nyugalom, nem fogom hagyni, hogy unatkozzatok! Ha vesz mindenki egy futóférget a gödörből, és leül ide elém, akkor amíg salátalevéllel etetitek az állatokat, elmesélem, hogyan menekültünk meg az egyik osztáyommal egy böklenc elől.

És valóban. Ameddig a diákok levéllel tömték a futóférgeket, addig Ebshont professzor előadta a menekülés történetét. Hogy szemléltetni tudja a dolgokat, néha felállított valakit, hogy segítsen, majd újra egyedül folytatta a történetet. Valószínűleg még órákon át tudta volna mesélni a szökést, de sajnos félbe szakította a csöngő.
- Ó, odass! Kicsengettek!
A tanulók – kivételesen – szomorúan vették ezt tudomásul, de Ebshont professzor megígérte, hogy a következő órán folytatja majd a történetet.


Remusszal a bejárati csarnokban futottak össze.
- Na, milyen volt a rúnaismeret? – kérdezte tőle James, amint meglátta.
Remus megvonta a vállát, és elindult felfele a márványlépcsőn. A többiek követték.
- Érdekes. Elkezdtünk tanulni néhány rúnát. Mondjuk, nem tudom, mi mást csinálhattunk még volna... És a legendás lények gondozása?
- Nagyon jó.
- Még neked is tetszett volna – tette hozzá Sirius.
- Lehet. De mondtam már, hogy miért nem akarok arra az órára járni.
- Mondjuk szerintem jobban is jártál így – mondta James. – Szerintem Ebshont simán kiszagolta volna a titkod.
Remus riadtan szemmel nézett rá.
- Gondold?
James elnevette magát.
- Jó, azt azért nem hiszem.
Ezek után muszáj volt felmenniük Peterhez, és elújságolni neki is, hogy milyen remek óráik voltak.

Peter az új órákkal kifejezetten szerencsésen járt, mivel amíg a többiek kedd reggel legendás lények gondozására és rúnaismeretre siettek, ő még vígan alhatott.
Ráért csak a dupla átváltoztatástanara odaérni. A többiek üdvözölték őt, majd James és Sirius elmesélték a végét Ebshont professzor történetének, amit a férfi aznap reggel végigmondott. McGalagony professzorral átismételték a tavalyi év főbb témáit, majd ebéd után dupla bájitaltanon szenvedtek.
Innentől szabad volt a délutánjuk, kivéve Peternek, akinek utolsó órában lett megtartva élete első jóslástan órája.
Az estéje azonban egyiküknek sem volt szabad, ekkor volt az asztronómia órájuk Sinistra professzorral.

A héten már csak egyetlen új tanárral kellett mindnyájuknak megismerkedni.
Az első mugliismeret óra szerdán volt, a mágiatörténet után. A tantermet a négy fiú hosszas keresgélés után lelte csak meg, akkor is csak azért, mert szó szerint belefutottak Kingslybe, aki elmondta nekik, hogy merre kell menniük. (Pennával pepecselő Pál portréjánál még így is rossz irányba fordultak egyszer.)
A késés következtében csupán a legelső padsor volt üres – valamint leghátul volt még egy hely az egyetlen mardekáros mellett, aki erre az órára járt.
Mielőtt James egyáltalán kitalálhatta volna, hogy hova akar ülni, Peter és Remus elfoglalták az ajtó felőli helyeket, Sirius pedig lecsapott a megmaradt pad belső felére.
- Én akartam a falhoz ülni – közölte vele James durcásan, amíg leült mellé.
Barátja csak rávigyorgott, mire ő szemforgatva hajolt le a táskájához, hogy elővegye a tankönyvét.

A tanárnő hamarosan meg is érkezett, és kedvesen mosolyogva végignézett az osztályon.
- Üdvözöllek titeket az első mugliismeret órátokon. Páran már biztos tudjátok a nevem, de azért bemutatkozok. Linda Green professzor vagyok, és néhány éve már itt tanítok – mondta, és egyik kibomló szőke tincsét a füle mögé tűrte. – Arra gondoltam, hogy az első órán még ne tanuljunk, inkább csak beszélgessünk.
Ez volt az a mondat, amivel minden diákot meg lehet venni.
- Úgy jó lesz? – kérdezte a tanárnő, mire csakis igenlő válaszokat kapott. – Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Persze a témánál maradunk, muglikról lesz szó. Na, ki az, aki még soha életében nem látott egyetlen muglit sem?
Mindenki körbenézett, hátha akad valaki, aki felemeli a kezét, de nem meglepő módon egyetlen jelentkező sem akadt.
- Na, ez idáig nagyon jó – mosolygott Green professzor. – Ki az, aki ugyan látott muglit, de nem beszélt még egy varázstalan emberrel sem?

