Másnap reggel hatalmas fejfájásra ébredtem. Az első utam a vécére vezetett, ahol kiadtam magamból a tegnap elfogyasztott whisky egy részét. Borzasztóan éreztem magam, szerintem egyszer sem voltam ennyire másnapos még. A délelőttöm nagy részét a vécékagyló előtti ücsörgéssel töltöttem. Nem bírtam abbahagyni a hányást, ezért már meg sem próbáltam kijönni a helyiségből. Jimint hamar felébresztettem, ezért egész végig mellettem volt és tartotta bennem a lelket. Eleinte folyadékot próbált belém erőltetni, viszont miután minden kijött belőlem, feladta, és inkább csak a hátamat simogatta és arra biztatott, hogy inkább most hányjak, mert akkor később már biztosan jobban leszek. Amíg én életem legborzasztóbb óráit éltem át, a telefonom felkerült töltőre és szembesülnöm kellett azzal, hogy anya tizenötször hívott, apa tízszer, Dayeon hatszor, és ha ez még nem lett volna éppen elég, ex jegyesem családja is jó pár alkalommal zaklatott az elmúlt fél napban. Fejem még jobban sajogni kezdett, amikor tudatosult bennem, hogy tegnap tényleg lemondtam a mai esküvőt. Eljöttem otthonról, miután csúnyán összevesztem Dayeonnal és abba a meleg bárba menekültem, ahol megismerkedtem Jiminnel. Seggrészegre ittam magam, utána viszont megjelent a szürke hajú és felcipelt a lakására. Lefeküdtünk egymással, most meg másnaposan szenvedek a vécékagyló szélébe kapaszkodva. Mindenki zaklat és mindenki szemében én leszek a bunkó faszkalap, aki az utolsó pillanatban hátrált meg. De ha egyszerűen nem szeretem Dayeont, hogyan mehetnék hozzá? Ne csak magamnak hazudjak, hanem a nőnek és mindenki másnak is? Nem fogom hazugságban leélni az életemet, bármennyire irigylésre méltó egy leutánozhatatlan és méregdrága esküvő.

- Azt hiszem most már jól leszek – tápászkodtam fel a földről, majd a mosdókagylóhoz kullogtam, hogy kiöblítsem a számat. Gyorsan megmostam a fogaimat, majd a nappaliba mentem és elterültem a kanapén.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire másnapos leszel – sóhajtott fel az idősebb, mikor leült mellém a kanapéra.

- Hát én sem – nevettem fel hangosan. – Szerinted fel kellene hívnom a szüleimet? Legalább nekik meg kellene magyaráznom, hogy miért mondtam le az esküvőt.

- Akkor hívd fel őket – bólintott. – Idehozzam a telód?

- Aha, légyszi.

Jimin eltűnt, de pár másodperc múlva ismét megjelent, aztán átnyújtotta nekem a mobilomat. Ragaszkodtam ahhoz, hogy mellettem maradjon, mert egyedül nem lettem volna képes normálisan felvázolni a helyzetemet a szüleimnek. Előre tudtam, hogy anya kiabálva fogja felvenni a telefont, apa először megpróbálja lenyugtatni, de utána ő is nekem ugrik, aztán majd talán tíz perc után szóhoz jutok én is. Nem volt kedvem végighallgatni, hogy mekkora idióta vagyok, amiért egy ilyen lehetőséget elszalasztottam. Daeyonnál kedvesebb, őszintébb és rendesebb nőt soha nem fogok találni magam mellé, ha így folytatom, akkor egyedül fogok megöregedni, gyerekek és család nélkül. Ők nem ismerik a volt barátnőm igazi arcát, csak azt az énjét, amit mások előtt mutat.

- Szia, Jungkook – szólt bele anya a telefonba, túlságosan higgadtan.

- Szia – sóhajtottam fel. A mellettem ülőre pillantottam, aki biztatóan elmosolyodott, majd a kézfejemet kezdte óvatosan cirógatni. – Csak gondoltam felhívlak, mert sokszor kerestetek apával.

- Igen, mindketten aggódtunk érted. Hol vagy most? El tudsz jönni hozzánk?

