A Jungkookkal folytatott beszélgetés után, végre a saját ruhámban ültem az ágyamon. Mennem kéne órára, mégse bírok megmozdulni. Túl sok minden történt. Hogy nézzek ezek után Seiji szemébe? Hogy kéne Jungkookot kezelnem, aki ezek után még jobban rám lesz tapadva?

- El kéne mondanod neki.

- Tudom, de nem akarom. Összetörném. És semmin se változtatna. A bevésődés attól még, hogy nem kölcsönös nem fog visszavonódni. - feleltem Keylának.

Még ha el is indulnék, hogy találnám meg a merénylőket? Nem, ide Seiji kell, hogy elvigyen nekik, ugyanakkor... Mégis mit tudnék én csinálni? Miért kellek pont én nekik, hisz egy omega vagyok a sok közül.

Kopogás zavarta meg a gondolatmenetem. Az egyik tanár jött be hozzám, azzal a kéréssel, hogy fogadjam a kis vendégünket, aki az utolsó pillanatban jelentette be, hogy egy héttel korábban, azaz ma fog beköltözni hozzánk. Nem tudtam, hogy lesz még egy tanulónk, ezért gyorsan átöltöztem, és kisiettem a kapuba. Deja vu érzésem volt, mikor megpillantottam azt a kocsit, ami Jungkookot is hozta.

Az alfa illatok rögtön belengték az udvart, pedig a sofőr béta volt. Egy alacsony, fekete hajú lány lépett ki a mellette hatalmasnak mondható ajtón, és nézett szét fülig érő vigyorral.

Érdekes. Fenyő és rózsa illata van. Kissé ismerős.

Keyla?

Többszöri hívásomra se válaszolt. Halványan éreztem, hogy nyüszít valahol a fejem eldugott gondolatában. Összeszorult a szívem, hogy megint el kellett utasítanom. Az átváltozásom miatt az omega génjeim kitisztították a mesterséges alfa feromonok nagy részét, ám ma reggel azzal kezdtem, hogy magamba lőttem két adagot. Keyla bizonyára ezért elérhetetlen. Azon a napon közelebb volt hozzám, mint valaha, most meg hirtelen mintha kőként dobtam volna el a messzeségbe.

- Te vagy a fogadóm? - állt elém a lány. Amilyen kicsi, olyan fürge. Észre se vettem, mikor ért elém.

- Igen. Üdvözöllek. Én foglak körbevezetni.

- Nagyon aranyos vagy - nézett végig rajtam. - De furcsa szagod van - szemei izzani kezdtek, ahogy szaglászni kezdett. Hátradőltem, és el is léptem előle, ám ő megrögzötten követni kezdett. A hátam mögül halk morgást hallottam, ahogy valaki fut felém. Roxon ugrott át a fejem fölött, és ért elém. A lány meg se rezzent, sőt, még szélesebb mosolyra húzta a száját.

Roxon viszont nem volt ennyire kedves, attól féltem, hogy nekiugrik, és széttépi, ezért mellé léptem, és a nyakára simítottam.

- Nyugalom. Nem bántott, vagy ilyenek. Ne legyél ennyire mérges. Inkább öltözz fel, és tarts velünk - javasoltam. Rám pillantott, így láthattam, amint izzó tekintete lassan barnává alakul, és a jelleme is megváltozik. Immáron Jungkook állt mellettem, aki vonyítani kezdett, és elszaladt.

- Nahát - felelte a lány. - Nem gondoltam volna, hogy van olyan rajtam kívül, aki képes Roxont kordában tartani. Jól összebarátkozhattál vele.

- Ki vagy te, ha szabad tudnom? Hogyhogy ismered őket?

- A nevem MiMi. És nyilván ismerem, hisz kiskora óta vele élek.

Egy pillanatra lefagytam. Eszembe jutott, amit Kook mesélt még régebben, egy gyengébb pillanatában. A szülei megtervezték az életét, és egy menyasszonyt is szereztek neki. Ő lenne az? Minden egybe vág. Ismeri őket, tudja kezelni Roxon alfa kirohanását, és a szeme se rebbent, mikor meglátta a rá vicsorgó farkast.

- Akkor indulhatunk? Szeretném látni, hol fogok élni.

- Persze - zökkentem vissza a valóságba.

Tudom, én kértem meg Jungkookot, hogy jöjjön vissza miután lenyugodott - és vett fel ruhát - mégis szívem szerint elküldtem volna. Feszélyezett a jelenléte, mert tudtam, hogy kapcsolat van közte és a lány között.

- Akkor én elkezdek bepakolni. Köszönöm, hogy szakítottál időt rám - hajolt meg előttem MiMi.

- Ha bármi kérdésed van nyugodtan keress meg.

Mosolyogva intett felénk, és elhagyott minket. Jungkook mellém lépett, átfonta karját a derekam körül, én viszont abban a pillanatban még kielőztem, és a suli felé mutattam.

- Be kell ugranom Seijihez.

