Bár a térképpel nem igazán tudtak haladni az elkövetkező napokban, azok igencsak eseménydúsan teltek.
Egyrészt az órákon haladtak tovább az elkezdett tananyagokkal. A hétfői bűbájtanon átismételték a levitációs bűbájt. Néhány tanulónak még mindig nehézséget okozott, a fiúk azonban remekül szórakoztak. Most már nem tollakat, hanem nehezebb tárgyakat röptettek, az ügyesebbek akár egy szekrényt is. James fontolóra vette, hogy viccből nekiröpteti Siriusnak, de inkább elvetette az ötletet.
Mágiatörténeten mindannyian unták magukat, azonban mugliismereten is történelmet kezdtek venni, ami meglepően jónak bizonyult.
- A varázslók történelméről már mind tanultatok, azonban ahhoz, hogy a mugli világot megértsük, tanulmányoznunk kell a történelmet az ő szemszögükből is. Az őskort tudtommal még mindkét fél részéről megnéztétek, utána azonban már csak a varázsló történelemmel foglalkoztatok, jól tudom?
A diákok egyetértően morajlottak.
- Oké – szólt Green professzor. – Négyesével, illetve ti ott, hármasával fogtok dolgozni. Mindenki marad a helyén, csupán hátra fordul, akinek kell.
A négy jó barát összenézett. Így ők pont nem egy csapatba kerültek, de nem volt mit tenni. James és Sirius hátra fordultak a mögöttük ülő lányokhoz. Leila Lavigne fekete hajú, hollóhátas lány lett az egyik párjuk, vele James már régebben váltott pár szót. A másikat, Arlett Wilsont még annyira sem ismerte, csupán azt tudta, hogy hugrabugos.
- Minden csapat húz egy cetlit, amin egy meghatározott téma lesz. Ezen az órán együtt megbeszélitek, a következőn pedig előadást tartotok róla. Tankönyvet lehet használni, engem is bátran kérdezzetek, ha elakadtatok – folytatta Green.

Miután minden csapat megkapta a saját cetlijét, a tanulók összedugták a fejüket.
- Mi mit kaptunk? – érdeklődött Leila.
- Piramisokat – felelte James, és a megfelelő oldalhoz lapozott a könyvében. – Ne már, a muglik tényleg elhiszik, hogy rámpán állva építették ezeket? Ha ráállsz egy rámpára egy két és fél tonnás kővel, az leszakad alattad...
Hamarosan neki láttak a munkának: egy pergamen egyik felére mugli elméleteket írták, a másikra pedig a varázslók által elismert történelmi tényeket. Jól haladtak vele, kicsengő előtt pár perccel már készen voltak. A fennmaradó időben Arlett zavartan a hajával babrált, Leila átnézte, amit írtak, Sirius tűnődve nézett maga elé, James pedig elpakolta a cuccait.

A legendás lények gondozása órák továbbra is remek hangulatban teltek, átváltoztatástanon pedig folytatták az animágusokról szóló részt.
A bájitaltan a mardekárosokkal még mindig a legszörnyűbb volt. Lumpsluck a bajusza alatt nevetgélt, ha valaki hízelgett neki, Piton meg önelégülten főzte a bájitalait, és várta az elismerést.

A héten megvolt a kivddics-válogató is. Hagrid, akinél a három fiú a büntetését töltötte, hosszas győzködés után, de hamarabb elengedte Jamest. A fiú még visszament kastélyba a seprűjéért, majd azt a vállára vetve indult vissza az udvarra. Az egyik folyosón belefutott az ötödéves fiúk csapatába, akik korábban meghívták a halloweeni partijukra.
- Edzésre mész? – kérdezte Valószínűleg-Zayden, amikor megpillantotta a seprűt a kezében.
- Ez még csak a válogató lesz.
- Akkor minek a seprű?
James megvonta a vállát.
- Gwenog kérte.
- Kissé megszállott a csaj – bólintott Luke. – De el kell ismerni, remek játékos, tudja, mit csinál.
- Aha.
- Jól van, na el ne késs miattunk! – mosolygott Ty. – Ügyes légy!
A felsőbbéveseket otthagyva, James kilépett a kastélyból, és a lelátók felé vette az irányt. A többiek már ott voltak, sőt, a megüresedett posztra jelentkezők közül is már ketten.

