Nehezen tudtam felfogni, hogy tényleg lefeküdtem Jungkookkal. Komolyan ő vette el a szüzességem és azóta rendesen felszívódott. Több mint egy hete nem beszéltünk már, azóta suliba sem jött és Sungwoo sem találkozott vele. Próbáltam már hívni, de mindig kinyomta vagy ki sem csöngött a telefonja, ami miatt el kezdtem aggódni érte. Amikor elmentem a házához, akkor senki nem nyitott ajtót és hiába vártam két órát, semmi mozgolódást nem hallottam.

- Azóta sem érted el? - kérdezte Mark, miután beért reggel a suliba.

- Nem. Ugyan az, mint eddig. Mi van, ha valami történt vele?

- Ha történt volna vele valami, akkor arról valaki már biztos tudna. Hidd el, jelentkezni fog és mindent meg fog magyarázni. - bíztatott és bármennyire is szerettem volna neki elhinni, nem ment.

Ha akart volna, akkor már rég felkeresett volna vagy adott volna valamilyen jelet, hogy még életben van. De ez nem történt meg. Van egy olyan érzésem, hogy a pénteken történtek miatt tűnt el. Valószínűleg megbánta vagy szégyenli, hogy egy fiúval bújt ágyba. Egyáltalán nem haragszom rá, de egy kurva üzenetet szerintem megérdemelnék, ha már ő ajánlotta fel ezt a barátság extrákkal kapcsolatot.

- Jimin - suttogta a mellettem ülő, mire automatikusan az ajtóra pillantottam, ahol megláttam Sungwoot, mögötte pedig Jungkookot.

Nagyokat pislogva bámultam az ajtót, hogy biztos legyek abban, hogy nem hallucinálok, de amikor intett egyet nekünk, leesett, hogy komolyan itt van és nem csak a képzeletem játszik velem.

- Hát téged is látni? - kérdezte a mellettem ülő, mire Jungkook hátrafordult hozzánk.

- Nem hiányozhatok sokat - mondta végig a szemeimbe nézve.

- Egy hét végül is nem olyan sok - vonta meg vállait Sungwoo, mire Jungkook bólintott egyet és a tábla felé fordult.

Sóhajtottam egy hatalmasat, hiszen időközben még levegőt is elfelejtettem venni. A gyomrom összeszűkült és teljesen össze voltam zavarodva. Most akkor úgy fogunk viselkedni, mint akik nem is ismerik egymást? Nem is fogunk már beszélni? Szám szélét rágcsálva meredtem magam elé és agyaltam, hogy még is miként kellene vele kapcsolatot létesítenem anélkül, hogy leszóljon. De még mielőtt bármit is tettem volna, a telefonom rezgett egyet és megjelent Jungkook neve a képernyőn.

Barát: Hosszú szünetben menj fel a tetőre.

Én: A tetőre?

Barát: Igen

Barát: És siess, mert van mit megbeszélnünk.

Na, abban én is biztos vagyok, hogy van mit megbeszélnünk. Zsebembe csúsztattam a telefonomat és alig vártam, hogy elteljen az első két órám.

**

- Mindjárt jövök - szóltam oda Marknak, majd a tető felé vettem az irányt, ahova egyébként tilos volt felmenni, de ez engem jelenleg teljesen hidegen hagyott.

Nagy léptekkel, szinte rohanva szeltem a lépcsőket és a lehető leggyorsabban nyitottam ki az ajtót, amire rá volt írva, hogy tilos az átjárás. Becsuktam magam után, majd azonnal megcsapott a kellemes időjárás és a napsütés. Azonnal megpillantottam Jungkookot, de nem tudtam, hogy most mit is kellene csinálnom, ezért megtorpantam. Ekkor pillantott meg engem, meg felállt a padról, ahol eddig ült.

- Nem jössz közelebb? Vagy szeretnéd, hogy az egész iskola hallja, hogy miről fogunk beszélni? - dugta zsebre a kezeit, majd elmosolyodott.

Sóhajtottam egyet és lassú léptekkel indultam meg felé. Az agyam dübörgött és tanácstalan voltam. Mi fog most történni? Megálltam előtte, de nem mertem rá nézni, így csak a cipőjét tanulmányoztam. Kinyújtotta a kezét, majd felém tartotta, hogy fogjam meg a kezét, mire egy picit haboztam, de belementem. Magabiztosan indult meg, én pedig remegő kezekkel és lábakkal követtem őt. Megállt a tető szélénél, majd mutatta, hogy üljek le.

- Ugye tudod, hogy ide nem szabad jönni?

