Jongdae halkan horkolt mellettem a kanapén, feje kissé a jobb vállamra dőlt. Az előttünk lévő tévében halkan szólt az éppen leadott műsor. Pechkemre... horror volt. Jongdae már régen elaludt, körülbelül két órája, így még a betervezett filmet sem tudtuk együtt végignézni. De nem is baj, örültem annak, hogy legalább most egy kicsit pihen. Mióta fentibb szintekre kerültünk, nekem kevesebb lett a munkám, csak is azzal kellett foglalkoznom, hogy valahogy megírjam életem első rendes könyvét, erre pedig elég hosszú időm volt. Ezzel ellenben Dae munkája sokkal több és keményebb lett mint volt. Kicsit aggódni kezdtem érte, főleg az első hetekben, mikor még csak a papírok tömkelegéből sem látott ki. Viszont ahogy haladt előre az idő, úgy kezdett kissé normalizálódni Jongdae munkamennyisége, ennek ellenére még mindig rengeteg dolga volt. Nem is olyan régen megérdeklődtem tőle, hogy meg e bánta ezt az előléptetést, ő viszont egy határozott "Nem"-el válaszolt. Szerette a munkáját és kicsit sem zavarta az, hogy mostanában még aludni is alig van ideje. Én természetesen teljes mértékben elfogadtam a döntését, viszont még mindig aggódtam, ahogy azt egy barátnak kell csinálnia.

Hirtelen a tévében játszott horror filmben hangosan felsikított valaki, mire kissé ugrodtam egyet ijedtemben. Testem egy picit remegni kezdett ezután és bár erős késztetést éreztem arra, hogy az asztalon lévő távirányítóért nyúljak és elkapcsoljam máshova az adást, mégsem tettem. Jongdae olyan nyugodtan aludt a vállamon, nem akartam felkelteni. Így beletörődve sorsomba próbáltam másfele nézni, próbáltam kicsit elaludni én is, a tévéből kiszűrődő zajok miatt viszont ez elég nehezen ment. Jongdae továbbra is kellemesen aludt a vállamon, én pedig apró mozdulatokat is alig mertem tenni. Egyszer csak Jongdae teste kissé eltávolodott tőlem, mire nem voltam rest egyből a távirányítóért nyúlni és átkapcsolni egy másik csatornára. Ezután megkönnyebülten sóhajtottam egyet, érdeklődőn Jongdae felé pillanatva, aki az egyik szemét dörzsölgetve ébredezett.

-Mi történt Jongin? Miért remegsz? - Bár még csak most kelt fel, mégis realizálta nem kicsit beszari állapotomat, mire kínosan elmosolyodva néztem rá.

-Egy horror film ment a tévében. - Válaszoltam neki őszintén, mire provokatívan felhúzva szemöldökeit nézett rám.

-És miért nem kapcsoltál át másik csatornára? - Erre csak megszeppenten néztem rá. Nem akartam neki elmondani, hogy csak azért, mert egyáltalán nem szándékoztam őt felkelteni, a béta viszont könnyen átlátott a szitán, ezután pedig kicsit mérgesen nézett rám. - Ne mond, hogy miattam... Jongin! Egyáltalán nem zavart volna. Kettőnk közül én vagyok az a bunkó, aki elaludt, holott közösen terveztünk filmezni!

-Nem! Ez egyáltalán nem igaz! - Vágtam vissza határozottan. - Tudod... olyan nyugodtan és békésen aludtál és... tudom, hogy mostanában nagyon leterhelt vagy. Azt akartam, hogy aludj egy kicsit. - Jongdae erre szelíden elmosolyodott.

-Köszönöm Jongin...

(...)

Az utóbbi hetekben úgy érzem, konkrétan teljesen feleslegesen járok be a kiadóhoz minden hétköznap. Az egyetlen, és szent feladatom mostantól az volt, hogy csak írjam, ami a csövön kifér. Viszont ahhoz képest, hogy régebben mennyi iheletem és ötletem volt történetek terén, most semmi nem jutott az eszembe. Naphosszat csak ültem a gépem előtt és bámultam az üres word dokumentumban villogó kurzort, ami csak arra várt, hogy legalább egy betűt írjak már le. Nekem viszont ehhez sem volt semmi ötletem.

Eleinte azt hittem, hogy meg fog bámulni a többi író, amiért nem dolgozom valami sebesen, viszont ilyenről szó sem volt itt. Látszólag rám se néztek, de ha néha azért rám pillantottak, megértést véltem felfedezni a tekintetükben. Bizonyára ők is ismerték a művésziválság fogalmát és annak érzését.

-Menni fog az Jongin. Csak szedd elő ismét azt a csodálatos ihlet forrást. - Bátorított a tőlem nem is olyan messze ülő Baekhyun.

-Azt hiszem, kicsit kimegyek a mosdóba. - Baekhyun csak megértőn bólintott egyet, míg én pár percre magára hagytam az asztalom.