- Késtél – lépett elé Gwenog.
- Büntetőmunkán voltam.
- Hát ne legyél!
- Nem vagyok. Voltam.
A lány összehúzta a szemeit, aztán megfordult. James csatlakozott a csapat tagjaihoz, és mivel húsz perccel később is csak egy fővel több jelentkező volt, Gwenog úgy döntött, hogy ideje elkezdeni a válogatás.
Két fiú és egy lány állt előttük, kezükben seprűt tartottak, és kíváncsian szemlélték a csapat tagjait.
- Na szevasztok! – kezdte Gwenog. – Hárman jöttetek, de csak egyikőtök fog végleg itt maradni. De nézzétek a jó oldalát: mind dobogósok lesztek. Na szóval kezdjük valami egyszerűvel: felszálltok a seprűtökre, és tesztek egy kört.
A három jelentkező teljesítette a lány kérését, majd visszaereszkedtek a földre.
- Eddig nagyon jók vagytok, srácok. A kövi az lesz, hogy ismét felrepültök, én felküldöm hozzátok a gurkókat, és aki a legtovább elbír velük, az lesz a csapat tagja.
- Ennyi? – húzta el a száját az egyik fiú.
- Ennyi. De ha nem tetszik, el lehet menni.

A három versenyző felröppent a magasba, a csapatkapitány pedig rájuk uszította a gurkókat. James lentről szurkolt nekik – már nem a három játékosnak, hanem a gurkóknak. A biztatása hamar eredményt hozott: a szájhős fiút pár perc után úgy fejbe vágta az egyik labda, hogy a fiú leájult a seprűről.
Végül a lány bírta fent a legtovább. Gwenog büszkén kijelentette, hogy mától a csapat része.
- Üdv a legjobbak közt.
- Nem inkább a legönteltebbek közt? – vigyorgott a lány.
Gwenog megrázta a fejét.
- Nem, Valentine kifejezetten szégyenlős, ugye? – nevetett a fiúra, aki csak bosszúsan – de mosolyogva – nézett rá. – Kérlek, mutatkozz be a csapatnak! – fordult aztán vissza a lányhoz, aki vidáman bólintott.
- Erica Hill vagyok, és ha hiszitek, ha nem, griffendéles.
- Na ne! – kiáltott fel James.
- De, bizony. A negyedik évemet töltöm itt, utálok tanulni és minden mást, amit egy iskolában csinálni kell. Nem szeretem a rántottát, az egereket meg a leveleket megírni, mert a végére mindig fáj a kezem. Ellenben jöhet minden, ami sport.
Ez utóbbi kijelentését le se tagadhatta volna. Kifejezetten sportos alkata volt, izmos karokkal és combokkal. James szerint az arca ugyan lehetett volna kicsit szebb is, de nem lehetett rondának sem nevezni.

