Jongin összes izma megfeszült, ahogy görcsösen ült mellettem az autóban. Már egy hete ilyen volt. Miután letisztáztuk egymás, és Yifan közötti is a fejleményeket, az alfa egyből meghívott minket magához és bár eleinte mindenki azt hitte, hogy Nini kapva kap az alkalmon, ennek ellenére elkezdte halogatni a dolgot. Nem kellett különösebb magyarázat, tudtam, hogy félt. Yifan határozottan kijelentette, hogy mindent töviről-hegyire elmondott Yirennek és mivel egy nagyon okos kis omega lányról van szó, hamar megértett mindent és egyáltalán nem érzett utálatot Jongin iránt. Yifan azt mondta, hogy a kislány már alig várja a találkozást és csak azt hajtogatta az utóbbi napokban, hogy "Majd aludhatok appanál?". Dióhéjban, semmi gátlás nem lett volna az omega apa és kislánya első találkozása között, Jongin viszont úgy rágöcsölt az eseményekre, hogy alig lehetett kimonzdítani a gépe előtt. Stresszes állapotában elkezdete írni az első hosszú könyvjét és bár alapjáraton örültem volna ennek, most kissé aggódtam. Tudtam már jól, hogy semmit nem old meg, ha valaki sok munkával próbálja elfedni a gondjait, ezt pedig addig hangoztattam Nininek, amíg végre igent nem mondott a találkozóra.

-Semmi baj nem lesz Jongin. Látni akar téged. - Fordultam felé, mikor piros lámpához értünk. Jongin idegesen felnevetett, majd tarkóját kezdte el simogatni, miközben a felhőkbe emelkedő házakat vizsgálgatta.

-De... mi van ha nem olyan vagyok, mint amilyet elképzelt? Mi van ha az öröme elszáll, amint meglát? És ha azt akarja, hogy kettesben legyünk? Nem akarok neki csalódást okozni, de tudod, hogy nem értek a gyerekekhez.

-Jongin... semmi baj nem lesz. Yiren okos és kedves kislány, imádni fog téged. - Adtam egy gyengéd puszit arcára, mire csak frusztráltan sóhajtott egyet.

-Nem kellett volna mégis valami ajándékot vennem neki?

-Jongin... - Fogtam a felém eső kezére, szemeimet az úton tartva. - Yiren számára te vagy a legjobb ajándék, amit valaha kaphat. Ne aggódj, szeret téged.

-Legyen úgy... - Továbbra is aggódva rágta alsó ajkát, ahogy már kezdtük elhagyni a nagyvárosokat és az eddig magas, égbe érő építményeket lassan kezdték felváltani a kisebb, családi házak, melyek körül apró virágos kertek helyezkedtek el.

Egy kicsit kénytelen voltam kuncogni Jonginon, annyira édes volt. Az aggódó szemei, melyek mindenhova néztek, csak rám nem feszültségében; az enyhén remegő keze és az alsó ajka, amit az indulásunk óta elég rendesen tépázott idegességében.

Nem sokára Yifan aprócska, családi házánál álltunk meg. A kerítés előtt állva Yiren izgatottan kapta felénk a tekintetét, mikor megismerte az autómat. A kislány látszólag még aprókat ugrált is örömében, mikor leparkoltunk a ház előtt. Először csak én szálltam ki a járműből, hagytam, Jongin hadd szedje egy kicsit össze magát.

-Sehun oppa! Hol van omega apu? Miért nem száll ki? - Kérdezte huncutul a kislány, mintha tökéletesen tudta volna kérdésére a választ. Mondom, okos kislány ő.

-Apu kissé ideges, mindjárt láthatod, oké? - Yiren erre bólintott egy aprót, én pedig Jongin felé néztem. Az omega ugyan remegő kezekkel, de végre képes volt elhagyni a járművet és csak ekkor láttam, mennyire bekönnyesedtek a szemei.

-Apu! - Engem teljesen elfelejtve rohant Yiren Jonginhoz és szorosan magához ölelte apukáját. - Alfa apu már sokat mesélt rólad, alig vártam, hogy végre lássalak. Gyere, rajzoltam neked valamit! - Fogott határozottan Jongin kezére a kislány és rángatta be maga után szegény megdöbbent Ninit a házba. Még csak az ajtóban álló Yifant sem vette észre, jelenleg csak Jongin számított neki.

Miután eltűntek a látószögünkből a kissé feszült Yifanra néztem. Finoman elmosolyodtam, hogy érzékeltessem vele, már semmi baj. Neki is stresszes volt az utóbbi egy hét.

