Mikor beköszöntött az ősz, Anne szívében hasonló változások következtek be, mint a fák leveleiben; csakhogy míg a fák szebbek lettek a sok-sok színnel, amit leveleik adtak nekik, addig ő vacakabbul érezte magát, mint valaha.

A kertjében állt egy öreg tölgy, annak támasztotta a hátát. Sokan azt mondták, ki kéne vágatnia, mert hamarosan kidől magától is, azonban az emberek várakozásaival ellentétben évek múlva is úgy állt a helyén, mintha a hatalmas szélviharok sosem tépázták volna meg. Bármennyire is furcsa, a lány felnézett a növényre, mikor úgy érezte, ő maga teljesen összeomlott. Azt gondolta, hogyha ez a növény már több, mint száz évet túlélt minden megpróbáltatás ellenére, ő is mindig fel tud állni a földről. Azon a napon azonban egyszerűen nem érzett magában ehhez elég erőt – élete szerelme összetörte a szívét. Persze mindig is realistának tartotta magát, így pontosan tudta, hogy előbb vagy utóbb szakítani fognak, azonban a szíve mélyén hitt benne, hogy talán ő az igazi. Bár már majdnem egy hete történt az eset, ő azóta elhanyagolta a szeretteit, nem beszélt sem a családjával, sem pedig a legjobb bártaival, hiába próbáltak az emberek közeledni felé.

Egy sötétvörös levél hullott az ölébe, amely gyönyörű volt, azon tény tudatában is, hogy már nem élt. Pár perc múlva eleredt az eső. A legtöbb ember átkozta volna az eget, majd gyorsan visszaszaladt volna a házba, azonban ő inkább csak elfeküdt a zöld fű, sárga, barna és piros levelek tengerén. Az eső számára olyan volt, mint egy kellemes fürdő. Bármennyire is furcsa, az ő kedvét a hangosan kopogó vízcseppek nem rontották el még jobban – nem mintha az olyan könnyű lett volna –, sőt, inkább jobban érezte magát.

Mikor elállt az eső, felállt.  Nem sajnáltathatja magát tovább – határozta el. A hirtelen felállástól kissé elszédült, így ingatag léptekkel indult el a ház felé, mielőtt azonban belépett volna, visszafordult, hogy körbenézzen a színpompás udvaron. Néhány örökzöld fenyő a kerítés mellett, rendezett virágoskert, az eső utáni finom illat, és persze a kert közepén magasodó öreg tölgy.

– Legalább olyan erős leszek, mint te – ígérte meg egy félmosollyal az arcán, inkább magának, mint a fának, majd belépett a házba, ezzel aznapra végleg maga mögött hagyva kertjét.

Sajnos nem lett olyan jó, mint elképzeltem, de remélem, azért tetszik :)

2022. 10. 02.