Gwenog úgy döntött, hogy mivel ilyen szép az idő, játszhatnának egy mérkőzést. Nem úgy, mint edzésen – a hibák korrigálására és a megbeszélt tervekre, cselekre koncentrálva –, hanem csupán élvezetből. Az ötlet mindenki tetszését elnyerte, így a játékosok hamarosan mind a levegőben kötöttek ki. Pontosabban majdnem mind.
- Potter, mi lesz már? – nézett le a fiúra a csapatkapitány. – Neked külön kérvény kell, hogy fel óhajts szállni?
James a földön állt, lába között a seprűvel, ami azonban nem akart neki engedelmeskedni.
- Valamiért nem megy! – kiabált fel a lánynak. Gwenog leröppent mellé. – Szerinted elképzelhető, hogy hirtelen elvesztettem minden tehetségem, és már fel sem bírok szállni egy seprűvel? Mi lesz most velem!?
A lány egy pillantásával elhallgattatta.
- Ez a régi seprűd?
- Igen.
- Akkor figyelj, mutatom – szólt Gwenog és a kezével azt imitálta, mintha egy seprűt tartana. Először a földhöz vágta, majd Jamest imitálva sírósan kiabálni kezdett. – Jaaj, a fogam! A fogam! – ez után felvette a nem látható seprűt, majd párszor még ismét a földhöz verte. Végül bele rúgott még egyet, és durcásan arrébb vonult. – Ez voltál te a Griffendél-Hollóhát meccsen.
- Jó, értem, na. Szóval szerinted nem kellett volna a földhöz vágnom?
- Nem volt túl jó ötlet – rázta meg a fejét a lány. – Főleg úgy, hogy előtte szó szerint becsapódtál vele a földbe.

Így aztán James komótosan indult vissza a kastélyba. A seprűjét a vállára vetette, és hallgatta, ahogy a kellemes, őszi levegőben végigszáll a többiek nevetése.
A kastély felé bandukolva hamarosan nem kívánt társasága akadt. Egy mardekáros banda jött szembe vele, és nem kerülték el őt. Sőt, egyenesen felé tartottak.
- Potter! – kiáltott a csapat egyik tagja. Jamesnek megfordult a fejében, hogy eldobja a seprűjét, és aztán fejvesztve elrohan az ellenkező irányba, de hát milyen griffendéles lenne akkor? Így inkább visszakiabált.
- Ha többi rondát keresitek, ők arra mentek - mutatott az erdő felé.
- Nem. Mi téged keresünk – mondták, és a következő pillanatban már mind a négyen körbe is vették.
- Mit akartok? – kérdezte James, és eszébe jutott, hogy lehet tényleg jobb lett volna elfutni. Ahogy végighordozta a tekintetét a négy fiún – Carrow, Burke, Zambini és Gibbon –, tudta, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni.
- Talán visszaadni, amit kaptam. Megérdemled – szólt Charlton Burke.
- A világért sem akarlak megbántani, de elég hülye vagy. Én adtam vissza, amit kaptál. Egyébként pedig nem vagyok hajlandó szellemi párbajra fegyvertelen emberekkel.
Burke gonosz mosolyra húzta a száját.
- Mi nem szellemi harcra gondoltunk – mondta.
James itt látta elérkezettnek az időt, hogy kitörjön a körből, de Gibbon elkapta a karját. James fogta a seprűjét – annak már úgyis mindegy volt – és rávert vele egyet a mardekárosra. Az fájdalmában elengedte, de Burke nyomban elkapta őt, és fellökte. Carrow kikapta seprűt a kezéből, és azzal ütötte, a többiek meg rugdosták, ütötték vagy kaviccsal dobálták. Nem tudott védekezni ellenük, csak feküdt a porban, és várta, hogy vége legyen a szenvedésének.
Fájt, ahogy belerúgtak a lábába, ahogy a seprű a hasára vert, ahogy az arcát ütötték, és ahogy a kövek az egész testén nagyokat koppantak.
Szinte teljesen öntudatlanul nyúlt a pálcájáért, és még mielőtt a mardekárosok észrevették volna, hogy mit csinál, kilőtt egy átkot. A négy fiú eszméletlenül hátrébb esett, ő pedig csak feküdt tovább a földön. Nem tudta, hogy egy perc, vagy egy óra telte el így, de végül erőt vett magán és feltápászkodott a földről. Sajgott minden testrésze, néhány helyen zöld, lila és kék puklik éktelenkedtek rajta.

