Angel szemszöge

- Auuu! Már megint! Ezt nem hiszem el! - kiáltottam fel. A hasam nagyon fájt. Az ikreim mozgolódtak. Folyamatosan. Úgy éreztem, mintha óriási partit csapnának a hasamban, és közben még kirúgnák a ház falát is.

Nagyjából egy hét, és szülni fogok. Nagyon izgulok, de megpróbálok nyugodt maradni. Ami nem megy könnyen, mert szinte naponta támadnak meg minket a szörnyek.

- Te jó ég! Már megint?! Hamarosan, úgy tűnik, be kell téged vinni a kórházba - vakargatta a fejét Hermész, miközben fel alá járkált a szobában.

Miközben gondolkodott, én szótlanul tűrtem, hogy odabent partit csapnak. Ezért rossz nőnek lenni...

- Figyelj... Ez így nem mehet tovább - lihegtem - Most. Azonnal. Be. Kéne. Menni.

Hermész nagy levegőt vett, és halkan motyogni kezdett.

- Nem szoktam hozzá, hogy én hurcolásszam be a nőket a klinikára. Általában ők maguk mennek be... - csúnyán néztem rá, a fejére csapott - Francba, hallotta...

Elmosolyodtam, majd megpróbáltam felállni, mert a gyerekek végre abbahagyták a rúgdosást. Szinte azonnal meg is bántam, amit tettem, mert elviselhetetlen fájdalom nyilallt a hasamba.

Visszarogytam a kanapéra, ahol eddig is ültem.

- Na jó, szerintem tényleg igazad van - sóhajtott fel Hermész - Gyere, lopok egy kocsit, és indulhatunk.

Azt, hogy el fog kötni egy autót, olyan természetesen mondta, mint más azt, hogy most meg fog enni egy szelet pizzát.

Tizenöt percre eltűnt, majd mikor visszatért, egy türkizkék autót is hozott magával. Inkább meg sem kérdezem, kitől szerezte. Úgy mindenki jobban jár.

****
Hermész szemszöge

Körülbelül úgy kétszáz méterre lehettünk a kórháztól, amikor a kocsi kisodródott egy kentaur szerű valaminek köszönhetően.

Az árokba zuhantunk. A szélvédő betört, az üvegszilánkok egyike pedig eltalált. Egy karcolást sem ejtett. Ez az egyik előnye annak, ha valaki isten. De aztán realizáltam, hogy Angel is itt van mellettem. Megijedtem. Féltem, hogy baja esett.

Viszont egyből meg is könnyebbültem, mikor aggódó hangját véltem hallani.

- Hermész! Minden rendben?!

- Megvagyok. Te?

- Én igen. Valószínűleg a gyerekek is. Nagy távolságra vagyunk még a kórháztól?

- Nem. Szerencsére. Na, gyere!

Megragadtam a karját, kirúgtam a kocsi ajtaját, és szaladni kezdtem Angel-lel. Szegénynek nem nagyon ment a futás.

Egy fura mutáns eredt a nyomukba. Félig a Minotauruszra, félig a nemeai oroszlánra emlékeztetett. Amikor belegondoltam, hogy esetleg az a két szörny... Fúj. Gátat kéne szabni a gondolataimnak.

Angel erőteljesen lihegett. Majdnem elesett, de a másik karját megragadva megtartottam.

- Tarts ki! Még nagyjából százötvenhárom méter, és elérünk a kórházba! Ott a szörnyek már nem tudnak ártani nekünk.

- De... Én... Már nem... Bírom! - sírta el magát - Hamarosan...

- Hiszem, hogy ki fogod bírni. Hajrá, Angel! A Grace Klinikát még régen, az amazonok biztosították le. Szörnyek oda soha az életben nem tudnának bejutni. Ott tökéletes biztonságban leszel. A szörnyek elől legalábbis mindenképpen. Hogy túléled-e... Az már egy teljesen más dolog.

Megforgatta a szemét, miközben ,,megköszönte" nekem a ,,lelkesítő szavakat".

Végre elértük a kórház ajtaját, amit Angel olyan önműködős ajtónak nézett, ezért majdnem nekiszaladt. Én tartottam meg. Megint.

Kinyitotta az ajtót, amin gyorsan be is léptünk. Mi lett a mutánssal? Éghető problémái akadtak.

Nagyjából öt méterre egy kék lánggal égő tűzfal csapott fel, ami szénné égette a szörnyet. Egy-nulla a mi javunkra, gondoltam, mikor Angel becsukta az ajtót.

- Na végre - sóhajtottam föl - Gyere, kérjünk segítséget.

- Oké.

A váróteremben sétálva ideges hangokra lettünk figyelmesek. Az egyik orvos ordibált a rezidensével.

