Sehun POV

Fárasztó hónapok álltak mögöttünk. A Jonginnal való kapcsolatom csak egyre erősödött és erősödött, még a sok megrpóbáltatás ellenére is. A beköltözést követő hetekben Jongin kissé zárkózotabb lett, mintha aggódott volna valami miatt, én pedig voltam olyan önző, hogy eleinte nem vettem ezt figyelembe. Miután Jongin első könyvét végre kiadtuk, óriási lett a bevétel. Szegény kis omegám alig bírta felfogni a gyorsan zajló eseményeket. Konkrétan egyik napról a másikra híres és elismert lett. Annyi másik magazintól és tévétől jöttek meginterjúvolni, hogy Jongin gyakran még csak a nevét sem tudta kinyöni. Előre megírt forgatókönyvet kellett mindig, hogy a kezébe nyomjunk, más különben teljesen elveszett volna a sok kérdésben. Rengeteget közülük például nem is tudott hova tenni, de hát hozzá kell, hogy ehhez is szokjon. Minden elismert íróm megtapasztalta az első sikere után ezt a rohamot és akármennyire fura, még Baekhyun is csak pislogni tudott a sok kamerába először. Nem volt ez egyszerű és próbáltam is valamennyire a társamat megnyugtatni afelől, hogy ne aggódjon, később elcsendesedik a média, ő pedig továbbra is írhatja nyugodt körümények között az újabb műveit. Ekkor talán rendesen törődtem vele. Viszont egy hónappal később - nagyon szégyellem magam miatta - , de számtalan dolgom lett, amit fontosabbnak gondoltam Jonginnál. Természetesen az omega megértően tekintett erre, még ha ő nem is volt olyan nagyon karrierista, mint én. Ettől függetlenül tudtam, hogy néha nagyon bántó tud lenni a szeretteim részéről a munkamániám. Ilyenkor képes voltam teljes mértékben elhanyagolni még a barátaimat is, nem csak a családtagjaim.

Ebből a sok dologból következtek az első veszekedéseink, minek fő kiváltó oka az összeköltözés volt. Teljesen meg tudom érteni, milyen, mikor még csak otthon se vesz figyelembe senki, pedig ezt bárki, alap természetéből fakadóan elvárja. Jongin se volt ezzel másképp. Később is értem haza mint ő és még csak este, mikor elmentünk aludni sem törődtem vele túl sokat. Jongin nagy bizonnyal eleinte csak csendesen tűrte ezt a fajta megpróbáltatást - gondolom a saját gyermeteg gondolkozásának tudta be a dolgot -, későb viszont már hangot is adott ennek. Ilyenkor gyakran végig hallgathattam az alábbi mondatokat, amik később igen erős fejfáját okoztak, mi szerint: "Én is sokat dolgozom, mégis szakítok rád időt." "A munka mellett főzök, takarítok és be is vásárlok, mert egyesek még csak erre sem képesek." "Én nem várom el, hogy segíts a házimunkában, de legalább annyit tehetnél, hogy nyugodtan leülsz velem vacsorázni és megeszed azt, amit neked főztem." "Legalább egy fél órára elszakadhatnál attól a nyomorult géptől." " Legalább haza fele eljöhetnél velem bevásárolni." És még folytathatnám a sort. Jongin teljesen meghazudtolta ekkor az omega valóját és olyan mérgesen nézett rám, hogy néha komolyan elgondolkoztam azon: biztos ezt akarom? Biztos el akarok köteleződni valaki mellett? Biztos akarom én ezt a fajta felelősséget? Egyáltalán miért akartam én olyan nagyon ennyire gyereket, ha a társammal sem tudok még csak egy kicsit sem foglalkozni? Rettenetesen haragudni kezdtem magamra egy idő után, főleg az efféle gondolatok miatt, hiszen tudtam jól, Jonginnál jobbat sehol sem találhatnék és igazán meg kéne becsülnöm kicsit azokat az erőfeszítéseket, amiket nap, mint nap tesz értem. Illetve tudtam azt is jól, így vagy úgy, de Jongin egy édes és érzékeny omega; nem érdemelte volna meg, hogy csak úgy feladjam ezt az egészet és magára hagyjam. Nem is az ő dolga lenne ennyi minden, ő mégis megtett mindent nagyon sokáig egy szó nélkül.

