Ismételten körbe vezettem tekintetemet a kék - tárnics virág szirmaihoz rendkívül hasonlító -  színű szobán, s az elmúlt pár percben, már legalább ötödjére csaptam magam fejbe - gondolataimban -, amiért végül, itt kötöttem ki.

NamJoon vallomása után, mely az új kis barátnőjéről szólt, legszívesebben bőgve rohantam volna el, mint egy lány, hogy aztán több liter fagyival enyhíthessem fájdalmamat, most, végül, mégis NamJoon szobájában kötöttem ki, arra várva, hogy megjelenjen az állítólagos legjobb barátja, Kyungil, akinek engem, valamiért mindenképp be akar mutatni.

- Mi a baj, SeokJin? Olyan búskomor lettél! Baj, hogy átjöttünk hozzánk? - lila hajú barátom hangja hozott vissza a valóságba, mire egy halvány mosolyt erőltettem magamra, úgy fordulva irányába, de véletlenül sem szemeibe nézve.

Nem hinném, hogy sikerül még valaha is, szemeibe néznem.

- Minden rendben. - ingattam meg fejemet, miközben az eddig ökölbe szorult kezeimet, leengedtem magam mellé az ágyra, úgy várakozva tovább.

- Oh, meg is jött! Gyere, menjünk le! - NamJoon hangjából kihallatszott a derű, én pedig nem akartam boldogságának megrontója lenni, így szó nélkül indultam meg mögötte, a bejárati ajtó irányába.

- Nam! Szia haver! - egy kellemes, NamJoonénál valamivel magasabb orgánumú hang csapta meg a fülemet, a következő pillanatban pedig, megjelent előttem egy magas, világos barnás - szürke hajú, rendkívül helyes fiú, egy lehengerlő mosollyal az arcán.

Hirtelenjében köpni, nyelni nem tudtam, s ezen az imént betoppant vendég, következő cselekedete sem segített sokat, ugyanis elém lépett, s egy széles mosollyal az arcán kapta el kezemet, hogy egy finom csókot lehelhessen kézfejemre.

- Hercegnő! Kit tisztelhetek a személyedben? - mosolyodott el kacéran, arcom színe pedig már a vörös sarkantyú virág színével vetekedhetett.

Hirtelenjében, még kiakadni is elfelejtettem, amiért Hercegnőnek hívott - férfi létemre -, annyira zavarba jöttem, s ezen, gyönyörű, gesztenyebarna szemei sem segítettek sokat, amelyekkel egyenesen engem fürkészett, magánszférámba mászva.

- Kyungil, viselkedj már! - NamJoon, kissé ideges hangja hozott vissza a valóságba, mire rögtön felé is kaptam tekintetem. Hosszúkás ujjai, barátja vállán pihentek, s teljesen úgy nézett ki, minthogyha, éppen meg akarná fojtani Kyung vállát, már ha ez, egyáltalán lehetséges volna egyáltalán.

Kyungil már nyitotta is volna ajkait, hogy visszavágjon, amikor is Nam - igazán megtetszett ez a becenév -, felém fordult, egy kissé kínos mosollyal az arcán.

- Nos, ez a rendkívül kellemetlen alak itt, a legjobb barátom, Song Kyungil. Általában pontosan ilyen hülyén viselkedik, mint most, szóval ha furán cselekedne az irányodba, vagy bármi, csak szólj, és tarkón vágom. - a végére elvigyorodott, gonoszan nézve a gesztenyebarna hajú srácra, én azonban erről tudomást sem vettem, túlságosan lekötött, hogy két angyali kinézetű fiú áll előttem, akiket mindenképp le akarnék festeni, most, itt, azonnal.

Hirtelenjében még a szívfájdalmamról, és a viszonzatlan szerelem cudar érzetéről is teljesen elfeledkeztem, úgy pillantottam fel az engem vizslató Kyungilra, aki rögtön küldött is felém egy huncut kacsintást, ezzel egy apró kuncogást kiváltva belőlem.

