Eddig többnyire írástechnikával (pontosabban cselekményszövési technikákkal) foglalkoztunk, ez most inkább művészetfilozófia lesz. Azt a kérdést fogjuk körüljárni, hogy hol helyezkedik el a néző/olvasó/hallgató/befogadó (esetleg vásárló vagy fogyasztó) az alkotás folyamatában.

Eddig két végletes hozzáállást figyeltem meg. Egyrészt, minden valamirevaló írástechnikai blog elmondja, hogy csak magadért írj, csak amikor jól esik, csak azért, hogy a kis lelkednek jó legyen. De kérdem én, ha csak az az alkotás célja, hogy megkönnyebbülj, és mindeközben semmi és senki más nem érdekel, akkor miben különbözik az írás az önkielégítéstől? A másik végletről nem szoktak beszélni, csak művelik: csak azt és csak úgy írnak, ami és ahogy a legjobban a közönség kedvére tesz, hogy minél nagyobb nézettséget hozzon. Ha a fenti analógiánál maradunk, akkor ez pedig nem más, mint prostitúció (csak rosszabbul fizet).

Egy fa kidől az erdőben, és senki nincs ott, hogy hallja

Arisztotelész leghíresebb műve arról szól, hogyan kell jó tragédiát írni (szóval az írásról szóló írások sem mai jelenségek), a mai napig a legtöbb írni tanító könyv az ő munkáján alapul (ez is). Az öreg írt egy hasonló művet a komédiáról is, amit viszont senki nem követ, mert a könyv elveszett az idők során. Nem olvassa senki, így nincs, aki megértse, befogadja, egyetértsen vagy vitatkozzon vele, nincs, akit inspiráljon; gyakorlatilag mintha soha nem is létezett volna.

Bár nem mindenki értene egyet velem (a posztmodernek nagy része például biztos nem), de egy regény, egy film, egy történet, egy rádiójáték, egy zene csak akkor létezik, ha van, aki megnézze, meghallgassa vagy elolvassa. Persze, fizikailag lehet, hogy létezik, ha papírra írtad vagy kinyomtattad magadnak, de amíg nincs legalább egy ember, aki hajlandó elolvasni, befogadni, akire valamilyen, akármilyen hatást gyakoroljon, addig a regényed műalkotásként nem létezik. A művészet célja az, hogy adjon valamit: egy történetet, egy tanulságot, egy érzést, hitet, gondolatokat, élményt, álmokat, bármit. De ez nem történik meg, ha nincs kinek adni.

Szóval eleve elhibázott az a hozzáállás, ami nem veszi figyelembe a folyamat egyik legfontosabb elemét: az olvasót. Írni persze írhatsz magadnak, magadért, a kis lelkecskéd üdvéért, de az nem irodalom lesz, hanem terápia.
(Amikor MÉG nem mutattad meg senkinek, mert még gyűjtöd a bátorságot, de MAJD egyszer meg fogod, az nem ez a helyzet. Van az úgy, hogy az ember az irományát, vagy önmagát még nem érzi késznek, de ilyenkor sem dughatja homokba a fejét, és mondhatja, hogy nem érdekli a leendő közönség.)

Szipiszopi öt dollár

Tudjuk, hogy az emberek széles rétegeinek nem kell más, csak kurvák, kaviár és kokain; bármit le lehet nyomni a torkukon, ha az eléggé csillog, eléggé nedves vagy elég nagyot robban. Mindegy, milyen rosszul van megírva, ha jól megszexualizálódik benne Mary Sue, akkor el fogják olvasni. Mindegy, mennyire nincs értelme, cselekménye vagy bármilyen esztétiaki értéke, ha vannak benne autorobotok, akkor meg fogják nézni. Mindegy, hány helyesírási és stilisztikai terrorcselekmény van benne, ha a főszereplő összejön benne az aktuális hetes sorszámú Mindenkikedvec Tinisztárjával, akkor el fogják olvasni. És nem akarok áltatni senkit, az ilyen műveknek mindig nagyobb lesz az olvasottsága, ahogy Mekibe is többen járnak, mint a Gundelbe, és pornót is többet néznek, mint drámákat.

