Angel szemszöge

Kitalálni a Central Parkból könnyű volt. Hermész volt lakását megkeresni viszont már annál nehezebb.

Egyből indultam volna már az Olimposzra, de előbb újra birtokba kellett vennem a fegyveremet. Amit az egyik háztömb lakásában hagytam az egyik konyhában. A félvér élet első, és legfontosabb szabálya: Fegyver nélkül ne csatangolj a világban!

A Bunker ajtaján kilépve élesen beszívtam a levegőt, majd Hermész levelét (amit az ébredésem óta egy pillanatra sem tettem le a kezemből) a mellkasomnak szorítottam. Közben arra gondoltam, hogy mi lesz... Ha. Igen. Konkrétan elképzeltem szituációkat. De ebbe most nem megyek bele bővebben.

Két-három órát vándorolhattam, keresgélhettem, mire végre ráakadtam arra a helyre, ahol eddig Hermész élt.

Kicsit nehezen fogadták el a tényt a lépcsőházban lakók, hogy az éjszaka közepén ott trappolok a folyosón, de kénytelenek voltak. Siettem.

A harmadik emelet hármas lakása volt Hermészé. Mikor odaértem, megpróbáltam lenyomni a kilincset. Hát persze, hogy zárva volt.

Jobb ötlet híján felsóhajtottam, majd erőteljesen nekimentem az ajtónak. Az egyből kidőlt a helyéről. Ezzel egy időben egy hálónges bácsika rontott ki a kettes lakásból, és...

- Te meg mit keresel itt, kisanyám?! Tudod mit! Nem is érdekel. Azt viszont tudnod kell, hogy te egy sípszó és még egy sípszó na meg persze egy naagyon hosszú sípszó vagy, meg a jó édes drága anyukád is. Szóval, sípszó. Hagyj aludni.

Pislogva álltam ott. Ha nem én, és az anyám, Athéné lennénk a káromkodások alanyai, akkor talán még jót is nevettem volna a dolgon.

Mukkanni sem mertem, csak egy gyors, egyetértő bólintást engedtem meg magamnak.

- Na azért.

A bácsika indult volna vissza, de... Félúton egy hófehér görénnyé változott. Az átváltozás mellett Athéné hangja is megszólalt:

- Átok rád, hitetlen!

,,Köszi, anya, ezért jövök eggyel. Vagy lehet, többel is..." gondoltam hálásan, majd beléptem Hermész egykori lakásának ajtaján (vagyis annak helyén).

Tudtam, hogy a konyhában kell keresnem. Ezért egyből oda indultam.

A konyha romokban állt. A törmelékek mellett ott feküdt az a serpenyő, amivel Hermésznek majdnem sikerült kiütnie a ,,Napocskát" , illetve... A tőröm! Megkönnyebbülten vettem újra magamhoz.

****

Nagyjából harmincöt perc múlva már az Empire State Building előtt álltam, lélekben felkészülve az akcióra.

A tervemet többször is átismételtem magamban: az Olimposzi börtöntől legtávolabb eső ponton zűrzavart okozok, majd kiszabadítom anyámat, Árészt, Hermészt, Démétért és Dionüszoszt.

Nagy levegőt vettem, majd óvatosan beléptem a főkapun. Lélegzetemet visszatartva, osonva araszoltam a recepciós felé. Nem láthat meg. Lehet, hogy vele is csinált valamit Kronosz.

Az volt a mázlim, hogy éppen szunyált, ezért, el tudtam lopni egy kártyát, ami a lifthez kellett. Megnyomtam a hívógombot, mire egyből kinyílott az ajtaja.

Beszálltam, majd a kártyát végighúztam a megfelelő helyen, mire előtűnt egy vörös kör, rajta a 600-as szám.

Megnyomtam. Az ajtók becsukódtak, és kezdetét vette a kínszenvedés. Más szóval: A liftzene hallgatása.

Most éppen Apollón haikui voltak az aktuális slágerek. A fülemet befogva arra gondoltam, hogyha már egy ideje Kronosz az úr, azért a lift zenéjét igazán megváltoztathatta volna.