Itt már felkerült pár kéz, majd a tanárnő hamarosan folytatta.
- Akkor eszerint a többiek mind beszéltek már muglikkal. Egyébként ez nem olyan rossz arány, volt osztály, ahol tényleg páran még csak nem is láttak muglit. A következő kérdés, hogy ki az, akinek a baráti köréhez tartoznak varázstalan emberek?
Az osztály több mint fele a magasba emelte a kezét.
- Szuper! És legvégül: ki az, akinek a családtagjai közt is van mugli?
Az osztály fele most is jelentkezett, így Green profeszor mosolyogva bólintott.
- Csodás. Akkor ez meg is van. Na, jöjjön most egy asszociációs játék. Kinek mi jut eszébe a muglikról? Nos? – nézett Siriusra, aki a legelső sor szélén ült. A fiút váratlanul érte a kérdés.
- Hát öhm... izé, a járművek.
- Nagyon jó! Tovább – nézett Jamesre.
- Tévé.
- Remek.
- Mosógép – folytatta Remus.
- Telefon – mondta Peter, és így tovább, mindenki elmondta, hogy neki mi jut eszébe. Voltak különlegesebb válaszok is, például Arlett Wilson áramot említette, Terence Melorn a háborúkat, Gwendolyn meg simán a nagyszüleit. Green professzor egyikre sem mondta, hogy rossz válasz lenne.
Amikor véget ért a sor, újabb feladat következett: közösen megbeszélték, hogy azok a tárgyak, amiket ők is felsoroltak, mire valók. Néhány közülük a tanteremben is megtalálható volt, például a tévé és a telefon. Ez utóbbi körbe is lett adva, mindenki megnézhette.
A tanárnő szívesen beszélt volna a többi dologról, és épp belekezdett az áramról szóló beszédébe, ami még passzolt is az éppen Teofil Greengrassnál lévő telefonhoz, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő.

Az elkövetkező napok a megszokott kerékvágásban teltek, aztán végre eljött a...
- Hétvége! – kiabálta James szombat reggel fél hatkor a szoba közepén állva. – Végre itt a hétvége!
Amíg ő energiától duzzadva az ablakhoz szökdelt és kitárta azt, hogy belélegezhesse a friss szeptemberi levegőt, a barátai a párnájukat a fülükre húzva próbálták kizárni a hangját, és folytatni édes álmukat. James nem hagyta őket békén, maga mögött hagyta az ablakot, és mindhárom fiú ágya elől elhúzta a baldachint.
- Hát nem gyönyörű ahogy a reggeli nap első sugarai betörnek a szobánkba, és megcirógatják orcánkat?
- Én egy sziklatömbbel szeretném megcirógatni az orcádat – morogta Sirius a párnájába, de James nem hallotta, ellenben Remus mondandójával.
- És mondd, szerinted nem lenne gyönyörű, ha legalább ezeken a napokon alhatnánk sokáig, és kipihenhetnénk magunkat?
James megfontolta a dolgot, de látván, hogy abban a kerek kettő másodpercben Remus már félig vissza is aludt, mit volt mit tenni, keresztben ráugrott fiúra, majd közölte vele:
- Nem érünk rá.

Remus megpróbálta lelökni magáról, de mivel nem járt sikerrel, inkább hagyta, és úgy próbált meg visszaaludni, hogy nem vesz tudomást az őt összenyomó negyvenöt kilóról. James azonban nem arról volt híres, hogy feladja a dolgokat, így ez esetben másként helyezkedett el – közben beletérdelt a másik fiú veséjébe –, és megrázta Remus vállát.
- Hé, ne aludj vissza!

A fiúnak itt lett belőle teljesen elege, így ténylegesen lelökte őt a földre.
- Milyen goromba vagy ma reggel – jegyezte meg James a padlón fekve. Nem sokáig maradt ott, hamar áttért Peter ágyához, és hirtelen lerántotta róla a takarót. A fiú felült, és megpróbálta visszavenni, de James gyorsabb volt, és hátra ugrott. Peter kiszökkent az ágyból, mire James futni kezdett, a takarót erősen magához szorítva. Peter az egész szobán végigkergette, de elkapni nem tudta. James viszont, látván, hogy így ki tudta ugrasztani barátját az ágyból futás közben a másik két fiúról is lerántotta a takarót, akik szintén bosszút esküdtek ellene. Már egyik irányba sem tudott futni, mindenhol volt valaki, aki vissza akarta szerezni a meleg takaróját. A szerzeményeit magához szorítva hátrálni kezdett, mígnem a háta már nekiütközött a falnak. Ekkor vett csak észre, hogy ajtó mellett áll. Rápillantotta barátaira, akik szikrázó szemekkel, és kevésbé jókedvűen lépegettek felé, majd hirtelen megragadta a kilincset, és a takarókkal a kezében futásnak eredt. A probléma csupán az volt, hogy az egyik lelógó ágyneműben megakadt a lába, aminek következtében egy kislányos sikkantás kíséretében arccal előre esett, és legurult a lépcsősoron.