De éppen ez velük a baj (a minőségi kifogásokon kívül, ugye): eldobhatóak. Ha lemaradtál Anne Rice síró-csöpögő vámpírjairól, semmi pánik, itt van Anita Blake. Ha arról is lemaradtál, itt a Twilight. Ha erről is lemaradtál, még mindig ott a Vörös pöttyös könyvek közül bármi (a vörös pöttyök a genitáliák környékén egyébiránt nagyon durva nemibetegségre utalnak). De ha erről is lemaradtál, még mindig ott a Szürke, vagy a tesco gazdaságos magyar verziója, a Szigor. Ha pedig sóher vagy pornóra költeni, itt a Wattpad. Ezek a könyvek épp olyan egyszerhasználatosak, mint a fast fashion ruhák vagy a bizsuk, ha egy pillanatra fel is keltik valaki érdeklődését (márpedig felkeltik, mert egy jó dugásra mindig kíváncsi az ember), holnap már senki nem fog emlékezni rájuk.

Szóval lehet pornót írni, mert szinte biztos, hogy sikeres lesz; sőt, álszent lennék azt mondani, hogy én nem fogyasztok ilyesmit. De ha a közönség kiszolgálása közben elfelejted, hogy az írással neked küldetésed van, adni akartál valamit, akkor az megintcsak nem irodalom, hanem kurválkodás.

Akkor most mi van

Kérdezhetnétek, hogy hát nekem semmi nem jó, hogy mindkét hozzáállást szídom, de a megoldás, mint mindig, nagyjából a kettő között van (... nem, bocs, itt most nem sütök el egy szexuális poént sem, olvashatsz tovább). Tudom, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, de ott van az; a filmeket nézve is Michael Bay és Tarr Béla között félúton vannak az élvezhető alkotások. Az egyensúlyhoz pedig ez a mágikus dolog vezet el, amit művészi alázatnak hívunk.

A művészi alázat azt jelenti, hogy tudomásul vesszük a közönség létezését, nagyjából megbecsüljük, hogy kik ők, mi érdekelheti őket és milyen háttérismereteik vannak. Ha tiszteljük a közönségünket, akkor nem teszünk egy romantikus lányregénybe Nietzsche-i filozófiai értekezéseket (hacsak nem vagyunk posztmodern írók), sem anatómiai szakszavakkal leírt belezősgyilkosságot (hacsak nem vagyunk nagyon betegek - de komolyan, ha ezt valaki megcsinálja, linkelje, mert olvasnám). Ha tiszteljük az olvasóinkat, akkor nem váratjuk őket hónapokig hiába az új részre, nem hazudunk nekik ("bocsi, most nem tudtam írni, mert meghalt a kutyám nagymamája"), nem teszünk eléjük félkész, bétázatlan, helyesírási hibáktól hemzsegő fércműveket.

De a művészi alázat azt is jelenti, hogy nem nézzük hülyének az olvasót. Nem próbáljuk neki eladni ugyan azt a bugyuta történetet ezredszerre is (Grey...), nem élünk olcsó elemekkel, hogy felkeltsük az érdeklődését, nem nézzük ösztönlénynek, aki csak dugásról és erőszakról akar olvasni. Nem gondoljuk, hogy ez is jó lesz, nem adunk neki a tökéletesnél kevesebbet. Az olvasó ránk kíváncsi, a mi írásunkra, a mi stílusunkra, a mi megközelítésünkre, a mi lelkünkre, a mi tehetségünkre, kötelességünk, hogy ezt megadjuk neki. Az olvasó nélkül gyakorlatilag nem létezik a munkánk, az a minimum, hogy a tőlünk telhető legmagasabb minőséget, és felejthetetlen élményt adjunk neki.

Pokolra kell annak menni

Végül pedig a művészi alázat a művészet iránti alázatot is jelenti. Például felkelni az éjszaka közepén és leírni azt az ötletet, ami csak ilyenkor hajlandó jönni. Tudni, hogy a görögök már mindent megírtak, és egy szem eredeti ötleted sem lehet, mégis folytatni. Tudni, hogy sosem leszel elég jó, mégis csinálni. Meghalni minden karakterrel együtt. Zokogni, amikor belekezdesz egy regénybe, és zokogni, amikor befejezed. Átélni mindent. Beletenni a lelked egy részét, és odaadni egy vadidegennek. Fanatikusnak lenni, és egy kicsit beleőrülni ebbe az egészbe.

Ismeritek azt a népdalt, hogy

"Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni"

Ez is erről szól, a művészről, aki annak ellenére is (vagy pont azért) folytatja, hogy fáj. Alkotni, írni, zenélni, festeni, színészkedni nem egyszerű. Nem terápiából van, nem a hírnévért vagy a pénzért, hanem mert ugyan úgy meghalnánk nélküle, mintha nem vennénk levegőt. És nem is lenne az igazi, ha nem kéne érte szenvedni.