Ha elég sokáig meredek magam elé, és eléggé kiürítem a fejemet, napközben újra látom a tavat. A holdfényben tündöklő vizet, a partot nyaldosó, erőtlen hullámokat, a nádas sötétzöldjét. És ha még tovább csinálom, szinte érzem a víztömeg súlyát a lábam alatt, a nyakamon végigszaladó hűvösét, amikor a felszín alá bukom, az alga illatát, hallom a halak iszkolását, a rovarok zizegését, Mesi halk közeledtét, a testéről lepergő vízcseppeket.

Aztán valami zaj kiránt a gondolataim közül, és az auditórium egyik padjában találom magamat, egy élelmiszerbolt salátapultja előtt, vagy épp egy egyetemi házibuli kellős közepén.

„Itt, de mégsem itt", Balázs így hívja ezt az állapotomat.

*****

Tíz perce vettem észre a szemem sarkából azt az üveg bort, amit Balázs a buli hevében csálén hagyott ott az asztalon, és ami most lefordul onnan, a tartalma meg beteríti a padlót. Gyorsan apályba forduló vörös ár a nappali közepén, a szilánkok olyanok benne, akár a támadásra kész hattyúk.

Csak én, aki tíz perccel ezelőtt megjósolta az eseményt, és még néhányan, akik a dohányzóasztal mellett ácsorogtak, a veszélyzónában, figyelünk fel a hangzavarban arra, mi történt. Az egész ház annyira tömve van emberekkel, és a zene annyira üvölt, hogy másnak fel sem tűnik. Rengő csípők, koccintásra lendülő karok, marihuánás cigit tartó fogak, egymás fülénél szavakat formáló szájak, összesimuló mellkasok vesznek körül. Mindenki egyszerre mozdul a hangszóróból áradó dal ritmusára, vagy ha nem, akkor is ezt a látszatot keltik. Én is az izmaimban érzem a basszust, mégsem mozdulok a kanapé karfájáról, ahol gubbasztok. Sötét szemhéjtussal elkerített tér vagyok, hegyes sarkú bakanccsal a padlóba karcolt stoptábla.

A biológiaszakosok egy része nem messze tőlem a helyiség végében tömörül, nyelvre álló közös témákkal, tiszteletben tartott intimszférákkal, mégsem megyek oda egyikőjükhöz sem, pedig az egyik lány, akivel közös laborra járunk, még ide is int nekem.

Ehelyett talpra lököm magamat, aztán kikerülve a bortavat a dübörgő zenébe ejtem a búcsúhellómat. Ezt se hallja senki.

Kifelé menet azonban belebotlok Balázsba, így tőle rendesen is elköszönök.

– Hé, Léna-na-na – énekli nekem keresztbe álló szemmel, egyszerre két whiskys poharat szorongatva –, béna-na-na dolog lelépni ilyen korán. Még éjfél sincs.

A „na-na"-t mindkétszer úgy ejti, mintha egy nem túl emlékezetes dalszöveget dúdolna bele a számok közé beálló minimálcsendbe.

– Lehet, hogy tudok egy jobb bulit – felelem, gyorsan, amíg nem indul újra a zene.

Balázs a szájához emeli az egyik poharát, és a pereme fölött úgy néz szédelegve körbe, hogy azzal rögtön kifejezi kétkedését. „Ennél jobbat?", üzeni a pillantása. „Ennél?", hangsúlyozza a lassúság, amivel az italát szopogatja.

Megvonom a vállamat, nem túl meggyőzően.

– Köztudott, hogy a madarak a legnagyobb partiarcok – mondom, de a szavaimat ezúttal elnyomja a lejátszólista következő darabja. Persze, Balázs whiskybe ázott agya egyébként sem hiszem, hogy értelmezni tudta volna a megjegyzésem.

Most a másik poharából iszik, az üreset pedig félig vakon mellettünk az emeletre vezető lépcső egyik fokára teszi, ami nem tűnik a legokosabb döntésnek. A fejét közben ide-oda billenti a szapora ritmusra, még aközben is, hogy közelebb hajol, hogy a fülembe kiabálja ezt:

– Léna-na-na, hívjak neked taxit?

A kérdésre váratlan melegség önt el, és kishíján rábólintok, nem azért, mert sokra mennék egy taxival, inkább csak, hogy ne kelljen elutasítanom Balázs kedvességét. Végül azonban győz a józan ész.

– Köszi, nem kell – kiáltom vissza.

Balázs így is egy félöleléssel búcsúzik el tőlem, amivel a testem nem nagyon tud mit kezdeni, de azért a gesztust értékelem.

