Angel szemszöge

Arra számítottam, hogy a Central Parkban ébredek, a földön feküdve, négy isten társaságában. Tehát nagyon meglepődtem, mikor egy ötcsillagos szállodában keltem.

Nem mintha problémám lett volna vele. Inkább ámulva szemléltem.

Egy négyzet alakú szobában voltam, aminek a falai narancssárgák voltak. Az egyiken egy ágyú falfestménye volt. Ablakok nem voltak. A szőnyeg narancssárgás vörös.

Az ágy, amiben feküdtem, halvány narancssárga. Mellette egy, első látásra fenyőfából készült éjjeliszekrény volt. Rajta egy digitális óra, meg egy telefirkált zsebkendő.

Felültem az ágyban, és szemügyre vettem a zsebkendőt. Mégsem firka volt rajta. Egy levél.

Kezembe vettem, és elolvastam. A végére már a szívinfarktus közelében jártam:

Angel!

Már megint kezdődik. Egy újabb támadás. Kronosz tényleg nem fogja vissza magát, mert ezúttal a teljes római légiót utánunk küldte. Az. Éjszaka. Kellős. Közepén.

Tudom, magadban most azon problémázol, és szidsz engem, mert nem ébresztettelek föl. Igen, elég jól ismerlek már. Szóval, előre is: Ne haragudj. Nem volt szívem felriasztani téged. Árész persze fog egy ideig kiabálni velem ezért, de nem érdekel csöppet sem.

De, nem akarom tovább húzni az Időt (XD), hanem egyből a lényegre török: A közelemben nem vagy biztonságban. Ezért is hoztalak ide, Árész Végszükség Esetére Tartogatott Bunkerébe.

Én visszamegyek, és felveszem a harcot másik három istentársammal a teljes római légió ellen.

Ja, és még egy dolog! Tettem róla, hogy az ütközet végéig ne tudj felébredni. Egy olyan varázslatot alkalmaztam, amitől 24 órára álomba merülsz.

Illetve igen. Ez az üzenet. Ezt azért írtam, hogyha... Esetleg... Valami történne velem a csatában... Legyen egy kézzelfogható emléked... Rólam. Ha nyerünk, én visszajövök ide, és megsemmisítem ezt az irományt.

Viszont, ha ezt a levelet olvasod, akkor elbuktuk az ütközetet. Lenne egy (vagy kettő) ÓRIÁSI kérésem:

- NE GYERE UTÁNUNK!

- MENJ VISSZA A FÉLVÉR TÁBORBA!

Köszönöm, hogy szántál pár percet erre.

Minden jót kíván a továbbiakban:

Hermész

Ps. : Ezt a levelet 22:56 - kor írtam, Augusztus 11 - én. Kíváncsi vagyok, mennyire működött a dolog. De, hangsúlyozom: NE gyere utánunk! Ha a biztonságod a tét, akkor már nem is érdekel a téma annyira.

A szememet a levél végére már teljesen elöntötték a könnyek. Mivel ezt elolvastam... Ez azt jelenti... Hogy a négy Olimposzi elbukott. Győzött rajtuk a túlerő.

Visszamenni a Félvér Táborba...? Nah, meg mit nem. Én oda többet be nem teszem a lábam! Akkor már inkább maradok itt, és kezdek valamit az életemmel, minthogy visszamenjek oda. Túl sok gondot okoztam nekik. Nem fognak visszafogadni.

De akkor is... Hermész túl fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy magára hagyjam. Tehát, utána megyek. Megtehetem, mert nem kért esküt tőlem a Sztüxre. Ha az életem is a fizetség, szívesen odaadom a szabadságáért.

És ha már ott vagyok, akkor akár Kronosz alól is eltávolíthatom a trónt.

De, előbb, jó lenne megreggelizni...

És felkészülni.

****
Hermész szemszöge

Csak ültem a földre terített szalmán, és a börtön ablakából néztem le New Yorkra.

Mivel egy börtönben nem volt jobb dolgom, mint nézelődni, és gondolkodni, nem is tettem mást.

Csak azon töprengtem, vajon mi lehet Angel-lel. Hogy megfogadta-e a tanácsomat, és cuccolt vissza a Félvér Táborba. Nagyon remélem.

De, sajnos, amennyire makacs, tuti el fog jönni ide. Akkor pedig egyenesen a végzetébe rohan.

Ilyesmi járt a fejemben. Na, meg az, hogy mekkora szégyen, hogy sikerült elkapniuk. De tényleg. Négy istent!

Jó, igaz, a rómaiak túlerőben voltak, na de akkor is.

A rácson kopogtatni kezdtek. Én, kb nulla életkedvvel, hátra se fordulva megszólaltam.

- Akárki is vagy, mondd, vagy tedd meg gyorsan, amit akarsz, mert semmi kedvem most társalogni.

- Milyen kár - csendült fel mögöttem egy nő hangja - Pedig hosszú terápiát akartam tartani neked.

Meglepetten hátrafordultam. A rácsok túloldalán Aphrodité állt.

- Remek. Jöttél, hogy kioktass, miért érdemes Kronosz mellé állnom? - kérdeztem flegmán.