- ... Yang, akkor is, ez már mindennek a legalja!

- De, Dr. Bailey...

- Csak semmi de! Esküszöm, nem hiszem el... Hogy volt képes az egyik tanuló azt írni a főhörgőkre, hogy: ,,kettő van belőle: Jobb és bal"?! Ezt simán érthetnénk a tüdőre, a fülre, vagy akármelyik másik páros szervre is...! (ArizoneLindith khm khm, az egész osztály😏😂)

Angel-ből kipukkadt a nevetés, mire a Bailey nevű csúnyán nézett rá. Erre már én sem bírtam tovább. Én is elnevettem magam. A Yang nevű rezidens zavarodottan elmosolyodott, majd Angel-en végignézett, és egyből elkomorodott.

- Asszonyom... Elnézést a tapintatlan kérdésért, de... Ön hamarosan szülni fog?

- Igen - válaszolta Angel, és óvatosan a hasára tette a kezét - Meg kéne találnunk a szülé... Auu!

A fájások újra elkezdődtek. Sietni kell.

- Elkísérem önöket Dr. Montgomery-hoz - ajánlotta fel Yang - Szabad, Dr. Bailey?

- Szabad. Sok sikert, Miss...

- Angel. Angel Campbell.

- Sok sikert, Miss Campbell. Tudom, milyen, ha valaki szül. Én is átéltem már - mosolyodott el Bailey.

Ekkor irtózatos ordítás hallatszódott odakintről. Megpördültem, és egy rakat küklopszot láttam magam előtt. A tűzfal nem hatott rájuk. Hamarosan betörnek.

- Menjetek csak! - mondtam idegesen - Egyszemű problémám támadt. Hamarosan jövök, lehetőleg élve. Ne félj.

Válaszát meg sem várva az ajtó felé szaladtam, ahol fel kellett vennem a harcot egy hordányi küklopszszal... Valamint Zeuszszal és Poszeidónnal.

****
Angel szemszöge

A szülőszobába érve idegesebb lettem, mint eddig bármikor az életemben. Azt mondták, miután megvizsgáltak, hogy itt bizony császármetszés lesz.

Beadták az érzéstelenítőt, és nekiláttak. Viszont öt perc múlva olyan történt, amire valószínűleg senki sem számított. Főleg nem én.

A hasam el kezdett fájni. Először csak kicsit, alig érezhetően, aztán egyre jobban, míg végül kínzóvá vált.

Felkiáltottam fájdalmamban. Az orvosok és Montgomery ordibálni kezdtek.

Amúgy azt hittem, hogy hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz. Hát mégsem. Ugyanis sikerült elájulnom a műtét közepén.

****

Látomásom támadt. Seattle utcáin voltam. Előttem Hermész futott, őt három-négy igen megtermedt küklopsz üldözte. A két legnagyobbnak a hátán pedig két isten ült. Egyből felismertem őket. Zeusz és Poszeidón.

Hermész folyamatosan dobálta feléjük a bronzkardját, ami minden egyes sikertelen találata után visszatért a kezébe. Egyszer se talált be sajnos...

- Tarts ki...  - suttogtam a fülébe, miközben lélekben mellette futottam, habár tudtam, hogy nem hallja amit mondok.

Ő erre felvonta a szemöldökét, és válaszolt.

- Azon dolgozom. Amint látod, kevés sikerrel. Valami ötlet?

- Sajna, nincsen. De már gondolkozom rajta.

- Az jó. Amúgy, meg, mi történt? - hajította megint hátra a kardot. Most szerencséje volt. Eltalálta és lefejezte azt a küklopszot, amelyiken Zeusz ült. Az istenség káromkodva huppant felséges fenekére.

- Valami gikszer volt császármetszés közben. Elmúlt az érzéstelenítő hatása, és a fájdalomtól valószínűleg elájulhattam.

- Az rossz. De van egy rosszabb hírem.

- Mi?

- Mint tudod, én felelek a lelkekért, akiknek hádészba kell kerülniük. Ezért érzem, hogy milyen állapotban vannak. A rossz hír... Hogy jelenleg halálközeli élményt élsz át - szólt aggódva.

Fejben lesokkolódtam. Csak egy dolog járt a fejemben. A gyermekeim sorsa. Remélem, sikerült őket megmenteni.

- Angie? Jól vagy?

- Hát már hogy lennék jól! - kiáltottam fel hisztérikusan - Hamarosan lehet, hogy meghalok. Ha pedig ez bekövetkezik, ami majdnem száz százalék, a gyermekeim félárvákká válhatnak!

- Nem fogsz meghalni. Thanatosznak megtiltottam, hogy Kronosz legyőzése előtt elvigyen. De azért ne bízd el magadat!