- Itt vagyok az egyik... az egyik haveromnál – inogtam meg, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan kellene szólítanom Jimint. Mert tulajdonképpen nem csak barátok vagyunk, de egy kapcsolatnál meg kevesebb van közöttünk. Kavarunk, de ezt nem mondhattam el a szüleimnek, elvégre csak tegnap mondtam le az esküvőmet. – Menjek el hozzátok? Miért?

- Jobb lenne ezt személyesen megbeszélni. Nem telefon téma.

- Jó – bólintottam. – Akkor összeszedem magam és átmegyek.

- Rendben. Várunk – mondta, azzal bontotta is a vonalat. Fura. Baromi furán viselkedett. Erre már akkor rájöttem, amikor beleszólt a telefonba. Nem kiabált, dühöngött. Viszonylag nyugodt volt egész végig, ami egyre jobban aggasztott.

- Velem jössz? – fordultam szembe az idősebbel, mire lepetten nagyokat kezdett pislogni.

- Én? Biztosan jó ötlet?

- Igen – vágtam rá azonnal. – Melletted sokkal nyugodtabbnak érzem magam és minden bajom elszáll, ha a közelemben vagy. Kérlek, gyere velem!

- Jó – bólintott. – Nem hagylak magadra. Megígértem.

- Köszönöm – motyogtam, majd odabújtam hozzá és jó szorosan megöleltem.

Hosszú percekig egymás karjaiban voltunk. Sikerült feltöltődnöm csupán az ölelésétől és parfümjének kellemes illatától. Ezután mindketten összekészülődtünk és alig egy óra múlva már indultunk is. Nem ettem egy falatot sem, mert még mindig nem éreztem jól magam. Talán holnapra majd helyreáll, egyelőre viszont csak vizet kortyolgattam. Jimin kocsijával mentünk, ugyanis én az enyémet a Dayeonnal közös lakásunk előtt hagytam. A tömegközlekedés miatt pedig még később értünk volna oda. Nem izgultam különösképpen, mert az idősebb mellettem volt. Sokat segített, hogy eljött velem, még ha nagy valószínűséggel nem is tud majd hozzászólni a szüleimmel folytatott beszélgetéshez – vagy vitához. Mert valamilyen szinten biztos voltam abban, hogy rá akarnak beszélni arra, hogy mégis legyen esküvő. Én viszont nem fogom hagyni magam, szóval jóformán láttam lelki szemeim előtt a hatalmas vitát, ami következik.

- Minden rendben lesz – fordult felém Jimin, miután sikeresen leparkolt anyámék feljáróján. – Itt vagyok veled, nem fogom hagyni, hogy elszabaduljanak az indulatok.

- Jó – bólintottam, majd odahajoltam hozzá egy gyors csókra. Ajkaim megremegtek, amikor elhajoltam tőle, de igyekeztem magabiztosnak tűnni. Rossz előérzetem volt. Nem tudtam, mire számítsak.

A bejárati ajtóig összekulcsolt ujjakkal mentünk, viszont mielőtt megnyomtam volna a csengőt, elengedtük egymás kezét. Vettem egy mély levegőt, majd becsengettem. Anya egy percen belül ajtót nyitott, de először nem is rám pillantott, hanem a mellettem állóra. Láttam rajta, hogy meg akarja kérdezni, ki a fene ez az ismeretlen férfi az oldalamon, de visszafogta magát és csak néma csendben odébb állt. Levettük a cipőinket és a kabátjainkat, majd megindultam a nappali felé, mert tudtam, hogy ott fogunk beszélni. Lábaim viszont azonnal földbe gyökereztek, amikor megpillantottam Dayeont apa mellett a kanapén. Jimin nekem is jött hátulról, ugyanis nem számított arra, hogy hirtelen megtorpanok. Mit keres ez itt...

- Jungkook! – állt fel azonnal a nő, amikor megpillantott, viszont egy pillanatra ő is ledermedt, amikor észrevette a mögöttem lévő szürke hajút. – Mit keres ez itt? – mutatott Jiminre, ugyanazt a kérdést feltéve, ami nekem is az első gondolatom volt, amikor megpillantottam a volt menyasszonyomat.

- Te ismered? – kérdezte anya, mire a fekete hajú azonnal rávágta, hogy vele csaltam meg a legénybúcsúmon.