-Ő pedig itt - fordult immáron legjobb barátja felé Nam - Kim SeokJin, az újdonsült szembe szomszédunk, illetve barátom. - a keserűség újra átjárta belsőmet, ahogy eszembe jutott; bizony, én sosem lehetek majd a mellettem álló, lila hajú fiú számára, több, mint barát, így ténylegesen az lesz a legjobb, ha ebbe végre beletörődök.

- Milyen szép neved van Hercegnő! - mosolyodott el ismét Kyungil - mintha csak a mosolygás lenne nála az alapjáratú ajakbeállás -, majd folytatta - Most azonban, jó lenne, ha végre bemennénk a Nappaliba. Most ért véget a táncpróbám, és ha még két percig állnom kell, ti fogtok bevonszolni a kanapéra! - felnevetett, én pedig tátott szájjal meredtem rá, ugyanis a nevetése rendkívül szép volt, s bár nem tudtam volna NamJoonéhoz hasonlítani, hangjától akaratlanul is egy fülig érő vigyor futott fel ajkaimra, s úgy figyeltem tovább ezt a rendkívül érdekes figurát, akinek sikerült két röpke perc alatt elfeledtetnie velem minden problémám.

*********

Az időt nagyszerűen elütöttük hármasban, s ahogy kezdtem egyre inkább megismerni Song Kyungilt, egyre inkább éreztem úgy, hogy ez a fiú mennyire is különleges valójában.

Sokat nevettünk, hülyéskedtünk, beszélgettünk, s az idő úgy repült a két fiú társaságában, mint egy sportautó, ami nem ismer a kilométer órákban lehetetlent.

Egyszer sem jutott eszembe, hogy NamJoon nem az enyém, s hogy sosem lesz majd az, ahogy az sem, hogy feszengenem kéne a közelében. Kyungilnak, s az ő rendkívül - csakis jó értelemben - különös személyiségének köszönhetően, én is percek alatt vetkőztem le minden gátlásomat, nem szégyenkezve az érdekes nevetésem miatt, vagy az egyesek számára, abszolút bolond vicceim okán.

Tényleg boldognak éreztem magam, s emellett igazén szerelmesnek is, viszont kissé zavart is voltam, hiszen amellett, hogy NamJoon minden pillantása és érintése perzselte a bőrömet s lelkemet, Kyungil macsós megjelenése, illetve bókoló szavai, akaratlanul is nagyobb hatással voltak az addig békésen verdeső szívemre.

Az biztos, hogy teljesen tisztában voltam vele, hogy a NamJoon iránt érzett szerelmem s rajongásom nem csak valami múló fellángolás, viszont pontosan tudtam azt is, hogy kénytelen leszek elfogadni, hogy közöttünk nem lehet több, mint barátság. Kyungil pedig teljesen elfelejtette velem, az ilyesfajta problémáimat.

Éppen a földön fetrengtünk - mint az óvodások -, Kyungil egyik fergeteges sztoriján nevetve, mikor NamJoon zsebében megszólalt a telefon, ezzel mindhármunkat elhallgattatva.

- Eunha az. - a lila hajú fiú orcájára - még az eddigieknél is nagyobb - mosoly szökött, s oly gyorsan pattant fel ülőhelyéről, mintha csak parázsba ült volna. - Mindjárt jövök, addig, izé, nem tudom, csináljatok, amit csak szeretnétek! - bár nem ismertem sok ideje NamJoont, még sosem láttam ilyen izgatottnak, s rettentően fájt bevallanom, de ilyen szerelmesnek sem.

Ahogy kiejtette Eunha nevét, s amint szemeibe érdekes, szerelmes csillogás szökött - Szerelmes szívem megkapta a legnagyobb, s ezzel együtt utolsó döfést is.

Hiszen, NamJoon, tényleg szerelmes Eunhába.

- Még sosem láttam ilyen zizinek Namot! - Kyungil hangja hozott vissza a valóságba, így kénytelen voltam felé kapni tekintetemet, egy halvány mosolyt magamra erőltetve.

Nem akartam sírni, talán már nem is lett volna könnyem, amit elhullajtsak, de attól még nagyon fájt, rendkívülien, s ez ellen nem tudtam, és nem is akartam mit tenni.

