Megmozdulni nem mertem azokban a percekben, mikor Sehun olyan átható pillantással nézett rám. Úgy éreztem, hogy konkrétan belelát a lelkembe, ez pedig csak még inkább feszélyezett - nem mintha eddig nem lettem volna elég frusztrált.

-Milyen jóképű az új igazgató, ugye? - Jongdae bár ezt halkan akarta a fülembe suttogni, nem igazán sikerült neki. Mindenki egy emberként nézett ránk a teremben, és bár Sehun tekintete már egy ideje nem rajtam volt, most ismét visszatért hozzám. Még csak mentegetőzni sem volt merszem, inkább próbáltam minél kisebbnek tűnni ott mindenki előtt. Sehun ajkaiból egy röpke, megvető hang szállt ki, én mégis úgy éreztem, teljesen elvörösülök a szégyenérzettől, míg Jongdae teljesen higgadtan kezelte a helyzetet.

-Mit tetszett mondani? - Tette fel Sehun a kérdését kissé szórakozottan, érdeklődő arcot vágva.

-Hogy jóképű az új igazgató. Ez olyan gond? - Jongdae olyan természetesen mondta ki ezeket a szavakat, mintha valójában is azok lettek volna. Holott ez nagyon nem volt így. Sehun volt ebben az intézményben mindenki főnöke, ráadásul alfa is volt, míg Jongdae ezzel szemben béta. Teljesen eltért a társadalombeli rangjuk. Vagy csak én vagyok ilyen beszari.

-Örülök, hogy így gondolja. - Mosolyodott el gyengéden Sehun, ami őszintén szólva, teljesen meglepett. Az eddigi összes alfa, akit ismerek, mind uralkodó és nem túl hidegvérű. Olyan hirtelen kapják fel a gőzt, hogy normális esetben Jongdaenek minimum halottnak kéne lennie. - Most viszont térjünk rá a lényegre. - Köszörülte meg a torkát és egy pillanat alatt, az eddig kedves vonásai ismét durvák és tiszteletet követelők lettek. Még láttam, hogy párszor rám néz a szeme sarkából, de most már inkább csak próbáltam nem figyelembe venni. - Nos, tudom jól, apám nagyon sokakkal kesztyűs kézzel bánt és sok dolog felett képes volt szemethunyi. Nálam mindez megváltozik. A kiadó nem áll a legjobban, ezzel pedig egyáltalán nem vagyok elégedett. - Erre kénytelen voltam felkapni a fejem. Mi az, hogy a kiadó rosszul áll? Korea egyik legnagyobb és legsikerebb kiadója az, ami most már az övé. - Ennek függvényében az első, hogy mindenkinek újra meg kell jelennie egy állásinterjún. Aki nem felel meg az elvárásaimnak, azt elbocsátom, szóval igyekezzen mindenki a legjobbat kihozni magából. Akármilyen kőszívűnek is tűnök, nem feltétlen a tehetséget, hanem az igyekezetet is értékelem. Ha valaki szorgalmasan dolgozik és minden tőle telhetőt megtesz, egyben nagy a bizalma magával szemben, annak biztosítva van a benn maradása. Viszont csak a legjobbak kerülhetnek fel magasabb szintekre. Olyanok, akik egyben tehetségesek és szorgalmasak. Illetve... Még annyit szeretnék elmondani, hogy az otthoni munkát megszűntetem. Ezentúl egy olyan dolgozó sincs ennél a kiadónál, aki otthon dolgozik és emailen keresztül tartja fenn velünk a kapcsolatot. Viszontlátásra! Holnapra már össze is lesz rakva az állásinterjúhoz a sorrend!

(...)

