Angel szemszöge

Minden olyan zavaros... Egyik pillanatban egy piros fénysugár röppen felém, a másikban pedig már... Ő ébresztget...

Nem mintha nem lenne ellenemre. Sőt mi több. Örülök is neki. Csak még minden olyan homályos... A hallásom, a látásom, és az emlékezetem is.

- Angel... - suttogott valaki - Angel, kelj fel!

Még mindig ötletem sem volt, hogy ki kelteget. Ezért megpróbáltam felülni, hátha akkor megtudom, ki az...

- Angel, ne erőltesd meg magad... Csak most ébredtél föl - suttogta.

Sikerült rá fókuszálnom. Mikor észrevettem, ki is az, kikerekedett a szemem, és azt dadogtam:

- He-Hermész?! Hogy kerülsz ide? É-és hol van Emma? Sikerült őt megtalálni...? - igen, végre Ő is eszembe jutott.

- Emma sajnos nincs meg - horgasztotta le a fejét - Valószínű, hogy még sokáig nem is fogjuk megtalálni. De most gyere! Egy ideig kénytelen vagyok téged néhány Vadászra bízni. Teljesen kihűltél.

Bólintottam, mire segített nekem felkelni. Pár pillanatig a szemével kereste a Vadászokat, de úgy tűnik, nem találta. A csönd pedig már kezdett gyanússá válni.

- Hol vannak? - kérdeztem suttogva.

Hermész már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor éles sikoly hasított a levegőbe amit rövidesen egy másik is követett.

Nagy meglepetésemre három isten szaladt ki a fák közül, és Emma sátra felé vették az irányt.

Egy ideig ott kutakodtak, de nem találtak senkit/semmit. Végül, mikor visszatértek hozzánk, a társaság egyetlen női istene mondta ki a szomorú hírt:

- Sajnálom, de... Eltűntek. Nyomtalanul.

- Szerintem NE kezdjük el még őket is keresni - morgott az egyikük - Épp elég, hogy ezzel szórakozni kellett - mutatott rám.

- Hé! - mordultam fel - Csak hogy tudd: Én is egy élő lény vagyok, azon belül is, félisten, ezért minimum így említs meg, hogy: Vele, vagy hívhatnál akár a nevemen is, azaz Angel-nek.

- Jólvan, na, nehogy hirtelen átmenj tanárnak - nézett rám mogorván az illető, másnéven Árész.

Jó, na. Tudom, hogy nem kéne így viselkednünk, de ő egy háborúisten, és az anyám szintén az. Tehát, a rivalizálás természetes...

Hermész figyelmeztetően nézett mindkettőnkre, ezzel üzenve: Ha nem hagyjuk abba, de most azonnal, akkor nagyon nagy bajok lesznek. Ezért inkább befogtuk.

- Köszönöm. Na, akkor, hogyan tovább?

- Szerintem, először is, célszerű lenne visszamenni New Yorkba. A többit ott kitaláljuk - döntöttem az egész csapat helyett.

- Felőlem rendben - vont vállat Hermész és Démétér. Árész morogva ugyan, de beleegyezett.

Dionüszosz viszont:

- Hmmm, nem is tudom... Muszáj ennek a kis halandócskának az utasításait követnünk...?

Dühbe gurultam, és nekimentem a borvirágos ürgének... Volna. Ugyanis Hermész megelőzött.

- Na, idefigyelj, te...

- Elég! - kiáltotta Démétér, de nem hagyták abba - AZT MONDTAM, MINDENKI BEFEJEZI!!!

Végre abbahagyták. Viszont nem is tudtam, hogy Démétérnek ekkora hangja van, ha ki meri ereszteni...

- Vi - viszont, Angelika Crowley ötletében tényleg van valami... - tört meg végre Dionüszosz is.

- Angel Campbell - sóhajtottam. Mikor még a táborban voltam, eléggé sokszor találkoztam a bor istenével, mert a többiek mondvacsinált vádakkal oda juttattak. De Dionüszosz még mindig nem vette a fáradtságot, és jegyezte meg a nevem.

- Akkor, irány New York! A többit ott beszéljük meg! - mordult fel Hermész. A mai nap a szokásosnál is idegesebbnek tűnik... Na jó, tudom, nem is ismerem őt olyan régóta, de mindig is az igazi személyiségét mutatta felém. Én mindig megérzem az ilyet.