Ami azt illeti, őt még úgy igazán soha senki nem verte meg. A szülei egy kisujjal sem bántották, a barátaival néha lökdösődtek, de ez nem okozott komoly károkat, a kevésbé kedvelt embereket meg maximum ő verte meg, de fordítva sosem hagyta magát, egészen mostanáig. De hát azt mondják, egyszer mindent ki kell próbálni.

Visszavonszolta magát a kastélyba, aztán elkeseredetten nézett végig a hosszú lépcsősoron. Úgy döntött, jó lesz neki a szertárban is aludni, de feltűnt a színen McGalagony professzor. James legalábbis gyanította, hogy ő az, a szemüvege ugyanis eltört, és ahol maradt benne üveg, az is megrepedezett.
- Tíz perc múlva takaro... Potter!
- Igen, tanárnő?
- Magával mégis mi történt? – lépett közelebb a professzor asszony.
A fiú megvont a vállát – ezt rögvest meg is bánta.
- Jó kedvükben voltak a mardekárosok.


McGalagony felkísérte őt a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey pár perc alatt rendbe hozta a sérüléseket. Bár a javasasszony bent akarta még tartani éjszakára, James nem hagyta magát, így hamarosan visszatért a griffendél klubhelyiségébe. A barátai az egyik kandalló mellett ültek. Odalépett hozzájuk, és ő is letelepedett az egyik fotelbe.
- Mi ez a szomorú arc? – kérdezte Remus, amikor rápillantott.
- Mardekárosok. Ki tart velem ma éjjel, hogy megleckéztessük őket?
- Én! – jelentkezett Sirius rögvest. – Mit csináltak? – kérdezte, és már állt is fel. – Olyat adok nekik!
- Ülj le, Sirius – szólt rá Remus.
James beszámolt a történésekről, mire egyből tervezgetni kezdtek. Sorban születtek a jobbnál jobb ötletek, míg végül megegyeztek a legjobban: a kígyófészek váljék valóban kígyófészekké.
Volt azonban egy apró bökkenő:
- Ma este ezt nem fogjuk tudni megcsinálni. Nem tudjuk a mardekárosok jelszavát – mondta Peter. A többieknek be kellett látniuk, hogy igaza van. Jutottak már be a zöld ház klubhelyiségébe, de előtte mindig kifigyelték a jelszót.
- Kéne a jelszó? – kérdezte egy vékony, de határozott hang. A fiúk a hang irányába fordították a fejüket, és a hang tulajdonosában felismerték azt a fonott hajú, szőke kislányt, akivel a Bűbájos Bajkeverők Kelléktárában futottak össze. – Véletlenül pont tudom.
James felvonta a szemöldökét.
- A mardekárosokét?
A lány bólintott.
- Na és mi az? – kérdezte Sirius.
- Elmondom. Egy feltétellel.
- És mi az? – kérdezte Remus.
- Hogy veletek mehetünk.
James megrázta a fejét.
- Egyrészt mi az, hogy mi? Másrészt meg szó se lehet róla!
- Miért nem? Mi is értünk a csínytevéshez. És a mi csak engem meg Sylvestert takar.
- Valentine öccsét? – kérdezte Sirius, mire a lány bólintott.
- És mi se szeretjük a mardekárosokat. A múltkor, bájitaltanon végig piszkáltak. Az egyikük ki is gáncsolt. Én is bosszút akarok állni. Meg Sylvester is. Csúfolják, mert a két szemének nem ugyanolyan a színe.
Jamesnek ez eddig fel se tűnt, bár való igaz, hogy csak egyszer találkozott a fiúval pár pillanatra.
A négy fiú összenézett. Értették ők a lányt, de vajon nem lesz-e túl feltűnő, ha hatan kóborolnak éjjel a folyosókon. Na meg ennyien a köpeny alá sem férnek be, és ami azt illeti, James nem is nagyon akarta másnak is megmutatni a bűvös köpönyeget.
De ott volt a galleon másik oldala is: nem tudták a jelszót. Csak következő éjjelre tudták volna megszerezni, márpedig ők a most vagy soha elvet követték.
- Na jó, legyen. Fél egykor itt találkozunk.