- Tudom, de itt úgysem lát minket senki - kapaszkodott bele a vascsőbe, majd helyet foglalt az épület szélénél és lábait lelógatta.

Én is leültem mellé, majd elcsodálkoztam a tájon, hiszen valami elképesztő volt. Be lehetett látni az iskola környékét, a parkokat, még a saját házamat is láttam.

- Apának szívinfarktusa volt - szólalt meg pár perc múlva.

- Mi? - ráncoltam össze a szemöldökeimet és ijedten pillantottam rá.

- A sok stressz és a munkája miatt van ez. Pár éve már volt neki egyszer, de most újra. Bekerült a kórházba, én pedig semmi pénzért nem akartam őt egyedül hagyni, ezért nem jöttem suliba. - mondta rekedtes hangon, amitől a szívem összeszorult. - Az orvosok azt mondták, hogy a szervezete nem bír már ki több megerőltetést. Nem akarom, hogy ő is itt hagyjon engem. - folyt végig arcán az első könnycsepp, amit annyira szerettem volna letörölni onnan, de teljesen le voltam döbbenve, így megmozdulni sem tudtam. - Diétáznia kell, már munkába sem mehet, de nem lehet tudni, hogy mikor kap ismét szívinfarktust. Annyira bizonytalan ez az egész, hogy nem tudok már mit csinálni.

- Sajnálom - suttogtam, mire szomorúan felnevetett.

- Én is sajnálom, de ezen kurvára nem segít a sajnálat - pillantott rám, mire bólintottam egy aprót. - Megölelhetlek? - kérdezte, akárcsak egy törékeny kisbaba.

Nem válaszoltam neki, hanem közelebb csúsztam hozzá és szorosan átöleltem. Teste remegni kezdett és megéreztem a könnyeit a pulcsimon. A hátát simogattam és komolyan nem tudtam, hogy mit kellene mondanom neki. Eltoltam magamtól, de csak addig, hogy szemeibe tudjak nézni, majd letöröltem a könnyeit az arcáról.

- Még nem találkoztam apukáddal, de biztos vagyok benne, hogy nagyon erős. Nem fog többet szívinfarktust kapni és fel fog épülni. A lényeg, hogy legyél mellette és bíztasd őt, mert az erőt ad neki és neked is. Nem tudom mit érezhetsz most, de azt tudom, hogy nagyon erős vagy és nem adhatod fel. Ha te feladod, akkor apud mit csináljon? - simítottam végig az arca jobb oldalán, mire bólintott egy aprót és ismét szorosan megölelt.

- Igazad van. Köszönöm Chim. - becézett, amitől a szívem egy hatalmas dobbant.

- Azt hittem, hogy a pénteki miatt nem kerestél engem. Bárcsak az lett volna a valódi ok. - kezdtem csavargatni a haja végét, mire megrázta a fejét.

- Annak nincsen semmi köze ehhez - bújt ki karjaim közül, majd egy apró puszit adott a szám szélére. - Csak nagyon kivoltam és szerintem ez nem telefon téma, ezért jobbnak láttam, ha személyesen mondom el neked.

- Megértem, nyugi - bólintottam egyet.

- Ugye tudod, hogy már rég becsöngettek? - kérdezte, mire bólintottam egy aprót.

- Nem érdekel, ez fontosabb - simítottam ki az arcából a tincseit, amiket a szél odafújt.

- Túl kedves vagy hozzám Jimin - pislogott aprókat, mire elmosolyodtam.

- Lehet. Szerintem menjünk vissza, mert feltűnő lesz, ha ilyen sokáig távol vagyunk. - akartam felállni, de megragadta a csuklóm és visszahúzott maga mellé.

- Köszönöm, hogy meghallgattál - simított végig a csuklómtól egészen a felkaromig, majd a tarkómnál fogva húzott közelebb magához és vette birtokba ajkaimat.

A lehető legóvatosabban csókolt, talán még sosem csinált ilyet. Elmosolyodtam, hiszen édesnek találtam az ártatlan és a teljesen tehetetlen Jungkookot, még is jobban szerettem, amikor mosolyog vagy éppen nevet. Remélem minden rendben lesz vele és az apjával is, mert úgy érzem, hogy nem bírná ki, ha az édesapját is elveszítené a nővére után.

- Utálok sírni - nevetett fel keserűen, majd letörölte a szemeit és szipogott egy nagyot.

- Néha neked is szabad.

- Igazad van - sóhajtott fel, majd leszállt a tető széléről és nekem is segített lejönni onnan.