-Figyelj mindig arra, hogy rendesen egyél kicsim, okés? Anyu nagyon aggódik érted. Már konkrétan a hangodon hallom, hogy lefogytál. - Anya mindig is ilyen volt. Egy gondoskodó és kedves omega, aki mindig maga elé helyezett mindenkit. Előbb törődött azzal, hogy én ettem-e ma már, mint hogy ő. Ezért is esett le a szívemről egy nagy kő, mikor elhagytam a biztonságot nyújtó családi házunkat. Nem szívesen tettem, hiszen soha nem voltam az a könnyen ismerkedő típus, de azért meg voltam egyedül, ráadásul anyám egészsége is rohamosan javulni kezdett. Mindig én voltam a kicsi, törékeny és ritka, omega kisfia, akinek folytonosan fogni kell a kezét, nehogy bármi rossz érje. Talán ezért lettem olyan puhány, mint amilyen most is vagyok. Egy folyton egyedül járó omega, kinek szociális kapcsolatai a mínuszban vannak. Lehet, hogy anyám túlságosan is féltő volt és ezért lettem ilyen, de őszintén... Ki tudná hibáztatni őt? Habár a mai világ kifejezetten modern gondolkodású és már az omegák is egyenjogúak az alfákkal, mégis, az omega férfiak továbbra is olyan ritkák voltak, mint a fehér holló. Itt-ott volt belőlük mutatóba egy-kettő és kész. Épp ezért anyám mindig is úgy gondolta, hogy különleges vagyok és vigyázni kell rám. Sok szempontból igaza is volt. Hiába uralkodtak az egész világon a modernizált elvek az omega egyenjogúságának kapcsán, az omega férfiakat sokan még mindig csak gyenge prédának gondolták. Az omega férfiak legtöbbjét elrabolták és eladták alfáknak, vagy épp arra kényszerítették őket, hogy a pornó iparban mozogjanak, vagy ami a legszörnyűbb, béranyáknak használták őket. Köztudott tény, hogy az omega férfiak mind jó génekkel rendelkeznek, rendszerint szépek és kecsesek, illetve intelligensek és tőlük születnek a legszebb kisfarkasok. Hiába minden, ha az alfa lény még most is, sőt, örökké az omega felett uralkodik. Ősi ösztöneinket nem fojthatjuk el, az belülről jön. És bár most már képesek az omegák is jobban kiteljesedni és karriert építeni, attól még ők örökre omegák maradnak; nincs is nagyobb úr a vérnél.

-Ne aggódj anya, minden rendben. - Válaszoltam fáradtan sóhajtva, ahogy a már kész munkámat ellenőriztem le. Az ország legnevesebb könyv kiadójánál dolgoztam szerkesztőként és bár mindig is sikeres író akartam lenni, tudtam, ez soha nem történhet meg. Azzal a nullával egyenlő szociális készséggel, ami nekem volt, senki nem megy semmire. Én voltam az a tipikus, abszolút gyenge omega férfi típus, ezért megelégedtem azzal, amim van és nem epekedtem a jobbért. Szerettem így is a munkámat, nem kellett nekem több.

-Nagyon remélem, hogy tényleg így van. - Hangjában csak enyhe fenyegetés volt, ami bár félelemre adott okot, de tudtam jól, képtelen lenne azt gondolni, hogy én bármikor is hazudnék neki. Pedig a szörnyű igazság az volt, hogy már évek óta mást se csináltam, csak hazudtam. Kénytelen voltam ezt tenni. Csak azt akartam, hogy ne kelljen örökös aggodalomba élnie miattam. - És... barátok? - Hangja ekkor érdeklődőn megemelkedett. Habár alapjáraton beszédes és játékos természettel bírtam, az idegeneket nagyon nehezen kezeltem. Mint már említettem, az ismerkedéssel enyhe problémáim voltak.

-Néha elszoktam járni egy-két kollégámmal inni, de ennyi. Ne aggódj, majd találok valaki olyat, akit majd barátomnak nevezhetek.

-Jaj, gyerek! - Sóhajtott fel a vonal másik végéről anyám, de ettől függetlenül hallottam a hangjában a megkönnyebbülést. Ha tudta volna, mi van valójában körülöttem...

(...)

