-Keress egy jó ügyvédet, Yifan. Szükséged lesz rá. - Indultam a szoba ajtajához, Yifan viszont kétségbeesetten rántott vissza és úgy nézett rám, mint egy utcára kidobott kiskutya.

-Mire akarsz ezzel célozni? Sehun... nem veheted el tőlem Yirent...

-Ahogy te sem vehetted volna el Jongintól őt. Az ég szerelmére Yifan, ő az omega apja--!

-Tudom! Tudom... de...

-Nem érdekel. - Ezzel hagytam ott egyik legjobb barátomat, teljes kétségek között. Most valahogy nagyon nem tudott az érdekelni, hogy hogyan érzi magát, hogy mennyire van megijedve. Félthet is; Yifan elég híres cukrász lett, az utóbbi időben az üzlete is nagyon jól beindult, viszont hiába mindez, ha befolyásosabb személy vagyok. Nem szeretek ilyet tenni, de muszáj. Már azt sem tudom pontosan megmondani, miért, egyszerűen csak annyira elszállt az agyam ettől az egésztől, hogy ezekben a percekben ezt találtam a legjobb alternatívának.

-Sehun oppa... minden rendben? - Már elhagytam a Wu házat és készültem volna beszállni az autómba és elhajtani, mikor megállított az a kivételes személy, ki talán az egész cirkusz fő tárgya volt. - Appa sír... de nem mondja el mi történt és nem is enged be a szobába. Sehun oppa... kérlek mondd el. - Gondterhelten sóhajtva guggoltam le és öleltem magamhoz az ijedt kislányt. Yiren úgy simult a karjaimba, mintha csak az apja lettem volna. Mindig is közvetlen volt vele a kapcsolatom, Yifan elmondásai alapján Yiyi imádott, ennek ellenére most valamiért, a szívem mélyén úgy éreztem, nem érdemlem meg ezt a fajta szeretetet. Yiren annyira hasonlított Jonginra. Ugyanolyan gyönyörű és aranyos volt, ebbe pedig belesajdult a szívem. Most valahogy azt akartam a leginkább, hogy bárcsak ne lenne ilyen bonyolult ez az egész helyzet. Haragudtam Yifanra, de mégis csak egy fontos személy volt az életemben, pont úgy, ahogy Yiren és Jongin is. Nem akartam e három személyből egyiket sem elveszíteni, most viszont mégis valami ilyesmi probléma előtt álltam.

-Semmi baj Yiyi. Minden meg fog oldódni. - Adtam egy gyengéd puszit a kislány arcára, aki ugyan aggodalmas arccal, de utamra engedett.

Egészen hazáig máson se járt az agyam, mint a Yifannal történteken. Yifan, az egyik legkedvesebb barátom az a személy, aki annyira összetörte anno Jongint. Jongint, a társamat és életem első, egyben talán utolsó omegáját. Azt se tudtam pontosan, hogy hogyan fogok beszámolni erről Nininek, aki most nagy bizonnyal izgatott vár haza. Yiren... Yiren Jongin kislánya. Ez olyan felfoghatatlan. Hogy tud a sors így alakulni? Hogy tudnak a dolgok így összefolyni? Mégis csak kicsi a világ...

Ahogy Busan ismerős negyedeiben jártam, ösztönszerűen lassítottam kicsit a sebességen. Valahogy most nagyon nem akartam Jonginnal találkozni, holott még az elindulás pillanataiban mást sem akartam, csak egyből hozzá rohanni és mindent a nyakába zúdítani. Mostanra viszont már kezdtem belátni, hogy ez nem is kicsit lenne durva vele szemben és nem is biztos, hogy túl jól tudná kezelni az információ áradatot, még ha egy nagyon erős omegáról is van szó.

Jongin aprócska tömbjéhez érve csak még inkább feszült lettem. Viszont közben azt is be kellett látnom, hogy halasztani sem nagyon érdemes a dolgot. Előbb-utóbb úgy is el kell neki mondanom, hogy mit tervezek Yifan ellen. Komolyan képes vagyok erre? Így bántani Yifan? Megsértette Jongint!

