-A kislányod? - Döbbenten néztem az elcsendesedett omegára, aki csak szeretetteljesen mosolyogva bámulta a kezében lévő régi fotót. - És... mi van vele? Hol van? És hol az... apja? A társad?

-Nem tudom... - Válaszolta csüggedten. - És ő nem a társam.

-Akkor...?

-Ez egy hosszú történet Sehun...

-Van időm. - Ellenkezést nem tűrve néztem Jonginra, aki megszeppenten pillantott vissza rám. - Ne félj, nem haragszom. Viszont örülnék ha elmagyaráznád, hogy mi van. - Nagyot sóhajtva helyezte vissza az apró babáról készült képet a helyére, majd teljesen felém fordulva kezdett el beszélni.

-Tudod, nem volt egyszerű gyerekkorom. A családom a tökéletes család, jobbat nem is kaphatnék, viszont... egy kis faluban nőttem fel, ott elég más a társadalmi rend. Mióta itt élek, egyre jobban látom, hogy itt a farkasok máshogy viselkednek... mármint... nyílván itt is vannak világi nagy barmok, de... - Erre egy apró mosoly húzódott ajkaimra. - De mégsem olyan. Az olyan kis falukban, mint az enyém, még régimódiak az emberek. Néha még azért is képesek megszólni az omegákat, mert iskolába járnak. Szerintük nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy egyáltalán az első osztályt elvégezzük és a legtöbb alfa szerint az omegák csak azért vannak, hogy utódokat szüljenek és neveljenek. Gondolj bele, milyen ez omega férfiként. - Belesajdult a szívem, ahogy a kis, általános iskolás Jonginra gondoltam, akit a nagyobb és erősebb alfák piszkálnak. Ha ott lettem volna, megvédtem volna. - De ez nem is lényeges. Pár év alatt simán hozzá lehet szokni. Amikor minden nyáron, a szünet ideje alatt csak arra gondolsz, jövőre jobb lesz, jövőre biztos befogadnak és ahányszor új tanév kezdődik és látod, hogy továbbra sem változik semmi, eltűnnek az álmaid; legalább is ezzel kapcsolatban. Az határtalan magányomnak köszönhetően nagyon erős és stabil a kapcsolatom a szüleimmel. Ők egyben a szüleim és a barátaim. Ha volt valami bajom, velük mindig megbeszélhettem. Amikor anyámmal hetente kimentük a piacra, mindig úgy védett, mint egy vérbeli alfa, holott ő is omega. A legerősebb omega akit valaha ismertem. Nem érdekelte az, hogy egy nála jóval erősebb alfával van dolga, visszaszólt ha engem bántottak. Nagyon hálás vagyok neki, mindenért. És még a túlféltése miatt is lettem ilyen mimóza, nem érdekel.

-Apukád miért nem védett meg titeket? Téged és az anyukádat?

-Tudod... apa alfa... utálom ezt mondani, de egy gyenge alfa. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindig is ilyen volt. Katona volt. Még kicsi voltam mikor egy olyan sérülés érte, ami örökre nyomort hagyott. Emlékszem milyen volt, mikor öt éves koromban anya kézen ragadott, és azt mondta, elkísérjük apát a reptérre... ezután már csak tolókocsiban tért haza. Ez viszont látszólag egyáltalán nem keserítette el. Úgy közelekedett a lakásban, mintha nem is rokkantszékben lenne. Tudott főzni és segíteni anyámnak a kertben. Mindent megtett, amit csak tudott. Ezért bár testileg gyenge, de lélekben ugyanolyan erős, mint anya. Rokkant, mégis bottal a kezében igyekezett elkergetni azokat, akik valaha is ártottak nekünk. - Jongin ajkain egy apró kis mosoly foglalt helyet, ahogy visszaemlékezett a szüleire. Biztosan nagyon tündéri lehet a családja. Ilyen téren én sem panaszkodhatok, hiszen remek gyerekkorom volt, csak épp... nekem nincs ilyen mély kapcsolatom se a szüleimmel, se a testvéremmel. Ettől függetlenül szeretem a családom és bármit megtennék értük. - Bármit megtennék azért, hogy visszafizethessem nekik azt a sok dolgot, amit értem tettek.

-És... mi van a kislánnyal? Yiren?

