Fogalmam sincs, hogy meddig állhattunk még NamJoonnal, egymás karjaiban s tekintetében elveszve, a gyönyörű természet lágy ölén, de mint minden csodás és idilli pillanatot, ezt is megtörte valami, ez esetben azonban inkább valaki, aki úgy gondolta, ezt az időpontot kell választania arra, hogy felhívja Namot. 

A lila hajú fiú morgolódva húzódott el tőlem, hogy zsebéből előhalássza idilli pillanataink megrontóját, de amint megpillantotta a készülék képernyőjén kiírt nevet, komor tekintete pillanatok alatt szűnt meg létezni, s mosolyogva húzta el a "hívás elfogadása" ikont.

- EunHa, szia! Mi újság? Nem, nem zavarsz, mondd csak! - fecsegett vidáman NamJoon, majd kissé arrébb sétált tőlem.

EunHa. Ez az egy név lebegett előttem, s a kétségbe esés fájdalmas fuvallata oly' hirtelenjében csapott arcon, hogy még meg is szédültem, így kénytelen voltam leheveredni a kissé nedves fűbe. NamJoont figyeltem, ahogy  - továbbra is vigyorogva - beszélget egy lánnyal, miközben én egyedül, magányos üldögélek a fűben. De ugyan, mire is számítottam én pontosan? Hogy egymás karjaiban állunk majd az örökké valóságig, és hogy boldogan halunk meg, miközben fehér lovon lovagolunk el a Naplemente irányába? Hiszen, ilyen is csak a mesékben történik meg, nemde? Hiszen, túl tökéletes is lenne ez a befejezés az én tökéletlen lényemnek, igaz? EunHa, minden bizonnyal NamJoon barátnője, vagy jövendőbeli barátnője. A lényeg az, hogy én csak egy barátja vagyok, semmi több. Miért is reménykedtem én ennél többen? Miért is gondoltam, hogy lehetne ennél több közöttünk?

- Hé, SeokJin, minden rendben van? - hallottam meg mellőlem NamJoon kedvesen csengő hangját, majd ujjait, melyek arcomon simítottak végig, de érintése túlságosan fájt s perzselt ahhoz, hogy elviseljem, így ellöktem magamtól kezét, és kissé talán túlságosan is ingerülten pattantam fel mellőle a földről - ahova idő közben ezek szerint ő is letelepedett.

- Most meg mi - ám nem hagytam, hogy befejezze kérdését, úgy sem tudtam volna rá semmi észszerűt válaszolni, így inkább saját mondandómmal közbe vágtam.

- EunHa! Nagyon szép név, egyik évfolyamtársamat is így hívják. Bár már akkor a tiéd is. - nevettem fel kissé erőltetetten, majd a felismerés szele is megcsapott végre. Hát hogyne! Hiszen NamJoon azt mondta, hogy egy matektagozatossal lógott a héten, és EunHa is matektagozatos. Ráadásul gyönyörű, kedves és rendkívül okos lány.

- Ezek szerint akkor te is ismered! - mosolyodott el szórakozottan, miközben ő is felkászálódott a földről és leporolta nadrágját. - A szüleink nagyon jóban vannak egymással, régen egy iskolába jártak. Tudod, vele voltam a múlt héten is. Nagyon jól nevelt lány. - szívem akaratlanul is összeszorult, s hogy az arcomra kiült fintort leplezni tudjam, inkább a másik irányba fordítottam el arcomat.

- Igen, és nagyon okos is. Biztos rengeteg közös témátok van. - kuncogtam el magam, de éreztem, hogy szívem egyre több, aprócska darabbá hullik szét közben. - Jó, ha az embernek van olyan barátja, akivel azonos az érdeklődési körük, főleg akkor, ha ő igazán szép teremtés, nem igaz? - bökdöstem meg könyökömmel NamJoon felkarját, huncutul húzogatva szemöldökömet, de gondolatban már legalább huszadjára pofoztam fel magamat. Végül is, bele kell törődnöm a barát zónába, nem? Ennél többet amúgy sem reméltem, sőt még ennyit sem.

