/Vegyük úgy, hogy a 'zsáner-őrület', 'zsáner studies', 'zsánerfluid' és hasonló típusú poénokat letudtuk. Köszönöm./

Most egy olyan eszközről lesz szó, amivel hihetőbbé, átélhetőbbé tehetjük a történeteinket, és becsszó nem olyan nyakatekert, mint ahogy a nevéből gondolnád. De először is...

Mi az a zsáner?

Az iskolában megtanultuk, hogy van három nagy műnem: a líra, a dráma és az epika. Ezeken belül vannak a műfajok, például a vers, a regény, a ballada, a tragédia, az esszé, a novella, és így tovább - ezek formai kategóriák, azaz attól függ, melyik mű hova tartozik, hogy milyen a formája: párbeszédes-e, rímel-e, rövid elbeszélés-e stb. Ezekre a kategóriákra mintegy merőlegesen helyezkednek el a zsánerek, mint a sci-fi, fantasy, romantikus, krimi, horror, thriller, akció, természetfeletti, YA stb, amik leginkább történetükben és eszköztárukban mutatnak hasonlóságot - tehát tartalmi kategóriák, és a besorolás attól függ, miről és hogyan szól. Így létezhet akció+regény, fantasy+novella, és szinte bármilyen kombináció; én még sci-fi+verset is olvastam már.

Az ábra a teljesség igénye nélkül készült, vegyesen mutat műveket és alkotókat. A zsánerek között nincs ilyen éles határ, csak a szemléltetés miatt került mindegyik külön rubrikába; a szaggatott vonal pedig azt hivatott jelezni, hogy a sci-fi és a fantasy sokak szerint nem is két külön zsáner, de erről majd egy másik cikkben. 

A félreértés abból adódik, hogy az angol 'genre' szót a műfajra és a zsánerre egyaránt használják, holott a kettő messze nem ugyan az. A filmelméletben magyarul is összemossák a két fogalmat (jóhogy, hiszen ott a műfaj adott), de az irodalomban a mi nyelvünkben igenis van különbség. Tehát ha most felviszed a kurzort a "Felfedezés" menühöz, ott zsánereket találsz majd felsorolva (kivéve a költészetet, ami műnem, meg a ChickLit-et, ami meg egy degradáló jelző), a műfajuk pedig többnyire regény (digitális regény) vagy novella lesz. Vagy, mint például ez is, esszé (ha meg elég sok esszé gyűlik egymás mellé, akkor monográfia).

Tehát a zsánertudatosság

A zsánertudatosság azt jelenti, hogy a karakter ismeri annak a zsánernek a jellemzőit, amiben szerepel.

Rögtön felmerül a kérdés: akkor a karakter tudja, hogy egy regényben szerepel? Nos, nem biztos, hogy nem tudja. A Dekonstrukciónál már beszélgettünk róla, hogy milyen különleges tud lenni, ha a szereplő kiszól a regényből, megszólítja az olvasót, és ahogy egyre inkább elszabadul a posztmodern irodalom, egyre több regényben láthatunk majd ilyet. Az is lehetséges, hogy a karakter meséli a történetet, mert például naplót ír, és tudja, hogy milyen zsánerben ír - a Sherlock Holmes feldolgozások között találkozunk ezzel gyakran, hiszen Watson, aki egy eredeti regény kivételével mindig narrátor, tudja, hogy krimit ír, és ennek megfelelően viselkedik, emel ki lényeges részeket, és hagy ki olyan jeleneteket, amik egy krimibe feleslegesek.

A leggyakoribb mégis az, hogy a szereplőink egyszerűen láttak már életükben filmet (vagy ennek környezettől függő megfelelőjét). Hiszen ha például a karakter végignézi, ahogy leszáll egy ufó a hátsó kertjébe, nem kezd el nagy szemekkel pillogni, hogy hátezmmiez, hanem ízlésétől függően eszébe jut a Függetlenség napja, a Támad a Mars!, a Galaxis útikalauz, az MIB vagy valamelyik világháborús kémfilm, tudja, hogy űrlényt vagy kémműholdat lát, és ennek megfelelően kapja fel a vadászpuskát, vagy segíti ki a csészealjból J ügynököt.