Végre a 600. emeleten voltam. Miután a lift vidáman csilingelt, hogy megérkeztem (essen a Tartaroszba ezért), a falhoz lapulva léptem ki a kinyíló ajtón. Szerencsére Senki sem vett észre, mert nem volt ott (vagy mégis, Odüsszeusz??) még ő sem, nemhogy valaki más is.

A vicc kedvéért hoztam magammal egy fekete símaszkot is, hogy igazi betörőnek nézzek ki. Ezt vettem fel most, és úgy mentem tovább.

Hermész házában találtam egy térképet az Olimposz alaprajzáról, arról a változatról, amit még a féltestvérem, Annabeth Chase tervezett. Ezt is tanulmányoztam, mielőtt elindultam.

Az Olimposzi börtöntől legtávolabb eső pont... A kilenc múzsa előadói színpada. Szegénykéim. Ott fogok vandálkodni.

Na jó, be kell vallanom valamit: A legtávolabbi pont a lift. De ott nem lehet. Különben hogy mennénk el?!

Egy hosszú, kihalt ösvényen szaladtam végig, majd egy hosszú, lefelé tartó lépcsősor keresztezte az utamat. Én peches,  a lendületemből nem tudtam visszavenni, így egy halk sikoly kíséretében leestem a dombról.

Az esés fájdalmas volt. A lábamra érkeztem, aminek következtében egyből el is dőltem. Mikor már a hasamon feküdtem, akkor nyilallt bele az elviselhetetlen fájdalom a bal lábszáromba és mindkét csuklómba. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne üvöltsek fel.

Zihálva vettem a levegőt. Egy-két percig ott feküdtem a földön erőt gyűjteni, majd megpróbáltam felállni. Sikerült, habár olyan érzésem volt, mintha éppen egy baltával vágnák a lábam. Sikerült azt viszont leszűrnöm, hogy a lábam tuti eltört, illetve a csuklóimmal is lehet valami gond.

A múzsák színpada nem volt már túl messze tőlem. Nagy nehezen odavánszorogtam, minden lépés fájt. A színpadnál bemásztam a súgó fülkéjébe. Végre leülhettem!

Valamilyen megmagyarázhatatlan okból szédülni kezdtem, és egy pár másodperc múlva már el is nyomott az álom.

****

Háttér nem volt. Minden vakítóan fehér. Minden üresnek tűnt. Békésnek. Már lábam és a csuklóim sem fájtak.

Egy pillanatig megijedtem. Mit akar ez jelenteni? Majd megkaptam a magyarázatot.

Par méterre tőlem megjelent egy térdelő alak. A ruhája picit szakadt volt a hasa tájékán, és a fején egy vékony sebből folyt a vér.

Felpillantott, mire nagyot dobbant a szívem. Hermész volt az. Nagy nehezen felálltam, és velem párhuzamosan ő is ezt tette. Mivel itt nem fájt semmim, akadály nélkül elkezdtem felé szaladni. Ő is ezt csinálta.

Mikor elértük egymást, szoros ölelésbe zártam. Ő ezt már nem viszonozta. Testtartásából ítélve eléggé meglepődött.

Így akartam maradni. Egy kis módosítással: Nem csak én ölelem át őt, hanem ő is engem. Abban az állapotban el tudtam volna lenni a végtelenségig.

- Öhm, szia, Angel - szólalt meg Hermész - Meg kell hogy...

- Tudom, mit akarsz kérni. Azt, hogy húzzak el az Olimposzról, amíg tehetem. De a válaszom nem. Szokásom szerint.

- Wait. Akkor már ott vagy?! - szörnyülködött Hermész - És hol?

- A múzsák színpadának súgófülkéjében. Kicsit elestem, és ott pihentem meg. De hogy aludtam el olyan gyorsan... - a meglepetésszerű felismeréstől elengedtem Hermészt - Te voltál, ugye?

- Igen. Azt hittem, meg tudlak menteni, ha még nem vagy ott. De elkéstem. Akkor... Mindegy. De azért meg kell kérjelek újra: Menj. El. És. Ne. Térj. Vissza.