- Igen, valóban bájos teremtés. Tudtad, hogy a neve is ezt jelenti? Bájos virág, igazán találó. - mosolyodott el, maga elé meredve, én pedig éreztem, hogy az eddig csak mellkasomat nyomó fájdalom, már a testem minden egyes pontja felé kivetette a hálóját.

- Köszönöm szépen, hogy elhoztál ide NamJoon, most már úgy hiszem, indulhatunk. Az ihletet már megkaptam. - fordultam el tőle, s a kis híd felé vettem az irányt - amin keresztül vissza lehet jutni a biciklijeinkhez. Már a rozoga fahíd közepén járhattam, mikor két tenyeret érzetem meg csípőmön, s egy lágy - más esetben boldogsággal eltöltő - , most azonban inkább keserűségként belém csapó hangot hallottam meg, melynek tulajdonosa a lila hajú barátom volt.

- Bár, már nem vagy feketében, még mindig olyan szomorúnak látlak. Pedig néhány perce még te is olyan vidámnak tűntél. Azt hittem, sikerült feldobjalak téged. - húzta el szomorúan duzzadt ajkait, miközben megtámaszkodott a híd korlátján, engem is magával húzva.

- Pedig nincsen semmi. - mosolyodtam el boldogságot színlelve, de hát nem véletlen, hogy én inkább a művészet festői oldalát választottam, mint sem a színészetet. Sosem volta jó színész, az iskolai darabokba is általában valami elhanyagolható, fölösleges mellékszereplő karakterét kaptam meg.

- SeokJin, tudom, nem régóta vagyunk barátok, és igazából sosem voltam valami jó lelkiző - itt kisebb szünetet hagyott, s kínosan elnevette magát - ,de nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi bánt. Nem ígérem, hogy tudok majd benne segíteni, de anyám mindig azt mondja, hogy jobb, ha a problémáinkat megosszuk másokkal, így kissé megkönnyebbülhetünk. - simított végig biztatóan vállamon, mire a bűntudat mérges kígyója, mint ha csak fojtogatni akarna, csavarodott testem köré, immáron nem csak lelki, testi fájdalomban is részesítve engem. Olyan rendes velem, miért nem tudok szimplán csak örülni a barátságának?

- Csak, összevesztem az egyik legjobb barátommal és most nagyon rosszul érzem magam emiatt. Már három napja nem beszéltünk egymással, de nekem nagyon fontos és nem akarom őt elveszíteni. Annál többet jelent a barátsága. - fordítottam el fejem NamJoon arcáról, s bár részben hazudtam neki, tudtam, jobb ez így, mintha az igazsággal rukkoltam volna elő.

- Oh, hát miért nem ezzel kezdted! Barátok vagytok, ráadásul, ahogy mondtad legjobbak is, nem hinném, hogy egy ilyen apróság miatt tönkre menne a kapcsolatotok. Szerintem, amint haza értünk, hívd fel. Várj, nem is! Inkább most. Minél előbb kibékültök, annál jobb. Én itt megvárlak, te csak menj, és beszéljétek meg a dolgot! - kacsintott rám, a torkomat maró könnyek pedig egyre csak kezdtek a felszín felé közelíteni. Nem akarom, hogy így lásson. Annyira jó ember, én pedig olyan önző vagyok. Miért kell nekem ennyire telhetetlennek lennem?

Végül egy kis noszogatás után arrébb sétáltam pár métert NamJoontól, és tárcsáztam Yoongi számát, abban reménykedve, hogy nem fogja majd meghallani a tőlem nem sokkal távolabb álló lila, hogy mennyire üvölt majd velem mogorva barátom, amiért "telefon betyárkodom" vele egyet.