- Rendben, elkísérlek.

- Oh, nem szükséges, tényleg - legyintettem. Futásnak eredtem, hátha nem kezd el követni, és mikor a bátyám szobájához értem megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Egész délután ott dekkoltam. Az ablakon át figyeltem Kookot, ahogy néha elhalad, és megpróbál bepillantani, ám a sötétített függönynek hála befelé nem lehet látni. Aggódott értem, vagy csak unta magát? Bármelyik is volt a gondja, MiMi tett róla, hogy elfelejtsen. Folyamatosan követte a férfit egészen addig, amíg be nem mentek az erdőbe. Kíváncsi lennék, mit beszélnek.

- Oh, szia - jött be egy idegen lány a szobába. - Te... Vagy Seiji?

- Nem, ő a bátyám - nevettem fel. - Én Rona vagyok.

- Az én nevem Lola. Az új ideiglenes orvos vagyok.

- Miért? - vontam vállat. Bár most, hogy belegondolok, Seiji mindig itt tartózkodott szabadidejében, ez volt a fő szobája. Szerintem néha még itt is aludt. Most viszont a közelében sem láttam. Egész nap.

- Seiji eltűnt, és engem kértek meg, hogy helyettesítsem.

- Mi az, hogy eltűnt? - álltam fel ingerülten. Lola maga elé vonta a kezét, én pedig kicsit visszavettem a hevességemből, amivel megijesztettem a lányt. - Ne haragudj, mennem kell.

- Rendben. Holnap találkozunk.

Meg kell keresnem Mr. Choi-t.

Kétségbeesetten szeltem át a folyosókat, de senki se látta ma a férfit. Az emeleten kezdtem, a szobák szintjén át a tantermekig. De sehol se találtam.

- Rona! - állított meg Jungkook. Lágyan a kezemre fogott, én viszont eltaszítottam magamtól, és mentem volna tovább. - Megint mit tettem, amiért kerülsz?

Hangja, és az igazságtalanság érzete gyökeret eresztett a talajba, így a lábaim nem mozdulhattak. Felsóhajtottam, és azon gondolkodtam mit mondhatnék neki. Féltékeny lennék? Hisz tudom, hogy van menyasszonya. És azt is tudom, hogy ő nem szereti, de így, hogy itt van nem tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy egymásnak szánták őket.

Ez viszont teljes mértékben az én hibám. Nem akarom rázúdítani, mert a gyerek fejével a végén még azon gondolkodna, mit tehetne ez ügyben. Pedig itt tényleg semmi rosszat nem tett. Megfordultam, és a szemébe nézve próbáltam nem elsírni magam. Féltem, mert egy részem tudta, hol van a bátyám, és azt is, hogy hamarosan én következem.

- Sajnálom. Seiji eltűnt, meg kell találnom Mr. Choi-t.

Indultam is volna, ha nem ránt vissza magára. Felemelt, és az ablakon át kiugorva egy magas fa tetejére vitt. Egyenesen a sűrű erdő központja felé.

- Láttam ma kimenni, visszajönni viszont már nem.

- Na igen, ma sokat voltál az erdőben - sóhajtottam, miközben görcsösen kapaszkodtam a vállába. Ez azért kissé hirtelenül érintett.

- Honnan tudod? - sandított le rám.

- Láttalak titeket a menyasszonyoddal - gyakorlatilag akaratom ellenére kicsúszott a számon. Azt akartam mondani, hogy MiMi-vel, de nem így jött ki. Jungkook elképedve pillantott felém, aminek következtében lába lecsúszott az egyik vékonyabb ágról, és zuhanni kezdtünk. Meg se próbálta tompítani, úgy fordított, hogy minden esetben rá essek.

Mikor magamhoz tértem feltérdeltem, és a vállát kezdtem rázni, ő viszont hangos nevetésbe tört ki. Fejéhez nyúlt, és hátrasimította a haját, majd vígan rám nézett.

- Ez az igazi ok? - kérdezte vidáman. - MiMi a húgom, nem a menyasszonyom.

- Mi? - képedtem el.

- Megmondtam, hogy nem szeretem azt a nőt. Még ha ő is lenne, miért keltett benned ekkora aggályt? Jesszus Rona, hisz téged szeretlek - felnyúlt a tarkómhoz, és lehúzott magához. Fejem a mellkasán pihent. - Mit kell még tennem, hogy elhidd nekem?

- Én elhiszem Jungkook. - Össze kellett harapnom az ajkam, hogy ne folytassam. Nem, soha nem tudhatja meg, hogy nekem nem vésődött be. Legalább is tőlem nem. Roxon egy idő után úgy is kideríti. Akkor majd magyarázkodhatok. Bele se akarok gondolni, mit érezhet majd mikor megtudja. Pedig nem akarom bántani, mert az ember lényem szereti őt. De olyan furcsa érzés ezt úgy érezni, hogy a farkasom fél, sőt, talán még mindig utálja Jungkookot.