1958 nyár eleje

-Ci-cic! Laura, gyere elő szépen. Nem kérlek többször.

Henry hangja visszhangzik a folyosón. A szívem a torkomban dobog. Fogalmam sincs hol van a másik három, ha hátul ha elől próbálok meg elszaladni akkor elkapnak. Ha itt maradok Henry fog elkapni.

-Laura, cicám ne haragíts magadra.

Belerúg a szekrényembe én meg csak annyit tehetek, hogy vissza tartom a lélegzetemet. 

-Ha megtalállak, egy életre megtanulod ki vagyok te kis ribanc.

Morogta és hallottam ahogy fut, a bejárati ajtó hangosan puffant.

-Talán már haza ment Henry.

Javasolta Böfi, válasz nem érkezett csak a kuka hangos koppanása a lépcsőn. Kiléptem a szekrényemből és a hátsó bejárat felé szaladtam. Mikor kiléptem a falhoz ugrottam ijedtemben. A kezem az ajkaim elé kaptam. Ilyen nincs.

-Nicsak ki van itt.

Lökte el magát a faltól Patrick és a kezével megtámaszkodott a fejem mellett. A másik kezével lefejtette az ajkaimról a kezeim. Az ujjai és a gyűrűi jéghidegek voltak. Az ajkaim remegtek, nem tudtam mi következik. Patrick általában üres tekintette most izgatottan csillogtak.

-Patrik kérlek.

-Sss, nem harapok.

Lehajolt az ajkait az enyémnek nyomta. Vonakodva de kinyitottam a számat és hagytam, hogy a nyelvét a számba dugja. Lassan körözött, furcsa volt. A nyelvemmel én is körözni kezdtem az övé körül. Mikor abba hagytuk felnyögtem a számat harapva próbáltam realizálni a helyzetet. Széles vigyorral szalad a le a lécsőn mikor meghallotta a dudát.

-Nincs meg a cica?

Kérdezte Henry, gondolom Patrick a fejét rázhatta mivel nem hallottam a hangját. Megnyugodtam volna ha az első csókom nem Patrik ajkain tapad.

Hétvégén nem igazán akartam semerre sem menni. Nem akarom látni ezt a helyett. Többé nem, holnap végre elmehetek.

-Laura, kicsim leszaladnál a boltba?

Anyu jött be és ahogy rám nézett tudtam, hogy felesleges lenne ellenkezni.

-Persze.

A boltból kifele belém fagyott a vér. A biciklimnél állt Victor. Rám nézett és egy pimasz félmosolyt eresztett.

-Laura cicus. Tegnap hiába kerestünk nem találtunk. Pedig nagyon bulis lett volna.

-Kérlek Victor, engedj.

Álltam meg, megkerült és kivette a kezemből zacskót és a kosaramba dobta. A karjaimra csúsztatta a kezeit.  A nyakamba temette az arcát.

-Elengedlek, de előbb.

Nem fejezte be a nyakamba puszilt. Elakartam menni, de nem engedte. A nyakamba harapott.

-Hagyj már!

A lábára léptem majd ellöktem, kikaptam a biciklim és szinte ugorva szálltam fel rá. Hallottam ahogy Victor nevet.

-Nem is cica vagy Laura, hanem vadmacska!

Elegem van most már tényleg. Az egész Bowers csapat menjen a picsába. Henry állandó üldözése, Patrick csókja, Victor is molesztál. Még szerencse, hogy Böfi nem akart rám mászni. Egyedül Gretta hiányzik majd.

20 évvel később, 1978 szeptembere

Soha nem gondoltam rá, hogy visszatérjek Derry-be. Mégis itt állok bővítve a tanári kart.

-Őrülök, hogy itt vagy Laura.

-Én is Gretta. Így jobb azért beszélni mint telefonon.

Mosolyogtunk egymásra. Évnyitó után megkaptuk a saját osztályunk. Én egy elsős osztályt kaptam míg Gretta végzőst.

Élveztem az első napom. Nem számítottam arra, hogy ilyen jó érzés lesz hazajönni. Beültünk a kávézóba és láttam Gretta-n, hogy tiszta ideg.

-Mi baj van?

-A kis Bowers csapat kiakaszt.

Kiköptem a kávét és köhögni kezdtem.

-Henry, Victor fiai és Böfi lánya.

Vonta meg vállát majd a fejét fogta.

-Húsz év alatt el is felejtettem azokat a barmokat. Hockstetter-nek nincs fia vagy lánya?

Nevettem kínomban. Mire Gretta nevetni kezdett.

-Csak az kéne. Amúgy Henry rendőr lett, Victor és Böfi a kórházban vannak és Patrick meg átvette az apjától a postát.

-Hm rendőr, mi a hajdani legnagyobb seggfej akitől mindenki félt most a törvény őre?

Kérdeztem keserűn, Gretta pedig ráncolta a szemöldöket.

-Laura mit nem meséltél el nekem?

-Az utolsó napomon akkor megkergetett, de nem kapott el.

-Rohadék.

