Ha valakit megharap egy vámpír, akkor az illető is vámpírrá válik. Nem? De.
Ennek tudatában James aggódva nézte a halkan nevetgélő barátját, aki eddig is zakkant volt, ez után meg végképp.
Remus hasonló tekintettel figyelte Siriust, de úgy tűnt, neki sincs ötlete arra, mit is kéne tenniük. Peter továbbra is eszméletlenül feküdt a földön.

Sirius lassan abbahagyta a nevetgélést, és legörbült a szája.
- Nagyon fáj! – közölte velük olyan hangnemben, mintha ők harapták volna meg. Az orruk alá dugta a csuklóját, amin egymástól nagyjából öt centiméteres távolságra két vörös pötty jelezte a harapás helyét.
- Talán be kéne kötni – szólt Remus a sebet nézve.
- De csak vérfarkas harapásra tanultunk kötözést. Az jó ide? – kérdezte James, és remélte, hogy Remus tudja, de ő is csak a vállát vonogatta.
- Igazán megharaphattál volna inkább te – szólt Sirius Remusra pillantva.
A fiú csak a fejét rázta, miközben levette a nyakkendőjét.
- Ilyet inkább ne is mondj – szólt, és rátekerte Sirius kezére a nyakkendőt.
- Ha most megharapsz, az hatástalanítja ezt? – érdeklődött a fiú, és közben figyelte, hogyan köti meg Remus a vörös anyagot.
A fiú jó erősen meghúzta a csomót, majd felpillantott.
- Nem hinném. De legalább az is fájni fog. Szeretnéd?
Sirius megrázta a fejét.

Remus Jameshez fordult, bizonyára úgy ítélte meg, hogy az értelmesebb kérdéseket érdemesebb neki feltennie, és nem Siriusra bízni a döntési lehetőségeket.
- És mi lesz Dumbledore-ral?
- Előbb ki kéne innen jutnunk. Ha ezek visszajönnek, neki annyi – biccentett Sirius felé, aki erre legyintett.
- Megoldom.
- És utána muszáj segítenünk Dumbledore-nak. Ha ezek valahogyan fölénybe kerülnek és tényleg átveszik a Roxfort vezetését, nem csak Siriusnak mondunk örökre búcsút, hanem a fél iskolának – folytatta, nem is törődve a közbeszólással.

Remus bólintott.
- Jó. Keltsük fel Petert, és találjuk ki, hogyan megyünk ki. – Az ájult fiúhoz lépett, és ébresztgetni kezdte. Sirius erőt vett magán, és nagy lendülettel a terem másik végébe sétált.
- Tudom, hogy megyünk ki. – Az ablak alá húzott egy széket, felállt rá, és kirúgta az ablaküveget.
- Sirius – nézett rá James esdeklő tekintettel. – A másik ablak eddig is nyitva volt.
- Ó.

A fiú átszelte a termet, ezúttal a másik ablakszárny volt a célpont. Peterrel is ismertették a hiányos tervük kiforratlan részleteit, majd tényleg az ablakon próbáltak meg kijutni. Egyesével felkapaszkodtak az ablakpárkányra, és egy lépéssel odakint teremtek.
Ez több okból sem volt kedvező. Főképp, mert a hetedik emeleten jártak. A vékony patka, amin oldalazva lépegettek sorban, hátukat a falnak vetve, nem nyújtott biztonságérzetet. A hűvös szél tépte a ruhájukat, a csepegő eső minduntalan a szemükbe fröcskölt. Peter meginogott, és megkapaszkodott Jamesben, mire majdnem mindketten leesetek. Ha Remus nem rántja őket vissza, minden bizonnyal a mélybe zúgnak.
James ez után végkép annyira nekinyomta hátát a falnak, amennyire csak bírta, és inkább nem nézett le. Életében most először félt a magasban. Kellemetlen, bizsergető érzés futott végig a gerincén, majd a karján, és végül az ujjbegyeinél állt meg.

Kellett valami, amivel elterelheti a figyelmét, de egyszerűen képtelen volt felidézni magában a Kviddics évszázadinak előszavát, Bogar Bárd meséi közül bármelyiket, vagy legalább valami hülye dal szövegét. Nem, most csak arra tudott gondolni, hogy mellé lép, és lezuhan és összetöri magát. Mert nincs nála pálca, nincs nála seprű. Semmije sincs!
Egyébként is, ki találta ki, hogy hét emeletesre épít egy iskolát?