- Ha-haló, Yoongi? - kérdeztem kissé elhaló hangon, miután felvette a kagylót.

- Mondjad Jin! Mi ez a búskomor hang? - kérdezte, rögtön átlátva, hogy valami nagyon nem okés. Kissé félve Nam felé pillantottam, aki hüvelykujját feltartva nekem, biztatott a folytatásra. Miért fáj ez nekem ennyire?

- Yoongi, én nagyon sajnálom, hogy ilyen önző voltam. - szipogtam, küszködve feltörekvő könnyeimmel, s bár Yoongihoz beszéltem, végig NamJoon szemeibe néztem tudta nélkül is, neki intézve szavaim.

- Miről beszélsz Jin? Hol vagy, mi történt? - kérdezte idegesen barátom, de nem törődve kérdésével, csak folytattam.

- Annyira önző vagyok, tudom. De nem akarlak elveszteni, fontos vagy nekem. Nem lehet az én önző szívem miatt vége a kapcsolatunknak! - könnyeim eddig bírták, s megálljt nem ismerve kezdtek el hullani íriszeimből, végig folyva arcomon, lehullva az alattunk elterülő aljnövényzetbe.

- Kim SeokJin! Most azonnal mondd meg, mi a fészkes fene bajod van! - Yoongi már üvöltött a telefonban, de szavaiból csak egy dolog maradt meg. "SeokJin." - mennyire is másképp hangzik ez NamJoon szájából.

- Tudom, tudom, hatalmas hülye voltam, de kérlek bocsáss meg. Én - itt kissé elhallgattam, s NamJoonra pillantottam, aki kíváncsian várta mondandóm második felét, melyet bár ő nem tudhatott, de neki szántam -, Szeretlek. - hunytam le pilláimat, miközben sós könnyeim megállás nélkül csordogáltak bőröm felszínén.

- Idióta vagy, a franc bocsát meg neked! Tudod, hogy mennyire nem bírom ezeket a hülye telefonos szívatásokat! Na, cső Hyung. - bontotta a vonalat morcosan, mire újra felnyitottam pilláimat, viszont meg is hökkentem, ugyanis NamJoon immáron sokkal közelebbről vizslatta arcomat.

- Köszönöm Yoongi. Akkor, majd beszélünk. Örülök, hogy minden rendben, szia. - hadartam el gyorsan - hiába tette már le rég a telefont - , majd úgy tettem, mint aki kinyomta.

- Na, minden rendben? Megbocsátott?  - mosolyodott el kedvesen, miközben én még könnyeimet törölgettem.

- Igen, azt hiszem, most már minden rendben. - viszonoztam ajak görbületét, de belül még mindig fájt.

- Annak örülök. - simított lágyan arcomra, ujjaival letörölve utolsó könnycseppjeimet is, majd egy ölelésbe invitált, amit természetesen, készségesen elfogadtam.

El kellett volna tolnom, löknöm magamtól, nem szabadott volna közel kerülnöm hozzá, annak tudatában, hogy a későbbikben én leszek az, aki majd eltört szívének darabkáit takaríthatja maga után, de abban a pillanatban valahogy, nem érdekelt. Szimplán csak élveztem, hogy elveszhetek erős karjai között, hogy érezhetem édeskés, mégis férfias illatát, s közelséget - ami oly' nagy bódulatot okozott számomra akárhányszor, amikor csak megpillantottam.

Addig kéne megfestenem ezt a csodás, szerelmes korszakot, amíg csak élvezhetem, nem igaz? Hiszen ez is oly mulandó, mint a cseresznyefa virágzása tavasszal. Gyönyörű, de mint minden, ami szép és jó, ez is túl hamar véget ér.

Sziasztook^^
Nagyon szégyellem magam, amiért nem jelentkeztem nektek a múlt héten új résszel, kérlek, ne haragudjatok!😔
Remélem, azért az új rész, elnyerte a tetszéseteket!❤️
További Szép Estét Kívánok❤️