A klubhelyiségig szánkázott. Ott aztán félig-meddig a takarókba csavarodva állt meg, és félve nyitotta ki szemét. A többiek utána futottak, aztán mind vigyorogva néztek rá.
- Köszönöm kérdéseitek, jól vagyok – mondta nekik, miközben a lüktető homlokára szorította a takarók alól kiszabadult jobb kezét.
- Épp érdekelt – mosolygott rá Sirius gúnyosan, és még mielőtt James nekiállhatott volna feltápászkodni, az esés közben elhagyott takarót ráterítette, majd a többiek segítségével belebugyolálta, és közös erővel cipelték vissza a szobájukba. James hiába kapálózott, nem tudott kiszabadulni, mivel a másik két takaró is rajta volt, a fiúk pedig erősen fogták.
- Naa, nee, most mit akartok!? Ígérem, visszaadom a takarókat, csak hagyjatok!

Hiába kiabált, a vége az lett, hogy ledobták a sarokba, és amíg Remus és Sirius őrizték, hogy ott maradjon, Peter hozott egy vödör vizet, és nyakon öntötte vele.
- Remek. Csodálatos – monda James a szájába ment vizet köpködve.
- Úgyis te akartál annyira fürdeni tavaly – nézett rá Remus.
- A tóban – pontosított James, amíg kihámozta magát a vizes takarók gyűrűjéből. – Nem úgy, hogy nyakon öntötök egy vödör... Milyen vödör ez? – nézett hirtelen az említett darabra. Peter csak a vállát vonogatta, James pedig inkább nem gondolt bele, hogy vajon a víz előtt mi minden lehetett benne.
Tekintve, hogy a kis malőr után a másik három fiúnak is kiment az álom a szeméből, hamarosan összeszedték magukat, és lementek reggelizni. Utána az első útjuk az ötödik emeletre vezetett, ahol a Bűbájos Bajkeverők Kelléktárának ajtaja előtt megálltak, és bekopogtak.

Josef nyitott ajtót, és vidáman beengedte őket. Az előtérben azonban megállította őket.
- Vannak itt mások is jelenleg. Nem baj, ha megtudják, hogy tagok vagytok? – kérdezte, mielőtt, kinyitotta volna a következő ajtót.
- Dehogy! – jelentette ki egyszerre James, Sirius Peter. Remus is szólásra nyitotta a száját, de nem épp ezt akarta mondani. Barátait hallva csak az égre emelte a pillantását, aztán ő is megismételte: – Dehogy.
Josef utat engedett nekik, ők pedig beléptek a megtestesült Mennyországba. Mindenhol csínytevéshez és bajkeveréshez használatos eszközök hevertek, körben pedig színes, mozgó feliratú plakátok reklámoztak egy-egy kelléket. Néhány fotel és kanapé is el volt helyezve a teremben, tekintve, hogy a kelléktárosok az idejük jó részét itt töltötték.
Most először fordult elő, hogy a négy fiú itt tartózkodásának ideje alatt más vevők is a helyiségben tartózkodtak. Ez alkalommal nagyon is feltűnő volt, már csak azért is Valentine nem úgy nézett ki, mint aki örül nekik.
- Tedd azt le! – mondta mérgesen. – Nem viheted el!
A szőke, elsős fiú azonban csak gonoszul mosolygott rá, és már csak azért is kézbe vett néhány dolgot.
- Hallod? Tedd le! – nézett rá Valentine.
- Nem parancsolhatod meg, hogy mit tegyek, és mit ne! Ó, helló! – köszöntötte az érkezőket. – Ők bezzeg vihetnek innen cuccokat? – bökött aztán vádlón rájuk.
Valentine is rájuk pillantott, aztán megcsóválta a fejét, és fáradtan beletúrt a hajába.
- Őket bevettük.
- És Lottie-t és Sylvestert miért ne vehetnénk be? – kérdezte Josef. Csak a két fiú volt itt ezen a reggelen a kelléktár vezetői közül. – Az öcsédről van szó.
Valentine bosszús pillantást vetett a barátjára.
- Épp ez az! Az öcsém, tehát ismerem, és tudom, hogyha neki ilyen dolgokat adunk a kezébe, a Roxfortból egy tégla, annyi se...
- Na várj! – szólt közbe James, és megvárta, amíg Valentine rá figyel. – Van egy öcséd, akit Sylvesternek hívnak?
- Igen – sóhajtotta a fiú, mint akitől ezt már ezerszer megkérdezték, hasonló hangnemben.
- Szörnyű humora van a szüleiteknek – jelentette kis Sirius vigyorogva.
- Maradj már, Sirius – csóválta meg a fejét nevetve Remus, mire az említett gúnyosan nézett rá.
- Te is, Remus!