Valóban, fél egykor, amikor ők lementek a klubhelyiségbe, a két elsős ott várt rájuk. Kimásztak a kövér dáma portréján, aztán a legközelebbi rejtett járatban folytatták útjukat. Csak akkor léptek a folyosókra, amikor az egyik titkos alagútból átosontak a másikba. Végül a pincében kötöttek ki, a nedves kőfal előtt.
- Gyerünk, Lottie, azt mondtad, tudod a jelszót – suttogta Sylvester a kislánynak, mivel már másodpercek óta csak a falat nézte.
- Igen, de... itt nincs portré, meg semmi. Biztos, jó helyen járunk?
- Igen. Egy ajtó van a falba rejtve – suttogta Sirius.
Lottie bólintott, de azért bizonytalanul pislogott a falra.
- Orákulum – mondta ki a jelszót.
A falba rejtett kőajtó kinyílt, ők pedig egymás után beléptek a hosszú, alacsony mennyezetű helyiségbe.

James már többször járt itt, és mint mindig, most is nagyon nyomasztónak találta a klubhelyiséget.
- Fú de béna! – kiáltott fel Lottie a kelleténél hangosabban, mire a többiek lepisszegték.
- És mit fogunk itt csinálni? – vigyorgott Sylvester.
- Otthonosabbá tesszük nekik – felelte James. Azonban még mielőtt nekiláttak volna a munkának, tettek egy óvintézkedést. Remus kiszórt egy bűbájt, valószínűleg ugyanazt, mint a tavalyi tanév végén Tenebir is. Ők, ha akarnak, át tudtak volna menni a láthatatlan fal túloldalára, visszafele azonban senki és semmi nem juthatott át rajta.
- Kezdődjön a buli!
- Figyi, törpék – fordult Sirius a két elsőshöz. – Felemelitek a pálcát, és kimondjátok a varázsigét. Így: Serpensortia!
A fiú pálcájából egy hosszú, fekete kígyó csúszott ki. Sirius a láthatatlan fal másik oldalára célzott vele, így nem okozhatott kárt bennük.
- Szuper! – mondta a két elsős egyszerre.
Mindannyian kígyókat varázsoltak a klubhelyiségbe, kínosan ügyelve arra, nehogy a fal rossz oldalára kerüljenek. Amikor végeztek, elégedetten néztek körbe. A kandalló előtt, a faragott székeken, sőt, még az egyik zöld lámpán is kígyók tekeregtek.
- Csak azt sajnálom – szólt James –, hogy holnap reggel nem fogjuk látni az arcukat.
Maguk mögött hagyták a kígyókkal teli termet, és elégedetten settenkedtek vissza a saját klubhelyiségükbe.


Másnap reggel persze híre ment a dolognak. Először csak az tűnt fel mindenkinek, hogy egyetlen mardekáros sem jelent meg a nagyteremben reggelinél. Aztán egy bagoly röppent a tanári asztalra, az ott ülő Flitwick professzor unott arccal bontotta ki. A tekintete hamar megváltozott és a tőle nem messze ülő McGalagonyhoz fordult.
- Minerva! Az egyik mardekáros diák azt írja, a klubhelyiségük tele van kígyókkal, és nem tudnak kijönni!
Mind McGalagony, mind a többi, jelen lévő tanár azonnal abbahagyta az étkezést, és sietősen megindultak a pince felé. A közelükben üldögélő tanulók, akik hallották a különös hírt, szintén felpattantak, és a nyomukba eredtek. A többiek ugyan nem tudták, mi történik, de semmi jóról nem akartak lemaradni. Így történt, hogy szinte az egész nagyterem kiürült.
A tettesek, egyrészt a feltűnés elkerülésének érdekében, másrészt az izgalmas történések miatt, szintén a klubhelyiséghez siettek. A tömegben elvegyülve magukban nevetgéltek.

