- Ro... Rona!

- Keyla - nyöszörögtem gondolatban. Nem akartam sem felkelni, sem pedig felkelteni Kookot. - Ne most. Nincs kedvem hallgatni a lebaszásod - fogalmaztam nyersen.

- Azt csinálsz, amit akarsz. Amit tettetek tegnap nem változtat azon, hogy nem vésődött be neked. Most viszont kelj fel.

- Miért?

- Felébredt a kislány - mondta halkan. Szemeimből pillanatok alatt pattant ki az álmosság. Fésülködés nélkül öltöztem fel és indultam le oda, ahol tegnap feküdt. Igaza volt, az ágyon ült, kezében egy bögre teával, és kifelé tekintgetett. Miko rögtön felállt, és egy halvány mosollyal az arcán magunkra hagyott.

- Szia - vigyorodott el.

- Hello... Ha jól hallottam, engem kerestél. Rona vagyok.

Nagyokat pislogott, mint aki nem érti a helyzetet. Szemei izzani kezdtek, kihúzta magát, és a levegőbe szagolt.

- Nahát. Alfa lett belőled? Nem változtál - felelte vidáman. - Olyan rég találkoztunk. Hiányoztál.

- Várj, mi? - ültem le mellé a székre. - Még sosem láttalak. A nevedet se tudom.

- Hemi vagyok - jelentette ki úgy, mintha tudnom kellett volna. - Annyi idős vagyok mint te. Csak engem úgy formáltak, hogy sose nőjek fel. Kiskorunkban együtt raboskodtunk.

- Nem, ez nem igaz - tagadtam továbbra is érzéketlen arccal. Nem rémlik se a neve, se az arca. Az pedig, amit mond abszurd. Felfordul a gyomrom. Mi folyik itt?

- Seiji jól eltitkolta előled. De az, hogy nem ébredtél öntudatra... Furcsa. Nekem pár év után visszatérő álmaim voltak arról a borzalomról.

- Seiji? Mi köze van ehhez neki? Őt elrabolták.

- Igen, de tudom hol van. Ezért is jöttem - biccentette oldalra a fejét. - Oda vitték, ahol az egész elkezdődött.

- Mégis micsoda? - kiáltottam fel, a combomra csapva. Megszeppenve húzódott el tőlem, ami jelen pillanatban nem tudott érdekelni. Összezavarodtam. - Nem értelek - böktem ki higgadtabban.

- Mikor gyerekek voltunk, összegyűjtöttek párunkat, hogy kísérletezzenek rajtunk. Én például képes vagyok más energiáját magamba olvasztani. Három hosszú évig kínoztak, amíg a belém fecskendezett vámpír vér eggyé nem vált a gyenge farkas génemmel. Borzalmas volt, a farkasom szenvedett és haldoklott. El is vesztettem vele a kapcsolatot, de tudtam, hogy velem van.

Eszembe jutott, mikor először adtam be magamnak az alfa feromont. Én is ugyan így éreztem Keyla iránt. Sajnáltam, de tudtam, nincs más választásom. Élni akartam, és ez omegaként csak pokol lett volna.

- Akkor te nem így születtél? - kérdeztem. Beugrott az, amit Jungkook testvére mesélt nekünk a keresztezett gyermekekről. Hogy nem lett volna szabad megszületniük.

- Létrehoztak - mondta, mintha természetes lenne. Szeme se rebbent, pedig egy szörnyű dologról beszélt. Lehet azért tartom furcsának, mert a szememre hagyatkozom? Fel kéne fognom, hogy ő nem kilenc éves, mint amennyinek kinéz, hanem egyidős velem. - Ahogy téged is.

- Ez lehetetlen - egy pillanatra megjelent előttem Keyla, ahogy tanácstalan arccal leül, és hallgatja a lányt. Ő se tud semmiről. Ez valahol megnyugtatott.

- Rona, egyetlen omega sem lenne képes elviselni annyi ideig az alfa feromont, mint te. Te régen ember voltál - szavai késként szúródtak a szívembe, ahogy szépen lassan felfogtam. - Az egyetlen ember, a társaságunkban - szegte le a fejét. - Először omegává tettek, majd addig mutálták a génjeidet, amíg te is befogadó képes nem lettél. Ellenállóbb, masszívabb.

- De hisz én is szenvedtem! Mai napig szenvedek mert az alfa gén nem fér meg az omega létemmel! - ordítoztam. Próbáltam kibúvót találni, egy darabkát, ahol ez az elmélet összeomlik és kiderül, hogy nem igaz.

- De nem haltál bele. És nem is fogsz. Nem tudsz. Gyerekként is képes voltál félig alfa félig omegaként élni. Ez van beléd kódolva. Ahogy én se tudok meghalni, ha egy vámpír vagy egy vérfarkas megharapna.