Kim Jongin, a ritka omega férfiak egyike. Könyv szerkesztőként dolgoztam az ország leghíresebb kiadójánál. A legtöbben azt hinnék, tökéletes az életem, ez viszont nagyon nem volt így. Omega lényem teljes előtérbe kerülésénének alapjaként, csak nagy ritkán mertem megszólalni bárki közelében is. Rosszul éreztem magam a nagy tömegben és igyekeztem el is kerülni a városi nyüzsgést. Szerencsémre otthon dolgoztam, csak nagy ritkán kellett bemennem a kiadóhoz. Ennek örömére hetente ha egyszer kimozdultam a kicsi és sötét lakásomból, akkor is többnyire csak azért, hogy kaját vegyek a közeli közértben. A napjaim többnyire monotonan teltek, ha tehettem, egész nap dolgoztam. Néha még enni is elfelejtettem, annyira belemerültem a munkámba. Nem is nagyon volt olyan jelenleg az életemben, aki odafigyelt volna rám. Anyám biztosan sokkal nyugodtabb lenne, ha már találtam volna magam mellé egy védelmező alfát, aki megvéd minden rossztól. Számomra viszont még a más omegákkal való társalgás is nehéz volt. Folyton dadogtam és zavarban voltam, sokszor úgy éreztem, teljesen hülyét csinálok magamból. Ha kérdeztek, csak egy egyszerű, rövid választ adtam.

Minden rossz ellenére, az életem monotonan telt, ez pedig egy határozottan pozitív dolog volt az életemben. Mivel otthon dolgoztam, mindig rendesen ki tudtam magam aludni és kéznél volt minden fontos dolog, ami csak kellhetett. Nem kellett sűrűn mások körében lennem és talán ez volt a legjobb dolog az egészben. Más emberek vagy farkasok biztosan unták volna ezt az életmódot, de én szerettem ezt. Tökéletesen el voltam egy személyben és nem éreztem soha magányosnak magam. Minden tökéletes volt számomra, egészen egy ominózus napig...

Már épp készültem volna ágyba bújni, mikor végre sikerült megcsinálnom minden munkám. Fájtak a végtagjaim az egész napos üléstől, a hátam állapotáról meg ne is beszéljünk, de ettől függetlenül jól voltam. Megint elfelejtettem bármit is enni a nap folyamán, viszont már nem igazán volt erőm arra, hogy még egy óráig a tűzhely felett álljak, készítve valamit vacsorára. Inkább teljes lelkibékével elengedve az evést, mentem fürdőbe és végeztem el az esti dolgaim, mikor az ebédlőben hagyott telefonom hangos, pittyogó hangot hallatott. Tudtam jól, hogy csak is email jöhetett a munkával kapcsolatban és bár ebben semmi meglepő nem volt, abban már igen is volt valami, hogy este tizenegy volt. Soha, senki nem dolgozik eddig, főleg nem a kiadó titkára. Viszont eleinte nem igazán fordítottam erre nagy figyelmet. Teljes nyugalommal foglaltam helyet a már kissé megviselt laptopom előtt és mielőtt még kikapcsoltam volna azt, megnyitottam az újonnan érkezett üzenetet.

Holnap minden munkavállalónkat várjuk a központba!

Oh Sejoon igazgató a mai nappal nyugdíjba vonult és ennek megfelelően fia, Oh Sehun veszi át helyét. Az ifjú igazgató kérésére mindenkinek meg kell jelennie a megbeszélésen, hogy a jövőre nézve minden dolgozó tájékozott legyen a fejleményekkel kapcsolatban.

Tisztelettel: Kim Minseok, a YehetBook kiadó titkára

Enyhe félelem kezdett növekedni bennem, ahogy a sorokat olvastam. Elsősorban azért, mert kifejezetten aggasztó volt a jövőre nézve, hogy a kedves Oh Sejoon bácsi felmondott. Bár alfa volt az öreg, de belső lényét mindig igyekezett visszafolytani és senkire nem helyezett nagy nyomást. Azt is tökéletesen megértette, hogy a szorongásom miatt, feltétlen otthon dolgozó munkaerő akartam lenni. Na, és itt jön a másik probléma, más farkasok közé kellett mennem. Soha nem bírtam a nyüzsgést és a nagy tömeget. Mint már említettem, igyekeztem inkább elkerülni, emiatt pedig nagyon reméltem, hogy nem lesz ez minden napos. A munkámban nem volt hiba és tökéletesen megfelelt az alacsony fizetés. Annyira bőven elég volt, hogy megélhessek valahogy. Viszont azt nem tudhattam előre, hogy a volt igazgató fia mit tervez. Jó lenne, ha ugyanolyan kedves és megértő lenne, mint Oh bácsi.