- Minek hoztad ide őt is? Úgy beszéltük meg, hogy csak te jössz ide – szólalt meg apa is összefont karokkal a mellkasa előtt.

- Minek van itt Dayeon? – kérdeztem. Eszem ágában sem volt közelebb menni a többiekhez, teljesen jó volt nekem Jimin mellett a nappali másik felén.

- Beszélni akart veled az esküvőről és a tegnapi vitátokról. Csak nem vetted fel neki a telefont, ezért tőlünk kért segítséget.

- Arról nincs mit beszélni – vágtam rá azonnal. – Tegnap mindent elmondtam, amit szerettem volna. Én veletek akarok beszélni, nem vele – mondtam idegesen anyának.

- Nem mondhatod le az esküvőt egy férfi miatt, akit pár napja ismersz csak – emelte fel a hangját apa. – Üljetek le, beszéljetek meg nyugodtan kettesben a dolgot. Biztos helyre lehet hozni, ami elromlott.

- Nem! – vágtuk rá egyszerre Jiminnel a határozott választ. Meglepett, hogy megszólalt, mert azt hittem hallgatni fog és nem szól bele a vitába.

- Te mit szólsz bele? – förmedt rá Daeyon.

- Tudom, hogy ez csakis Jungkookra meg Dayeonra tartozik, de nem lehet valakit egy esküvőre kényszeríteni. Jungkook nem boldog, már akkor sem volt az, mielőtt megismertem. Csak elnyomta magában a rossz érzést és megpróbálta bebeszélni magának, hogy Daeyon az igazi. De rájött, hogy nem és ezért mondta le az esküvőt. Felnőtt ember, miért kell erőszakoskodni? Ha megbánta volna a tegnapit, akkor ő maga kereste volna fel Dayeont és kért volna bocsánatot a viselkedéséért. De ez nem történt meg, és miért nem? Mert nem bánta meg. Hatalmas kő esett le a szívéről, amiért végre kiállt magáért és nem hagyta, hogy befolyásolják. Szóval miért is kellett most idejönnie? Hogy hárman próbálják meg rábeszélni az esküvőre? Akkor inkább megyünk is! – ragadta meg a csuklómat, majd a bejárati ajtó felé kezdett húzni, de Dayeon utánunk kiabált.

- Kinek képzeled te magad, hogy beszélsz Jungkook szüleivel és velem? Alig ismered Jungkookot, nem tudsz te róla semmit sem. Szívem, gyere ide és beszéljük meg nyugodtan a tegnapit. – váltott hangsúlyt, mondandója végére szinte már suttogott. Megráztam a fejem és tettem egy lépést Jimin felé. Nem fogok itt maradni velük, mert úgysem tudnák megváltoztatni a véleményemet. Nem fogok összeházasodni Dayeonnal!

- Nem szeretlek, Dayeon. Nem akarlak elvenni feleségül. Elegem van a viselkedésedből, tovább nem tűrök. Tegnap is elmondtam, de akkor megismétlem a szüleim előtt, hogy engem rohadtul nem érdekel a vagyonod. Hidegen hagy, hogy mekkora esküvőnk lett volna és hogy hányan féltékenykedtek volna ránk. Olyan embert akarok és fogok is elvenni, aki mellett tényleg teljes mértékben boldog vagyok. Aki megért, akivel tudok beszélni és akit én érdeklem, nem a többi ember reakciója. Mikor beszélgettünk utoljára komolyan? Mikor kérdezted meg tőlem utoljára, hogy hogy vagyok? Mikor érdekeltelek úgy igazán utoljára? Mert szerintem te sohasem szerettél engem őszintén. Csak rajtam kívül más nem volt hajlandó elviselni téged, ezért megelégedtél velem is. De nem leszek papucs és hagyom magam tovább. Jiminnek mindenben igaza van. Mert hiába ismerjük egymást csak pár napja, így is sikerült közelebb kerülnie hozzám, mint neked valaha, Dayeon. Most pedig elmegyünk, mert egyikőtökhöz sincsen kedvem! – mondtam határozottan, azzal kiviharzottam a lakásból a szürke hajút magam után húzva.