- Na, Hercegnő! Hirtelenjében olyan hallgatag lettél! Mi a baj? - Kyungil még közelebb kúszott hozzám a földön, s amint közvetlenül elém ért, tenyerét arcomra simította, ezzel egy kellmes borzongást kiváltva belőlem.

Helyes arca centikre volt az enyémtől, szürkés tincsei kissé kuszán álltak, ajkai elnyiltak egymástól, ádámcsutkája pedig minden nyelésekor mozgott - s látványára, az én ajkaim, akaratlanul is kiszáradtak.

Hol volt eddig az a fiú, és miért vált ki belőlem ilyen heves reakciókat?

-M-mit csinálsz? - eddigi magabiztosságom pillanatok alatt eltűnt, s egyre vörösödő fejjel tűrtem, hogy a gesztenyebarna szemű fiú még közelebb kerüljön hozzám, oly annyira, hogy forró leheletét, már ajkaimon érezzem.

- Szerelmi bánat, igaz? - elmosolyodott, majd fölém térdelt, ezzel hátamat teljesen a mögöttem levő kanapénak préselve.

Nagyon meg voltam zavarodva. Hirtelenjében oly sok fajta érzés keveredett össze bennem, s szívem is oly hevesen vert, hogy teljesen megbénulva éreztem magam. Tekintetem csak az előttem levő fiúnak szenteltem, ki egyre csak közeledett felém, azzal az ellenállhatatlan mosollyal az arcán.

- H-honnan tudod? - még csak tagadni sem volt erőm a nyilvánvalót, annyira lerészegített közelsége, s orromba szökő férfias illata.

- Láttam, hogy néztél rá, de én, azt hiszem, tudnék neked segíteni Hercegnő. Nam nem meleg, én azonban mindent meg tudnék adni neked. - ajkaink vészes közelségbe kerültek, én pedig csak tátott szájjal hallgattam mondandóját, miközben íriszeim, egyre csak vastag ajkaira tévedtek.

Azt hiszem, fel sem fogtam igazán, hogy miről beszél, ahogy azt sem, hogy tulajdonképpen, egy napja még a létezéséről sem tudtam. Csak annyiban voltam biztos, hogy felejteni akarok, felejteni akarom, amit NamJoon iránt érzek, s hogy, veszettül kívánom az előttem térdelő fiú ajkait.

- Na, hogy döntesz Hercegnő? Akarsz adni nekem egy esélyt? - fogalmam sem volt arról, hogy mit teszek, vagy hogy miért, egyszerűen, a testem magától döntött, s lehunyva szemeimet hajoltam Kyungil ajkaira.

Ajkainkat hevesen kezdtük el mozgatni. Eddig - esetlenül magam mellett - lógó karjaimat, most nyaka köré fontam, míg ő derekamat ragadta meg, úgy vonva magához közelebb. Párnácskáinak édeskés íze volt, s teljesen megrészegítettek. Nyelvével bebocsájtást kért szájüregembe, s amint megadtam neki az engedélyt, nyelvemet szenvedélyes táncba hívta, aminek képtelen voltam nemet mondani.

Már ölében ültem, úgy élvezve csókját, s lágy cirógatását derekamon, amikor is egy hang, kizökkentett minket eddigi cselekedetünkből, s rémülten kaptam íriszeimet annak a bizonyos, mély orgánumú, pillangókat ébresztő - hangnak az irányába.

- Ti meg mégis mi a francot csináltok itt?

S a festő vásznán, a színek kuszák, a formák pontatlanok, a festés zavarodott. A festő szíve hevesen dobog, pillangói elevenen csapdosnak gyomrában, de nem tudja, nem érti, hogy a festményén szereplő két Angyal közül, ki is váltotta ki belőle mindezeket.

**********

Sziasztook^^
Te jó ég! Nagyon szégyellem magam, amiért csak most jelentkezem nektek a folytatással! Igazából, valamiért, teljesen olyan érzésem volt, mintha múlt héten publikáltam volna a 9. Részt. :'D
Minden esetre, most itt vagyok, és nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy mit gondoltok erről a részről!❤️

*kérlek, ne verjetek meg, amiért ilyen bénácska rész lett*