Angel szemszöge

Mit mondjak, Wright edző naagyon nem örült annak, hogy terhes vagyok. Az igazolást is morogva vette el.

Három hét telt el. Hermésznek rengeteg dolga akadt: Éjjel-nappal dolgozott, az alvásra is alig maradt ideje, így nem tudtunk beszélni.

Alice nagyon örült, mikor megtudta, hogy igaza volt. Kérdezte, ki az apa. Nem árultam el.

A hasam egyre kerekebb, egyre nagyobb lett. Az ikreim szépen növekedtek. Kétszer voltam azóta kontrollon. Minden rendben zajlik.

Az orvos rengetegszer kérdezte már, mikor ott voltam, hogy ki az apa. Még egy apasági teszt elvégeztetését is felajánlotta, de elutasítottam. Nem akartam balhét.

A gyerekeket akartam. Így utólag. Habár párszor megfordult a fejemben az abortusz lehetősége is. De, aztán eszembe jutott, hogy a félvér magzatokat nem lehet elvetetni. Lehetetlen dolog.

Ezért szépen tűrtem mindent. Jót és rosszat egyaránt. A fájdalmat, ami néhanapján a hasamba nyilallt, avagy a szelíd rugdosódást.

A gyerekek most húsz hetesek. Ha jól számolok, nagyjából még tíz-tizenöt hét, és megszületnek.

****

- Na végre! Azt hittem, a kontrollnak már sohasem lesz vége - sóhajtottam, miközben ledőltem az ágyamra.

Az orvos már megint papolt nekem egy csomót arról, hogy milyen jó lenne, ha tudná, ki az apjuk, így bizonyos örökletes betegségeket is kizárhatnánk, satöbbi. De én megmondtam neki olyan világosan, mint a Nap: Nem. Mondom. Meg. Hogy. Ki. Az. Apa.

- Nem könnyű Hermész gyerekeit kihordani, főleg nem titokban - suttogtam csak úgy magamnak, majd becsuktam a szemem, és azonnal elaludtam.

Nem tudom, mennyit szunyálhattam. Talán pár órát. Mindegy is. Egy hangos kopogás úgy is felébresztett.

- Igen? Ki az? - kérdeztem félálomban - Bújj be!

- Angel, én vagyok az, Alice! Tényleg igaz a pletyka?

- Mi-milyen pletyka? - egyből éber lettem. Utáltam, ha pletykáltak rólam.

- Azt hallottam, hogy a gyereked állítólag egy rabszolgától van. Igaz ez?

- Nem! - hazudtam - Egyáltalán honnan hallottál ilyet?!

- Nekem Adam mondta. Ő pedig állítólag az edzőtől hallotta.

- Te jó Athéné, hát mibe keveredtem én... - fogtam a fejem.

- Amúgy, van még egy rossz hírem is...

- Mondjad!

- Kronosz fülébe is eljutott a hír. És most látni akar a színe előtt.

- De jó... - morogtam. Mintha nem lenne már elég gondom.

- Megyek, elkísér-

- Nem kell - szólalt meg egy új hang az ajtóból - Kronosz külön engem kért meg, hogy Miss Campbell-t kísérjem a színe elé.

Nagy szemeket meresztve néztem a jövevényre. Egy másik rabszolga volt az, Apollón. Tudjátok jól, miknek az istene.

Kedvesen mosolygott rám, majd intett a fejével.

- Gyere!

Elindultam utána. Közben halálfélelmem volt, csak nem mutattam.

Apollón előttem ment, jócskán a gondolataiba merülve. Ő nem leplezte olyan jól az érzelmeit, mint én, ezért jól látszott az arcán a fájdalom. Nem a fizikai. Olyan arcot vágott, mintha elvesztette volna a legnagyobb értékét (és itt most nem a Napszekérre, vagy esetleg a napszemüveg gyűjteményére gondolok). Mondjuk, a legjobb barátját.

Jól ismertem ezt az arckifejezést. Hat éven keresztül mindennap találkoztam vele, mikor a tükörbe néztem.

- Hé, minden rendben? - kopogtattam meg a vállát - Letört vagy, mint a bili füle.

- Mi? Öhhm... Aha, megvagyok - ekkor értünk az Olimposziak volt trónterme elé - Megvárjalak, vagy megleszel egyedül?

- Menj nyugodtan. Megoldom.

Feszülten kopogtam, és léptem be a terembe. Kronosz már ott ült Zeusz volt trónján, és engem nézett, de a legfőbb ,,érdekessége" a hasam volt.