Nem sokára eljutottam arra a szintre, hogy kénytelen voltam édesanyámat felhívni tanácsért. Nem mintha a nevelőanyám omega lett volna, mint Jongin - alfa volt - viszont tekintve arra, hogy mennyi mindenben hasonlítottam apámra, biztos ő is tapasztalt már hasonlót, mint amilyet mostanában Jongin. Akármennyire próbálkoztam, egyszerűen nem tudtam letenni a munkámat, legalább pár percre, amit a társamnak kellene szentelnem.

-Van társad és még nem mondtad nekem?! - Első sorban ettől féltem és ezért nem beszéltem nagyon sokáig Jonginról vele. Apám természetesen tudott a Jonginnal folytatott kapcsolatomról, tekintve arra, hogy még mindig rengeteg ismerőse volt a kiadónál, kikkel a mai napig tartotta a beszélő viszonyt. Így apa még csak a mai napig folyó pletykákról sem maradt le, mindent tudott, ami kicsit is érdekes volt a kiadó életében, emiatt pedig hamar tudomást szerzett Jonginról és rólam. Egyáltalán nem volt mérges, megértőn veregette meg a vállam és gratulált, és jól a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rendesen az omegámra.

-Bocsi anya, tudod...

-Nem érdekel a magyarázkodás. Akármi is a gond, majd vasánap beszélünk róla, ugyanis te és a társad is meg vagytok hívva egy családi ebédre.

-De... anya... nem korai ez?

-Egyáltalán nem, jöttök. - És ezzel anyám egy újabb problémát zúdított a nyakamba. Ötletem se volt, hogyan közöljem ezt Jonginnal. Az omega még mindig kicsit pikkelt rám, ráadásul... Basszus! Nem most terveztem a családomnak bemutatni! Ez nem olyan kis dolog, ami minden nap megtörténik egy farkassal!

-Mi ez az ijedt arc? - És mintha csak Isten meg akart volna ölni, ott termett Jongin, aki kissé aggódón méregetett. Hogyan mondjam el neki? Apámat ismeri valamilyen szinten, de nem így. Anyámról meg még csak halvány lila gőze sincs. - Most már nem is beszélsz velem? - Nézett rám dühösen az omega. Komolyan... valaki odafent nagyon gyűlölhet valamiért. Miért nem szakad a nyakamba még a plafon is?

-Nem! Jongin, kicsim, édesem... - Siettem kapkodva az omegához, kinek a kezében egy nagy kosár kimosott ruha volt. - Kicsim...

-Kezdessz megijeszteni. - Nézett rám feszülten az omega, ahogy még a vállaira is helyeztem remegő kezeimet. 

-Hétvégén... Izé... Anyám családi ebédet akar és... téged is látni szeretne. - Erre Jongin eltátotta a száját és a kezében tartott kosár hangos koppanással a földre érkezett.

-Mi?!

-Kérlek, nyugodj meg... én próbáltam mindent megtenni, de...

-Úristen, annyira örülök! - Pattant hirtelen a nyakamba, míg én lefagyva szorítottam magamhoz vékony testét, nehogy elejtsem. - Szóval ezért kerültél? Azon dolgoztál, hogy ez megvalósuljon? - Nézett rám ezekben a hónapokban először olyan vidáman, hogy azon már kénytelen voltam én is elmosolyodni. 

-Hát... Lehet így is fogalmazni... - Vakartam a fejem zavartan, mikor Jongin lábai ismét a padlón voltak.

-Úristen! Imádlak Sehun! Végre megismerhetem a szüleidet! - Ezután pedig hirtelen elsápadt. Ijedten néztem rá, ahogy a társam pár percre lefagyott, majd ajkai elé kapva egyik kezét gyorsan a fürdőbe rohant. Én is lefagyva bámultam utána, nem értettem, hogy mi történt ilyen hirtelen, de amikor hangos öklendezést hallottam a fürdőből, ijedten siettem az omega után, akit az ominózus helyiségben meg is találtam, a vécécsésze előtt térdelve.