Mielőtt a bejárati ajtó becsukódik mögöttem, még hallom, ahogy valaki szentségelve felrúgja Balázs lépcsőre rakott poharát.

*****

Múlt félévben még volt ürügyem. „Figyeljenek meg valamilyen madárfajt a természetes élőhelyén! Nem, kollégák, az állatkert nem számít annak." Míg Balázs azon merengett mellettem, hogy de vajon a főtér a galamboknál annak minősül-e, mert „mennyire adná beadandó írás címén oda kitelepedni egy kávéval meg brióssal", én magamban érveket gyártottam arra, miért nem csalás a hattyúkat választanom. Mondjuk, ha eleget nem sikerült volna találnom, a lábam valószínűleg akkor is megindult volna az ismerős nádas felé.

Idén azonban túl vagyok a beadandón („Nagyon érzékletes, informatív munka."), és elapadt az összes ürügyem. Mégis itt vagyok, és a bakancsomat zoknistul messzire hányva mélyre fúrom a csupasz talpamat a laza talajban. Az ujjaim közé sár csusszan, a hidege végigfolyik a bőrömön, a bokámat finom szél csiklandozza.

Felettem az ég felhőtlen, a hold fényesebben világít, mint az előző estéken. Körülöttem a nádas és a fű duruzsol a szellőben, hangyák motoznak, tücskök ciripelnek, legyek repkednek zümmögve, és mintha előttem a tó vize is az összeálló szólamra ringana. Minden nyugalmas, még a hattyúk is álmosan úszkálnak, körbe-körbe, lassú keringőt járva. Vágyódva követem a mozgásukat, és figyelem a harmóniát köztük. A szívem nehéz, mintha kő lenne a helyén, a bőröm pedig, mint ilyenkor mindig, viszket, mintha nem lenne egészen a helyén.

A tavat bámulom, olyan koncentrációval, hogy a látásomat csak a hullámok képe töltse ki, addig bámulom, amíg nem érzem, hogy a lábfejem a nedves föld ölelésében zsibbadni kezd, és a tüdőm össze nem szorul.

– Ne merészeld! – kiált rám egy hang jobbról.

Mesi.

A szívem kihagy egy ütemet.

Mesi.

A kezem remeg, ahogy megtámaszkodom rajta, hogy talpra kecmeregjek.

Mesi.

A testem önálló életét él és megindul Mesi felé.

Mesi. Mesi. Mesi.

– Nem hiszem el, hogy itt vagy.

Azt mondom, „itt", de úgy értem, „így". Amikor már előtte állok, az ujjaim kinyúlnak az arca felé; megérintem az állát, az orrát, és a szája mellett ott, ahol a mosolyára emlékszem. A bőre éppen olyan rózsás árnyalatú, mint régen, a szeme ugyanolyan zöld, mint a tavaszi nádszálak, a tekintete most is komoly, eperszőke hajába pont úgy kap bele a szél, mint az álmaimban.

– Mesi... Emese – mormolom –, ember vagy.

Eltart egy darabig, míg eljut a tudatomig, hogy Mesi nem szólított meg újból, és egyáltalán nem ért hozzám. Csak tűri, hogy az arcát taperoljam és hitetlenkedjek. Aztán újabb pillanat, amíg felfogom a korábbi szavait. „Ne merészeld!"

Próbálom összeszedni magam, a gondolataimat.

– Neked nem kellett volna átváltoznod. Már éppen azon voltam, hogy...

Mesi arca sebesen fodrozódó víztükör lesz, egyik érzelem váltja rajta a másikat, komolyból haragos lesz, és abból szomorkás. Végül így szól:

– Hát, pont ez az. – Most, hogy van időm felkészülni rá, magamba iszom a hangja selymességét is. Olyan régen nem hallottam már! – Be kell ezt fejezned, Léna.

Ez a mondat utat talál hozzám, még ha nem is értem.

– Befejezni...? – ismétlem tompán utána.

Mesi végre megérint, a tenyérével végigsimít a csupasz csuklómon, az ujjait az enyémek közé fűzi. A szenzáció ismerős, de szokatlan, inkább mintha csak az álmaimból emlékeznék rá, nem a múltból.

Az arca még mindig szomorú.

– Ha az emberi életet választottad, akkor éld azt az életet! Akkor ne gyere vissza ide, akkor legyél ember!

*****

Emlékszem az első estére, amikor visszamerészkedtem a tóhoz az emberi testemben, már eldöntötten, „rendben, mostantól ez leszek" Lénaként, hullafáradtan az érettségire magolástól, sápadtan a családom hiányától.