- Kösz. Úgy lesz.

Hermész, a figyelmetlensége miatt, majdnem elbotlott egy kőben. Ekkor támadt egy remél ötletem.

- Vegyél föl egy nagyobb követ! - utasítottam Hermészt. Az úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna - Emlékszel Jászon egyik próbájára, arra a csontharcos hadseregre, ugye?

- Igen. Miért lényeg?

- Próbáljuk ki, hátha a küklopszok is olyan ostobák! Dobd fejbe az egyiket!

Hermész végre vette az adást, és elvigyorodott.

- Ravasz vagy, Angel Campbell. És okos is, akárcsak az anyád.

Ha a szellemek el tudnak pirulni, akkor én tuti megtettem.

Egy utca sarkára értünk éppen. Hermész, akár egy akrobata, úgy ugrott be a következő utcába, majd felkapta a legnagyobb követ, amit talált. Ijesztő pontossággal dobta el.

A küklopszok még nem vették őt észre, szerencsére. A kő pont akkor koppant Poszeidón küklopszának vállán, amikor elérték az utca sarkát.

A tervem bevált. Az az ostoba küklopsz azt hitte, hogy a mögötte lévő szomszédja ütötte meg, ezért ráüvöltött, és nekiesett. Poszeidónt ledobta a hátáról.

A többi küklopsz először csak nézte a bunyót, és közben buzgón szurkoltak, majd amikor elvesztették a lelkesedésüket, inkább ők is beszálltak. Ebből lett igazán nagy pankráció!

Szép lassan az összes küklopsznak annyi lett. Csak egy fejét fogó, és üvöltöző Poszeidónt, illetve lihegő Zeuszt hagytak maguk után.

Előbbinek az arcán, utóbbinak a nyakán volt a tetoválás. Hermész átalakította a kardját egy éles szélű bumeránggá, amivel lenyeste a két tetkót, egy dobással. Most szerencséje volt, ezzel nem kellett sokat szórakozni.

Poszeidón és Zeusz eltűntek, Hermész pedig megtántorodott. Csak ekkor vettem észre, hogy több sebből is vérzik.

- Megleszek, nyugodj meg - mondta, mikor észrevette az arckifejezésem - Hamarosan visszatérek hozzád a kórházba. Tarts ki. Ébredj fel!

Akaratlanul bár, de megtettem, amit kért.

****
Hermész szemszöge

Angel látogatása harc közben meglepett. Állítólag elájult császármetszés közben. Életveszélyben volt, mégsem aggódtam. Tudtam, hogy Thanatosz nem viheti el. Megígérte.

Hogy mikor? Mikor kiléptem a kórház ajtaján, gyorsan mentális kapcsolatba léptem vele, és tisztáztuk a dolgokat. Ennyi.

Húsz perccel azután, hogy Angel eltűnt, már a kórház várójában álltam, a kezemet tördelve, sebeimet Köddel elfedve. Vártam az eredményeket.

Végül végre megjelent Dr. Montgomery, és mosolyogva közölte, hogy a gyermekek élnek, és egészségesek. A halálközeli állapotot nem említették. Talán még ők sem tudták, mi történt.

Montgomery bekísért a kórterembe, ahol egy mosolygó, életvidám Angel-lel, és két szunyókáló kisbabával találtam szembe magam.

- Na végre - szólalt meg Angel - Megérkeztél. Szeretném neked bemutatni a gyermekeidet, Maya és Luke Campbell-t.

Érdekes névválasztás. Főleg az utóbbi.

- Gyönyörűek - suttogtam, és az ágya mellé léptem.

- Fogd meg Luke-ot egy kicsit légyszi - nyújtotta felém az egyik babát - Meg kéne etetnem Mayát.

Tettem amit kért. Fiamat a kezemben tartva arrébb sétáltam. Viszont eközben észrevettem valami furcsát. Luke-nak nem volt lelke.

Nem tudom, hogyan történhetett. Talán véletlen. Mindenesetre, előszedtem a semmiből egy ragyogó fénygömböt, és a mellkasára helyeztem, a szíve fölé. Egy kis villanás kíséretében eltűnt.

Luke-nak eddig barna haja volt, de a fénygömb hatására barnás szőke lett.

Tudom, eddig nem említettem. Minden elhalálozott gyermekem lelkét megtartom. Ugyanis mind, egytől egyig a büntetés mezejére kerülnének. Hádész nem tud erről, csak én és Thanatosz, és ez épp elég.

Luke Campbell a névrokona, Luke Castellan lelkét kapta. Nem garantálom, hogy hosszú életet fog élni, illetve azt sem, hogy nem követi el Castellan hibáit.

De legalább együtt tud majd élni a lelkével.