2020. július 16., csütörtök
Gwyneth Collins

Csütörtök délután 5 óra van. Scottal épp a szüleihez tartunk egy meghitt, szeretettel teli vacsorára. Vagyis ilyen lehetne, HA a szülei nem rühellnének már a kezdetetektől. Nem mondom, hogy bennem nincs hiba, és biztos van okuk arra, hogy ne szeressenek, de örülnék, ha legalább megadnák a kellő tiszteletet felém. Leginkább az anyja. Az a nő nem bírja ki, ha nem szól meg valamiért minden második percben. Nem is hiszem, hogy egyáltalán meghívtak a mai vacsorára, csak Scott hozott el, mert őt zavarja leginkább ez a szituáció. Szereti a szüleit, de emellett engem is szeret. Nehéz neki két tűz között állni.

- Szívem, megérkeztünk! - simít végig a karomon Scott, kirepítve engem mély gondolataimból. Feleszmélek, és a biztonsági övet kikapcsolva kiszállok az autóból. Megigazítom a ruhámat gyorsan, és a vőlegényem után eredek. Egy nyomott mintás szoknyát viselek fekete hosszú ujjú blúzzal, hozzá pedig még a szintén ugyanolyan mintás blézeremet kaptam magamra reggel. A fekete magassarkúm egészítette ki az outfitemet végezetül.

Scott szülei, Olivia és Rufus, Seven Hills-ben élnek, amit leginkább úgy jellemeznék, mint egy kőgazdag negyed. A házak ára itt a csillagos ég, hatalmasak, modernek és gyönyörűek mind. Seven Hills mindössze 20 km-re van a lakásunktól, így nem kell hosszú utat tennünk. A Wilkinson család háza óriási, nem is értem, minek nekik ekkora, hisz már csak a szülők élnek itt. Mind a 3 gyerek már jó pár éve kirepült a fészekből. Jenna, a legidősebb lányuk, Scott nővére, Los Angelesben él, és szinte csak ünnepekkor látogat haza. Lucy, a legkisebb gyerek a családban, Scott húga, pedig Európában él, azon belül is Dániában. Ő még annál is kevesebbet jár haza, mint Jenna. Így nem is csoda, hogy Scott áll a szüleikhez a legközelebb, majdnem minden héten meglátogatja őket, ha van ideje.

Az ajtóhoz érve, Scott beüti a kódot, és belépünk a hatalmas előszobába. Levesszük a cipőnket, nehogy a márványpadló véletlenül megkarcolódjon a magassarkúmtól. Igen, már egyszer ezért is megszólt Olivia, az édesanyja.

- Anya, apa! Megjöttünk! - kiáltja el magát Scott. A nappaliból épp akkor jön ki a bejárónőjük, Lucrezia. Köszönünk neki, aztán megy is a dolgára.

- Oh, fiam, már vár... Gwyneth? Nem tudtam, hogy te is jössz.. - jelenik meg Rufus, az édesapja, mosolyogva, majd mikor megpillant engem, lehervad róla a boldogság.

- Bocsánat, apa, hogy nem szóltam, hogy jön. Úgy gondoltam, nem okoz gondot - szólal meg Scott, miközben megöleli az apját.

- Nem, semmi gond - mondja, de hangjában érződik, hogy épp az ellenkezőjét gondolja. Politikus, így munkája révén fel tudja venni a pléhpofát, és nem erősen érzékeltetni velem, hogy mennyire nem kedvel. Odalép hozzám, és egy puszival köszönt. Az anyja ekkor jön lefelé a lépcsőn, és elmosolyodik fia láttán. Ám mikor engem megpillant, undor jelenik meg arcán.

- Üdv, Mrs. Wilkinson! - köszönök rá gúnyosan.

- Heló. Fiam, azt nem mondtad, hogy a kedvesedet is hozod - rivall enyhén a fiára.

- Elnézést! Remélem, azért nem fogsz emiatt haragudni - nevet fel Scott, és megpuszilja az édesanyja arcát. Én nem lépek oda hozzá, ő sem teszi, már az is csoda, hogy visszaköszönt.

- Menjünk az étkezőbe! Szólok Lucrezianak, rakjon még egy terítéket - szólal fel az apja, majd mind a négyen elindulunk a hatalmas szobába, ami étkezőnek van titulálva, de akkora, mint egy normális család nappalija.

A bejárónő rögvest elém rakja a terítéket, amit egy mosollyal köszönök meg. Scott mellett ülök, az asztalfőnél Rufus, Olivia pedig pont velem szemben. Vajon észrevenné, ha megtaposnám egy kicsit a lábát az asztal alatt?

- És mesélj, fiam! Elfogadták végül a szerződést? - kérdi az apja. Scott rögtön demonstrálni kezd az új munkabeli dolgairól, ami Rufus figyelmét teljesen leköti. Egy dologban teljesen ugyanazok; imádják a munkájukat és szívesen beszélgetnek órákig erről.

Én csendben ülök, a körmeimet vizslatom. Mikor kell mennem majd körmöshöz? Talán hétfőn? Vagy kedden? Most fekete, de milyen legyen majd? Lehet valami extravagáns színt kéne kipróbálnom, beújít...

