"Olyan közel volt hozzám. Annyira közel. Egy hirtelen és egyben meggondolatlan mozdulattal megöleltem.
-Astrid...én sajnálom."

Nagyon meglepődött, de nem ölelt vissza.
A szavaim is furcsán lehettek számára hiszen a "sajnálom" szó nem igazán illik a szóhasználatomba. Egy kis habozás után szenvedélyesen átölelt. Látszólag békésnek találta ezt a helyzetet.
-Sajnálom kedvesem... Most akár mindent megtennék, hogy visszafordítsam az időt. De nem lehet. Ez már a múlt árnyékában ragadt örökre.
(Khm Loki...ajánlom figyelmedbe Dr. Strange időkavicsát😂-bocsi ezt muszáj volt) Nem szólalt meg, csak belém kapaszkodott mintha rajtam múlt volna az élete.- Tehetek valamit, hogy ne verd le rajtam mindezt?-szerény mosollyal figyeltem az arckifejezését.
-Csak egy kicsit...dugulj el kérlek.-a sírás után végre egy apró mosoly húzódott az arcán. A karjaimban feküdt az árva lélek. Nem szólt semmit csak élvezte ismét a levegő friss nedves illatát. Lehunyta szemeit is. Ez idő alatt egy szót sem szóltam. Néha megcsodáltam őt, ahogy ártatlanul pihen. Amilyen szép és nyugodt, olyan álnok és hirtelenharagú tud lenni. Még soha nem éreztem ilyet. Annyira felemelő érzés volt egy ilyen teremtményt tartani a karjaimban. Azt hiszem közben el is aludt. Belenéztem a fejébe egy kicsit, de az nem volt a legkellemesebb álom. Egy mezőn volt, ahol virágok vették körül. Aztán minden megváltozott. A hely harcmezővé érett, tele holttestekkel. Azt érezte ez az ő hibája. Úgy szenvedett. Már az öngyilkosság szélén állt. Egy gondolat bántotta őt: " Ha meghaltatok, nekem is meg kell!" Már magába akarta szúrni a tőrt, de nem hagytam. Mágia segítségével egy másik helyszínre tereltem a gondolatait. Én is ott voltam.
-Loki!-felém futott meggyötört arcával. Megölelt szorosan és súgott valamit.
-Meghaltak...mindenki meghalt Loki. Ez mind az én hibám.
-Nem a te hibád Asztrid. Meg kellett történnie. Csak ez az egyetlen megoldás volt.
-Annyira örülök, hogy itt vagy!
-Mennem kell kedvesem nem maradhatok tovább.- elindultam az egyik irányba.
-Ne ragadta meg a csuklómat és visszahúzott.-Maradj még! Csak te vagy nekem.
Minden elsötétült. Kiléptem a fejéből. A rengeteg fény kis ideig megvakított, de aztán mindent jól láttam. Azt a gyönyörű arcot.

A karkötő a karján már nem vörösen izzott, hanem szürke volt. A bánat a félelem és az elhagyatottság színe lehetett. Egy csettintéssel hamar felébresztettem. Lihegve nézett körbe a parkban, majd rám nézett ijedten. Egy kis megnyugvás után a nyakamba ugrott.
-Ne merj soha meghalni hallod?
Éreztem ahogy a szíve hevesen ver.
A lány illata olyan volt, akár egy rózsakerté. Mi történik velem? Miért érzek bizsergést, mikor ezt az illatot megérzem?
-Jó reggelt Csipkerózsika!- rámosolyogtam. Szótlanul arrébb ült a padon és gondolkozott. A karkötőt nézegette közben. Az ékszer most halvány rózsaszínűre váltott.
-Loki te tudod mi ez?
-Igen az Őrzők karkötője. Ez vezetett engem hozzád.
-És miért változik a színe?
-Miért az érzelmeidet vetíti ki színek formájában.
És most ez milyen érzelmet jelent?
-Azt hiszem...

Nah gombóckáim nem sokára ott tartok, ahol tartottam...és még egyszer dögöljön meg a Wattpad, mert eltűntek a könyveim (ez még a régi depim nyugi) szép napot!❤️