Idegesen szálltam ki a járművemből, haragosan becsapva annak az ajtaját. Határozott léptekkel indultam meg, lépteim nagyot koppantak a betonjárdán. Jongin aprócska lakásáig konkrétan loholtam és bármi figyelmeztetést nélkül rontottam be oda.

-Sehun! Te vagy az?! - Kiáltott ki Jongin a konyhából, ahonnan olyan isteni illatok szálltak, hogy pár perce megszűnni látszott a haragom. Végül is, egész nap utaztam és még a tortámat sem fejeztem be Yifannal, mielőtt még elhajtottam volna a Wu rezidenciáról. Ekkor egy nagyot kordult a gyomrom és Jongin kuncogva lépett hozzám és ölelt magához. - Pont kész vagyok, gyere enni. - Adott egy finom csókot ajkaimra és kis aranyos kötényétől megszabadulva terített meg a kicsiny étkező asztalon. Egy szó nélkül foglaltam helyet annál, továbbra is csendben bámulva az elém rakott, frissen készült miso levest. Jongin a kedvencemmel várt haza, ez pedig őszintén megmelengette a szívemet.

A vacsora egy ideig feszült csendben telt, legalább is számomra kifejezetten kiidegelő volt a dolog. Hiába örültem Nini közelségének és hiába volt egy isteni finom, szeretettel készített fogás előttem, képtelen voltam másra gondolni, mint a Yifannal történtekre. Jongin egy ideig nyugodtan evett, amíg fokozatosan észre nem vette szokatlanul rossz kedvemet.

-Valami baj van Sehun? Elrontottam a levest, vagy...

-Nem, semmi rosszat nem csináltál, tökéletes lett. - Valamilyen téren az igazat mondtam, hisz ahányszor belekanalaztam a tál levesembe, mindig elfogott az otthon érzése. Utoljára az omega apám készített nekem ilyen finom miso-t.

-Akkor... történt valami? - Nyúlt át az asztalon, egészen az egyik kezemig és megszorította azt. - Nyugodtan mond el, nem szá...

-Megtaláltam Yirent! - Kiáltottam fel idegesen, ahogy már éreztem, képtelen vagyok ezt tovább magamban tartani. Jongin döbbenten nézett rám az asztal másik végéből, ekkor pedig őszintén aggódni kezdtem érte.

-A barátod kislányára gondolsz...?

-Ő a te Yirened Jongin. Yifan kislánya... a te kislányod is.

-Yifan a... te barátod? És komolyan... Yiren... tényleg az a Yiren? - Láttam, ahogy szép szemei lassan bekönnyesednek, úgy ragyogtak az el nem ejtett sós csepekktől, mint két ékkő.

-Jongin...

-És láthatom őt? Végre... láthatom, ugye? Megkérdezted tőle, hogy... nem e utál? - Az apró gyöngycseppek kezdték elhagyni szemeit és lassan végig gördültek puha arcbőrén. - Ugye nem utál? - Hirtelen felálltam az asztaltól és gyorsan hozzá léptem, hogy szorosan magamhoz tudjam ölelni. - Ugye nem utál?

-Nem hiszem, hogy utál téged Jongin. Szerintem örülne neked. - Erre csak még inkább sírni kezdett, mire könnyedén az ölembe kaptam és a nappaliba sétáltam vele, egyenesen a kanapéhoz. Azon helyetfoglalva öleltem magamhoz tovább, és hagytam, hadd sírja ki magát. Éreztem, milyen erős megkönnyebbülési hullám áramlik át rajta, ezzel ellenben én továbbra is dühös voltam. - Velünk fog élni nem sokára. Yifan nem érdemli meg, hogy továbbra is nála legyen.

-Mi?! Miről beszélsz Sehun? - Kapta fel a fejét és tekintetét az enyémbe fúrta. Könnyes, vörös szemeivel úgy nézett rám, mintha csak egy kölyök lett volna még.

-Nagyon jó ügyvédem van, biztosan nekünk ítélik majd Yirent és...

-Nem, Sehun nem! - Nézett rám kissé kétségbeesetten. - Nem haragszom Yifanra, semmi értelme nem lenne ha elszakítanánk tőle Yirent....

-Jongin.... - Néztem rá döbbenten.