Előtte Remus megállt. Elértek a fal végéhez, oda, ahol valamelyik torony véget ért. A következő feladat hasonlóan kockázatos volt, mint az eddigi: fel kellett mászniuk, nagyjából a közepéig, majd a tetőablakon át bemászniuk. A sort vezető Remus indult elsőnek. Az esőtől csúszóssá váltak a tetőcserepek, így csak lassan tudott haladni. Óvatos, megfontolt mozdulatokkal haladt, mígnem elért az ablakig. Ezúttal rá várt a megtisztelő feladat, hogy betörje azt, de nem volt rest megtenni a szükséges lépést. Feljebb tornászta magát, átlendítette a lábát, és eltűnt a lyukban. James utána indult, megkapaszkodott az egyik cserépben, és húzta magát felfelé. A lábával is próbált rásegíteni a haladásra, de a vizes cipője nem sokat segített a csúszós felületen. Lassan tudott csak előre jutni, mígnem egy rossz mozdulattal elvesztette az egyensúlyát, és kis híján hanyatt lezuhant. Fújtatva, hevesen dobogó szívvel várt pár másodpercet, majd haladt tovább. Végül elérte az ablakot, és inkább nem kockáztatott. Fejjel előre mászott be. Abban a másodpercben, amikor átlendült, felkiáltott és vészesen kalimpált az égbe meredő lábával, majd arccal előre bezúgott. Hosszasan zuhant, mígnem fájdalmasan találkozott a földdel. A puha szőnyeg most mit sem számított. Körülnézett, és egyértelművé vált, hogy a Hollóhát tornyában kötöttek ki.

Remus felsegítette őt a földről, és várták, hogy a többiek is utol érjék őket. Végül ők is megérkeztek, olyan hangos puffanással, hogy csoda, ha nem verték fel az egész kastélyt.
Sietős léptekkel hagyták el a kék ház klubhelyiségét. A szűkös csigalépcsőn lesietve végig az járt James fejében, hogy vajon van-e értelme?
Azok a szerencsehozó rákok biztosan megteszik a hatásukat. Ilyen esetben van értelme küzdeni? Vagy a csípés mágiája nem hagyja, hogy sikerrel járhassanak?
Na meg ott volt Sirius is. James nem akarta, hogy a legjobb barátja vámpírrá változzon! Igazán elég Remus vérfarkassága is, nem hiányzott ez. És különben is, vámpírok járhatnak iskolába? És csak vért szívnak? Nem, mintha mást is ennének, de a vér akkor is kell! Merlinre, mi lesz most?

Mire leértek a lépcsősoron, már rettenetesen szédült.
- Merre van Dumbledore irodája? – kérdezte Peter.
Remus balra mutatott, és nagy léptekkel elindult. A többiek követték, James pedig tovább aggodalmaskodott.
Mert rendben van, hogy meg lesz Dumbledore, de utána? Mit tud az igazgató kezdeni egy vámpírral? Egy dühös vámpírral, mert Vuddlac nyilván az lesz, amiért kiszöktek. Pedig ugyebár azért zárta be őket, hogy ott maradjanak, amíg nem végez, majd visszamenjen, és kiszívja Sirius minden maradék vérét.
Az még hagyján, ha vámpírrá válik, de hogy kiszívják minden vérét és meghaljon? Nem, azt nem hagyhatják.
- Nem kéne neked inkább itt maradni és megvárni egy tanteremben, amíg végzünk? – vetette fel a nagy loholás közepette. Az alvó portrék dühösen felmordultak, amikor meghallották a lépteik zaját.
- Nem fogok bujkálni.
- De... nem is az, csak sok volt a vérveszteség, nehogy rosszul légy itt nekem – próbálta más megközelítéssel szimpatikussá tenni az ötletet.
- Nem volt az olyan sok! – ellenkezett Sirius. James inkább hagyta, tudta, hogy ha eddig nem sikerült meggyőznie, ezután sem fogja.

Elértek az igazgatói szoba bejáratához, és újult elkeseredéssel állapították meg, hogy nem tudják a jelszót. Egyszerre kezdték hadarni a létező összes édesség nevét, mígnem valamelyik talált. Hogy melyik, azt nem tudhatták, mivel egy időben négy is elhangzott.
A kőszörny félreállt az útból, ők pedig felugrottak a mozgó lépcsőre. Nem várták meg, hogy az felvigye őket az irodáig, szaporán szedték a lábukat felfelé. Mindenféle kopogás nélkül rontottak be az irodába, ahol megpillantották Dumbledore-t.