Sóhajtottam egyet és csendben folytattuk a kávénk. Sétáltunk mikor a parknál igen csak meglepődtem. A kék transzon úgy a fiúkon is látszott a 20 év. Rágyújtottam és életemben először emelt fővel sétáltam hiába voltak ott. Elhaladtunk mellettük éreztem mind a négyük tekintetét. Jó tíz méter után pedig Patrick sokkal mélyebb hangja állított meg.

-Laura Kean?

Megfordultam, hosszú hajam lendületesen szállt a széllel. Barna tekintettem az övébe fúrtam.

-Hello Patrick.

Gretta fogta meg a kezem és mielőtt a csapat felébredne a sokból tovább húzott.

-Ilyennek sem láttam még őket.

Mosolygott a barátnőm és én is. Patrick tekintette úgy ragyogott mint akkor.

Másnap ebédszünetben kiszaladtam az étterembe. Meg van 23 éve, hogy itt jártam. Semmit sem változott, az étel is mennyei. Az újságból egy váratlan személy ugrasztott ki.

-Szabad lesz, Miss Kean?

Felnéztem és Henry Bowers önhit mosolyával találkoztam.

-Mit akarsz Henry?

Kérdeztem fagyosan, persze ez volt a legnagyobb örömére. Leült velem szembe és továbbra is mosolygott.

-Tényleg jól mondta Victor, te egy igazi vadmacska vagy Laura.

Megnyalta az ajkait és előredőlt kissé.

-Van fogalmad róla mennyire bosszantott, hogy nem kaptalak el? Utána meg csak úgy leléptél, de mindig tudtam, hogy egyszer találkozunk még.

Meggyújtottam a cigim és a képébe fújtam a füstöt.

-Befejezted a nosztalgiázást? Aznap ott reszkettem a szekrényembe. Csak annyi lett volna, hogy kinyitod.

Húztam fél mosolyra az ajkaim ami azt eredményezte, hogy rángó arccal faképnél hagyott. De jó itthon.

Pár hét múlva az egyik diáklány elvágta a kezét az ollóval és a kórházban kötöttem ki vele. Victor látta el a sebét. Persze a becsületesen meg csinálta, de lopva azért rám nézett.

-Jó újra látni cicus.

Megforgattam a szemeim.

-Köszönöm a gyors ellátást.

Kifele menet Böfivel sikerült összefutni, bólintottunk és ennyi.

1978 decembere

A posta tömve volt, de én engem nem is a levél föladás vagy csomag várás érdekelt. Míg Henry-vel vagy a többiekkel találkoztam addig Patrick-kel nem. Az egyik alkalmazott az irodájához vezetett. A szívem a  torkom dobogott ugyanúgy mint régen.

Az ablaknál állt kifele bámulva. Talán nem jó ötlet ide jönni. Talán ostobaság, de mióta itt vagyok. Akárhányszor a suli hátsó bejáratát használom szinte látom magunkat. Az a csók a szívemet is megérintette. Nem számított kivel voltam. A Patrick-ből fakadó ösztönös, állatiasságra vágytam.

Lenyeltem a gombócot és megkopogtattam az ajtófélfát. Unottan nézett míg nem tudatosult benne, hogy én vagyok az.

-Boldog karácsonyt, Patrick.

Mondtam egy apró mosollyal, de nem válaszolt. Megkerülte az asztalát, behúzott az ajtót kulcsra zárta és neki nyomott az ajtónak. Bem vártam meg, hogy mi lesz. Az ingébe kapaszkodva húztam le. Nem tiltakozott, a blúzom kirántotta a szoknyámból és a kezei már a derekamra simultak. Szinte égette a bőröm. 20 éven át gondoltam rá milyen lenne vele. A kanapéra döntött és tovább csókolt.

Lassan megszabadultunk a ruháinktól, és felfedeztünk egymást. A  karom simogatta ha az ujjai nem is a gyűrűi most is hidegek voltak. Megfogtam a kezét és felnéztem a szemeibe. A mosolya sem változott, de elég komoly lett.

-Nem vagy férjnél ugye?

Megráztam a fejem és közelebb csúsztam hozzá.

-Neked sincs nejed. Csodálom, hogy volt olyan hülye aki a nagy barátaidhoz hozzáment.

Elnevette magát és szorosan átölelt.

-Sokat gondoltam rád Laura. Az a csók, vagy ez a szex. Semmihez sem fogható.

Elpirultam, 32 évesen elpirulok egy szimpla bóktól.

-Van fogalmad róla milyen érzés volt nap mint nap használni a suli tetves hátsó bejáratát anélkül, hogy ne juss eszembe.

Megcsókolt és magára húzott.

-Laura mi jók vagyunk együtt, nem kell túlgondolni.

Lehajoltam egy újabb csókért, majd újra összeforrtunk egy táncra.

Pár hónap után meguntuk az ingázást és összepakoltunk. Ezzel együtt nyíltan vállaltunk mindent. Így lett Laura Kean, Laura Hockstetter.