Ugyan nem sokat segített a mosdó meglátogatása, de legalább kissé felfrissített az arcomra locsolt hideg víz. Azt is megállapítottam rövid utam alatt, hogy ezen a szinten tényleg alig volt pár ember - az írókon, Minseokon és Sehunon kívül tényleg senki nem volt itt - ennek köszönhetően pedig kifejezetten oldottabb volt a hangulatom. Ahogy visszaértem az asztalomhoz, a billentyűzetemre helyezve egy kis piros borítékot fedeztem fel. Meglepetten nyúltam az apró papír darabért és kibontva azt egy letisztult, fehér lap volt abban, amin alig volt pár sor, kézzel írott szöveg.

"Gyere, az ezen az emelten lévő takarító helyiségbe. Szeretnék valamit elmondani."

Értetlenül ráncoltam a szemöldököm, többször is elolvasa a papíron lévő két mondatot, viszont sehogy nem tudtam dűlőre jutni. Ki akart velem beszélni? És miért pont a takarító helyiségben?

És mint egy apró ötlet, ekkor ugrott be Baekhyun és pár héttel ezelőtti, furcsa ígérete.

-Jó vicc, Baekhyun... - Néztem össze vele, meglebegtetve a levegőben a piros borítékot az apró papírral a kezemben.

-Mi?

-Tudom, hogy te írtad ezt. Egy újabb ötlet, hogy összeboronálj a tudjuk kivel? - Kérdeztem sejtelmesen, Baekhyun viszont csak megvonta a vállát.

-Nem tudom miről beszélsz, nem én írtam azt a levelet. - Erős gyanút sejtve sétáltam hozzá, az előtte lévő iratokat végig tanulmányozva és sajnos igazat kellett, hogy adjak neki, ugyanis a levelen lévő írás egyáltalán nem egyezett Baekhyun kézírásával. - Látod? Én mondtam. - Megszeppenve néztem ismét a furcsa levélre.

-De... most mit csináljak?

-Csak nem akar senki sem megölni. Menj és nézd meg. - Javasolta hetykén Baekhyun, egy pillanatra sem nézve rám, csak hevesen gépelt valamit, tekintetét az előtte levő monitorra rögzítve. Én pedig... nem tudtam mást csinálni, mint amit Baekhyun mondott. Bár a gyomrom erősen görcsbe állt, muszáj volt odamennem, ami a levélben is állt. Mi van, ha valami nagyon fontos dologról van szó? Nem hagyhatom lógva az ügyet.

Sebesen kapkodva lábaim siettem az ominózus helyiség felé. Amint a megfelelő ajtóhoz értem, egy nagy levegőt vettem, majd sóhajtottam egy nagyot, próbálva oldani a bennem felgyülemlő feszültséget. Remegő kezekkel ugyan, de benyitottam és gyorsan belépve a félhomályban úszó helyiségbe, becsuktam magam után az ajtót.

-Ohh... Hello... - Egy nagyot ugrottam az ismerős, mély hangra, meglepetten nézve a tőlem nem olyan messze álló Sehunra. A helyiség maga nagyon pici volt, így alig volt közöttünk egy méter távolság.

-Sehun? Maga írta azt a levelet? És miért akar velem beszélni? - Sehun kissé elmosolyodott döbbent valómon.

-Már egy csomószor mondtam neked, hogy tegeződjünk és... Pontosan ugyanezeket a kérdéseket akartam feltenni. - Válaszolta őszintén, szórakozottan vigyorogva.

-Akkor... - Gyorsan megfordultam és ki akartam nyitni a mögöttem lévő ajtót, az viszont sajnálatomra, igen határozottan kulcsra volt zárva. - Byun Baekhyun! Engedj ki! Ez nagyon nem volt szép tőled! - Nem kicsit kiakadva kiabáltam, válasz viszont nem érkezett rá. Csüggedten hajtottam homlokom az előttem lévő falapra, míg a mögöttem lévő Sehun szórakozottan kuncogott fel. - Miért csinálják ezt velem? - Tettem fel magamnak a kérdést, viszont úgy látszik, Sehun is hallotta, ugyanis érdeklődve kérdezett vissza.

-Igen, miért csinálja ezt? Megmagyaráznád? - Enyhén lefagyva fordultam meg, és nem kicsit elvörösödve néztem Sehunra, kinek vigyorgó mimikája fokozatosan váltott át érdeklődőbe. Nem.. Nem... nem... És nem! Ezt nem mondhatom el Sehunnak. Mit szólna hozzá? Biztos nem találná viccesnek, ha megtudná, hogy Baekhyun össze akar hozni vele. Sehun nem kedvel engem egyáltalán úgy. Nem szereti az olyanokat, mint én, ez... - Jongin... Héj, minden rendben?