- Gwyneth!!! - hallom meg Olivia erélyes hangját, ami kizökkentett a magammal való társalgásból. Értetlenül pillantottam fel rá, most miért kiabál rám?

- Igen? - kérdem, a szemöldökeimet felcsúsztatva a homlokom tetejére.

- Nagyon elmerültél. Épp megkérdeztem, hogy vagy - feleli ridegen. Hiába lenne kedves, amit mond, ha úgy ejti ki mondatait, hogy érződik az utálata felém.

- Elnézést, elgondolkodtam. Jól vagyok, köszönöm. Ön hogy tetszik lenni? - Normál esetben már valószínűleg tegeznénk egymást, de sosem ajánlotta fel, én pedig nem akarok vele közvetlen viszonyt, szóval jó ez így mindkettőnknek.

- Szintúgy. Pár napja összefutottam édesanyáddal. Eléggé rosszul nézett ki. Talán az öregedés az oka - nevet fel.

- Vesegyulladása van, ez az oka, hogy nem nézett ki az Ön elvárásainak megfelelően. De biztos örült, hogy látta - veszek fel egy erőltetett mosolyt.

- Oh, hát akkor jobbulást neki. Apád hogy van?

- Jól.

- Örülök - feleli ő is röviden, ez a beszélgetés nem is lehetne már kínosabb.

Kihozták a levest, majd miután azzal is végeztünk, jött a főétel, ami libamáj volt.

- Akkor tavasszal szeretnétek tartani az esküvőt? - kérdi meg Rufus, mi pedig felpillantunk a tányérunkból.

- Igen, úgy tervezzük - bólint egyet Scott, miután lenyelte a falatot, ami a szájába volt.

- És mindketten biztosak vagytok benne? - néz ránk az anyja.

- Olivia! - szól rá a férje rosszallóan. Rufus inkább csendesen nem kedvel, Olivia már nem így gondolja.

- Csak megkérdeztem! - játssza az ártatlant.

- Igen, anya, 100%-ig biztosak vagyunk ebben - feleli kicsit határozottabban Scott. Érzem, hogy picit feszült, így megsimítom a combját nyugtatás képpen.

- És beszéltetek már a szerződésről? - kérdi Olivia, mosolyáról csak úgy süt a szarkavarás iránti vágya.

- Milyen szerződés? - pillantok értetlenül a vőlegényemre.

- Házassági szerződés. Úgy gondoljuk, ez minden szempontból csak pozitív dolog lenne a kapcsolatotokban - mondja az apja higgadtan, a szájába véve egy falatot a májból. Scottra nézek, hogy most komolyan gondolja-e ezt. Lesüti a szemeit, és a tányérját vizslatja.

- Most komolyan? - nézek mind a hármukra, hitetlenkedve felnevetek - Ez kell ahhoz, hogy végre valahára elhiggyék, hogy nem a pénz miatt vagyok a fiukkal? - kérdem, kezdek ingerülté válni.

- Csak úgy gondoljuk, ez lenne fair döntés - mondja az apja.

- Mert te, kedvesem, nem dolgoztál meg azért a dolgokért, amiket Scott már elért! És ha az egyik napról a másikra te majd úgy gondolod, hogy el akarsz válni, veszítsen el mindent a fiam, amit saját maga szerzett? - magyarázza Olivia, de én csak felháborodva pufrfogok a széken ülve.

- Miért olyan nehéz elhinni, hogy szeretem a fiukat? Első naptól kezdve úgy néznek rám, mintha egy utolsó szajha lennék! Lenéznek engem és a családomat is, mintha maguk valami isteni família lennének. Az apám milliomos, pont ugyanolyan körülmények közt nőttem fel, mint a fiuk. Van saját keresetem, saját lakásom, saját autóm. Házassági szerződéssel tömik Scott fejét, mikor még az esküvő időpontja sincs kitűzve! Elnézést, de nekem minden étvágyam elment - csapom le a szalvétámat az asztalra, majd felállok és kiviharzok az étkezőből. Az előszobában magamra kapom a blézeremet és a magassarkúmat. Scott rögtön utánam ered, de engem nem érdekel, bevágom magam után a hatalmas bejárati ajtót.

- Kicsim, Gwyneth, várj már! Csak várj meg, kérlek! - szalad utánam, de én trappolok tovább mérgesen. Beszállok az autóba, és karba tett kezekkel nézek ki a szélvédőn. Beszáll mellém, és felém fordul, már amennyire a sportautó engedi.

- Figyelj, sajnálom, nem tudtam, hogy felhozzák! - mondja, kezébe fogja a kezeimet. Vetek rá egy pillantást, aztán újra magam elé meredek - Kérlek, ne haragudj! Ha tudom, hogy ez lesz, nem hozlak el.

- Elegem van már anyádékból! Kurvára elegem! - szólalok meg ingerülten.

- Tudom, de...

- Semmi 'de', Scott! - szakítom félbe - Ne magyarázkodj, mert nem vagyok rá kíváncsi.

- Rendben. Tényleg sajnálom!

- Csak indítsd a kocsit és menjünk haza! - mondom ridegen, mire ő teszi, amire kérem, és elindulunk vissza Vegasba.