-Minden rendben? - Guggoltam le mellé, hátrasimítva kissé lenőtt haját, míg ő mély levegőket véve távolodott el a vécétől, mikor mindent kiadott magából. 

- Ugye ez nem a családi ebéd miatt van?

-Jaj, nem! Egyáltalán nem! - Kuncogott egy kicsit, miközben a kezébe adtam egy pohár vizet, hogy kiöblítse a száját. - Pár napja gyakran van hányingerem. Biztos laktóz érzékeny lettem vagy valami ilyesmi. Semmi komoly. 

-De... biztos? Ne menjünk orvoshoz?

-Nem kell, minden rendben. Ezen kívül egyáltalán nem érzem rosszul magam. 

-Akkor minden okés.

(...)

Feszülten markoltam meg a kormányt, mikor vasárnap, délelőtt tízkor Jonginnal az anyósülésen tartottunk az Oh rezidencia felé. Jongin idegesen ropogtatta meg az ujjait többször is, mellette jópárszor beleharapva dús ajkaiba. Más szituációban, más helyen biztos nagyon szexinek tartottam volna, most viszont csak legszívesebben megöleltem volna a nyugalom elérésének érdekében, ha nem lettem volna én is tiszta ideg. Jongin bár pár nappal ezelőtt örömtelien fogadta a közös, családi ebéd hírét, most elég láthatóan izgult. Egyikünk se bírt még csak egy szót sem kinyögni, egészen addig, míg le nem parkoltam a hatalmas, több szintes ház előtt, hol a gyerekkorom jelentős részét töltöttem. Én is, és Jongin is csak meredtünk magunk elé percekig.

-Azt hiszem... most ki kéne szállni.

 -Jah... - Helyeselt Jongin, feszülten nézve a ház irányába. - Végülis... én voltam az, aki nagyon várta ezt a napot. - Nevetett fel idegesen, többször is végig simítva a tarkóján. - Menjünk. - És azzal a lendülettel kiszállt a járműből. Kint elég erősen fújt a szél, Jongin lenőtt, hosszú haja pár perc várakozás után már ide-oda állt. Számomra meglehetősen aranyos volt a látvány, ezzel ellenben Jongin kissé morogva próbálta rendetlen haját eligazítani, míg az bejárati ajtóhoz nem értünk. Már épp csengetni akartam, mikor a nagy, sötét barna falap kitárult és anyám izgatott, vigyorgó ábrázata fogadott minket. Jongin ijedten ugrott mögém, magához szorítva a kezében lévő gyönyörű, cserepes rózsát, amit még pénteken vásárolt anyámnak.

 -Szia Sehun! - Köszöntött lelkesen, többször is a hátam mögé pillantva, ahonnan - ugyan elég félénken -, de lassan előbújt Jongin, anya felé nyújtva a kezében tartott virágot. - Jaj, köszönöm! Na, hadd nézzelek! - Rántotta be határozottan maga után Jongint a házba, míg én csak idegesen sóhajtva mentem be utánuk, az ajtót gondosan bezárva magam mögött. Anya gondosan két tenyere közé fogta Jongin arcát, majd elég látványosan beleszippantott a levegőbe, mire kissé érdekesen ráncolta a szemöldökét, de nem mondott semmit. - Cuki vagy, megtartunk. - Mosolyodott el kedvesen. - Jaj, édesem. Olyan hidegek a kezeid. Nem kellett volna titeket annyira megváratnom kint. 

-Semmi gond....

-Yubin. Hívj csak Yubinnak.

-Semmi gond Yubin néni. - Anya erre elkuncogta magát, levéve Jonginról a kabátot, aki továbbra is - nem túl feltűnően -, de próbálta a haját elrendezni. - Így is jó a hajad, de ha el akarod rendezni, akkor a fürdőszoba fent, az emelten, rögtön jobbra van.

 -Köszönöm. - Jongin finoman elmosolyodva hagyott magamra az anyámmal, aki csak elégedetten sóhajtva akasztotta fel a társam kabátját a fogasra. 