Aphrodité kedvesen elmosolyodott. Mit ne mondjak, tényleg nagyon szép... Csak az aranyszínű szeme ront a dolgon.

A szerelem istennője kinyitotta az ajtót, hogy be tudjon jönni hozzám. De azért én is résen voltam ám! Amint Aphrodité beért, és már be akarta volna zárni az ajtót, gyorsan odaszaladtam, és megpróbáltam elmenekülni.

De az a nő erősebb, és gyorsabb, mint gondoltam. A tarkómnál fogva megragadott, és visszahúzott. Várjunk, nem is ez a jó szó. Inkább visszarántott.

Nekicsapódtam a börtön falának. Semmi bajom sem lett... Csak nagyon bevertem a fejem.

Aphrodité lágyan felkacagott.

- Drágám, még el sem kezdtem. Kérlek, hallgass végig.

A beszédét hallgatva különös nyugalom szállt meg, és erős késztetést kezdtem érezni arra, hogy minden kérését feltétel nélkül teljesítsem.

Varázsbeszéd. Ez a nő varázsbeszédet használ rajtam!

- Ha - ha tényleg muszáj - dadogtam - De légyszíves, fogd rövidre a mondandód!

- Ohh, erről a témáról akár órákig is tudnánk beszélni - mosolygott továbbra is Aphrodité - Ugyanis Athéné lányáról van szó.

Angel! jutott egyből eszembe, de nem akartam megadni neki az örömöt azzal, hogy egyből rávágom a lány nevét.

- Melyikre gondolsz? Mert van egypár - kezdtem adni a hülyét.

- Jaj, kedves Hermész - sóhajtotta gondterhelten Aphrodité - Természetesen a te kis Angyalodról van szó.

- Nem ismerek senkit, akinek szárnyai lennének.

- ELÉG! - visította Aphrodité. Remélem, az idegesíti, hogy a varázsbeszéde hatástalan - TUOD TE JÓL, HOGY ANGEL HARMONY CAMPBELL-RŐL BESZÉLEK, NE IS TAGADD! - majd egy kicsit visszafogott a hangjából - Csak annyi lenne, hogy éppen ide tart. Közeledik.

- Hogy mi??? - hagytam fel a szerepjátékkal - De hiszen én... Megkértem, hogy menjen vissza...

- Trauma érte ott őt, nem is kevés. A felét sem ismered a történetének. A központban egy fiú állt. Az egyik fiad. Kevin Cox.

Oh tényleg. Kevin Cox. Tudok róla, hogy ő az a fajta fiú, akiért bomlanak a lányok.

- ... Igen, Angel is nagyon megszerette - sóhajtotta mosolyogva Aphrodité - Össze is jöttek... Egy kis időre. Utána történt az a baleset...

- Miféle baleset? - ráncoltam össze a homlokomat. Angel semmiféle balesetet nem említett.

- Ne szakíts félbe többet, különben... - emelt föl fenyegetően egy korbácsot.

Összerezzentem. Nagyon is jól emlékeztem rá, hogy milyen borzalmas volt a korbácsolás, mikor egy kis időre átvette a hatalmat. Akkor is börtönben voltam... Mert nem tudtam elszökni.

- Oké, oké mondjad! - emeltem föl megadóan a kezemet.

- Köszönöm. Tehát, a baleset. Mivel Angel volt az okozója, és majdnem az egész Tábor áldozatául esett, mindenki megutálta, és Kevin is szakított vele. Nagyjából ezután szökött el a Táborból.

- És ezt miért mondtad el nekem? - kérdeztem gyanakodva.

- Csak hogy megismerd teljes valójában. Mert akármilyen fájdalmas is... De halálra van ítélve.

- Hogy mi van?! - pattantam fel.

- Jól hallottad - Aphrodité felállt, és egy szempillantás alatt a börtön cella ajtajában termett. Arany szeme gonoszan csillogott - Mivel úgy döntött, hogy eljön érted, a saját halálos ítéletét írta alá.

- NEM! - ordítottam fel, és nekiugrottam Aphroditének, hogy megfolytsam. De a korbács a kezében gyorsabb volt: Mellkason talált vele. Megint hátrarepültem, csak most a fejem mellett a hátamat is rendesen bevertem.

Kóválygó fejjel felnéztem Aphroditére, aki már a cellán kívül volt, és ajtó is kulcsra volt zárva. Arany szemevel érdeklődve méregetett.

- Remek, erősebb vagy, mint gondoltam. Egy ilyen csapástól már akárki elájult volna.

Ennyit mondott, majd elment. Amint Aphrodité kilépett a börtön ajtaján, a mellettem lévő cellából halk kopogtatás hallatszott.

Visszakopogtam, mire egy résen keresztül egy papírfecnit csúsztattak át hozzám. Egy rövid üzenet volt rajta.

Szereted Angel-t úgy is. Igazam van?

Démétér

A rövid üzenetre szintén röviden válaszoltam, egy kisebb gondolkodást követően.

Nem tudom. Nem vagyok benne biztos... Majd kiderül.

Hermész

Miután visszajuttattam az üzenetet Démétér cellájába, sóhajtva ültem vissza arra a kupac szalmára, és újra elmerültem a nézelődésben.