Az igazgató kék alapon csillagmintás hálóingben, hálósapkával a fején és egyszarvús mamuszban, nyugodtan álldogált a szoba közepén. Vele szemben, a fiúknak háttal Woodward és Vuddlac álltak. Úgy tűnt, utóbbi szereti előadni gonosz tervét, mert az elcsípett mondatrészek alapján Dumbledore-nak is azt magyarázta.
Jamesben mostanra csapott tényleges méretűvé a düh, amit ezzel szemben az emberrel – vámpírral – érzett. Nem hagyja, hogy több embert megöljön, nem hagyja, hogy eltegye az igazgatót láb alól, nem hagyja, hogy kiszívja Sirius vérét. Nem és nem.
Kihasználva a meglepettség erejéből való döbbenetet – a helyiségben tartózkodó emberek még fel sem fogták igazán, hogy négy diák rontott be a terembe, Vuddlacéknak megfordulni sem volt ideje – nekifutásból rávetette magát a férfi hátára.

Az elvesztette az egyensúlyát, és eldőlt, a fiú meg továbbra is kapaszkodott a vállába, így együtt értek földet.
Woodward meglepetten felsikkantott és rájuk szegezte a pálcáját, de lőni nem mert.
- Jól van, professzor úr? – kérdezte Remus.
- Soha jobban. Bár be kell vallanom, épp a mosdóba indultam, amikor összefutottam a vendégeinkkel, így mostanra már meglehetősen sürgős a dolog.
- Nem tartunk csevegődélutánt – szólt Woodward emelt hangon. – Elmondom, mi lesz. Ha nem szállsz le róla, James, ebben a pillanatban megölöm Dumbledore-t. – Szavait bizonyítandó, az igazgatóra szegezte pálcáját. James inkább lekászálódott a férfiról, habár sokáig úgy sem maradhatott volna fölényben, a másik fél minden bizonnyal hamar maga alá gyűrte volna. – Alar, sajnálom, hogy meg kell szakítanom a kiselőadásodat, de most tényleg jobb lenne minél hamarabb végeznünk. Szóval. Avada...
James felhördült, elvégre ő teljesítette a kérést, leszállt Vuddlacról. Akkor miért kell megölni Dumbledore-t? És az igazgató is csak állt ott, nyugodtan. Nem is értette.
Utólag persze kiderült, hogy ő látta azt, amit James nem. Nevezetesen Siriust, aki lekapott egy vastag kötetet a polcról, és Woodward feje felé lendítette. Egészen pontosan tarkón verte vele a nőt, de tette mindezt úgy, mintha egy legyet csapna le.

A tanárnő meginogott, majd fennakadt szemekkel összeesett. Sirius meg csak állt felette, kezében a könyvvel, és enyhe aggodalommal pillantott fel Dumbledore-ra – bizonyára zavarta, hogy mégiscsak egy tanárról van szó.
- Nagyon utáltam – mondta magyarázatként. Rövid csend állt be, mialatt Sirius leeresztette a könyvet tartó kezét, és a tekintete végigvándorolt a jelenlévőkön. Végül a vámpírra nézve megkérdezte. – Őt is leüthetem?
- Nem – felelte Vuddlac. A karját masszírozva állt fel, és izzó tekintettel meredt rá. – A te véredet még kiszívom. De ezek után a többiekét is.
- Ez szép elgondolás, Mr. Vuddlac – szólt Dumbledore derűsen. – De nem hinném, hogy erre sor kerülne.
- Ó, ugyan! Nem fog négy másodikos meg egy öreg bohóc megállítani.
James kifejezetten sértőnek érezte, hogy másodévesnek titulálták. Valószínűleg Remus is, mert abból az irányból, ahol ő állt, egy kábítóátok röppent a vámpír irányába. A férfi kitért előle, majd a következő elől is, de a harmadik elől már nem tudott. Ez nem teljesen önnön ügyetlenségén múlt, sokkal inkább Jamesen, aki látta, hogy merre tart az átok, és nagyot lökött rajta abba az irányba.