- Nem. Kizárt dolog.

- Naaa, Angel, kérlek! - vágott kiskutya szemeket Hermész. Így egyszerre volt kicsit furcsa, és nagyon aranyos.

Nehezen bár, de elszakítottam a tekintetemet, majd megfordultam, és kijelentettem:

- Mennem kell. Vár még rám egy feladat.

Hermész sóhajtott egyet, majd azt mondta:

- Hát jó. De, kérlek, még maradj egy kicsit! Ha most kilépsz, álmodban már nem tudunk többet beszélni. Nekem is fogy az erőm. Ez a vonal bármelyik pillanatban megszakadhat.

- Oké, annyi még belefér.

Leültünk a nem létező talajra, és pár percnek tűnő időhosszig csak ott léteztünk.

- Oh, ne. Minden egyre jobban halványul...  Mennem kell - szólt Hermész.

- Nekem is - sóhajtottam - még káoszt kéne generálnom a múzsák színpadánál.

- Akkor biztos nem tűnsz el az Olimposzról? - kérdezte szomorúan Hermész.

- Nem én.

- Hát jó. Kéz - és lábtörést!

- Megvolt - morogtam.

- Tessék? Mit mondtál? Már alig hallak! - kiáltotta.

- Nem fontos!

Hermész újabb nagy meglepetésére megint átöleltem. De most ő is viszonozta.

- Vigyázz magadra! - kiáltott még egy utolsót, majd az álomkép eltűnt.

****

Ott ébredtem, ahol elaludtam. Tehát, elméletileg senki sem vette észre/szagolta ki, hogy itt vagyok.

Egyből talpra akartam állni, de a bal lábamba úgy belenyilalt a fájdalom, hogy mozdulni is alig bírtam.

- Na, nézzük, mi van itt...

Volt ott néhány doboz, tele színpadi kellékekkel, pár letört léc, egy-két nadrágszíj (?), és még egy csomó egyéb dolog.

Felidéztem a tábori elsősegélynyújtás órák tananyagát. A ,,Hogyan rakjunk sínbe egy törött végtagot" nevűt.

Óvatosan, nehogy megrántsamba sérült lábam/csuklóim, munkához láttam.

Mondhatom, nem volt könnyű. Két fájós csuklóval, és egy törött bal lábbal nehéz boldogulni. De végül sikerült összehoznom... A lábam. A csuklóimmal nem tudtam mit kezdeni.

Most jöhetett az akció. A táskámból előhúztam egy Köddel töltött füstbombát, amit ha aktiválok, bronzbikákat ,,idéz le", és azok szétrombolnak mindent.

A fegyvert a súgófülkében hagytam, majd amennyire a törött lábam engedte, futásnak eredtem. Az időzítőt két és fél percre állítottam be, tehát ha iparkodom, akkor annyi idő alatt oda is tudok érni a börtön bejáratához.

Sántítottam rendesen, de sikerült időn belül odaérnem a kijelölt helyre. Pont akkor hallottam meg a bomba első hangjait, mikor egy oszlop mögé elrejtőztem, hogy a börtönőrök ne vegyenek észre.

Az Olimposzon bekapcsolt a vészcsengő, mikor a bikák pusztítani kezdtek. Az összes őr, beleértve a börtön őreit is. Mikor eltűntek, halkan benyitottam az ajtón, és az első cellához siettem.

Ott volt Hermész. Nem figyelt rám, sem semmi másra, a fekete égen és az alattunk elterülő városon kívül.

A kulcsok egy távolabbi falon voltak. Lekaptam őket a helyükről, majd próbálgatni kezdtem, melyik illik a zárba. A hatodik probálkozásom sikeres volt. Kinyílott az ajtó.

Hermész még mindig nem nézett a kijáratra. Valahogy fel kellett hívnom magamra a figyelmét!

- Psszt! Hé, Hermész!

Rám nézett, de a tekintete üres volt.

- Igen? Ki az? - a hangja unott volt.

- Én vagyok az, Angel.

