Mikor végre az utolsó órának is vége lett, rögtön a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem a suli elé, Hermész és Tessa már ott álltak egymással szemben.

-Na, itt vagyok. Mehetünk?

-Igen.- mondta a barátnőm, mire Hermész is bólintott.Így hát haza felé vettük az irányt.

-Jólvan. Nem bírom tovább. Mondd el az igazat.-fogyott el a barátnőm türelme, mire Hermész felé fordult, majd a hajába túrva megszólalt.

-Jólvan. Akkor kezdem a legelején. Mióta megérkeztem ide, rengeteg időm volt gondolkodni. Így rájöttem pár dologra. Arra, hogy felszálltam a New York felé tartó gépre, nem emlékszem. Csak arra, hogy a gépen felkeltem, majd szépen lassan eszembe jutottak dolgok. Mint mondjuk, hogy miért ülök egy repülőn. Aztán, amikor megérkeztem a suliba, a titkárságon lévő tollat csak úgy elloptam, mert valami késztetést éreztem, hogy ezt tegyem. Majd szépen sorba loptam el a többi dolgot is az iskolából. Nagy részükre nem is emlékszem, hogy miért és mikor tettem. Csak arra, hogy meglátom azokat a dolgokat a kezemben, és bepánikolva a szekrényembe teszem őket. És mivel azt kértétek tőlem, hogy mindent mondjak el, ezért a kevésbé lényeges dolgokat is elmondom. Bevallom, nagy segítség lenne, ha tudnátok nekem segíteni.-mesélte el a történet felét. Időközben leültünk egy padra, hogy kényelmesen el tudja mondani a történetét. Viszont arra rájöttem idő közben, hogy semmi rosszat nem csinált. Vagy legalábbis nem direkt.

- Rendben. Halljuk! Majd utána meglátjuk, hogy tudunk-e neked segíteni.-mondtam kicsit nyersebben, mint terveztem.

- Na, szóval. Sokkal gyorsabb vagyok, mint ti azt gondolnátok. Aztán meg, nem kell tanulnom. Olyan mintha, már egyszer megtanultam volna ezeket a dolgokat. Harmadszor pedig, emlékezet kieséseim vannak. Nem emlékszem a családomra, csak azt tudom, hogy hatalmas a családfám, és otthon mindig nagy a zűrzavar, mert sokat veszekednek. A barátaimra sem emlékszem, meg úgy az egész görögországi életemre sem.-fejezte be, miközben az arcát a tenyerébe temette.

-Hűha...erre nem számítottam.-vallotta be Tessa.

-Most biztos őrültnek hisztek.-nézett ránk a fiú meggyötört arccal.

-Tudom, hogy az egész nagyon fura, és nem is tudom, hogy miért, de én hiszek neked.-mondtam hírtelen. –Menjünk haza, és kezdjünk el gondolkodni a történteken.-javasoltam, majd felhúztam a padról Hermészt, majd Tessát.

-Ha nincs ellenetekre, én most hazamegyek, és alszok a történtekre egyet.-szólalt meg a barátnőm, majd elköszönt tőlünk és hazaindult. Így hát mi is követtük a példáját. Pár perc múlva, már az ágyamon ültünk és gondolkodtunk, amikor megakadt valamin a szemem. Egy kis ékszeres dobozka volt az.

-Hát ez meg mi?-kérdeztem magamtól, majd Hermész felé fordulva, kérdőn néztem rá.

-Ne nézz így. Nem én voltam. Még sosem láttam ezt a dobozt. De szerintem nyisd ki.-ajánlotta. Így is tettem, és felnyitottam a dobozt. Egy kis papír hullott az ágyamra. Hermész gyorsabb volt nálam, így gyorsan átfutotta a sorokat, aztán hangosan felolvasta.

„Ennek később még nagy hasznát fogjátok venni."-M

-Minek. Egy karkötőnek?-kérdeztem csodálkozva, miközben a dobozt letettem kettőnk közé, majd alaposabban megnéztem magamnak az ékszert. Egy sima ezüst karkötő, mellette tizenegy medállal. A tizenkettedik a karkötőn volt rajta. Jobban megnéztem a medálokat, majd felismertem rajtuk a görög ábc első tizenkét betűjét.

-Én ezt nem értem. Hogy tudnánk hasznát venni egy karkötőnek. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy ki az az M.-mondtam értetlenkedve. Majd hírtelen a karkötőn lévő medál világítani kezdett, majd átalakult egy bottá, amin kettő kígyó tekeredett fel. Rögtön felismertem a jelet.