Így hát a férfi telibe kapta az átkot, és elfeküdt a kollégája mellett.
- Honnan szereztél pálcát? – pislogott Peter Remusra. A fiú Woodward felé biccentett. Peter ez után Dumbledore-ra nézett. – Nem esett semmi baja, professzor úr?
- Nem. Habár nem számítottam látogatókra mindjárt a visszatértem éjjelén. De persze, most fontosabb dolgunk is akad, mint rólam beszélni. – Az asztalához lépett, és lekanyarított pár szót egy pergamenre, majd összehajtotta azt. – Peter, kérlek küldd el ezt a levelet a minisztériumba. Addig pedig, amíg a barátotok visszatértét várjuk, kérlek, meséljétek el, mit tudtatok meg Vuddlacról. Minden információ segíthet megállítani a szervezkedését.

Ők beszámoltak mindenről, még ha az nem is volt valami sok. Kihagyták, hogy miért mentek abba a terembe, de a további tényeket teljes egészében közölték a professzorral. Épp befejezték a mondandójukat, amikor Peter visszatért.

Dumbledore gondterheltnek látszott, most tényleg nagyon öregnek tűnt.
- Jómagam is Voldemorttal szemben állok. Épp ezért volt fontos gyakorta elhagynom az iskolát. A Roxfort védelmének érdekében sokat kellet tárgyalnom a minisztérium embereivel. No meg persze nagy gondokat okozott a Nehéz Tavasz Mozgalom is. Megannyi áldozat, megannyi bánat. – Ahogy a férfi szavai elhaltak, csend állt be a helyiségben. James arra sok emberre gondolt, akiket Voldemort és csatlósai megöltek, aztán azokra, akiket Vuddlacék küldtek a másvilágra. – Fontos – szólalt meg újra Dumbledore – a jó célért küzdenünk. De nem mindegy, milyen eszközöket használunk a céljaink elérésére, legyenek azok bármily nemesek is. Nem csak az eszméink: a módszereink különböztetnek minket meg a sötét oldaltól.
A férfi ez után elmosolyodott.
- Ma este ti négyen a segítségemre indultatok. Ezért felettébb hálás vagyok, és habár úgy vélem, egymagam is boldogultam volna, véleményem szerint kiérdemeltétek az „Önzetlenül az Iskoláért" Különdíjat...
- Undorító – motyogta James és Sirius kánonban. Dumbledore úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- ...még azzal együtt is, hogy tiltott időben a folyosókon tartózkodtatok. Ettől most eltekintek. Ami téged illet – fordult Siriushoz –, javasolnám a gyengélkedő mielőbbi felkeresését. Nem erőltetted a kezed, ugye?
Sirius legyintett.
- Csak a tetőn másztam.
- Sicc!
A fiú olyan arcot vágott, mintha Dumbledore hátba vágta volna, de végül túl tette magát a hallottakon, és szó nélkül sarkon fordult. Az igazgató ez után Peterre nézett.
- Sajnálom, hogy ismételten egy ilyen kérésem van feléd, de légy oly szíves, és értesítsd McGalagony professzort a történtekről.
Peter szaporán bólogatott, és fontoskodva elhagyta a szobát.

Dumbledore most Jamesre emelte a tekintetét.
- Apropó McGalagony. Mintha levélben említett volna téged.
- Valóban? – kérdezte a fiú óvatosan.
- Igen. Azt kérte, ijesszek rád kicsit. – James elképzelte, ahogy Dumbledore azt mondja hirtelen: Bú! Ez nem történt meg. Helyette így szólt: – A rossz magaviselet eltanácsolással jár. Minden bizonnyal azt szerette volna, ha ezt hallod.
- Értem.
- Tartsd is észben.
- Igyekszem majd.
Dumbledore kétkedő pillantást vetett rá, de nem firtatta a dolgot.
- Ha nem bánod, szeretnék Remusszal kettesben váltani pár szót. – James igazán nem bánta. Fáradt volt, a feje pedig tele gondolatokkal. – Kérlek menj egyenesen a klubhelyiségbe.
James bólintott és az ajtóhoz lépett.
- A klubhelyiségbe, ne a gyengélkedőre – szólt utána az igazgató, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. James elmosolyodott, és visszapillantott rá.
- Jó. Ígérem, úgy lesz.

Azért, ha már fizikai valójában nem is, gondolatban mindenképp a gyengélkedőn járt. Csak segítsen Madam Pomfey Siriuson, mert megőrül, ha egy vérfarkas után még egy vámpírral is gazdagodik a baráti köre. Animágussá válni a barátod kedvéért egy dolog, de vért csapolni neki...