A diáksereg és a tanárok hosszú percekig csak a bejárat előtt tolongtak, mert senki nem tudta a jelszót. (Hivatalosan.)
Woodward professzor elsietett megkeresni Lumpsluckot, aki aztán a homlokát törölgetve érkezett meg a nő társaságában. Sietősen kimondta a jelszót, a tanárok pedig óvatosan beljebb léptek. Közben Green professzor próbálta a diákokat távol tartani a bejárattól.

A tanulók nem sok mindent láttak, csupán néhány kígyót, meg a tanárokat, amint sorra eltüntetik őket.
Ezt szinte mindenki sajnálta. A tanulók abban reménykedtek, hogy majd kimenekítik a mardekárosokat a kígyók közt szlalomozva, és mondjuk az egyikre rá is támad az egyik állat, de az utolsó pillanatban megmenekül az illető. Vagy nem. (Eme képzelgések a képzelgő személy és az elképzelt személyétől függöttek.)
Ehelyett a zöld ház tagjai csak akkor tűntek fel, amikor Lumpsluck végül kinyitotta a hálótermekhez vezető ajtókat, és szólt nekik, hogy elmúlt a veszély.

Mindannyian egyszerre kezdtek el magyarázni a tanároknak, így hatalmas hangzavar alakult ki. A többi diák, akik csak nézőnek jöttek, elhagyták volna a terepet, McGalagony professzor mindenkit megállított.
- Nem tudom, hogy ki követte el ezt az igencsak súlyos tettet – kezdte mérgesen – de az illető reménykedhet benne, hogy nem fogják azon nyomban kirúgni. Talán enyhíthet azzal a büntetésén, ha most bevallja, hogy ő volt.
Mivel senki nem jelentkezett, a tanárnő elengedte őket.

A valós tettesek ez után egy gyors értekezletet tartottak hatan. Az egyik falikárpit mögött elbújva tanácskozták meg, hogy a továbbiakban mihez kezdenek.
- Szerintetek tényleg kirúgnak? – aggodalmaskodott Remus. Az arca egészen kipirult.
- Dehogy – rázta a fejét Lottie. – Biztos csak túlzott.
- Szerintem simán előfordulhat – mondta Sylvester baljós hangon.
- Ó, te fogd be! Ez hülyeség – szólt rá a kislány.
Sirius megrázta a fejét.
- Szerintem is repülünk, ha kiderül.
- Mi? Ennyitől? – kérdezte James. – Tuti nem. McGalagony kifejezetten élvezte, én láttam. Ő is utálja ezeket a kis férgeket.
Peter fancsali arccal válaszolt.
- De ilyen ügyben nem is ő dönt.
- Jó. Szerintem nem is azzal kell foglalkozunk, hogyha kiderül mi lesz, hanem azzal, hogy mit tegyünk annak érdekében, hogy ne derüljön ki – elégelte meg Sirius a tanakodást.
- Kerüljük a feltűnést – vágta rá James.
- Ezzel tisztában vagyunk – meredt rá Lottie. – A kérdés az, hogy hogyan.
Mindenki csendben állt egy darabig, aztán végül Sylvelster szólalt meg halkan.
- Mindenki találgatni fog, hogy ki tette. Nekünk is ezt kell csinálnunk.
- Vádoljunk meg másokat? – vonta fel Remus a szemöldökét.
- Nem. Vagy hát, végül is, igen.
- Az elég szemét dolog – szólt James.
- És? – kérdezte Sirius és Lottie kórusban.
Pár percig ismét beállt köztük a csend, aztán James lassan így szólt.
- Jó. Együtt találgatunk a többiekkel, de ha valakit emiatt ki akarnak rúgni, akkor vállaljuk. Persze nem mind. Kell a rossebnek, hogy mind a hatan röpüljünk. Elég csak ketten vagy hárman. Én simán benne vagyok.
- Én is! – vágta rá a két elsős olyan lelkesedéssel, mintha abba egyeztek volna bele, hogy a hétvégén vidámparkba mennek.