- Hé Nora!-lóbálta meg az előttem ülő fiú a kezét a szemem előtt.

- Igen?-kaptam észbe.

-Felismered ezt a jelet?

- Álmomból kelve is. Ez Hermész a hírnökök és a tolvajlás istenének a jele.-mondtam ki, mire egy nagyon erős villanás tört fel a medálból, egyenesen Hermész felé. Az egész csak két másodpercig tartott, de az előttem ülő fiú a fejéhez kapott.

- Hermész. Minden rendben?

- Nora?-nézett fel rám teljesen összezavarodva. –Azt hiszem már mindenre emlékszem.

- Mi? Akkor mondj, el mindent kérlek.-kértem, mire Hermész elkezdte mondani a történetét. Azzal kezdte az egészet, hogy ő tényleg Hermész a tolvajok és a hírnökök istene. Majd azzal folytatta, hogy az Olimposzon nagy pusztítás történt, amikor a tizenkét olimposzi isten mind egyhelyen volt. Aztán csak, bumm, és minden és mindenki eltűnt. Majd mondott olyat is, hogy az M a moirákat takarja, és küldtek az előbbi villanással egy üzenetet, amit akkor találtak a tanácsteremben, mikor ők eltűntek.

-Na, álljunk csak meg egy percre. Azt akarod nekem mondani, hogy a görög istenek tényleg léteznek és most szétszóródtak a földön. Ráadásul, egy itt ül a szobámban velem szemben? Na neem. Ezt nem veszem be.-ráztam a fejemet.

- De Nora. Muszáj elhinned. Vészesen fogy az időnk, és szerintem te vagy az egyetlen, aki segíthet megtalálni a többieket. Ha az istenek nem kerülnek elő időben, és nem térnek vissza az Olimposzra, akkor a világ a megsemmisülés szélére sodródhat. Tudod, hogy mi történt, az első két világháborúban. Ugye? Na, akkor is csak egy hajszál választotta el a világot a megsemmisüléstől, és csakis azért, mert mi istenek nem voltunk hajlandóak visszamenni az Olimposzra.-hadarta el nekem a tényeket idegesen.

-Na jólvan. Hol van a kandikamera? Én ezt nem veszem be.-ráztam meg ismét a fejemet, miközben kamerák után kutattam a szobámban. Aztán hírtelen Hermész felém nyúlt, majd megragadta a karomat. Ekkor olyan képek villantak fel a szemem előtt, amiket Hermész mondott. Meg valószínűleg a jövő is köztük volt. Ennyi kellett, és ilyedtemben a szoba másik sarkába ugrottam.

- Ez...ez lehetetlen. Természetesen mindig is hittem a görög mitológiában, de ez...-csóváltam meg a fejem idegesen. –Még ha segíteni is tudnék, nem hinném, hogy sikerülne összeszednünk az isteneket, mert hiszen a világ óriási, én meg csak tizenhét éves vagyok. Nem utazhatom körbe a világot.

-Nem is kell. Van egy olyan érzésem, hogy mindenki itt van New Yorkban. Csak meg kell őket találni. Ebben lesz segítségedre ez a karkötő. Az én szimbólumom már rajta van. Tedd fel a többi medált is, és ha valamelyik isten a közelben van, az egyik medál át fog változni annak az istennek a szimbólumává.-magyarázta, miközben egyre közelebb jött hozzám. –Nora. Kérlek. Segítened kell nekem. Te vagy az egyetlen, aki segíthet.-vette könyörgőre a figurát, miközben megállt előttem.

- Nem is tudom. Ez annyira lehetetlen helyzet. Biztos vagy te abban, hogy én segíteni tudok neked?-kérdeztem félig beadva a derekam.

-Teljesen. Különben a moirák nem neked küldték volna a karkötőt.-mondta teljesen komoly arccal.

-Rendben.-adtam be teljesen a derekam. –Akkor kezdjünk el kutakodni. –mondtam, majd abból a lendületből az íróasztalom előtti székbe huppantam, majd felnyitottam a gépem.

- Most mit fogsz csinálni?-kérdezte Hermész összeráncolt szemöldökkel.

