- Hogy érted, hogy visszahozni? Rona! - vállára fogva lágyan rázni kezdtem. Azonban nem éreztem már az illatát, és az életet sem benne.

- Jungkook, hátrálj - szólalt fel a fejemben Roxon.

- Miért?

- Ő itt nem Rona, hanem Keyla. Hamarosan öntudatra ébred.

- De akkor hol van Rona?

- Elment - felelt a kérdésemre mintha csak meghallotta volna. - Meghalt - nézett rám.

- Miért kezdtél ebbe bele ha tudtad, hogy nem élheti túl? - ingerültségemet észrevette, de nem tágított. Tudtam, hogy nem érhetek hozzá, még egy olyan villanás és megvakulok. Pedig szívesen behúztam volna neki. Nem értettem semmit.

- Elmondtam neki a kételyeim és a veszélyét ennek. Elfogadta, de azt kérte, ne szóljak neked, mert biztos volt benne, hogy túléli. Az, hogy a bevésődéssel igazi omegává kellett változnia... Az embere nem tudta elviselni, ezért meghalt. Ő itt, a farkasa - amint kimondta, Rona kinyitotta a szemét. Nem szólt semmit, aranyozott íriszei fájdalmasan kezdtek izzani. Összehúzta magát, és lassan átalakult farkassá. Fejét leszegve nyüszített, mire Hamvas végigsimított rajta. - Sajnálom - felelte neki, majd nekem. - A hatalmunk nem tudja visszahozni őt. Ez az ő döntése volt.

- Elment, örökre? - kérdeztem vissza, mire bólintott. Keyla rám pillantott, de rögtön lehunyta a szemét. Sírt ő is. Persze, hisz neki jobban fájhatott, elvégre első ízből tapasztalhatta meg milyen az, mikor meghal az embere, és egyedül marad. Ahogy én is. Rona itt hagyott, sose kapom vissza. Hogy megyek így haza? Hogy fogom majd meg így a gyerekemet? Nem kellett volna engednem, hogy ide jöjjünk. Hisz én úgy is szerettem, hogy nem voltam neki bevésődve. Ő volt a mindenem! Miért hagytál itt ilyen könnyen?

***

Több órányi bolyongás után végül sötétedésre hazamentem. Luna nem maradhat Seiji-vel, nekem kell gondoskodnom róla. Az egyetlen lényről, akiben maradt még Ronából valami. Keyla a farkasokkal maradt, lábadozik, mivel nincs teljesen tudatánál. Most már csak egy emberi alaktalan farkas, akinek valahogy túl kell élnie a számára ismeretlen erdőt. Szánom szegényt, de jó kezekben van ott.

- Jungkook - vett észre Seiji, amint beléptem a házba. Luna a kezében volt, de nem aludt. - Hol van Rona?

- Seiji, jobb lenne, ha ideadnád őt nekem - nyújtottam ki a kezem felé.

- Hol van a húgom? - lépett egyet hátra.

- Add ide a lányom! - rivalltam rá, mire meghunyászkodva átnyújtotta, de tekintetében semmi könyörület nem volt. - Nem mondta el nekem, mekkora veszélynek teszi ki magát ezzel. Rona lelke elment, a teste pedig Keyláé lett, aki farkas alakban a Holdfarkasoknál maradt.

- Mi az, hogy elment? Keyla nélkül, hogy lehet ez? Egyáltalán... Miért... - a fejéhez kapott, és a falnak dőlve lecsúszott a földre. Legszívesebben én is ezt tettem volna, a könnyeim marták a szemem, a torkom pedig teljesen kiszáradt. Üvölteni akartam a fájdalomtól, a szívem olyan nehéz volt, féltem, hogy kiszakad a mellkasomból. Luna is megérezte ezt, rögtön sírni kezdett, ahogy Seiji is.

- Hogy hagyhattad ezt? - suttogta.

- Nem tudtam róla. Rona arra kérte őket, hogy ne szóljanak nekem erről. Nyilván tudta, hogy akkor nem mennék bele ebbe. - Teljes mértékben hozzám akart tartozni. Pedig ő már az elejétől kezdve az enyém volt. Úgy szerettem, ahogy volt, és nem is vártam volna el tőle, hogy értem megváltozzon.

- Igen, ez rá vall - fejét a térdére hajtotta, és sóhajtott egyet. Nem maradtam ott, ilyen állapotban én sem akarom, hogy valaki bámuljon, ezért bementem a szobába, és megpróbáltam elcsitítani Lunát. Nagy szemeivel rám nézett, apró kezét az arcomra emelte.

Hirtelen szédülni kezdtem, és visszamentem egy régi emlékhez, ahol Rona elfut előlem, megáll, majd azzal a gyönyörű mosolyával visszanéz rám. Elmosolyodtam én is, és a lányom arcára tettem a kezem.

- Gyönyörű képességed van. Emlékőrző vagy. Most biztos azt kérdezted, hol van anya, de sajnos... Ő nem tud visszajönni hozzánk. Nagyon szeretett téged - nem tudtam, hogy felfogja e, amit mondok neki. Úgy nézett rám, mint aki teljesen érti a helyzetet, de mégse hihettem ennek, hisz még csak egy kisbaba. Egyedül maradtam az apasággal, holott azt sem tudom, milyen az. Ronával könnyű volt ezt elképzelni, ahogy minden nehézségen átlendülünk együtt.

De az együttből hamar egyedül lett. Nekem pedig el kell fogadnom minél előbb.