Sylvester, aki úgy nézett ki, mint Valentine, csak kicsiben megvonta a vállát.
- Amúgy tényleg szörnyű humoruk van.
Valentine ezt elismerően biccentett, aztán visszafordult a testvéréhez, és vádlón rábökött.
- Ne tereld a szót. Nem vihettek el innen semmit, mert különben holnapra nem marad semmi a Roxfortból.
A Sylvester mellett álló szőke kislány, akinek a haja két copfba volt befonva, ravasz mosollyal nézett az idősebb fiúra.
- Az a helyzet, Valentine, hogy régebben te magad mesélted, hogy a Bűbájos Bajkeverők Kelléktára mindenki számára elérhető, amennyiben csínytevéssel szeretné mulattatni az idejét. Mi pedig már pénzt is adtunk be a közös kasszába, úgyhogy maradj csöndben! – mondta, és kézbe vett egy trágyagránátot.
Valentine látta, hogy itt már semmi sem segíthet, így elővett egy szerződést, aláíratta a két elsőssel, és útjukra engedte őket.
- Mit fogok én kapni ezért anyától? – kérdezte a testvére után nézve rezignáltan.

Amíg ő önmagát sajnálta, Josef kiszolgálta a többieket.
- Szóval mit adhatok?
- Szeretnénk tüsszentőport, meg trágyagránátot – kezdte James.
- És olyan tintát, amivel textilre lehet írni, és mosás után sem jön ki – folytatta Sirius.
- És konfettit, meg krepp papírt.
- És ollót, meg szupererős ragasztót.
- Mindegyikből sokat adj!
Miután mindent kézhez kaptak, otthagytak néhány galleont, és elégedetten távoztak.

A szobájukban aztán elpakolták kapott holmikat. Úgy döntöttek, megvárják a megfelelő alkalmat a használatukhoz.
- Mit szólnátok, ha visszamennénk a Négy-évszak terembe? – vetette fel Peter az ötletet.
- Felőlem mehetünk – vont vállat Sirius.
James felvonta a szemöldökét.
- Ti emlékeztek még, hogy az merre van?
- Miért, te nem? – kérdezte Peter.
- Hát a harmadik kanyar után már fogalmam sincs, hogy merre mentünk azokon az egyforma folyosókon. Még képek se voltak arra.
Remus tűnődve nézett maga elé.
- Szerintem utána jobbra mentünk.
- Nem, balra – helyesbített Sirius. – Utána mentünk jobbra.
- Nem. Kétszer jobbra, és csak aztán balra.
- Nem. Balra, jobbra, balra, és csak utána jobbra, jobbra balra.
- Biztos, hogy nem. Szerintem nem is ugyanarról a részről beszélünk.

Sirius, hogy bizonyítsa igazát, elővett egy pergament és egy pennát.
- Nézd, így jöttünk, ez itt a folyosó, ahol a Dáma portréja van. És onnan mentünk... Hé! – kiáltott felháborodottan, amikor eltűnt a tinta. – Na megint – mondta bosszúsan, és újra rajzolta a folyosót. – Ez a folyosó és itt kanyaro... Miért tűnik el?
A többiek is látták, hogy mintha csak a lap beszívta volna a tintát, eltűnt a Sirius által rajzolt folyosó.
Pár percig tanakodva nézték a lapot, aztán végül Remus szólalt meg bizonytalanul.
- Nem lehet, hogy azért, mert a Roxfort feltérképezhetetlen?
- De nem azt akarta lerajzolni, hogy az országon belül hol helyezkedik el – mondta James.
Ismét beállt a csönd, amit ezúttal Peter tört meg.
- Próbáld meg úgy lerajzolni. Mármint mondjuk úgy, hogy Roxmortsot, meg még pár közelebbi települést és a Roxfortot. Ha akkor is ez történik, akkor valószínűleg ez a baj.
Sirius ismét megpróbálta, a Peter által javasolt módon, de pont mint korábban, pár vonal után minden eltűnt.