- Nem emlékszem arra, amit most elmondtál. Semmire.

- Seiji miatt - sóhajtott fel. - Ő.. Elárulta a programot értünk, és mindenkit kiszabadított. De mivel neked nem volt hova menned, így megmásította az emlékeidet, és magához fogadott.

- Szóval... Nincsenek is szüleim. Senkim sincs - feleltem szinte már nevetve. Vártam a pillanatot, mikor kelek már fel Jungkook ölelő karjaiban, de a karomba mélyesztett körmeim sem tudtak akkora fájdalmat okozni, hogy felébredjek.

- Nagyon rég volt ez. Már biztos meghaltak. Sajnálom - hajolt meg előttem.

- Miért mondtad ezt el nekem? Miért most? Hol voltál eddig?

- Mert elrabolták a barátnőmet. Újra akarják kezdeni a programot jobbakat teremtve. Olyat akarnak tenni, amit velünk nem mertek akkor még. De ez további fájdalmas kísérletekkel jár. Nem akarom, hogy más is átérezze azt, amin mi mentünk keresztül! Azt hiszem - halkult el, és fordult a fal felé - Seijit is ezért vitték el. Mert ő kell nekik.

- Szükségük van az eszére - fejeztem be, mire Hemi bólintott.

- Különleges elme. Mintha csak közülünk való lenne.

- Hol vannak a többiek? Ketten kevesen leszünk, nyilván másokat is felkerestél.

- Akartam.. Párról tudtam csak, de ők meghaltak. A gyógyszerek nélkül, a testük nem szolgálta őket. Csak mi maradtunk a C osztályból.

- De miért? Mi miért nem vesztünk oda? - képedtem el. Nem vagyok sem erős, sem pedig különleges.

- Mert mi nem hagytuk abba. Engem vámpírok fogadtak be, és miután elmondtam ezt nekik rájöttek, mi éltetett. Vérrel itattak a laborban, azért maradtam életben, mert a nevelőszüleim minden nap adtak a sajátjukéból. Te pedig..

- Azért nem haltam meg, mert rávettem Seijit, hogy ugyan azt csinálja velem, amit kiskoromban. Te jó ég! - csaptam a homlokomra. - Ezért ellenezte olyan nagyon az elején! Rosszul érezte magát miatta.

- De ha nem ment volna bele, egy idő után meghaltál volna. Ezt vagy nem akarta tudni, vagy valóban nem jött rá.

- Nekem.. - felálltam, a szék pedig eldőlt mögöttem. - Ki kell mennem. Ez túl sok volt egyszerre.

- Menj csak - suttogta, amit alig hallottam, mivel már a küszöbön álltam. Tudtam, hogy az udvaron ilyenkor senki se lesz, ezért kimentem, és leültem a szökőkút elé. Oda, ahonnan ha kinéznek az ablakon sem látnak meg.

Próbáltam összerakni mindazt, amit Hemi mondott, de mivel nem emlékeztem semmire, nehezemre esett. Keyla szótlan volt, éreztem, hogy ő is ugyan úgy érzi magát, mint én. Pocsékul, átverve. Pár perccel később azonban mégis megszólalt.

- Érted már, ugye? Hogy a kapcsolatunk miért nem olyan erős. Nem azért, mert omegák vagyunk. Hanem mert..

- Én nem a tiéd vagyok - mondtam.

- Inkább én nem tartozom hozzád. Erőszakkal hoztak minket össze.

- Sajnálom. Lehetnél azzal, akit a sors tényleg neked szánt. Akkor nem lenne ez az egész. Nem szenvedtél volna annyit..

- Rona, hagyd abba - nyalta meg az arcom. - Ez van, ezt kell elfogadni. Nem fogsz tudni eltaszítani, és én se téged. Hallhattad. Nem fogunk belehalni.

- Nem Keyla, pont, hogy meg fogunk halni - nevettem fel. Furcsa tekintettel nézett rám, én pedig lepillantottam a földre. - Seiji nélkül a szer hamarosan elfogy. Ha nem adom be magamnak, visszaváltozok egyszerű omegává. Ki tudja, onnantól mennyi időnk marad. Hallhattad, az éltetett eddig, hogy azt tettem, amit a laborban műveltek velem.

- Talán most más lesz a helyzet. Elvégre szerelmes vagy.

- De te nem. Megmenekülhetnénk, talán - tettem hozzá, mert fogalmam sem volt a dologról -, Ha lenne valaki, aki bevésődött neked.

- Sajnálom - nyüszített. Leültem a földre, és magamhoz öleltem. Rég nem érintettem már meg így. És nagyon jó érzés volt. Elvégre ő én vagyok. Még akkor is, ha különbözünk.

Még akkor is, ha őt nem nekem szánták.