Azelőtt is számtalanszor átváltoztam emberré, röpke, lázadó órákra, hogy kiüljek a nádas melletti tisztásra olvasni, vagy a fűszálakból gyűrűt kötözni. Egyet minden ujjamra, a tudattól, hogy most már tíz is volt belőlük, megrészegülten. És néha, amikor idősebb lettem, még messzebbre merészkedtem, lopott ruhákban jártam a város utcáit, új ízéket tapasztottam a nyelvemre, új érzéseket a szívembe. Egyszer-egyszer Mesit is sikerült magammal csalnom, a városba soha, de ember formába igen, és amikor nem érezte magát pocsékul, hanem hajlandó volt velem maradni, nevetős, izgatott csókokat váltottunk, a kezünk meg újra és újra végigfutott egymás bőrén, hitetlenkedve a tollak hiányán.

Nekem mindig könnyen ment az átváltozás, szinte gondolkodnom sem kellett rajta, és nem is fájt, legalábbis annyira sohasem, mint Mesinek. Talán mert a jövőmet már akkor is emberként láttam magam előtt. Csak arra koncentráltam, ami lenni akartam, az épületek pislákoló fényeire a távolban, ha ember, a víz csillogására, ha hattyú, és alig éreztem, ahogy a csontjaim átrendeződnek, ahogy a tollaim egytől egyik kihullanak, mintha vedlenék, vagy épp kibújnak a bőröm alól, ahogy sötétbarna haj omlik a vállamra, ahogy szárnyba terül a karom, ahogy emberi fogak tagolódnak a száma, ahogy ismét csőröm lesz, ahogy összezsugorodik a nyakam, ahogy megnyúlik. Mesi folyton a tagjai sajgására panaszkodott, valahányszor rávettem, hogy cseréljen testet velem együtt, és azt ismételgette, mennyire fázik.

Mindkettőnknek két alakja volt, ugyanúgy, mint a tó többi madarának, de Mesi arra született, hogy hattyú legyen, én arra, hogy ember. Ez azon az estén vált végérvényesen világossá, amikor a távozásom után először visszatértem a nádasba.

Az az este más volt, mint az azelőttiek, amiket a hattyúlétből csaltam csak el.

Mesi ezúttal nem úszott közel hozzám, pláne nem alakult át a kedvemért. A tó másik végében tanyázott, makacs magányban, néha a felszín alá dugva a fejét, mintha vadászna valamire, de mindig üres csőrrel bukkant fel újra. Tudom, hogy észrevett ott a parton, de rám se hederített. Jó darabig vertem szemmel, aztán még a kukoricával is megkínáltam, amit a magammal hozott szendvicsből piszkáltam ki, de hiába.

Végül felálltam, ledobtam a ruháimat és egyszerűen a tóba sétáltam. Azt vártam, hogy az átalakulás épp olyan simán megy majd, mint máskor. De hosszú percekig vacogtam a combomat csapkodó vízben, és bűvöltem a tekintetemmel a környezetemet, mire megéreztem a szokásos zsibbadást, és azt, hogy kevesebb lesz a levegőm. Aztán megérkezett a fájdalom.

Sokkal rosszabb volt, mint bármikor előtte. A tüdőm szorult és szorult egyre csak össze, a csontjaim mintha nem csak zsugorodtak volna, hanem ropogva eltörtek volna, és a bőröm mintha szét akart volna szakadni, a tollak parányi késenként szúrták keresztül.

Mintha a testem tudta volna, hogy már nem tartozom a hattyúk közé.

Amikor az átváltozás véget ért, és én újra lélegzethez jutottam, Mesi ott úszkált mellettem, narancs csőre felett aggódva figyelve engem.

Azt követően már meg sem próbáltam emberként megközelíteni őt, minden este kínban vergődve ugyan, de testet váltottam. Mesi így megtűrt maga mellett, majd egy idő után magával hívott a tófenékre, vagy a környék felett repülni egy kört, és még több idő után közelebb bújt hozzám, és a nyakamat átkulcsolva együtt merítettük a csőrünket a vízbe. Mesi tollai az enyéimhez préselődve, a lábaink közös ritmusa, ahogy felkavartuk az iszapot a mélyből, a szárnyaink együtemű fütyülése, ahogy a szél hátán úsztunk – szinte olyan volt ilyenkor, mint régen.

Mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ez nem az igazi életem, hogy ezek ugyanolyan elcsalt órák, mint régen az emberként eltöltöttek. Persze, így is visszatértem. Ha lehetett, minden éjjel. Beleértve a mait is.

*****

Ha az emberi életet választottad, akkor éld azt az életet! Akkor ne gyere vissza ide, akkor legyél ember!

