Rémülten meredtünk az előttünk álló NamJoonra, kinek a pillanatok törtrésze alatt zuhant ki telefonja a kezéből, s érkezett meg a földre, egy hatalmas koppanás kíséretében. Teljesen lefagyva pillogott ránk - továbbra is az ajtóban állva -, s úgy tűnt, mint aki szoborrá dermedt az elmúlt másodpercekben.

Vörös fejjel másztam ki Kyungil öléből, s ujjaimat tördelve tápászkodtam fel a földről, Nam felé közelítve, aki továbbra is csak szemével követte a történéseket, de megmozdulni - aligha akart volna ebben a pillanatban.

Kissé tétovázva álltam meg előtte, s már nyitottam is volna az ajkaimat, hogy mondjak neki valamit - noha, fogalmam sem volt arról, mit tudnék mondani egy ilyen helyzetben -, mikor is, Kyungil kezei simultak a derekamra, így állítva meg engem minden nemű cselekedetemben.

- Jinnel megvan közöttünk az a bizonyos szikra. - olyan határozottan szólalt meg, hogy még a libabőr is végig futott rajtam, ezzel egy kellemes borzongást kiváltva belőlem. Félve pillantottam vissza a lila hajú fiú felé, aki lassan, kiengedte a levegőt ajkai közül, s torkát köszörülgette. Szemöldökeit erősen ráncolta, s látszólag azon gondolkodott, hogy mit is mondhatna - de végül, csak hosszú percek múlva szólalt meg először.

- Nos, nem gondoltam volna, hogy te is a saját kapudra játszol. - nevetett fel zavartan, miközben tarkóját vakargatta, s szemei a szoba különböző pontjai között cikáztak, ennek ellenére tudtam, szavait nekem intézte.

- Izé, sajnálom, hogy nem mondtam. - mosolyodtam el kínomban, továbbra is őt fürkészve, hátha végre rám pillant, de ez továbbra sem történt meg, inkább a mögöttünk található kanapét kezdte el figyelni.

Az ezek után beálló kínos csöndet végül Kyungil törte meg, aki egy aprócska csókot lehelt a nyakamra, majd NamJoon felé fordult.

- Tudom, hogy talán elsiettük ezt a csókolózós dolgot, de azoknak a kívánatos ajkaknak nem tudtam ellen állni! - nevetett fel, majd folytatta - Tudod, hogy van ez NamJoon! Azt hiszem, számomra is olyan első látásra szerelem volt ez a Hercegnővel, mint neked és Byulnak! - kacsintott a lila hajú fiúra, aki pár másodperc habozás után bólintott egyet.

Még mindig eléggé össze voltam zavarodva. Kyungil a derekamat simogatta, az előbb pedig azt mondta, első látásra belém szeretett - ami kétség kívül, elég romantikusnak hatott, s talán, még madarat is lehetett volna velem fogatni, ha előttem éppen, nem NamJoon állt volna, a fiú, aki iránt egészen eddig epekedtem. Azt nem állíthattam, hogy a szürke hajú fiú nem mozdított meg bennem semmit, hiszen az iménti csókjának hála, a pillangók még most is hevesen verdesnek a szívemben, de azt sem tagadhatom le, hogy az utóbbi hetekben mennyire reménytelenül beleszerettem a lila okostojásba, s még ha, meg is fogadtam, hogy leteszek erről a reménytelen szerelemről - ez azért nem megy ilyen könnyen.

- M-most haragszol? - emeltem bűnbánóan íriszeimet NamJoonra, aki végre vissza nézett rám, s szemeivel csak engem pásztázott. Egy pár pillanatig csak meredt rám, s mintha, erősen gondolkodott volna valamin, azonban végül, csak elmosolyodott, s megingatta fejét.

- Dehogy haragszom SeokJin. Mostanság olyan búskomornak tűntél, és ha Kyungil végre jobb kedvre derít téged, és esetleg, meg is kedveled őt, annak én csak örülni tudok. - mosolya őszintének tűnt, azonban nem tudtam elmenni amellett a tény mellett, hogy szavai fájdalmat okoztak szívemnek.

Önzőnek tartottam magam és undorítónak, amiért annak ellenére is, hogy lemondtam az előttem álló fiúról, s megcsókoltam a mellettem állót, én még is csak abban reménykedtem, hogy NamJoon majd ellenezni fogja a kapcsolatunkat.

Viszont, a remény utolsó szikráját is kiölte belőlem most.

- Nagyszerű! - vigyorodott el Kyungil, majd magával szembe fordított - Most, hogy ezt megbeszéltük - simított arcomra, közelebb vonva magához - de még mielőtt, újra ajkaimra hajolhatott volna, kezeimmel mellkasának támaszkodtam.

- N-nem kéne lassítanunk? M-mármint először randiznunk, hogy megismerjük egymást, v-vagy valami? - elkuncogta magát kérdéseim hallatán, majd még közelebb vont magához, s egy aprócska csókot lehelt szám sarkába.

- Mit szólnál Hercegnő, ha holnap elvinnélek életed legklasszabb randijára? - kacsintott rám huncutan, mire csak elnevettem magam, gyengéden megcsapva mellkasát.

- Benne vagyok. - pár perccel ezelőtt még magamban őrlődtem, azonban minden problémámat elfeledtette velem, vidám kisugárzásával, így, egy pillanatra, még a mellettünk álló Namról is elfeledkeztem.

**********

Ezután, folytattuk tovább a beszélgetést és ökörködést hárman, úgy, mielőtt NamJoont hívta volna a barátnője, én pedig, valósággal szárnyaltam. Olyan felhőtlenül éreztem magam, ahogy már hosszú napok óta nem, s legszívesebben, minden létező embert megölelgettem volna, hogy lássák, mennyire nagyon boldog vagyok.