Most még... Morcosabb is volt a kelleténél. Ez szerintem pedig aggodalomra ad okot... De tényleg, mi akasztotta ki ennyire?!

Hermész mindenkit közelebb intett magához, majd felemelte a Kaduceust, és egy villanás, majd egy gyomorforgató utazás után New Yorkban, azon belül is pedig a Central Parkban találtuk magunkat.

Úgy tűnik, rajtam kívül senkit sem viselt meg a teleportálás. Talán azért mert már ők hozzá vannak szokva. De azért szerencsére én sem hánytam el magam.

Árésznek sikerült úgy földet érnie, hogy fél lábbal fennakadt egy juharfán. El is átkozta szegény növényt, mire az menten kiszáradt, csak némi aranyszínű por maradt utánna.

A parkban sötét volt. Újra meg kéne szoknom éjszakát, mert Apollón erdejében sosem sötétedett be. Majd megoldom valahogy.

Viszont volt még egy nagy kérdés. Biztonságos-e visszamenni Hermész lakására?

Erre a kérdésre egy ideig nem kaptam választ. Mert fel sem tettem. És mert hirtelen köd lepte el az agyam, köszi, hányinger.

Szerencsére nem ájultam el vagy ilyesmi. Az elég gáz lett volna. De, na szóval. Mire újra kitisztult a látásom, már tábortűz lobogott pár méterre tőlem. Az istenek már körülötte ültek.

Én is helyet foglaltam Árész és Hermész között. Démétér visszafolytott lélegzettel nézett az irányomba, és úgy tűnt, mintha nagyon várna valamit. Csak felvontam a szemöldököm, különösebben nem foglalkoztam vele.

Nem tudom, hogy az istenek honnan szerezték a kaját, de bátran ki merem jelenteni, hogy isteni volt a sült csirke.

Apropó, csirke... Evés közben azon gondolkodtam, hogy most mi lehet Emmával, és hogy napi szinten mennyiszer kínozza meg érzelmileg őt a Naposcsirke. Remélem, nem sokszor, mert láttam, mennyire fontos a Vadász élet Poszeidón lányának.

Gondolkodásomból Mr. D szakított ki, mikor elkezdett nyavalyogni, mert egy kis bort nem mellékeltünk a kaja mellé. Magamban jót nevettem rajta, mert úgy viselkedett, mint egy hisztis kétéves. Az eddig tartó néma csönd megtört általa.

Desszertnek a szokásos, tábortüzeknél használatos pillecukrot ettünk. Árész, miután befejezte az evést, kicsit furcsán kezdett el viselkedni, nagyjából úgy, mint Mr. D, mikor be van rúgva.

- Cukortúladagolás - sóhajtotta Démétér - Árész, szerintem menj el valahová levezetni. Mondjuk, egy edzőterembe.

Mivel nem volt jobb dolga, beleegyezett, és elhúzott. Távozása után újra minden csöndes lett.

Én viszont már kezdtem fáradni, pedig alig fél órája, hogy felébredtem az ájulásból.

- Asszem, én alszok egy kicsit - ásítottam, majd lefeküdtem a fűre - Jó éjszakát.

- Jó éjt - szóltak vissza.

Nagyon fáradt lehettem, mert amint behunytam a szemem nem kellett hozzá pár pillanat, és el is aludtam.

****
Hermész szemszöge

A tűz mellett ülni kellemes dolog. Kár, hogy eddig még nem nagyon próbáltam.

Meleg, fényt ad... Várjunk. De most komolyan. Ezt mindenki tudja már! Semmi újdonságot nem mondtam ezzel.

Viszont, beszélek itt összevissza. Elég rossz a hangulatom. Zeusz tudja, miért. Vagy talán még ő sem.

Na, szóval. Térjünk vissza a témára. Ami talán nem is volt. Miután Angel elaludt, újra csönd telepedett a kis társaságunkra. Mindenki unatkozott, mert már nem volt mit csinálni. Csak üldögéltünk, és bámultuk a tűzbe, az égre, vagy akárhova máshova. Így telt el körülbelül két óra.

Majd aztán...