-Biztos vagyok benne, hogy Yiren úgy szereti Yifant, mint ahogy egy gyereknek kell szeretnie az apját. Tudom, biztos vagyok benne, hogy Yifan jó apa. Nem érdemli meg, hogy elválasszák tőle a gyeremekét. Ez szörnyű lenne Sehun.

-De hisz... ő is elszakította tőled Yirent.

-Igen, de... - Gondterhelten simított homlokára. - Biztos meg volt rá a megfelelő oka. Akkoriban még nagyon nem tudtam, hogyan kell gyereket nevelni.

-De ez nem jelenti azt, hogy joga van ahhoz, hogy elszakítsa tőled.

-Igazad van Sehun, de ezt akkor sem tehetjük meg. Ha már Yifanra nem akarsz gondolni, akkor gondolj Yirenre. Biztos nagyon szomorú lenne, ha elveszíteni azt a farkast, aki szeretetben nevelte több éven át. Senkinek nem lenne ez jó. - Erre egy kissé elfogott a bűntudat. Jonginnak igaza volt, nem szakíthatok el egy gyereket az apjától, még ha az apa Yifan is. Ráadásul így visszagondolva, talán tényleg kicsit durva voltam vele. Nem kellett volna megütnöm és így kiabálnom Yifannal. Rossz dolgot tett, de tényleg volt rá egy oka és abban mindenképp igaza volt neki is, semmi értelme nem lett volna annak, ha Jonginnal marad továbbra is. Nem szerette már Ninit, és ő is tökéletesen látta azt, hogy nem hazudhat örökké az omegának. Viszont akkor sem kellett volna teljesen elhatárolnia Yirent tőle! - Sehun... - Nini gyengéden szólt hozzám, finoman végig simítva, most talán kicsit megviselt arcomon. - Ez nem megoldás. Tényleg, őszintén örülök annak, hogy talán végre láthatom a lányomat, de nem vehetjük el őt végleg Yifantól, főleg, hogy hosszú éveken keresztül egyedül nevelte őt. Én tökéletesen meg vagyok azzal is, ha néha meglátogatjuk őket, nekem már ez is a világ egyik legnagyobb öröme.

-Biztos vagy ebben? - Szorítottam kissé magamhoz. Őszintén féltem attól, hogy Jongin csak tovább sérül. Természetesen most már nem akartam senkinek sem úgy ártani, de Yifanra még mindig pipa voltam egy kicsit. Még mindig nem voltam képes felfogni, hogy hogy tehette ezt. - Yifan megérde...

-Nem, nem érdemelné meg. Mivel az én társam vagy, az én fájdalmamat tudod jobban átérezni, az én néző pontomat látod teljesen igaznak. Viszont ki tudja pontosan, hogy Yifan hogyan élte meg mindazt, ami történt? Biztosan neki is fájt, és biztos vagyok benne, hogy ő is szenvedett. Ez nem a világ legboldogabb története és mindenki kapta valamilyen szinten az ívet. Őt is muszáj, hogy megértsük és értsd meg Sehun, soha nem haragudtam Yifanra. Magamra voltam dühös, mert biztos voltam benne, hogy ez valamilyen szinten az én hibám is, érted? - Csak egy aprót bólintottam Jongin szavaira. Igaza volt. Mindenben igaza volt. Elvakított a haragom és a Jongin iránti szeretetem. Yiren pont ugyanannyira Yifanhoz is tartozott, mint Jonginhoz. Nem vehettem el egy apától a lányát, ráadásul Yifan még mindig a barátom volt, akármit is tett. Ő is rengeteg dolog miatt bocsájtott már meg nekem. - Köszönök mindent Sehun, tényleg. - Ekkor Nini gyengéden az ajkaimra hajolt. Ugyanolyan édes volt a csókja, mint mindig, ez pedig pillanatok alatt megszűntette minden kételyemet.  Éreztem Jongin már száradni készülő könnyeit arcomon, viszont csak ekkor realizáltam, ezek örömkönnyek voltak. Olyanfajta könnyek, amilyeneket még eddig soha nem csaltam az omegám szemeibe, ez pedig őszinte örömöt adott nekem is. A világ egyik leggyönyörűbb, kecsesebb, törtékenyebb, és egyben a legerősebb lényét tartottam karjaimban. És ő az anyém volt, örökre.