- Anyaaaa... - kiabáltam el magam. Pár perc múlva pedig meg is jelent a konyhában az említett személy.

- Igen kisfiam? - nézett rám mérgesen.

- Ki ette meg a csokimat? - kérdeztem felháborodva.

- Nem tudom fiam... Kérdezd apádat. - válaszolt fáradtan és már indult is volna vissza a dolgára

- De azt magamnak vettem... Valentin napra... - nyavajogtam. - Anyaaaaa... - hisztiztem. Mellé lépve kicsit megrángattam a karját, hogy csak rám figyeljen.

- Mikor szerzel végre magadnak egy pasit fiam? - kérdezte sóhajtva.

- Én próbálkozok...

- Aha... Persze. - forgatta meg a szemeit. - Ah... Tessék. - nyújtott felém egy kis pénzt. - Vegyél magadnak valami valentin napi szart... - azzal otthagyott a konyhában.

- Köszi anyaaa - kiabáltam utána.

Hát ez jellemző a családomra. Hiába adott anya pénzt, ő is tudja, hogy nagy valószínűséggel az egész várost be kell majd járnom, hogy megtaláljam azt a csokit, amit megettek előlem...

Kissé kelletlenül, de felöltöztem, majd elhagytam a házat. A legközelebbi kisboltot vettem célba.

Nyilván nem volt szerencsém, sőt a környék boltjaiba sem volt az a mogyorós bonbon, amit pár napja vettem magamnak. Persze, hiszen február 14-e van, valentin nap...

De nem is én lennék, ha feladnám. Így hát tovább kutatva végigjártam az egész várost.

Nagyjából az 50. boltban járhattam, mikor végre ráleltem a kedvenc édességemre. Természetesen szép piros, valentin napi csomagolásban. Boldogan, mosolyogva nyúltam érte, mikor a látókürömbe egy másik kéz is bekerült. Csak remélni tudtam, hogy nem az én bonbonomra fáj a foga. De csalódnom kellett, ugyanis velem egyszerre fogta meg az édességet.

Lélekben már felkészültem a harcra, hogy mindenáron megkaparintsam, de amint felnéztem az illetőre elakadt a lélegzetem.

A srác mintha egy magazin címlapjáról lépett volna ki. Még a szám is tátva maradt a látványtól. Őzbarna szemeivel kíváncsian fürkészett, amitől azonnal zavarba jöttem.

Szemeimet lesütve térképeztem fel egész alakját. Telt ajkain kissé elidőzött a tekintetem. Nyalnivalóan tökéletesen néztek ki, mint egy lédús meggynek. A gondolatra megnyaltam számat, majd tovább haladva végignéztem rajta. Ruházata egyszerű szürke melegítő nadrágból és egy fekete pulóverből állt, mégis elképesztően dögösen nézett ki.

Hosszú ezüstös haját hátrafogta egy hajgumival, amiből néhány rakoncátlan tincs a szemébe lógott.

- Vedd csak el. - mosolygott rám, majd kezét elvette a kis dobozkáról.

- Nem, a tiéd lehet. - találtam meg a hangom. - Ne maradjon ajándék nélkül a barátnőd. - vettem el én is a kezem a bonbonról. - Én úgyis magamnak venném. - magyaráztam.

- Nincs barátnőm. - kuncogott. - Én is magamnak szántam. - emelte le a kis dobozkát. - Gyere, együk meg együtt, az egész városban ez az utolsó. - mutatta fel. - Persze, csak, ha van kedved megismerkedni velem. - kacsintott rám.

- Pe..Persze... - motyogtam.

A kasszához sétálva épp vettem elő a pénzem, hogy a felét kifizessem, de ő megelőzött.

Egy közeli parkig sétáltunk, majd egy padra leülve kibontotta a boldogságot adó édességet.

- Hogy hívnak? - kezdtem bele a beszélgetésbe, közben pedig a szép aranyszínű papírcsomagolásba bújtatott finomságért nyúltam.

- Ayan. Téged? - kérdezett vissza.

- Axel - válaszoltam. - Egy ilyen helyes pasinak, mint te, miért nincs barátnője? - kérdeztem kíváncsian.

- Talán azért, mert nem rájuk bukok... - nevetett fel jóízűen, majd egy darab csokit dobott a szájába.

- Oh... - lepődtem meg. - Akkor... - kezdtem.

- Eddig senki nem fogott meg úgy igazán. - magyarázta.

✧༺♥༻✧

Végül a nap hátralevő részét együtt töltöttük. Mindenről beszéltünk, ami éppen eszünkbe jutott. A nap végén pedig haza is kísért, hiszen már sötét volt és szerinte veszélyes egyedül sétálni.

Természetesen telefonszámot cseréltünk, hogy ezt a csodás napot megismételhessük.

Mosolyogva nyitottam ki a bejárati ajtót, majd sétáltam a konyhába, hiszen nem ettem dél óta semmit. Csak azt a fél doboz mogyorós bonbont, ami valljuk be nem valami sok.

- Mi van fiam, talán eltalált Ámor nyila, hogy ilyen sokáig elvoltál? - kérdezte anya, mikor meglátott.

- Talán... - vigyorogtam, majd kinyitottam a hűtőt.

- Na megjött az elveszett bárányka... - hallom meg apám hangját is.

- Meg... De még mindig elveszett... - kuncogott anya.

- Mivan? - értetlenkedett.

- Elveszett a szerelemben, szivem. - magyarázta meg.

Tovább nem figyeltem rájuk, mert a gondolataim másfelé terelődtek.

- Khm... - hívtam fel végül magamra a figyelmet. - Nem tudom ki ette meg a csokimat, de nagyon köszönöm. - vigyorogtam, majd a, már meleg ételt a kezembe fogva indultam a szobámba.

Vége

Üdv.: Dia 🥰😘❤️‍