-Igen, Yiren. - Kuncogott egy aprót. - Körülbelül hat éve nem láttam. Csak az első egy hónapot tölthettem mellette.

-De... mi történt? És... hat éve? De hiszen akkor te...

-Igen, tizennyolc éves koromban szültem. Akkoriban nem találtam benne semmi furcsát, de most így visszagondolva, lehettem volna átgondoltabb. Akkor talán az életem nem alakul úgy, ahogy... - Ismét szomorú lett a hangulata. - Nehezen viseltem az iskolát és a mindenapi terrort, amit azzal a pár omegával vészeltem át, akik hasonlóan az én sorsomra jutottak. Azt hittem soha nem lesz már jobb és mint valami védőszent, tizenhat éves koromban megismertem, akkor életem szerelmének hitt alfáját. Külföldi volt, pontosabban kínai. Haja szőke volt és selymes, olyan volt, akár egy isten. Rettenetesen magas termetű volt, a falumban az összes alfánál magasabb. Akkoriban telepedett le - a tervezetettek szerint - rövid időre. Senki nem ismerte igazán, zárkózott volt, de kedves. Aki megszólította, azzal mindig illedelmesen beszélt és lágyan mosolygott. Elég volt egyszer látnom, hogy a kis naiv, tizenéves lelkem teljesen beleessen. Hét évvel volt nálam idősebb, de... valamiért viszonozta az érzelmeim. Mindig láttam, amikor bementem a faluközpontba. Egy apró kis cukrász üzlete volt. Már... nem emlékszem pontosan, hogy hogyan is történt, de elég rendesen összemelegedtünk. Olyan finoman bánt velem, mint még a szüleimen kívül senki. Meglepő volt, hiszen egészen addig azt hittem, hogy apámon kívül az összes alfa kegyetlen. De ő kedves és megértő volt. Miután a barátom lett, többé nem zaklattak se az iskolában, se a faluban. Minden szép és vidám volt és bár a szüleim eleinte nem örültek neki annyira, idővel megbékéltek. Nagy bizonnyal azért, mert úgy látták, ő tényleg vigyáz rám és törődik velem. Egy év tömény szerelem után terhes lettem, de senki nem nézett rám ferde szemmel. A szüleim is boldogok voltak, így azt gondoltam, minden rendben. Egészen addig, míg a kislányom, Yiren meg nem született. Ezután, kezdett minden furcsa lenni. Nem romlott meg a kapcsolatunk, egyszerűen csak... a hőn' szeretett alfa kezdett szépen, lassan elhagyni. És egy reggelen arra ébredtem, hogy a cukrászda - ami ideiglenesen az otthonunk volt, teljesen ki lett pakolva. A mai napig nem tudom, hogy sikerült neki egy éjszaka alatt így felszívódnia, de azóta nem láttam se őt, se a lányomat. Nem tudom hol vannak, mi van velük, egyáltalán élnek e még. Az, akit olyan nagyon isteni magaslatokba emeltem elhagyott egy szó nélkül. A szüleim azóta csak jobban féltenek, így mondhatjuk azt is... hogy az életem ismét rossz lett, ha nem rosszabb. A faluban a farkasok a mai napig megvetnek ezért. Azt gondolják, hogy csak egy egyszerű prostituált vagyok. - Döbbenten néztem Jonginra, akinek időközben bár bekönnyesedtek a szemei, de nem sírta el magát. Nem ismeri ugyan el, de ugyanolyan erős, mint a szülei. Csak még fiatal és nagyon rossz dolgok történtek vele, így nem egyszerű mindig bátornak lenni.

Őszintén? Mindenre számítottam csak egy ilyen történetre nem. És ki hogyan gondolja, de valamiért eszembe jutott a nem is olyan régen elhangzott kérésem Jongin felé. "Írd meg a saját történeted" ez lenne minden idők legnagyobb best sellere, ha olyan választékosan és érzelmesen lenne megírva, ahogy Jongin elmondta nekem, és ahogy az apró kis történeteit megírta.

Egy hirtelen mozdulattal magamhoz öleltem a teljesen összetört omegát, aki bár először megfeszült hirtelen cselekedetem miatt, de aztán fokozatosan ellazult és úgy bújt bele ölelésembe, akár egy kiscica.

-És te?

-Mi van velem? - Kérdeztem vissza.