- [CENZÚRÁZOTT TARTALOM]!!!! - végre megjött Árész. Csak ő tud így káromkodni.

Továbbra is a tüzet néztem, és hallgattam, ahogyan a háború istene mindenkinek a kedves édesanyját és teljes rokonságát felemlegeti, és leátkozza egészen a Tartaroszig.

- AZ A FRANCOS HADSEREG!!! - hallottam meg három társam ordítását.

Felkaptam a fejem, és abba az irányba néztem, amerről az előbb Árész káromkodása hallatszott. Igazuk volt... Tényleg egy kisebb légiónyi harcos közeledett felénk.

Magamban szitkozódva felálltam, és a Kaduceust előhúzva felkészültem a támadásra.

A konzervdobozok szerencsére lassan közeledtek, mert a menetelésüket lassította a nehéz aranypáncélzat.

Remek, rómaiak.

First of all, jó lenne Angel-lel is kezdeni valamit. Például felébreszteni, hogy harcoljon.

De... Valahogy mégsem visz rá a lélek. Olyan békésen alszik. Akkor inkább bizottságba helyezem.

Odaléptem Démétérhez, majd gyorsan a fülébe súgtam:

- Egy perc és jövök, elviszem Angel-t.

Démétér rábólintott. Odaléptem a lányhoz, óvatosan felemeltem menyasszony pózban, és elindultam biztonságos helyet keresni neki.

Nagyjából ötszáz méter szaladás után egy kisebb dombnál megtorpantam. Mintha valamit láttam volna. Hunyorogva néztem rá, mire sikerült kivennem, hogy mit is találtam. Egy zöld függönyt és egy táblát sűrűn akart takarni a Köd. Közelebb mentem hozzájuk. A tábla felirata: Árész Végszükség Esetére Tartogatott Benkere, röviden AVETB.

,,Ez tökéletes lesz" - gondoltam. Félre húztam a zöld függönyt, és beléptem.

Hú! Amit ott láttam, valami elképesztő volt. Nem olyan barlangszerű, lepukkant stílusú volt, mint az átlagos bunkerek. Még egy kisebb luxushotel szobájának is elment volna.

De most nem értem rá nézelődni, ezért csak a legfontosabb dolgokat vettem szemügyre:

Két szobája volt, a nagyobb téglalap alakú, a kisebb pedig négyzet. A padlót vörös színű szőnyeg fedte mindenhol. A falak vöröses narancssárgák voltak.

Egy narancssárga sarokgarnitúra volt a nagyobbik szoba egyik sarkában, ami, szerény véleményem szerint, nagyon hangulatos volt. A másik helyiségben a legfőbb látnivaló az óriási franciaágy lehetett.

Az utóbbi bútorra fektettem le Angel-t. A lány félálomban lehetett, mert motyogott valami olyasmit, hogy: ,,Máris megérkeztünk?"

Elmosolyodtam. Olyan aranyos volt, mikor aludt.

Valahonnan sikerült szereznem egy tollat, és egy zsebkendőt, amire aztán írtam egy gyors üzenetet Angel számára, hogy ne aggódjon, ha esetleg felébredne.

A biztonság kedvéért, vagy nem tudom, miért, a fejére raktam a kezem, és elmormoltam egy varázslatot, amitől garantáltan nem ébred fel 24 órán belül. Miért tettem? Ez még számomra is jó ideig rejtély maradhat.

- Aludj jól - suttogtam, majd egy másodperc habozás után egy gyors puszit adtam az arcára (nekem meg tíz perc alatt sikerült leírom az utolsó 5 szót 😶 - a szerk.).

A függönyhöz érve megtorpantam, és még egyszer visszanéztem Angel-re, majd egy nagy sóhaj kíséretében kiléptem a parkba. Valami viszont azt súgta, hogy egy jó ideig nem fogom látni a lányt.

Sziasztok! Bocsi a hosszú szünet miatt, de egyszerűen írói válságom volt, és nem tudtam írni. Fejben nagyjából sikerült egy csomó fejezetet előre megterveznem, aminek örülök. De annak viszont kevésbé, hogy minden nap éjnek évadján tettem ezt. Viszont, végre visszatértem!😁

Gondolom, ennek csak én örülök ennyire...🙃