- Különös jelenségeket keresek New Yorkban.-mondtam, majd rákattintottam a hírekre. Egész délután és este ilyen jelenségek után kutattunk, de csak annyit találtunk, hogy az állatkerti kígyók valamilyen módon kiszabadultak, és ellepték az ajándékboltokat. Így este tizenegykor úgy döntöttünk, hogy ideje lenne elmenni, aludni, mert holnap suli, és egyikünk sem akart kómás fejjel tanulni. Bár mondjuk, az isteneknek kell aludniuk? Vagy tudnak egyáltalán kómás fejjel ébredni? Mindegy is. Majd holnap megkérdezem.

Másnap reggel a konyhában Hermész és anya beszélgettek, így feltűnés nélkül töltöttem magamnak egy bögre kávét és szedtem magamnak egy adag tojásrántottát is.

-Áh, Nora. Jóreggelt.-köszönt anya, majd Hermész szólalt meg mögötte.

-Anyukád arra gondolt, hogy suli után megmutathatnád a várost. Mert igaz, hogy lassan három hete vagyok itt, a belvárosban még nem voltam.

- Rendben.-mondtam, majd befejeztem a reggelim, és felmentem átöltözni. Pár perc múlva dudáltak, én pedig lerohantam a lépcsőn, elköszöntem anyától, majd bepattantam Tessa mellé a kocsiba.

-Szia. Hogy telt az estéd?-kérdezte a barátnőm. Én meg gondolkodás nélkül elmeséltem neki mindent a tegnap történtekről. A végén, mint egy bizonyításképpen felmutattam a karkötőmet, rajta a tizenkét medállal.

- Jesszusom. Ezt nem mondod komolyan! Egy istennel laksz együtt?-kérdezte, majd sokáig csak nézett maga elé. –Ha nem te mondanád, biztos, hogy őrültnek néznélek. Na és most mit fogsz csinálni?-kérdezte immár felém fordulva, ugyanis megérkeztünk a sulihoz, és Tessa már leparkolt.

-Úgy tűnik, hogy segítenem kell neki. És bevallom őszintén, hülye lennék nem így tenni.-mondtam mosolyogva, majd kiszálltam a kocsiból. A barátnőm is követte a példámat, majd együtt indultunk a suli felé.

-Hé, Nora! Várjatok meg.-kiáltott utánunk valaki. Én meg olyan hírtelen álltam, meg, hogy a felénk futó fiú szinte belém szaladt, konkrétan fellökve engem. Már összeszorított szemmel vártam a hírtelen becsapódást, de az csak nem jött el. Óvatosan kinyitottam a szemem, és Hermészt pillantottam meg, miközben a derekamat fogja, hogy el ne essek.

-Jólvagy?-kérdezte aggódó arccal.

-Persze, köszi.-mondtam zavartan, majd kihámoztam magam Hermész karjai közül, és megindultam a suli felé. A terembe érve Tessával beültünk a helyünkre, majd elkezdtem előpakolni a töri cuccom, mikor Mason lépett elém.

-Helló.-köszönt értelmesen.

-Szia. Segíthetek valamiben?-kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Tulajdonképpen, igen. A töri tanár múlt órán megkért, hogy keressek valakit, aki tud engem korepetálni, a mostani tananyagból. És én rád gondoltam, mert az ókor neked mindig is olyan nagyon jól ment.-mondta, majd egy félmosolyra húzta a száját.

-Öhm...jólvan.-mondtam zavartan, mivel Mason a szakítás óta, szinte tudomást sem vett rólam. –Mikor érnél rá?-kérdeztem.

-Most délután?

-Sajnos Norának nem jó.-szólt közbe Hermész. Így felfedve azt, hogy hallgatózott.

-Miért is nem?-kérdezte Mason felvont szemöldökkel.

-Mert most délután Nora körbe vezet a belvárosban.-közölte a mögöttem ülő fiú higgadtan.

-Rendben. Akkor, holnap délután?-kérdezte ezt most már tőlem.

-Az jó lesz.-mondtam, majd folytattam az órára való előkészülést.

Délután Hermésszel hazavittük a cuccainkat, majd felszálltunk a legközelebbi buszra, ami bevisz minket a belvárosba. Az út csupán húsz perc volt, viszont a mellettem ülő fiú vagy hatszor a tudtomra adta, hogy utál járművekben utazni. Az utolsónál, már közöltem vele, ha még egyszer megszólal, lehajítom a buszról. Ezután a gyötrelmes út után végre leszálltunk a buszról.