Soha nem vágytam nagy dolgokra. Bár egy nagy könyv kiadó cég volt az, ahol dolgoztam és egy kemény versengéssel feljuthattam volna arra a szintre, hogy ne csak más könyvét szerkesszem, hanem sajátot írjak, nekem ez nem érte meg. Természetesen voltak gyermekkori álmaim, de ezekről már akkor lemondtam, mikor rájöttem, milyen is a világ valójában. Mindig is sikeres író akartam lenni és bár az a kevés farkas felől - kiket személyesebben is ismertem - folytonos pozitív visszajelzés jött a kis rövid irományaimmal kapcsolatban, ahhoz már nem volt bátorságom, hogy ki is álljak magamért és megmutassam másoknak is, mit tudok. Pedig tényleg mondták már páran, hogy van érzékem ehhez, csak egyszerűen... Én soha nem fogok tudni a sarkamra állni és megküzdeni azért, amit akarok. Nem is voltak nagy vágyaim, ehhez mérten pedig tökéletes volt nekem az itthoni munka.

(...)

Reggel elviselhetetlen nagyságú gombóc volt a torkomban. Úgy éreztem, menten összeesem, ahogy a sok járókelő között szlalomoztam. Az öltözékemet igyekeztem elegánsra, de nem túl puccosra összeválogatni, na meg az is fontos volt, hogy kényelmes legyen. Már így is eléggé szorongtam, nem kellett még, hogy emiatt is kényelmetlenül érezzem magam. Omega férfiként járkálni a sok alfa között borzalmas volt. Hiába nem voltak alfa módba, még így is éreztem az abszolút dominanciát és az uralkodó aurát, ami engem már így is valamilyen szinten elnyomott, hiába nem csinálták direkt. Tudtam viszont, hogy egy az egybe én reagálom túl csak ennyire a dolgokat. Más omegák teljes lelkibékével beszélgettek alfákkal, úgy, mintha teljes mértékben egy rangban lennének. Holott ez egyáltalán nem volt így valójában, hiába mondta ezt folyton nem csak a törvény, hanem a média is. Próbáltak a társadalommal valami olyat elhitetni, amit legmélyen mindenki tudott, hogy hazugság. Hiába az egyenrangúság és a törvény az alfákra nézve, az ősi ösztöneinkbe vannak vésve a rangok. Hisz így lettünk megteremtve mi, vérfarkasok. Talán emiatt is éltünk kissé elkülönülve az átlagos emberektől. A két faj békében élt egymással és nem is volt baja egyik félnek sem a másikkal, csupán mindenki tudta, az emberek és a vérfarkasok egy külön világ. Így esett meg az, hogy az egész országban, az összes városban leginkább csak egy faj volt jelen. Én mindig is egy kis vidéki falucskából származtam, de felnőtt koromra már Busan volt az otthonomul szolgáló város. Kifejezetten kedves farkasok lakták, de én mégis Kim Jongin voltam. Egy omega, aki még a többi omegánál is gyávább volt.

Ahogy beléptem a hatalmas, több szintes épületbe, elsőre azt se nagyon tudtam, merre kéne mennem. Legutóbb az állásinterjúmon jártam a kiadó főépületében, akkor is csak segítséggel találtam el valahogy az igazgatói irodába. Így nyílván most se voltam a helyzet magaslatán. Csak fel-alá mászkáltam, próbálva megszólítani valakit, hogy mi-merre, mire végre sikerült találnom egy segítőkész lányt, aki tájékoztatott, a megbeszélés a legfelső emeleten, a konferencia teremben lesz, ezzel csak még egy kihívást állítva elém. Naivan indultam volna és beszálltam volna az épp jövő liftbe, úgy, ahogy mindenki más, csak épp azzal nem számoltam, mennyien is lesznek a felvonóban. Alig tettem be a lábam a kis fülkébe, egyből ki is ugrottam onnan. Már csak a gondolat is fojtogatott, hogy ennyien vesznek körül, ezért inkább választottam a lépcsőt, mint a zsúfolt helyiséget.

-Héj! Valami baj van? Hova mész? - Szólt utánam valaki. Az erős, alfa aurát megismerve nem voltam rest egyből megfordulni, és derékszögben meghajolni az ismeretlen illető előtt. A velem szemben álló, nálam nem sokkal magasabb férfi arca bár ridegnek és távolságtartónak tűnt, mégis észrevettem a szemeimbe enyhe őszinte aggodalmat. Bőre tejfehér és makulátlan volt, amit még irigyeltem is volna, ha nem lettem volna olyan kicsinyes magammal szemben. A fickónak olyan szép bőre volt, ezzel szemben az enyém csúnya, sötét és helyenként heges is volt. Omega létemre a pubertárs jól elvégezte a dolgát rajtam, míg ezen az alfán semmi hiba nem volt. Öltözéke is kiváló volt, úgy, ahogy mindenki másnak rajtam kívül. Nem akartam túl formálisra venni a figurát, ezzel pedig csak azt értem el, hogy kifejezetten olcsónak tűnt a ruházatom. Nem mondom, eléggé elszégyelltem magam emiatt.