-Észrevetted hogyan vizslatott téged az új igazgató? Tutira bejössz neki. - Valamilyen oknál fogva beleegyeztem abba, hogy Jongdaeval megyek haza. Mint kiderült, egy környéken lakunk, szóval nem volt nagy gond. De míg ő csak jót nevetett a nap eddigi összes pillanatán, én másra sem tudtam gondolni, mint hogy nekem végem. Már ennyi társadalmi interakciót is rosszul viseltem, mi lesz, ha mostantól minden hétköznapomat az irodaházban kell, hogy töltsem? Ezt nem fogom kibírni. - Végülis... Nem túl meglepő. Omega vagy, ráadásul cuki is. Biztosan minden alfa utánad fut.

-Mostantól nem dolgozhatok otthon... - Suttogtam magam elé észrevetélenül. Csak véletlen hangosan gondolkodtam, de úgy látszik, Jongdae minden egyes halk és apró szavamat leste, mikor hangzik el, ugyanis ez sem kerülte el a figyelmét.

-Jah... Én sem hiszem el. Tök jó lesz! - Kiáltott fel az utca kellős közepén. Hogy őszinte legyek, ekkor jöttem rá, mennyire elbambultam az utóbbi percekben. Azt se vettem észre, hogy egy teljesen másik útvonalon megyek haza, hála... gondolom Jongdaenek. - Tökre untam az otthoni munkát, jó lesz végre kimozdulni mások közé, ugye? - Bökött oldalba jobb könyökével.

-Én...

-Áhh... Nem kell válaszolnod. Így is tudom, hogy te is repesel az örömtöl, de... Akkor miért vágsz ilyen beszari pofát? - Állt meg hirtelen és mászott bele az egész aurámba, mire csak hátráltam pár lépést. - Csak nem félsz? - Döbbent le egy pillanatra. - Jaj... Jongin, semmi értelme. Jó lesz. Nyugi. - Tette vállamra egyik kezét. - Gyere! - Indult el egy bizonyos irányba, én pedig naivan követtem is őt, egészen addig, míg azt nem láttam, hogy a metro állomásra indul le. Ijedten nyeltem egyet és konkrétan fejben már futottam el innen, amilyen gyorsan csak lehet. Nem tehetek róla. Egyszerűen csak utálom a szűk és zsúfolt helyeket. Csak pár alkalommal volt "szerencsém" metróval utazni, akkor is konkrétan úgy éreztem, megfulladok. - Na, Jongin. Nem jössz? - Fordult felém Jongdae, kérdésére pedig heves fejrázásba kezdtem és egyre jobban hátráltam. - Ne szívass, hogy még a metrózástól is félsz?! - Akadt ki jogosan, elvégre igaza volt. Még azt sem hozhatom fel mentségként, hogy omega vagyok, mert más omegák is sokkal bátrabbak és határozotabbak voltak mint én. Inkább mindig elbújtam és kerestem a legkönnyebben elérhető kiutat a problémák tengeréből.

-Pedig... de... - Suttogtam nagyon halkan magam elé, mire az előttem álló Jongdae tekintete kissé megenyhült és drámaian sóhajtott egyet.

-Nem vagy egy sima fazon, az biztos. - Rázta a fejét lemondóan, majd egy hirtelen mozdulattal megfogta a csuklóm és elkezdett kihúzni magával, vissza Busan utcáira. - Akkor sétálunk.

(...)

Nagyon nehezen viseltem, ha reggelente korán kellett kelnem. Az utóbbi években teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy itthon dolgozom és ráérek akkor felkelni, amikor akarok. Úgy is inkább dolgoztam szívesen éjszaka, mint nappal. Nem volt velem soha gond, mindig időben kész lettem a munkával, még talán sokkal előbb is. Elvégre mi dolgom lett volna az alváson és a munkán kívül? Teljesen el voltam zárkózva mindentől, így szerintem ez nem túl meglepő dolog. A régi, gyerekkori barátaimmal is csak nagy ritkán beszéltem, na meg volt olyan is, akivel kényszeresen ugyan, de teljesen megszakítottam a kapcsolatot. Tényleg... Ő vajon most hogyan él? Kényelemben és biztonságban? És a kicsi?