- Nem értelek. Egyedül is eljöhettél volna, vagy a suliban megkérsz valakit. Miért nekem kell körbe vezetnelek a városban?

- Mert így lehet, hogy találunk valakit, az eltűntek közül, én meg vigyázhatok rád, hogy ne essen semmi bajod.-mondta. –Ráadásul, már ismerem a várost. Sokszor kellett ide jönnöm.-tette hozzá. Bennem pedig ekkor ment fel a pumpa.

-Tehát a suli előtt is csak azért kaptál el, mert nem akartad, hogy az „istenkereső lokátorod" ne sérüljön meg?!

-Én nem pontosan így mondanám...-kezdett el magyarázkodni, én meg fogtam magam, és faképnél hagytam. Úgyis jól ismeri a várost. Eltévedni nem fog.

-Hermész szemszöge-

-Na, ezt jól megcsináltam.-gondoltam magamban, majd Nora után indultam volna, ha nem tűnik el a tömegben. Hihetetlen ez a város. Annyian mászkálnak itt, mint egy hangyabolyban. Ezért sem szerettem soha ebbe a városba járni. Furcsa fordulat ez a sorstól, hogy pont ide kerültem, ahol a legjobban utálok lenni. Mindegy is. Meg kell őt találnom, mielőtt valami baja esik. Nem láthatja, azt, amit én. Rengeteg szörny mászkál errefelé, és nekem köszönhetően csak még többen fognak jönni. Olyan vagyok, mint egy szörny mágnes. Ami a legjobb az egészben, hogy fogalmam sincs, hogy merre mehetett, vagy, hogy min sértődött meg. Jó. Lehet, hogy azt tudom. De inkább higgye azt, hogy azért kaptam el, hogy az istenkeresőnek ne essen baja, mint, hogy azért kaptam el, hogy neki ne essen semmi baja.

Lassan két óra keringés után, már feladtam az egészet. Nora, biztos, már otthon van, és tanul.-gondoltam, majd elindultam gyalog. Még egyszer biztos nem fogok felszállni egy vastákolmányra. Így elindultam hazafelé. Egyszer csak egy halk káromkodásra leszek figyelmes, az egyik zsákutcából. Óvatosan közelebb megyek, és észreveszek egy barna hajzuhatagot. A földet bámulta, ahol gyümölcsök voltak szétpotyogva. Majd újra el káromkodta magát. Most már felismertem a hangját.

-Nora! Hál, istennek megvagy. Kérlek hadd magyarázzam meg, amit a múltkor mond...-de nem tudtam végig mondani, mert hírtelen felkapta a fejét, és így jobban láthattam az arcát. Nem Nora volt az. Hanem egy Empúsza.

-Te nem Nora vagy.-jelentettem ki ezt az egyértelmű tényt.

-Bizony, hogy nem.-sziszegte. -És nem is fogod egyhamar megtalálni őt.

- Áruld el, hogy hol van.

-Hogy újra elnyomjatok minket? Ez a lány kell nektek. Így biztos, hogy nem kapjátok őt vissza.-nevetett fel. Erre olyan gyorsan elé léptem, hogy szabad szemmel követni sem lehetett.

- Utoljára kérdezem. Hol van a lány?-kérdeztem dühösen.

-Csak a holttestemen keresztül istenecske.-nevetett fel gonoszan az Empúsza. Így nem hagyhattam neki más választást. Hírtelen elkaptam a lény nyakát és el kezdtem azt ropogtatni.

-Most már hajlandó vagy elárulni, hogy hol van?-kérdeztem, miközben a szemeim szikrákat szórtak dühömben.

-A ház melletti raktárban.-válaszolt fuldokolva. Erre én előkaptam a semmiből a botomat, és leszúrtam vele a szörnyet. Az meg aranyporrá vált, a szél meg szétfújta azt. Én meg villámgyorsan a raktár felé vettem az irányt. Ahogy közeledtem, hangos kiabálás szűrődött ki az ajtó alatt.

-Engedj, már el, te nagyra nőtt bika. Én nem vagyok egy szárítható húsdarab. Hogy mondjam, hogy felfogd végre? Engedj már el!- ezen egy kicsit elmosolyodtam, majd besuhantam, hogy eloldozzam Norát. Pár perc múlva, már újra kint is voltunk az épület előtt.

- Te jó ég. Ezt még egyszer nehogy meg merd csinálni, mert az öledbe hányok.-jelentette ki az előttem álló lány, miközben a szája elé tette a kezét.