- Áh, Miss Angel Campbell, a második legjobb bérgyilkosom! - köszöntött - Nem fogok kertelni, egyből a lényegre térek: Azt hallottam az egyik társadtól, egy bizonyos Adam -től, hogy terhes vagy. Ezen nem is lepődtem meg. Azon viszont annál inkább, mikor azt is hozzátette, hogy az apja az egyik isten-rabszolga, az unokám, Hermész. Most mondd meg hát nekem... Igaz-e, amit mondott?

Nyeltem egyet. Hát itt vége. Talán mindennek. De azért, próbálom még egy kicsit húzni az időt.

Időt. Haha, jó vicc. Csinálhatnám úgy is, hogy fülön ragadom Kronoszt, és húzom magam után. De nem vagyok hülye (én viszont annál inkább🙃😂 - a szerk.). Ezért a normális, köznapi értelmében fogom inkább tenni.

- Hahaha! Tudja, uram, nagyon jó a humora - nevettem - De, komolyra fordítva a szót, amit Adam mondott, téves volt.

- Tényleg? - csapott le egyből Kronosz - Akkor kitől vannak a gyerekek?

- Nem tudom. Nemi erőszak történt - hazudtam.

- Ooh, nagyon sajnálom... Miért tartod meg a gyerekeket? Egy rossz emlék eredményeit?

- Mert mindenkinek lehetősége van az életre - tettem a kezem a hasamra.

Kronosz elhallgatott, csöndben gondolkodott. Majd bedobta az utolsó ,,kártyáját" is:

- Akkor miért hallotta Adam azt, hogy Hermész az apa, mikor meg akart téged látogatni a szálláson?

Leblokkoltam. Az a hülye Adam... Vele majd még később számolok. Mondjuk, meggyilkolom. Vagy nem tudom.

- Hát... öhmn... Adam valószínűleg valamit félre hallott. Csak magamat tudom ismételni - válaszoltam végül.

- Kedves Miss Campbell. Mind a ketten tudjuk, hogy maga hazudik - dőlt előre Kronosz - A gyermekek Hermesztől vannak. Mivel félvérek, nem lehet őket elvetetni. Viszont, miután megszülettek, teljesen védtelenek. Tehát, a terv a következő: Szépen kihordja a gyerekeket, és miután megszülettek, kivégezzük őket. Maga, és a ,,szerelme" pedig mennek a börtönbe. Most elmehet.

Remegő lábakkal felálltam, és elindultam az ajtó felé. Szememet ellepték a könnyek. A gyermekeim meg fognak halni...

Az ajtót nyitottam már, mikor Kronosz meg utánam szólt.

- Egy pillanatra még álljon meg! Ha megpróbál megszökni, akkor... Alice és Adam issza meg a levét. Vagy Hermész. Szóval, ilyesmivel ne is probálkozzon! Most már tényleg nincs több szavam magához.

Gyorsan kisétáltam a teremből. Odakint nekidőltem az egyik oszlopnak, az arcom a kezembe temettem, és hagytam, hogy jobban eleredjenek a könnyeim.

A... Fiam... És... A... Lányom... Nagyjából... Tíz... Vagy... Tizenöt... Hét... Múlva... MEG... FOG... HALNI!!!

Valaki megragadta a kezem, és az egyik félreeső folyosóra húzott. Kinyitottam a szemem, és Hermésszel találtam szemben magamat. Úgy tűnik, végzett a dolgaival, de mégsem ment aludni. Erről a szeme alatti karikák rengeteget árulkodtak.

- Angel, mi... Mi történt? Miért sírsz? - nézett rám aggódva.

Sírás folytogatott, miközben mindent elmondtam neki. El-elszoruló torkom miatt akadozva ment a beszéd.

- É-és amint megszülettek a gyerekek, ki fogják őket végezni, minket meg börtönbe küldenek! És, ha megpróbálok megszökni, akkor Alice, Adam, vagy akár te kerülhettek óriási bajba!

Kicsit hallgattunk mind a ketten. Hermész gondolkodó arcot vágott, míg én elfolytottan zokogtam.

- Nyugodj meg. Van egy ötletem, és azzal csak mindenki jól jár - erre felkaptam a fejem. Talán mégiscsak van remény? - Meg fogunk szökni. Ma éjjel. De előbb figyelmeztetjük Alice-et, és Adam-et, hogy biztos ne történjen baj.

- Adam-et. Ne. Hadd rohadjon meg a börtönben. Ő árult el. Őt nem kell - szorult ökölbe a kezem.

- Rendben - csókolt meg - Éjszaka találkozunk, Angyalom.