A sötét, évődős gondolatok elkerültek azokban az órákban. Nem gondoltam se a szerelemre, se a jövőre, csak élveztem a két nagyszerű fiú társaságát, és az önfeledt nevetést.

Azonban, mint minden jó, ez sem tarthatott örökre, Kyungilt hívta az Édesapja, így kénytelen volt elbúcsúzni tőlünk, s hazafelé venni az irányt.

- Haver, örök hálával tartozom neked, amiért ma bemutattad nekem ezt a Hercegnőt! - adott pacsit a szürke hajú NamJoonnak, majd felém fordult, s derekamat megragadva húzott magához közel.

- Tudom, hogy azt mondtad, haladjunk innentől kezdve lassan, de ez kínzás! Már egyszer megízlelhettem az ajkaidat, és most azt kéred, hogy mondjak le róluk? - biggyesztette le ajkait szomorú kiskutya szemekkel nézve rám, amiknek, nem is tudtam sokáig ellen állni, így hát, egy gyors csókot leheltem ajkaira, majd arcára is finom puszit adtam.

Szemei felderültek, s mosolyogva túrt bele szőkés tincseimbe.

- Köszönöm Hercegnőm! - ajkai kézfejemet súrolták, s megint az a jól ismert pirosság ült ki orcámra, mint pár órával ezelőtt.

Ezek után, elhagyta a házat, így ketten maradtunk NamJoonnal az előszobában, és a kínos csönd, ismét átvette az uralmat. Zavartan lépdeltem egyik lábamról a másikra, miközben a zokniba bújtatott lábaimat figyeltem - mintha csak, a ciánkék anyag annyira lekötné a figyelmemet -, de valóban nem tudtam, mit kellene most tennem, s a némaságba burkolózott NamJoon sem segített sokat helyzetemen.

- Nos, azt hiszem, nekem is mennem kéne. - végül, sikeresen kinyögtem egy értelmes mondatot, ám íriszeimet továbbra sem mertem az előttem állóra emelni.

A pár perccel ezelőtti jókedv úgy szállt ki belőlem, mintha nem is létezett volna sosem, s a mellkasomra mázsás súly nehezedett, amit úgy érzem - a bűntudat váltott ki belőlem.

- Valóban menni szeretnél? - hosszú, csöndben töltött percek után végre megszólalt, mire automatikusan rá emeltem íriszeimet. Arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni, ami megrémített. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszik-e rám, vagy szimplán csak fáradt, viszont az a tudatlanság az őrületbe kergetett.

- Nem tudom. Szerintem jobb lenne, ha most inkább elmennék. - csak hümmögött, ezzel tudtamora adva, hogy felfogta mondandómat - azonban, továbbra sem mozdult meg egyikünk sem.

Mintha, mindketten vártunk volna valamira, arra, hogy a másik tegyen valamit, hogy  megszólaljon -, de ez nem történt meg.

Aztán, mintha csak gondolataim között olvasott volna NamJoon, feltette azt a kérdést, ami már nekem is jó pár percre keringett gondolataim között.

- Most mit tegyek? - hangja kissé kétségbe esetten csengett, azonban nem értettem, hogy az ő ajkai közül, ez a kérdés miért szökik ki, így hát, értetlenségemnek, hangot is adtam.

- M-mármint? - kissé bambán néztem fel szemeibe, mire halványan elmosolyodott.

- Mit tegyek? Szerinted mit tegyek most? - továbbra sem értettem, mit kéne felelnem, így lesütöttem pilláimat, s alig hallhatóan motyogtam ki a válaszomat.

- Mondd, hogy akkor is jóban leszünk majd, ha én esetleg, szóval, ha összejövök Kyungillal. Aztán ölelj meg, mert szükségem van rá, és nyisd ki nekem az ajtót, mert Anyu már biztos vár otthon. - magam is elképedtem azon, hogy végül ki mertem neki mondani gondolataimat, s legszívesebben, vissza szívtam volna az egészet, de annak már úgy sem lett volna értelme.

Pár másodperccel mondandóm után, NamJoon derekam köré fonta karjait, majd szorosan magához húzott. Arcomat nyakhajlatába fúrtam, míg ő, egy aprócska puszit lehelt tincseim közé. Halvány mosoly futott végig ajkaimon, s vártam, mikor mondja ki azt a bizonyos mondatot, ám ez még azután sem következett be, miután eleresztett, s kinyitotta előttem az ajtót.

- Komolyan nem leszünk barátok, ha esetleg összejövök vele? - már az ajtó előtt toporogtam, idegesen méregetve Namot, aki továbbra is rezdületlenül nézett szemeimbe.

- Jó éjszakát, SeokJin! - majd becsukta az orrom előtt az ajtót, ezzel ott hagyva engem egyedül a Nyári éjszakában, kétségek között, elveszve.

A festőnek is mindig két választása van. Vagy ezt, vagy azt az ecsetet választja, vagy a sötét színnel, vagy a világossal fog festeni, vagy vidám képet fest, vagy szomorút.

Mindig két fajta út van, mindig két fajta választási lehetőség, s a döntés, csak a mi kezünkben van.

Ragaszkodunk a megszokott, kedvelt ecsetünkhöz, s a sötét színekhez, vagy kipróbáljuk az új ecsetet, s egy új perspektívában, világosan, boldogan festjük meg a gondolatainkat?

**********
Sziasztook^^
Nos, igyekeztem sietni nektek a folytatással, és úgy érzem, ez meg is látszik ezen a részen.
Nem lett a legjobb, de remélem, ennek ellenére is van, akinek elnyerte a tetszését!❤️

Vigyázzatok magatokra, Szép estét nektek!❤️