-Én... Én csak... Inkább lépcsőzöm, uram. - Enyhén megrándult a szája sarka erre, de ettől még fenntartotta ijesztő ábrázatát. Egy ideig csak szótlanul, zavartan álltam egy helyen vele szemben, ijedtségem folytán meg csak pislogtam rá, mint egy hülye, míg ő provokatívan felhúzta jobb szemöldökét, várva bármi más szóra tőlem. Én viszont csak zavartan meghajoltam előtte még egyszer. Ennél kínosabb nem is lehetnél Kim Jongin. - E..ee..elnézést... Viszontlátásra! - És ráadásul még konkrétan el is szaladtam tőle. Inkább meg is kíméltem magam attól, hogy visszanézzek rá, úgy is tudom jól, biztosan olyan lesajnálóan nézett rám, ahogy mindenki más szokott.

Teljesen lefáradtam, mire az összes lépcsőfokot megmásztam a legfelső emeletig. A konferencia terem ajtaja előtt senki nem állt, ezzel pedig ismét csak bepánikoltam. Mi van, ha a hülyeségem miatt lekéstem az értekezletet? El is búcsúzhatok a munkámtól! Oh Sejoon bácsi biztosan megértette volna, de ki tudja, milyen a fia.

Ezekkel a gondolatokkal egyből az ajtó előtt teremtem és benyitottam. Természetesen ott volt már a nagy teremben mindenki, viszont az önfeledt beszélgetésből ítélve - mi a szoba összes pontjáról hallható volt - szerencsémre az új igazgató még nem érkezett meg. Megkönnyebbülten szusszantottam egyet, keresve egy olyan helyet, ahol még nem ültek olyan sokan és helyet is foglaltam. Kissé meglazítottam ingem felső gombját, hogy könnyebben oxigénhez jussak, majd a zsebemből előhalászva egy zsebkendőt, letörölgettem a homlokomról csorgó izzadtságot. Rosszul éreztem magam a szakmai ruhákban, a sok ismeretlen farkas között, ráadásul olyan szinten meg voltam ijedve az új igazgató kilététől, hogy képtelen voltam bármire is rendesen figyelni. A szívem reggel óta úgy pumpált, csoda, hogy még nem kaptam rohamot.

-Elnézést, szabad ez a hely? - Ijedten ugrottam egyet, hogy aztán egy nálam jóval alacsonyabb, ravasz tekintetű sráccal találjam magam szembe. Az aurája erősen semleges volt, így nem volt nehéz arra következtetnem, hogy béta; pedig inkább nézett ki omegának.

-Persze... Persze, nyug... nyugodtan foglalj helyet. - Csúsztam át a másik székre, hogy helyet foglalhasson azon. Arca erre kivirult és még mindig nagyon pimasz fejet vágva helyet foglalt mellettem. Egy ideig csendben volt, én pedig már kezdtem megnyugodni, hogy talán nem szólít meg, viszont tévedtem.

-Kim Jongdae. - Nyújtotta felém jobb kacsóját, mire nyújtottam az én jobbomat és kezet ráztam vele. Viszont olyan gyorsan el is rántottam tőle végtagom, mintha csak tűz égetett volna meg. - Nyugi, nem tudnálak bántani haver. Csak nézz ránk. Semmi esélyem nem lenne veled szemben égimeszelő. - Hangosan felnevetett, míg én csak egy félénk pillantást küldtem felé, mire egyből elcsendesedett. - Omega vagy, igaz? - Enyhén mintha a sajnálatot láttam volna az arcán, ez pedig elkeserített. Tényleg mindenki szánalmasnak gond... - Ez tök király! - Kiáltott fel hirtelen nagyon hangosan, mire megint csak egy nagyot ugrottam ijedtemben. - Még soha nem láttam omega férfit. - Kezdte egyik ujjával bökdösni arcom, ami egy kissé idegesített, de merszem már nem volt ahhoz, hogy rá is szóljak.

-Jó napot kívánok mindenkinek! - Hirtelen valaki beleszólt a terem elején lévő mikrofonba, mire az egész terem elhallgatott és kíváncsian kezdte figyelni az eseményeket. - A nevem Oh Sehun, a mai naptól én vagyok a kiadó igazgatója, mint tudjátok. - Ott sápadtam le helyben, ahogy megismertem azt a rideg tekintetű férfit, akivel szemben ott lent, a liftek előtt oly' kínosan viselkedtem, mint még soha. És sajnos ő is megismert. Mintha csak engem keresett volna, a tekintete megállt rajtam és eskü, nem beképzeltem... Nagyon gonosz vigyorral nézett rám.