Egy apró könnycseppet morzsoltam el szemem sarkában kora reggel. Bár érzékeny és félénk voltam, már nagyon régen volt az az alkalom, amikor utoljára sírtam. Talán most csak azért tört elő belőlem ez, mert ismét arra az aflára gondoltam, aki egykoron a világot jelentette számomra, majd váratlanul elhagyott és kegyetlenül elvette tőlem azt a dolgot, amiből számomra csak egy létezik az egész világon. Az egy dolog, hogy egykori szerelmemet nem láthatom, rajta már túltettem magam úgy, ahogy, viszont, azt a kislányt, akit mindennél jobban szerettem és még mindig szeretek, nem tudom elfelejteni. Alig töltöttem vele pár napot, mégis imádtam, ő pedig elvitte.

Tudtam jól, hogy pont ma nem kéne magas fokra emelnem az önsajnáltatást. Nagyon nem ma kéne arra a farkasra gondolnom, aki összetörte a szívem, ezzel együtt anyám és apám szívét is. A szüleim azóta gyűlölik és megvetik őt. Talán akkor kezdett anyám csak még jobban aggódni értem, holott nem volt semmi értelme. Igyekeztem minél kevesebbett rágódni a múlton és hogyha jobban belegondolok, már csak nagy ritkán jutottak eszembe. Már az arcukra sem emlékeztem olyan tisztán. Yifant még talán megismerném, de a lányát... Ennyi év után biztos már sokat változott. Nem ismerném fel. Csak arra emlékszem, milyen aranyos kisbaba volt.

Nagy levegőt vettem és a konyhába lépkedve ittam pár korty vizet. Most kellett, ebben a percben leállnom ezzel. Ma van az állásinterjú, mint tegnap kitutódott és semmennyire nem vígasztal, hogy én vagyok az utolsó a listán. Össze kell magam szednem és nem sirdogálnom itt kora reggel. Nagyon nem volt itt ennek az ideje. Akármennyire fájt még ennyi év után is a dolog, el kellett engednem. Tudom jól, hogy semmi esélyem arra, hogy újra lássam őket, szóval csak... El kellett engednem.

(...)

A reggeli letargáim bár nem teljesen, de többnyire javult a nap folyamán. Amint kiléptem a nagy társasház bejáratán az utcára, egy várakozó Jongdaeval találtam szembe magam. Vidáman elmosolyodtam, mert bár még mindig nehezen beszéltem a közelébe, tudtam jól, hogy míg elérünk a kiadóhoz, ő biztosan fel tudja dobni a hangulatom. És egyáltalán nem tévedtem. Jongdae még ilyen korán is olyan energikus volt, hogy számomra ez hihetetlen volt. Ellenben vele, én olyan voltam, mint a mosott szar és ez egy enyhe kifejezés. Tudtam én jól magamról, hogy nem vagyok egy előnyös külsejű omega, de az önbecsülésem ilyenkor csak még inkább lent volt, a béka segge alatt. Csak Jongdae volt jelenleg az éltemben az egyetlen, aki némi életet tudott belém leheni, hiába ismertük egymást csak kemény egy napja.

(...)

Remegő kezekkel nyitottam be a kiadóban található egyik mosdóba. Nem sokára én voltam a soros és akármennyire nem akartam, be kellett mennem Oh Sehunhoz, a kiadó igazgatójához egy kis "elbeszélgetésre". Elmondani nem tudom, mennyire izgultam. A tenyereim izadtak és alig kaptam levegőt. Igyekeztem kicsit összeszedettebben felöltözni ma, de még így is egy csórónak éreztem magam a kollégáim között. Mindenki olyan szép és csinos volt, ellenben velem.