Mesi arca az én arcom előtt továbbra is szomorú víztükör, változatlan. Az ujjai hidegek az én ujjaim között.

Ne gyere vissza!

– Akkor ennyi? – kérdem, de nem ismerek rá a saját hangomra, olyan, mintha távolról érkezne, csak a visszhangja.

Ne gyere vissza!

– Húzzak el most rögtön?

Ne gyere vissza!

A víztükör ismét megmozdul, partnak csapódó hullámmá válik, és Mesi váratlanul megszorítja a kezemet.

– Ne! – vágja rá hevesen, hevesebben, mint eddig bármit, majd a szemébe bizonytalanság költözik. – Úgy értem... nem kell. Maradhatnál még ma éjszaka. Hogy tudod, elbúcsúzzunk.

A szája szélét rágcsálja, amíg a válaszomra vár, mintha arra számítana, nemet mondok.

Nemet kellene mondanom.

Vissza kellene vágtáznom a tó széléhez, fogni a bakancsomat, aztán faképnél hagyni Mesit meg a hülye „búcsúéjszakáját". Vagy simán belerobogni a vízbe, akármit is kér, és hattyúvá változni. Addig sikítani a fájdalomtól, míg le nem veti ő is az emberi alakot, hogy mellettem legyen.

Mégis azon kapom magam, hogy bólintok, miközben a két ajkam közé egy könnycsepp szökik.

Akkor legyél ember!

*****

– Ez az én ruhám – jegyzem meg egy kicsivel később, amikor már a tóparton ülünk sáros nadrágban, a laza iszapba bújtatott bokával, egymásba kulcsolt kézzel. A hattyúk a nádas másik végébe gyűltek, a növényzet félig el is rejt minket előlük.

Mesi lenéz a végiggombolós kardigánjára és a koptatott farmerére, mintha elfelejtette volna, mi van rajta. Aztán őszintén ennyit felel:

– Nekem nincs sok cuccom.

– Nem bánom – nyugtatom meg, bár nem fedezek fel a hangjában bűntudatot. – Igazából szexi téged abban látni, ami egyszer rajtam volt.

Mesi erre felnevet, hosszan, váratlanul, mint amikor kő bucskázik végig a víz felszínén.

– Akkor gondolom, azt is szexinek találod – ugrat –, hogy továbbra is ott az a szakadás a kardigán ujján, amit a túloldalon a gallyak okoztak. Meg az a folt itt a gatya térdénél, amit az egyik elhasalásod eredményezett. Sőt, ha megszagolsz, valószínűleg érzed, hogy soha senki nem mosta ki ezt a...

A szabad kezemmel combon legyintem.

– Ó, fogd be!

– Nem, nagyon szexi – gúnyolódik tovább mosolyogva.

És a mosolya.

A mosolya éppen olyan, mint az álomnak tetsző régi emlékeimben.

Az ujjaim már megint az előtt Mesi arcához nyúlnak, hogy arra az agyam tudatos része parancsot adna. Körbesimítom a mosolya ívét, a halvány ráncot, ami a helyét jelzi, majd a teljesség kedvéért Mesi száját is.

– Igenis az – suttogom –, a gondolat legalábbis.

Mesi kieresztett lélegzete forró pára az ujjbegyemen.

Egyszerre nyelünk egyet, aztán Mesi hezitálva elengedi a kezemet, hogy az egyik tenyerét hátul a tarkómnál a hajamba fúrja, a másikkal pedig az államat maga felé emelje. Remegek. Vagy ő remeg?

Nem tudom, ki csókol meg kit, kinek az ajka ér előbb a másikéhoz, az elhatározás mintha együtemben születne meg bennünk, és mintha egyszerre nyitnánk résnyire a szánkat, és egyszerre sóhajtanánk fel, amikor a nyelvünk először összesimul.

Kijöttünk a gyakorlatból, évezredeknek tűnik, mióta ezt csináltuk, mióta mindketten egyidőben voltunk emberi testben, mióta utoljára így értünk egymáshoz. Olykor összekoccan a fogunk, egymás ajkába harapunk, véletlenül, és Mesi ujjai belegabalyodnak a hajamba, de lenyelem mindkettőnk suta nevetését, és addig simogatom Mesi karját a ruhán keresztül, hogy bár mindketten borzongunk, ez alkalommal egyikünknek se jusson eszébe fázni.

Aztán Mesi foga az ajkamba mélyed, röpkén, finoman, ezúttal szándékosan, és a gyomrom összeszorul, a mutatóujjam meg megint mindenféle parancs nélkül emelkedik, és most Mesi kardigánjának egyik gombjába akaszkodik.