Hermész összehúzta a szemöldökét, majd kemény hangon megszólalt:

- Bizonyítsd!

Nem értettem, mi baja van. De ha ez kell neki, megkapja.

Odaszaladtam, már amennyire bírtam, és szorosan átöleltem.

Hermész felvont szemöldökkel bámult rám.

- Tényleg te vagy az - suttogta. A hangja most már sokkal gyengédebb volt.

- Gyere, szabadítsuk ki a többieket, és tűnjünk el innen!

- Megyek - bólintotta, majd meglátta a lábam - Veled meg mi történt?!

- Egy kis baleset, majd később megbeszéljük. Na, nyomás, mielőtt...

- LEELENŐRIZNI A FOGLYOKAT! - hallatszott odakintről.

- Pont ettől féltem... - morogtam - Úgy tűnik, csak egyikünk juthat ki. Húzzál innen gyorsan!

- Mi?! Dehogy! Én maradok, te mész!

- Menjetek inkább együtt - morogta egy dühös hang az egyik cellából.

- Kösz, Boroska - sóhajtottam fel - Na, indulás.

Az ajtóhoz szaldtunk, és szélesen kitártuk azt. Egy csomó őrrel találtuk szemben magunkat. Hermész Flash-t (hogy kell ezt írni??😅🤣 - a szerk.) játszva játszi könnyedséggel kiütötte mindegyiket. Oda halmozta őket egy kupacba.

- Hölgyem, a vörös szőnyege. Ez így megfelel Önnek? - viccelődött Hermész. Jó látni, hogy végre újra mosolyog.

- Tökéletes - nevettem - Nagyon szépen köszönöm.

A börtön lépcsői következtek. Hermész segítségének hála, törött lábbal is gyorsan feljutottunk a hosszú lépcsősoron. A lift nagyjából úgy 50-65 méterre volt tőlünk.

Ekkor viszont kiáltást hallottunk a hátunk mögül:

- Megszöktetik a trófeát! Lelőni őket a a Jellel!

Mi az a jel? Majd megtudjátok. Nem túl kellemes dolog, annyit mondhatok.

Puskalövésekre lettünk figyelmesek, mikor már csak pár méterre voltunk a lifttől. Fénylő valamik repültek el mellettünk. Egy majdnem eltalálta Hermész bal karját.

A folyamatos, bár igaz, nem erős megerőltetés kikezdte a lábam. Elestem, aminek következtében Hermészt is magammal rántottam.

Még egy puskalövés dörrent, majd a nem fájós lábamat valami el kezdte égetni. Riadtan oda néztem. És mit láttam?

Egy bagoly tetoválását. Nekem ez nem jelentett semmit, de Hermész holtra váltan nézett rám.

- Angel Harmony Campbell - szólalt meg a fejemben egy hang - Mostantól engem szolgálsz.

****
Hermész szemszöge

Angel-t eltalálta egy lövedék, kávébarna szemében pedig arany fénypontok kezdtek el táncolni.

A tetoválásról röviden annyit, hogy akik viselik, mikor az előre megadott személy közelébe kerülnek, gyilkológéppé változnak Kronosz parancsára.

És ez a személy az utóbbi időben én voltam.

Nem akartam problémának kitenni Angel-t, de muszáj voltam, mert innen el kellett tűnjünk.

- Nem, nem... Hagyj... Békén... Nem... - motyogta a félig öntudatlan lány. A szemét összeszorította.

A karjaimba kaptam őt, és az egyik réshez szaladtam. Sok ilyen van, pl a pegazusoknak. Azon a résen keresztül... Igen... Kiugrottam.

Angel ebből semmit sem érzékelt. Még mindig motyogott. A tőrét görcsösen szorongatta.

Magamban koncentráltam, mire a rég viselt, kedves szárnyas cipőim megjelentek a lábamon. Ezek segítségével már végre nem zuhantunk, hanem repültünk.

A lakásomara viszem Angel-t. Ott majd kezdek vele (főleg a törött lábával és az újonnan szerzett tetoválásával) valamit.

Remélem, odáig nem követnek...