-Sajnálom, nem kellett volna úgy kiakadnom. - Vallottam be őszintén.

-Semmi baj, megérdemeltem. - Nevetett fel kissé kínosan. - Annak viszont nagyon örülök, hogy Yiren jól fogadta ezt. Azt hittem, hogy... talán megharagszik rám, érted. - Megértően bólintottam egyet Yifan szavaira, majd mind a ketten bementünk a kis családi házba. Jongin és Yiren fogalmam sincs hol voltak, de reméltem, hogy minden rendben van. Nini nagyon meg volt ijedve ettől az egésztől és nagyon bizonytalan volt saját magában. Persze Yiren okos kislány, de azért még mégis csak egy gyerekről van szó. - Mi a baj? Aggódsz? - Kuncogott Yifan az orra alatt és egy üveg üdítőt vett ki a hűtőből.

-Egy kicsit. Jongin nagyon görcsös volt az egész út alatt. Most viszont szerintem egyértelműen jobb, ha magukra hagyjuk őket kicsit.

-Én is így gondolom. - Helyezett elém egy pohár frissítőt. - Meg hát... nem hiszem, hogy Jongin szívesen látna.

-Nem utál téged, de még csak nem is haragszik rád. Lehet, hogy kicsit zavart lenne körülötted, de nincs semmi egyéb gond.

(...)

Yifannal töltöttem nagy részt a napot és erősítettük kissé a barátságunkat, most úgy is nagyon ránk fért. Néha láttuk Yirent és Jongint, de ezek csak apró pillanatok voltak, ugyanis a kislány olyan pörgős volt az omega apja körében, mint még soha senkiében. A ház egyik pontjáról a másikra ráncigálta Jongint, legnagyobb megkönnyebbülésemre viszont látszólag nem volt semmi gond. Jongin hamar feloldódott az életvidám kislány körében, és akárcsak egy kisgyerek, lelkesen babázott a kis omegával.

Délután hat körül már igen sötétedett ott kinn az égbolt, így tudtam, nem sokára mennünk kéne. Nem voltam abban teljesen biztos, hogy képes leszek e Jongint elszakítani Yirentől - tekintve arra, hogy a kislány imádta Ninit - , de próba szerencsre, ráadásul mindkettőnknek munkája volt holnap, legalább is nekem biztos.

Az omega kislányra és apukájára a fürdőben találtam rá, amint Yiren egy, a mosdó elé csúsztatott kis széken állt, hogy elérje a csapot, mögötte pedig Jongin állt. Mindketten elmélyülten bámultak a tükörbe és ha Yiren nem szólal meg egy idő után, talán soha nem értem meg azt a szeretteljes pillanatot.

-Ugyanolyan az orrunk. - Nyomta a kislány a saját nózijára a mutatóujját. - És ugyanolyan a szemünk és a hajunk. De én nem vagyok olyan szép, mint te, apu. - Jongin halkan felkuncogott és magához ölelte a kislányt.

-Nem vagy olyan szép, mint én, mert te sokkal szebb vagy. - A gyönyörű, családi pillanat az én szívemet is megmelengette. Olyan ritka pillanatok egyike volt ez, amilyet csak nagy ritkán él át bárki is, így biztos voltam benne, hogy a Jongin arcán lévő mosoly, egy ízig-vérig igaz mosoly.

(...)