– Hé – dünnyögöm kettőnk leheletébe –, amikor azt mondtam, szexi téged ebben a cuccban látni...

– Vedd le! – szakít félbe Mesi olvasva a gondolataimban.

És így teszek. Egyik gombot a másik után csúsztatom ki a lyukából, miközben Mesi nyakát csókokkal hintem be.

Az orromat betölti Mesi vízpermet illata, a nyelvemen ott az íze, az érzékszerveim zsibonganak, a szívem pedig szárnyal, olyan magasan, amilyen magasra még hattyúként sem repültem soha.

Mesi keze közben a felsőm alá bújik, a csupasz gerincem mentén fut végig. Nincsenek útban tollak, nincsen zavaró, kitartó tapiskolás a vízben, és nincs senki más itt, csak mi ketten és a búcsúnk.

A melle domborulatát beterítő puszijaim temérdek „hiányozni fogsz", és Mesi tenyerének szorítása a csípőmön az ő válasza, „te is nekem". Az elmosódó szemhéjtustól bizonyára csupafekete könnyeim egy-egy kétségbeesettebb „nem hiszem, hogy kibírom nélküled", az ajkának simítása az arcomon a csitító „dehogynem". Az éjszaka duruzsolásába szökő sóhajom egy mélyről jövő „akarlak, és mindig is akarni foglak", Mesi sírásba csukló nevetése is könnyen megfejthető: „az nem baj, mert én is".

Mesibe kapaszkodok és ő belém, én a vállát fogom, ő a derekamat, és még hosszú ideig nem engedjük el egymást. Miközben a karomban tartom, és ő a meztelen hasamba csókol, a szívem meg a holdba zuhan, arra gondolok, végre ez egyszer itt vagyok, csakis itt.

*****

Mesi visszahúzza a kardigánját. A háta csupa nedves fű, de nem törődik vele. Én is magamra rángatom újból a farmert, meg a felsőt is, csak a zoknimat és a bakancsomat hagyom egyelőre a helyén, noha minden lábujjam csonthidegre fagyott.

Amikor végzett az öltözködéssel, Mesi megint felém fordul. Az arca a tó kiismerhetetlen, iszapos mélye, de az ujjai a csuklóm belsejét simogatják. Mindenhol libabőrözöm, a belsőm még mindig kényelmesen könnyed, így nehéz aggódni azon, mit készül mondani.

– Ugye mindaz, amit reméltél?

A hangja nem lelkes, hanem beletörődően gyászos, így kitalálom, nem a szexre gondol, hanem a nádastól távoli Léna-életre.

Nem akarok neki hazudni, és tudom, hogy ő se akarja. Eszembe jut a buli, aminek részese akartam lenni, és eszembe jutnak az ujjaim alól kinövő sorok a dolgozatokban, és az ötöseim miatt szárnyaló büszkeségem, és a lány a laborról, aki odaintett nekem, és Balázs, ahogy megkérdezte, hívjon-e nekem taxit.

– Igen.

Mesi szomorúan elmosolyodik, mint akit nem lep meg a válaszom.

– De tudod – figyelmeztet, és a következő szavait tompítandó játékosan egy láthatatlan kérdőjelet rajzol az ereim közé –, hogy csak akkor lesz az egész igazi, ha hagyod, hogy az legyen? Ha nem mi járunk folyton a fejedben? Ha nem torpansz meg az emberi életed peremén, a küszöbön, vagy tudom is én, és nem csak kívülről figyeled, mi történik?

– Balázs úgy nevezi, „itt, de mégsem itt" vagyok – mormogom magam elé, és bár szerintem Mesi meghallja, nem kérdez vissza, ki az a Balázs. – Tudom – felelem hangosabban.

Mesi egy határozott pontot simít a csuklómba, aztán meg is puszilja ugyanott. Az ajkának nyoma alatt a bőröm még sokáig meleg.

*****

Balázsék albérletét váratlanul könnyű megtalálni másnap délután, az első ismerős alak rögtön útba tud igazítani, még ha a szeme félig van is csak nyitva. Balázs sincs sokkal jobb állapotban, és a bőre is enyhén zöldes árnyalatú, amikor percekkel később támolyogva ajtót nyit nekem.

Aztán a kezébe nyomom a neki hozott kávét, meg a brióst, és az arca rögtön derűsebb színt ölt. Még el is vigyorodik, amikor elolvassa a papír pohárra írt feliratot: „Sajna-na-na ezt senki nem tudja majd összetörni."

– Fáradj beljebb, jó barát! – int, és én átlépem a küszöböt.