-Neked is van restanciád felém. - Kuncogott a mellkasomba pimaszul, mi egy apró mosolyt húzott ajkaimra. - Amikor... még az ismeretségünk elején.... az nap este hazavittél. Miért montad azt, amit? - Erre kissé eltávolodtam tőle. Őszinte aggodalmat véltem felfedezni szemeiben. Nem kellett sokat magyarázgatnia, mire gondol. Pontosan tudtam, hogy mire.... "Tudod Jongin, hogy milyen fontosak az omegák, főleg az omega férfiak? Már alig van a társadalmunkban belőlük, hála az alfák könyörtelen természetének. Nem lehetsz olyan önző, hogy képes lennél megfosztani az egész világot egy olyan ritka valamitől, ami te is vagy."

-Apámra gondoltam... az omega apámra. Az igazira.

-Mi történt? - Támaszt adva simított finoman a felé közelebb eső vállamra.

-Először is... szeretem a nevelő anyámat, nincs vele semmi gond, csak... ő mégsem az igazi. Apám eredeti társa - akinek én is a kölyke vagyok - egy omega férfi volt, pont mint te. Nem hosszú sztori, be kell, hogy valljam. Egyszerűen csak... ő is egy faluban nőtt fel, mint te és ugyanúgy túl esett zaklatásokon, mint te. Apám imádta őt. Emlékszem, hogy mindig gyönyörűnek és imádnivalónak hívta őt. Viszont, az alfák kegyetlensége elpusztította. Apa a végletekig próbált tenni valamit, de szeretett férje akkor már olyan szinten a mélyponton volt lelkileg, hogy nem volt képes kiheverni mindazt, ami történt vele. Felakasztotta magát. - Jongin kissé hátra tolt, épp annyira, hogy a hátam a falnak dőljön, majd az ölembe mászva szorosan magához ölelt.

-Nagyon sajnálom Sehun...

-Nem, semmi baj. Régen történt már. - Simítottam végig csupasz hátán. - Így most már érted, miért próbáltalak kicsit határozotabbá tenni. Soha nem akartam neked rosszat Jongin csak...

-Próbáltál valahogy segíteni. Most már tudom, és köszönöm. - Hajolt finoman ajkaimra. Továbbra sem bírom felfogni, hogy tud ilyen édes lenni.

-Tényleg nem haragszol?

-Miért haragudnék? Másokkal ellentétben te próbáltál is tenni valamit értem, úgy, hogy meg sem érdemlem. Tudom, hogy gyakran vagyok nagyon határozatlan, ami még számomra is idegesítenő. Viszont soha nem tudtam ezzel semmit sem tenni. Egyszerűen nem én vagyok a legjobb ebben a... dologban. A társadalmi interakciókban. Nehezen kezelem az új személyeket. - Csak megértően bólintottam egyet, ezután pedig csend következett. Csak néztünk egymásra, mint két szerelmes kamasz. Párszor váltottunk egy-egy csókot, de ennél több nem történt. Hirtelen Jongin felpattant az ölemből és még mindig ruhátlanul hagyta el a szobát.

-Mi a baj? - Szálltam ki én is az ágyból és mentem Jongin után, akire az aprócska kis konyhában találtam rá. - Mi az?

-Fogamzásgátló. Elfelejtettem. - Kutatott hevesen az előtte lévő gyógyszeres dobozban, és amint megtalálta a szükséges kapszulákat, gyorsan bevett egyet közölük. Mindenzt én egy szórakozott vigyorral a fejemen néztem végig, majd Jongin mögé állva, átkaroltam vékony derekát és tarkójára pusziltam. - Sehun...

-Azt hiszem, még egyre lesz szükség. - Morogtam fülébe, mire éreztem, az egész teste megremeg. - Tudom, hogy te is benne vagy még egy körben.

-Sehun... nem akarok terhes lenni. Legalább óvszert szerezz valahonnan. - Morgolódott ölelésemben, mi őszintén megmosolyogtatott. Ha mérges, még aranyosabb.

-Tényleg nem akarsz babákat? - Suttogtam kuncogva a fülébe, továbbra sem akaródzva elengedni őt.

-Neked bármit megadok, most viszont még pár évig biztos nem. - Adta meg magát, kissé még hátra is dőlve, keresve a minél jobb surlódást testeink között.

-Oké... de nem ígérem, hogy távol tartom a kezeim.