Így történt, hogy a hét folyamán néha – kifejezetten ügyelve arra, hogy ne túl gyakran és feltűnően – beszálltak a többiekkel a találgatásba.
A keddi LLG-n egyébként is feljött a téma, de természetesen nagy visszhangot kapott az eset, így a szünetekben is gyakran esett szó a kígyós esetről.
- Tuti, felsősök csinálták – jelentette ki Arlett Wilson a szerdai gyógynövénytan előtt, Bimba professzorra várakozva. – Megszerezni a jelszót, odaosonni, és kígyókkal teleszórni a termet. Legalább hatodikosnak kellett lennie az elkövetőnek.
James egyetértően bólintott.
- Elég bonyolultnak hangzik. Vagy ha nem egy hatodikos, akkor több ötödikes, esetleg, de tényleg nehezen elképzelhető, hogy alsósok csinálták volna – helyeselt.
Másnap, mugliismeret után szintén szóba jött a téma.
- Őszintén szólva én azt nem értem – kezdte Teofil Greengrass –, hogy ki tudta kihallgatni a jelszavukat. Ahhoz ott kell állni a közelükben, csak észrevesznek – mondta, miközben befordultak egy folyosó sarkán.
Siriusnak felcsillant a szeme.
- Lehet, hogy egy mardekáros volt! Igen, milyen ravasz! Az egyik hülye teleszórta kígyókkal a klubhelyiséget, most meg ránk akarják kenni. Hallottam, amikor az egyik nyavalygott, hogy „Jaaj, biztos a hülye griffendélesek voltak!" – utánozta az illető nyávogását. – Hát nem! Ők tették, és most minket akarnak megvádolni!
Teofil bólintott, aztán elköszönt tőlük, mert neki egy emelettel lejjebb kezdődött a sakk-szakkör, Sirius azonban ez után sem nyugodott meg.
- Hallod, James?! Ránk akarják kenni! Mintha mi tettük volna! Idióták! – azzal mérgesen a klubhelyiség felé vette az irányt, míg a barátja értetlenül nézett utána.

Péntek délután a két elsős vidáman ült le melléjük a klubhelyiségben.
- Hallottátok? – vigyorgott Lottie. – Az a hír járja, hogy a mardekárosok maguk csempészték a kígyókat a klubhelyiségükbe. Sőt! Már azt a verziót is hallottam, miszerint az egyikük valami sötét varázslatot akart kipróbálni, és sikerült is neki, megjelent több tucat kígyó, csak az ellenátkot nem tudta senki, így bemenekültek a szobáikba! Ez fantasztikus!
James elismerőn pillantott Siriusra. Ezek szerint jó kis pletykát indított útnak.
A fiú elégedett mosollyal dőlt hátra a kanapén, de arckifejezése egy szempillantáson belül megváltozott, mivel ő látta a James háta mögött megjelenő személyt.
- Fantasztikus? – meredt Lily Lottie-ra. – Szerinted fantasztikus, hogy valakik reggel azzal szembesültek, hogy a lakhelyük tele van kígyókkal?
- Egyrészt nem ezt mondtam, másrészt ja – bólintott az elsős.
- Jaj, ne pattogj már! – szólt rá Sirius is. – Én is letargiába eshetnék, mert nekem meg az öcsém mardekáros, mégse teszem. Te meg amúgy is csak azért a denevérért aggódsz. Szerintem meg se tudja különböztetni a kígyót a földigilisztától.
A lány inkább nem szólt semmit, hanem otthagyta őket. Kis időre beállt köztük a csend, aztán Lottie szólalt meg először.
- Mardis a tesód? Ez elég gusztustalan.
- Ebben egyetértünk.