Éjszaka kimentem az erkélyre, és leültem a korlátra. Felnéztem a tetőre, még reménykedtem benne, hogy Rona ott lesz, mint a múltkor, de senki se várt rám. Csak az üres sötétség. Még a csillagok se ragyogtak.

- Jungkook - érkezett hátulról Seiji. Mellém állt, de nem ült fel, csak felkönyökölt, és lenézett. - Hogy vagy?

- Nagyjából, mint te. Nyomorékul érzem magam. Igazad volt, én tehetek az egészről.

- Nem, nem - rázta meg a fejét. - Azt csak mérgemben mondtam, ne haragudj. Nem tudhattad.

- Nem kell aggódnod - sóhajtottam. - Találok valami házat, ahova el tudunk menni, nem fogunk a nyakatokon maradni.

- Én nem mondtam, hogy el kell mennetek - nézett fel rám összezavarodott fejjel. Bólintottam és elmosolyodtam.

- Kedves vagy, Seiji, de te Rona bátyja vagy. Voltál. Nekem senkim se vagy, innentől fogva nem kell pátyolgatnod. Tudom, hogy a családodnak teher lehetek, mert... Alfa vagyok - jelentettem ki. Életemben először, nehéz szívvel.

- Ahogy szeretnéd, rád bízom a döntést. De ne feledd, én nem küldelek el. Nem zavarsz.

***

Három napja keresem a megfelelő lakást, ahol fel tudnám nevelni a lányom. Nagyon jól kijönnek Kwonnal, már-már túlságosan is jól. Gyanús a kölyök, de nem szóltam, elvégre Luna mosolya mindennél többet ér, és a fiúra nagyon is tud vigyorogni.

Szerencsére apámnak nem volt érdekében a számlámra gyűjtött pénzből elvenni, így ki fogom tudni fizetni a házat, amit majd megveszünk. De nehéz a képek és az üres ígéretek alapján olyat találni, ami megbízható. Túlságosan elveszett vagyok, pedig a lányomnak szüksége van rám.

- Jungkook - hallottam meg Seiji hangját. Az ablakban állt, a kinti járdát söpörte, mikor beszólt. - Gyere ki, ezt neked is látnod kell.

Leraktam Lunát Kwon elé, és kimentem a férfihez. A távolból egy hamuszürke farkas közeledett felénk. Túlságosan ismerős volt, ezért elébe mentem, Seiji pedig a kíváncsiságtól vezérelve követett. Mikor megállt előttünk, és átváltozott, már rutinból fordultam volna el, ám a ruhája meglepő módon rajta maradt. Hát persze, hisz amennyire hasonlít ránk, annyira különbözik is.

- Üdvözöllek - hajolt meg mellettem Seiji, mire Hamvas elmosolyodott.

- Úgyszintén. Örülök, hogy vannak még olyanok, akik tisztelnek minket, de kérlek emelkedj fel. Már nem különbözünk semmiben tőletek.

- Én ezzel vitatkoznék - Seiji ahhoz képest, hogy valószínűleg tudja, ki áll előtte egész nyugodt volt. Pedig mindent elmondtam, hogy mi történt Ronával. Tény, hogy erről nem Hamvas tehet, de bennem még mindig izzik a düh ha ránézek.

- Tudnánk beszélni? - fordult felém. - Mutatnék neked valamit. - Seijire pillantottam, aki nagyokat bólintott, és visszaindult a házhoz. - Fogd meg a kezem - nyújtotta ki felém hófehér ujjait. Ez a srác halott, vagy miért ilyen sápadt? Megragadtam a csuklóját, de abban a pillanatban, hogy a táj körülöttem elmosódott, a karjára, majd a vállára kaptam és mögé álltam. Egy kis faluba hozott, ki tudja milyen messzi a háztól. Az emberek úgy jártak el mellettünk, mintha nem is lennénk ott. - Nem látnak bennünket - magyarázta. Ijesztő volt, mert pont erre gondoltam. De az fix. hogy nem gondolatolvasó.

- Miért hoztál ide?

Hamvas egy házhoz lépett, és az ablakára mutatott. Mivel hittem neki, ezért nyugodt szívvel álltam elé és néztem be, mi folyik ott. Egy gyermeket láttam, akit az anyja ringatott, miközben édes dallamokkal altatta.

- Ő ott az asszonyod. Rona lelke újjá született. Most Himiko-nak hívják.

- Micsoda? - lepődtem meg. Kezem az üvegre tettem, és szüntelenül a lányt figyeltem. Ám semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, Roxon pedig mélyen hallgatott. - Miért mutattad ezt meg nekem?

- Mert ő ott Rona, csak másik testben. De a lelkük ugyan az. Szenvedni fog az emlékektől, amik álomképként fognak megjelenni előtte, nem fogja érteni, miért lát mást, mint a többiek. Más élete lesz, ha nem hozod vissza őt a te világodba, de egyedül nem tud majd rájönni. Ne mondj le róla csak azért, mert megváltozott. Ez a nő küzdött, és most újra itt van. De most neked kell segítened rajta, ha újra boldog akarsz lenni.

- Ő egy teljesen más ember. Hisz érzem - emeltem kezem a mellkasomra. - Nem fog bevésődni. Ronán kívül mást nem tudok szeretni.

Mellém lépett, és a vállamra tette a kezét. Úgy nézett rám, mint aki szívesen behúzna nekem egyet, de lenyeli az indulatait.

- Ne hanyagold el, kérlek. Neked úgy is több időd van, mint az embereknek. Csak próbáld meg. Ha idősebb lesz rájössz majd, miről beszéltem.