-Te is öltözz le Sehun. Be fogsz melegedni itt bent.

-Szóval Jonginnak minden óhaját-baját lesed, de én le vagyok szarva. - Jelentettem ki vicceskedve, mire anya mérgesen a karomra csapott.

-Lehetnél egy kicsit úriember. Jongin tökéletes, legyél kedves vele. Aprópó... észrevettél valami furcsát rajta mostanában? - Érdeklődve fordultam anya felé, majd együtt bementünk a nappaliba, ahol apám fogadott, a kanapén ülve. 

-Szia Sehun, régen láttalak. - Mosolyodott el az öreg, épp belemerülve a kezében lévő újságba, amibe időnként belelapozott egyet. - Hol van Jongin?

-Fent van a fürdőben. Mindjárt jön. - És mint egy végszóra Jongin jelent meg félénken az ajtóban, halkan mellém lépkedve. Hátulról átöleltem, mire igyekezett minél kisebbenek tűnni az ölelésemben és próbált egy kicsit eltűnni a karjaimban. - Az ebéd már kész, szóval siessünk az asztalhoz, mert ki fog hűlni. - Tájékoztatott mindenkit anya.

Az ebéd viszonylag nyugodtan telt. Anya még mindig nagyon finoman tudott főzni, de számomra Jongin főztjénél senki nem tud jobbat. Az omega csendesen evett mellettem, mindig válaszolva a neki feltett kérdésekre. Meglepő módon nem csak anya, hanem apa is érdeklődve kérdezett tőle többször is, így szép lassan az omega levetkőzte szégyenlősségét és egyre bátrabban beszélgetett a szüleimmel. Apám a desszert után felállt és egy üveg borral tért vissza. Jonginon kívül mindenkinek gondosan töltött és mikor már az omega poharát nyújtottam volna, anya és apa is olyan felháborodottan néztek ránk, mintha a világ legnagyobb bűnét követtük volna el.

-Van valami baj? - Kérdeztem megszeppenten.

-Nem hiszem, hogy a legjobb, ha Jongin ilyen állapotban alkoholt iszik.

-Mi? De hát nincs semmi bajom. - Nézett rájuk meglepetten Jongin. Ekkor éreztem meg, hogy a szokásosnál kissé édesebb illatott árasztott magából.

-Ezek szerint nem tudjátok?! - Kérdezett egyszerre vissza mindkét szülőm. 

-Sehun! Hát nem figyeltél oda rendesen mikor errő beszéltem veled? - Nézett rám mérgesen apám, míg én ijedten karoltam Jonginba, aki szintén értetlenül nézett a két idősebb farkasra. - Pedig már vártam, mikor jelentitek be, hogy úton van az unokánk. - Ült vissza a helyére kissé csalódottan az apám.

-Unoka? - Kérdezett halkan Jongin.

-Igen, drágám. Tényleg nem tudtad, hogy terhes vagy? - Kuncogott anyám, olyan finom pillantással nézve Jonginra, mintha a tulajdon gyermeke volna. Ekkor meglepetten néztem én is Jongin felé, akinek mintha az összes vér kiszállt volna az arcából és olyan sápadtan nézett maga elé, hogy őszintén aggódni kezdtem. Ekkor eszembe jutott az omega nem is olyan vidám múltja is, és csak még jobban aggódni kezdtem. Nem vagyok biztos abban, hogy Jongin olyan boldog, mint jelenleg mindenki más.

-Minden rendben van? - Kérdeztem meg finoman a társam, aki ekkor felém nézett és egy apró mosoly került dús ajkaira.

-Persze, csak... kicsit meglepett. Egyáltalán nem is gondoltam erre.

-Hidd el, én se. - Erre mindketten felnevettünk, teljesen elfelejtve az asztal másik oldalán ülő szüleimet. Olyan boldog voltam, mint talán még soha.

Nektek, hogy telt az első hét a suliban? Én eddig semmi örömtelit nem találok a végzős létben, kivéve azt, hogy az órarendem kifejezetten barátságos. :))