Hosszú hónapok teltek el azóta. Az életünk sokat változott a hónapok alatt. Jongin a vége felé járt első könyvének, mihez hirtelen olyan nagy ihlet rohama támadt az utóbbi időben, hogy esténként csak nagy nehezen tudtam elszakítani a géptől. Az kiadónál már mindenki tudott a kapcsolatunkról és ki jobban, ki rosszabbul fogadta az ezzel kapcsolatos híreket; nem mintha nagyon érdekelt volna minket. Jongin továbbra is félénk és kissé zárkózott volt, de hála Chanyeolnak, Baekhyunnak, Minseoknak és főként Jongdaenak, soha nem volt magányos. Velük mindig boldog volt és tudott együtt nevetni. Velük nem volt magányos, mikor én nem tudtam ott lenni élete minden percében. Természetsen kisebb bökkenők és akadályok szították néha a kedélyeket, ettől függetlenül általában mindig megtaláltuk a problémáink tengerén az arany közép utat. Hamar összeköltöztünk és mivel Jongin nem akart rajtam élősködni - vagyis nem akarta a gazdagságomat kihasználni - ezért az ő kis apartmanjában költöztem be. Nem is volt az aprócska lakással semmi gond, jó helyen volt. A szomszédos lakásokat többnyire idős párok lakták, így nem volt gyakori a zajongás; a közelben volt minden olyan bolt, amire szükségünk volt, ráadásul a kiadó is a közelben helyezkedett el. Az összeköltözés eleinte problémás volt természetesen, de kinek nem akad ezzel gondja a párkapcsolat elején? Jonginnak sokáig nagyon fura volt az állandó jelenlétem. Tekintve arra, hogy milyen sokáig egyedül volt, nehéz volt hozzászoknia ahhoz, hogy valaki mással együtt él. Ráadásul otthon olyan bújos voltam, mint soha. Alig bírtam leszállni Niniről. Ha tehettem, folyton csak rajta lógtam és követtem mindenhova. Ellenben vele, nekem nem nagyon volt otthon dolgom. Mindig is szerettem az ügyeimet az irodában rendezni, így itthonra már semmi munkám nem jutott. Ez valamilyen szinten az omegámra is igaz volt, de tekintve arra, hogy nagyon stresszes lett a könyve miatt, kissé ingerlékeny volt, mikor dolgozott. Természetesen büszke voltam rá és azt is tudtam, hogy néha tényleg nagyon idegesítő tudok lenni, de imádtam Jongint ölelgetni. Imádtam, hogy valamivel alacsonyabb és vékonyabb volt nálam, így tökéletesen beleillett az ölelésembe. Imádtam, hogy velem ellentétben nem hidegek szoktak lenni a végtagjai, hanem csontig ható melegek. Jongin testének melegsége igen jól tudott esni a hideg, téli napokon.

Mindent összegezve, voltak hol nehezebb, hol könnyebb pillanataink együtt, ennek ellenére megfelelően tudtunk együtt működni. Lassan hozzászoktunk a másik folytonos közelségéhez és már alig akadtak zavaró dolgok. Jongin még külön örült is annak, hogy innentől nem kellett a heat időszakát egyedül töltenie.

Ahogy végig sétáltam a kiadó felsőszintjének hosszú folyosóján, lassan elértem a támogatott írók részlegét. Oda benyitva nem hallottam mást, mint heves gépelést minden irányból. Jonginnál sem volt más a helyzet. A tekintete és az összes létező figyelme a monitorra összpontosított, ami olyan aranyos látvány volt, hogy kénytelen voltam nem elmosolyodni rajta. Lassan a gépelés hangos hangja elhalt és elégedetten sóhajtva egyet dőlt hátra irodai székében.

-Végre kész... - Jelentette ki elégedetten, mire mögé állva kissé lehajoltam és a nem rég legépelt sorokat kezdtem el vizslatni.

-És... mi a sztori? - Kérdeztem kíváncsian.

-Az, amit te javasoltál. Még nem olvastam át, de talán jó lett. - Mosolyodott el elégedetten, gyengéden végig simítva az arcomon.

-És mi lesz a címe? - Erre ajkain egy lágy és finom mosoly terült el .

-Írd meg a saját történeted.

VÉGE

Nos, ha lusta lennék és feltétlen könnyíteni akarnék magamon, akkor most egy sztori búcsúztató szöveget kellene írnom; ez viszont nincs így, mivel amint tudok, jelentkezem az extra fejezetekkel, melyek kissé ki fogják egészíteni a sztorit.

Na meg... Őszinte bocsánatom, amiért egy szó nélkül eltűntem, de soha nem gondoltam volna előre, hogy életem első diákmunkája ennyire megviselő lesz. Itt nem feltétlen a napi nyolc órára gondolok, amit le kellett dolgoznom. Nem akarok panaszkodni, ezért csak röviden.... Leégtem, valamelyik nap még hőgutát is kaptam szerintem a 30 feletti fokokban, illetve azt hittem, talán alakul is valami párkapcsolat az életemben, de jelenleg annyira reménytelennek látom az egészet, hogy legszívesebben csak elásnám magam jó mélyre. Szóval jah... kicsit rossz a hangulatom... De igyekszem nem depresszív, hanem tökéletesen megírt részeket hozni nektek, hiszen megérdemlitek. Elmondani nem tudom, mennyi örömet okoz nekem, hogy a sok kihagyás ellenére az elejétől itt vagytok, és olvassátok a sztorit. 

Köszönöm mindenkinek! <3