-Mondtam, hogy gyors vagyok.-mondtam egy elfolytott mosoly kíséretében.

- Most már el is hiszem. De válaszokat akarok.-jelentette ki, amit bevallok, már vártam is.

- Az, aki bent vigyázott rád egy Minotaurusz volt. Nem túl okos, de ilyen feladatokra kiváló.-mondtam.

-Erre én is rájöttem, zsenikém.-mondta szemforgatás közben. –De mit akart tőlem?

-Én olyan vagyok, mint egy szörnymágnes. Így a szörnyek nagyon hamar rám találnak. Az aki elrabolt, azt akarta, hogy ne tudj nekünk segíteni, így a világ könnyen elpusztulhat. Valószínűleg az tette, aki minket ide küldött, és elvette az emlékeinket.-magyaráztam neki.

-De akkor a többi isten is veszélyben van?-kérdezte hírtelen. –Hiszen ha úgy vonzzák a szörnyeket, mint te, akkor könnyen bajuk eshet.-magyarázta el az elméletét az értetlen arcomat látva. Hihetetlen ez a lány. Ahelyett, hogy azon aggódna, hogy akár meg is ölhetik, miattam, ő a többiek épségéért aggódik.

-Nem, nincsenek. Csak akkor lesznek veszélyben, ha újra öntudatra ébrednek. De igazából, akkor sem valószínű, hogy bajuk esik, hiszen istenek. Na meg van egy csomó szuper erejük. Az apám még villámokat is tud hajigálni.-mondtam mosolyogva.

-Ja. Akkor rendben. Viszont most már menjünk haza. Kész örökkévalóság lesz a bikaszagot kimosni a hajamból.

-Nora szemszöge-

Az ezt követő két hét nyugisan telt. Semmi istenkeresés, vagy felbukkanás, vagy elrablás nem történt. Lassan olyanná váltak a mindennapjaim, mint amilyenek Hermész előtt voltak. Mason az elrablásom utáni napon átjött hozzánk, hogy korrepetáljam. Úgy viselkedtünk egymással, mintha semmi sem történt volna kettőnk között. Majd szépen lassan a suliban is kedvesebbek lettünk egymással. Egyszóval, minden szuperül alakult.

Viszont ma szombat délután lévén úgy döntöttem, hogy otthon fogok tanulni. Na, igen. Ez volt a tervem egészen addig, amíg Tessa be nem állított hozzánk.

-Öltözz fel gyorsan, mert bulizni megyünk.-jelentette ki izgatottan a barátnőm.

-Tess, muszáj?-kérdeztem meggyötört arccal.

-Igen. Lassan fél hónapja kis sem tetted a lábad a házból. Gyere. Meglátod, jó lesz.-mondta kedvesen, miközben az emelet felé húzott.

-Jólvan.-adtam be végül a derekam. A szobámba érve a barátnőm, szinte megtámadta a szekrényemet, hogy találjon nekem valami „rendes göncöt" amit fel tudok venni.

-Amúgy hova is szeretnél magaddal rángatni?-kérdeztem.

-Nemrég nyílt a közelben egy új szórakozóhely.-mondta, miközben a szekrényem legaljáról előhúzott egy sötétkék ruhát.

-Ezt vedd fel.-nyomta a kezembe, majd belökött a fürdőszobába. Pár perc múlva, már a barátnőm mellett álltam és a tükörben bámultam magam. A ruha térd felettig ért, felül szűk, alul pedig fokozatosan kiszélesedett, ráadásul a csípőmnél egy arany öv díszelgett. Tessa, pedig keresett nekem egy arany láncot, és pár karkötőt, hogy még díszesebb legyen a megjelenésem, majd gyorsan feltettem magamnak egy kis sminket, belebújtam egy fekete magassarkúba, majd indulásra készen is álltam. Az út a szórakozóhelyig nem volt olyan hosszú az út. Akaratlanul is Hermész jutott az eszembe, hogy vajon hányszor szólt volna, hogy ő utál járműben utazni. De ezt a gondolatot, gyorsan elhessegettem. Azóta az ominózus elrablásom óta, nem nagyon szóltunk egymáshoz. Sőtt. Sokszor szó nélkül megyünk el egymás mellett, mintha nem is ismernénk egymást. A gondolataimból Tessa hangja szakított ki, hogy megérkeztünk.