A legjobb példa erre az épített fantasyvilágok, mint a Gyűrűk ura. Ezekben a világokban a szereplők egész életükben legendákat hallgatnak (tévé helyett), így amikor kalandra indulnak, elég jól tudatában vannak, hogy mi várhat rájuk, adott esetben régi hősökhöz hasonlítják magukat.

Viszont ha a karakter túl sokat tud, az egész egyszerűen megöli a cselekményt. Ha például a szereplőink tudják, hogy az ingatlanügynök kényszeredett mosolya ellenére sem vesszük meg a gyanúsan olcsó kastélyt a város szélén, ahol fekete trutyi folyik a falakról, akkor nincs szelemházas horror, el sem kezdődik a regény!

És a zsánervakság

Ennek az ellentéte, amikor a karakter úgy viselkedik, mintha még életében nem látott vagy hallott volna hasonló szituációt, pedig ez egy olyan korban, ahol a zsebedben hordod a tévét, elég valószínűtlen.

A leggyakoribb és személy szerint legidegesítőbb példája a B-kategóriás horrorfilmek szereplői, akik fiatalok, vagyis valószínűleg agyba-főbe fogyasztják a filmeket, mégis képesek bemenni az istenverte szellemjárta házba, aztán odabent szétválni, pedig ez utóbbi már a Scooby Doo-ban is szar ötlet volt!

A másik pedig a főgonoszok monologizálása. Lehet persze, hogy Obadiah, a Vasember 1 felejthető főgonosza nem a legélesebb kés a fiókban, és azt hiszi, hogy monologizálni menő, de azt nem hiszem el, hogy soha nem látott még egy Bond-filmet sem, ahol az antagonista a végén pontosan elmondja a tervét, Bond pedig ezt felhasználva állítja meg. 

Adott esetben ez persze pont hogy segítheti a cselekményt, hiszen, visszatérve az előző példához, különben nem mennének be a szellemházba.

A tökéletes karakter

A tökéletes karakter épp csak annyira zsánertudatos, amennyire az érdeklődési köréből következik, de semmiképpen sem jobban, hogy ne rontsa el a cselekményt. Ha egy amazóniai törzs tagja, pilloghat nagyokat egy űrhajón, de ha csak egyszer is látta a Star Warst, igenis jöjjön rá, hogy az egy űrhajó, és viselkedjen ennek megfelelően! Ha szereti a horrorfilmeket, ne akarjon mindenáron szétválni a szörnyet keresve, és ne essen neki fadoronggal a vérfarkasnak, ha ott lóg a kandalló fölött a shotgun - de nyugodtan követheti a hangok forrását, még akkor is, ha tudja, hogy a filmekben ebből csak a baj van. Ha a fő bonyodalom egy titkos kormányösszeesküvés, a karakterünk pedig egy titkos kormányügynökségnek dolgozik, akkor ne hápogjon, hogy ez lehetetlen, sőt, jusson eszébe a lehetőség jóval a vége előtt, hiszen számára egy titkos összeesküvés a hétköznapok része!

Segíthet megtalálni a tökéletes egyensúlyt, ha végiggondoljuk a karakter jellemét, hobbijait, preferenciáit - magyarul ha stabilan és logikusan építjük föl őt. Minden cselekedeténél gondoljuk végig, hogy ezt tényleg megtenné-e; hogy akkor is megtenné-e, ha már látott harminc filmet és olvasott húsz könyvet, ahol ez rosszul sült el. Vagy csak azért kéne, hogy megtegye, mert ebben a zsánerben ezt szokás? Vagy mert te személy szerint ezt szeretnéd? Vagy mert ez lendítené tovább a cselekményt?

Ha a cselekményt előrevinné, de valódi motivációja nincs, akkor inkább ne tegye meg.

Ógörög-számláló: 1

Shakespeare-számláló: 6

Források:

http://tvtropes.org/pmwiki/pmwiki.php/Main/GenreSavvy

http://tvtropes.org/pmwiki/pmwiki.php/Main/GenreBlindness

Szívesen várok még ötleteket a táblázat kiegészítéséhez. Sorokat, oszlopokat, és a rubrikákba műveket vagy alkotókat is javasolhattok, én meg majd összeszerkesztem és kiteszem pár hét múlva a nagyobb, fényesebb és vágatlan változatot.