Szívem hevesen vert, nehezen kaptam levegőt, egész testemet ellepte az adrenalin. Most minden kijött belőlem, amit esetleg még nem mondtam ki tegnap. Megkönnyebbültem, elégedett voltam és úgy éreztem jól cselekedtem. Bazsalyogva csuktam be Jimin kocsijának ajtaját, majd becsatoltam magam és kíváncsian a volán mögött ülőre pillantottam.

- Jól esett kimondani az igazságot?

- Nagyon – suttogtam beharapva alsó ajkamat. – Köszönöm, hogy eljöttél velem és kiálltál mellettem.

- Ugyan – legyintett. – Ne köszönd meg, alap, hogy megteszem érted. Már most sokkal felszabadultabban nézel ki, mint az elmúlt napokban összesen.

- Hozzád költözhetek egy kis időre? Amíg nem találok új albérletet magamnak. Minél hamarabb el akarom hozni Dayeon lakásáról a holmijaimat.

- Persze – bólintott. – Menjünk el most. Dayeon úgyis itt van a szüleidnél, nyugodtan össze tudsz rámolni, aztán mindent elhozunk, amit szeretnél. – indította be az autót, mire mosolyogva bólintottam egyet. Nekem is ez lett volna a következő tervem, csak nem akartam ezt is én felhozni. Már így is túl sok mindent köszönhetek a férfinek, nem szeretnék még jobban a terhére lenni.

Így hát az utunk nem Jimin lakására vezetett, hanem az exmenyasszonyommal közös albérlethez. Nem akarom, hogy több közöm legyen ehhez az önző, nagyképű és kétszínű nőhöz, még a küszöbét sem szeretném többször átlépni ennek a négyszobás fészeknek. Gyorsan kirángattam a hálószobában lévő szekrényből a nagy, illetve a közepes méretű bőröndömet, aztán kicsit sem figyelve a rendre, beledobáltam mindent, amit csak értem. A gyorsaságra fókuszáltam, nem a precízségre, szóval teljesen hidegen hagyott, hogy minden ruhám gyűrött lesz. A szürke hajú segített nekem, így elég hamar sikerült magunk mögött tudnunk a pakolászást. Az ágy melletti éjjeliszekrényen hagytam a tőle kapott kedvenc Calvin Kleinos órámat, amit az idei évfordulónkra kaptam. Legszívesebben mindent itt hagytam volna, amihez valaha köze volt, de akkor nagy valószínűséggel csak egy kistáskával távoztam volna a lakásból, nem két bőrönddel és két hátitáskával. Csak azokat hagytam itt, amiknek a legnagyobb értéke van, illetve amiket Dayeontól kaptam ajándékba. Ezzel is azt szerettem volna üzenni neki, hogy engem kicsit sem érdekelnek a márkák és a méreg drága dolgok. Nem azért voltam vele, mert gazdag családból származik.

Bepakoltunk mindent a kocsi csomagtartójába, majd megindultunk Jimin lakása felé – azaz az ideiglenes otthonomba. Sóhajtottam egy hatalmasat, amikor elhagytuk az utcát, és megkönnyebbülten túrtam a hajamba. Tényleg hatalmas kő esett le a szívemről. Mintha életemben most először éreztem volna magamat teljes mértékben szabadnak. Megcsináltam. Végre elhagytam Dayeont. Nem hagytam befolyásolni magamat, kiálltam az igazamért és nem hódoltam be a volt menyasszonyom akaratának. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon pillantottam a mellettem ülőre, aki szintén felfelé görbülő ajkakkal pillantott rám. Felhangosítottam a rádióban éppen szóló számot, majd lehúztam az ablakot és egy jó hangosat kiabáltam. Olyan hangosan kiabáltam, mint talán még sohasem. Kihajoltam az ablakon és magasba emeltem mindkét karomat, miközben azt kiabáltam, hogy megcsináltam és végre szabad vagyok. Nem tehetek róla, de egy kósza könnycsepp is végig folyt az arcomon, amit eszem ágában sem volt letörölni.

- Mostantól minden más lesz – suttogtam, majd a mellettem ülőre sandítottam, aki könnyes szemekkel figyelt engem. Nem szóltam semmit, csak az idősebb arcát kezdtem tanulmányozni, majd eleresztettem egy apró mosolyt. Nehogy sírni merj, te bolond. Most vagyok a valaha volt legboldogabb. És ez részben neked köszönhető.