-Persze. - Kínosan elmosolyodva néztem Sehunra, aki az egyik szekrény tetejére felülve vizslatott aggódó arckifejezéssel. Pár néma perc telt el, majd Sehun egy nagy levegőt véve nézett vissza rám.

-Akármi miatt is zártak be minket, egyhamar úgy sem fognak kiengedni, szóval beszélgessünk egy kicsit. - Egy pillanatra elmerengett, majd ismét teljes figyelmét rám fordította. - Hogy haladsz az első könyveddel? Nagyon kíváncsi vagyok rá. - Lelkes, érdeklődő arckifejezéssel nézett rám, míg én továbbra is egy csapdába ejtett állatnak éreztem magam.

-Én... nos... nem valami jól.

-Hogyhogy? - Sehun erre leugrott az eddig helyéül szolgáló szerkrényről és pár lépéssel közelebb került hozzám. Éreztem, hogy egyre nehezebb a levegővétel ebben a kis, szűkös szobában, Sehunnal összezárva.

-Én... nincs ihletem... nem tudom mit írhatnék. - Valltam be neki őszintén, elvégre hazugságokkal nem megyek semmire. Nem akarom megint felmérgesíteni Sehunt és úgy gondolom, erre a legjobb az, ha őszinte vagyok. - Ha...ha... csalódást okozom, nyugodtan fokozz le. Tudom, jól, nem érdemlem meg azt, hogy ezen a szinten legyek... én...

-Jongin, te a legjobb helyen vagy most. Olvastam a beadott kis szösszeneted és hidd el, őszintén beszélek, nagyon jó volt. Kifejezett tehetséged van ehhez. Egy ilyen zseniális írót miért fokoznék le, hmm?

-Én.. de... mi van ha rosszul csinálok valamit? Ha csalódást okozom? Már pár hét eltelt mióta itt vagyok, én viszont semmi sem haladtam...

-Majd belejössz, kell hozzá egy kis idő. - Mosolyodott el gyengéden, még közelebb lépve hozzám. Most olyan kicsinek éreztem magam hozzáképest, holott alig volt közöttünk egy centi a magasság különbség, mégis... mégis olyan gyenge vagyok hozzáképest. - Szerintem a legjobb, ha a saját történeted írod meg.

-Mi?! - Meglepetten néztem rá, teljesen elkerekedett szemekkel... - Te...?

-Félreértés neessék, nem tudok rólad sok dolgot. Azt viszont bizton állítom, hogy egy olyan omega, mint te, biztosan érdekes dolgokat élt már meg. Érdekel a történeted, és amilyen stílusban te írsz, biztosan csodálatos lenne az a könyv. - Ajkaim kissé remegni kezdtek, ahogy eszembe jutottak a múlt rossz és jó történései. Legszívesebben elsírtam volna magam, de Sehun már így is elég törékenynek és sebezhetőnek gondolt. Nem lehetek még ennél is szánalmasabb.

Teljesen kétségbeesve fordultam meg és kezdtem el ütni a helyiség, még mindig bezárt ajtaját.

-Baekhyun! Engedj ki! Kérlek! Nem akarok itt lenni! Baekhyun! - Vészesen gyorsan kezdtem el kapkodni a levegőt, ahogy éreztem, teljesen ellep a pánik. A testem kissé remegni kezdett, az ajtót erősen ütő végtagom lassulni kezdett és a kopogásom lassan elhalt. Éreztem, ahogy mögöttem Sehun egyre közelebb áll hozzám, nem sokára észleltem a nyakamon meleg lehelletét. Nagy kezei lassan derekamra csúsztak és teljes testével nekem simult, viszont ahelyett, hogy még inkább pánikoltam volna, a Sehun testéből áradó hő és illat inkább megnyugatott. Egy nagyot sóhajtottam, mikor a mögöttem lévő alfa megfordított, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Sehun szemei megint vörösek voltak, ezúttal viszont nem félelmet éreztem. A testem kezdett felmelegedni, mint amikor heat-em van, lábaim remegni kezdtek alattam és ha Sehun nem szorít egész testével a mögöttem lévő falapnak, tálan a földre is rogyom.

-Olyan gyönyörű vagy Jongin... - Sehun egyik kezével arcomra simított és olyan átható szemekkel nézett rám, mint még soha senki. Gyengéden cirogatni kezdte arcom egyik felét, mire ösztönösen hajoltam bele a kellemes érintésbe. Sehun egyre közelebb és közelebb került hozzám, míg végül szemeimet öntudatlanul hunytam le, ahogy ajkaink között már csak pár centi volt a távolság. Sehun lassan puha párnácskaival az enyéimre hajolt, mire az egész testemen egy kellemes, meleg áramlat suhant át.

Ismét nagyon sajnálom a késést, remélem, a suli utolsó hetében már nem lesz semmi "meglepetés". Mindenkinek Fighting! <3