Még mindig reszkető kezekkel nyitottam meg az egyik csapot és a hideg víz alá tartva kezem, az arcomba locsoltam azt. Sürgősen helyre kellett pofoznom magam, mielőtt még bementem volna Sehunhoz. Ekkor már kezdtem úgy érezni, ma biztosan elvesztem az eddig - számomra tökéletesen megfelelő - állásom és mehetek is haza, keresve valami új munkát. Viszont egy általános, publicisztikai diplomával mire kezdhettem volna? Busanban nem volt több könyv kiadó, újságíró meg egyáltalán nem akartam lenni, főleg nem médiai személyiség. Mikor annak idején, itt kezdtem el dolgozni sem hittem el, hogy tényleg felvettek. Már akkor is nagyon kínos és feszült voltam mások körében. Ha akkor felvettek, most már biztosan nem láttam e féle végletet. Sehun nyílvánvalóan egyáltalán nem olyan volt, mint a kedves Sejoon bácsi.

-Héj... Jól vagy? - Ijedten kaptam a fejem az ajtó irányába. Egy kedves tekintetű, mokás külsejű, magas férfi nézett rám kissé aggódóan. - Minden rendben?

-Pe...pp..Persze... Semmi... gond... - Remegve nyúltam egy kéztörlőért, majd még egyért, amivel az arcomat szárítgattam meg.

-Félsz az interjú miatt, igaz? - Egy meleg mosoly húzódott ajkaira. Az auráján tisztán éreztem, hogy alfa, de volt benne valami nagy furcsa. A puszta jelenléte képes volt megnyugtatni, ami nem egy hétköznapi dolog. De hiába éreztem a közelében nyugalmat, volt benne valami furcsa is. Valami rejtélyes, amit nem tudtam megfejteni. - Sehun egyáltalán nem olyan ijesztő, mint látszik. Eddig mindenki sikeresen átment az interjún és nem lett kirúgva. Nyugalom. Te sem fogsz elbukni, bízz bennem. - Finoman megszorította egyik vállam. Viszont akármennyire is volt ez egy kedves gesztus tőle, csak arra tudtam gondolni, hogy teljesen úgy beszélt a kiadó igazgatójáról, mintha csak gyerekkori barátok lettek volna. Még soha nem láttam ezt a fickót, bár ez nem nagy dolog. - Park Chanyeol vagyok, de te nyugodtan szólíthatsz csak Chanyeolnak. Utálom a formális beszédet. És ráadásul biztos vagyok benne, hogy még ha idősebb is vagyok talán nálad, de nem sokkal. - Csak egy aprót bólintottam. Volt valami ijesztő számomra Chanyeolban, és ez a titokzatosság volt. Még csak a nevét sem hallottam soha, pedig ahogy Oh Sehunról beszélt, biztosan fontos ember lehetett a kiadónál. Ráadásul... Nem is tudom. Lehet, hogy mind a külseje, mind a viselkedése kedves volt, de volt benne valami nagyon szokatlan. - Menjél, mert mindjárt sorra kerülsz. És ne aggódj. Nem lesz gond.

Lassan elhagytam a mosdót és akármennyire próbáltam Chanyeol szavaiban bízni, egyre jobban csak aggódtam. Továbbra is biztos voltam benne, hogy az új igazgató páros lábbal fog innen kirúgni, amint egy szót is szólok.

-Kim Jongin? - Csak egy aprót bólintottam, mikor a kiadó titkára szólított. Nem ismertem személyesen Minseokot, de már akkor is ő volt a titkár, mikor én még csak először jártam itt. Kedvesnek tűnt, még ha alfa is volt. - Oh igazgató vár téged. - Gombóccal a torkomban ugyan, de követtem őt, egyenesen az igazgatói iroda ajtajáig. Ott muszáj volt egy kicsit megállnom és pár nagy levegőt vennem, mielőtt még beléptem volna. Viszont ott bent, mikor megláttam Park Chanyeolt önfeledten beszélgetni Oh Sehunnal, egy pillanatra ledermedtem. Furcsa nekem ez az alfa.