|Hanna szemszöge|

Nemrég értem haza a boltból. Nem sok dolgot kellett vennem, de egyet kötelező volt. Tesztet. Terhességi tesztet. Bár Kornéllal megbeszéltük, hogy (egyszer majd) szeretnénk gyereket, de lehet hogy most nem lenne a legjobb, ugyanis nemrég kissé összevesztünk és azóta nem is beszéltünk.

...

Végem van... Pozitív. Tripla pozitív, mert 3 tesztet csináltam a biztonság kedvéért. Apu már tudja. Örült is, nem is. De Kornélnak hogy fogom elmondani? Úgy döntöttem hogy Levit hívom fel elsőként. Nagyon jóba lettünk (de azért senki ne értse félre, csak barátilag, mert fiú-lány barátság márpedig létezik), és ő biztosan tudja hogy Kornél hogy van és hogy viselkedik az utolsó találkozásunk óta. ( Lehet ez  nem érthető, Bocsánat)
Vettem egy mély levegőt, majd tárcsáztam Levit...

Levi szemszöge

Edzésről indultam haza, amikor csörgött a telefonom. Furcsa volt, mert senki nem szokott keresni (népszerűség). Az azonban, hogy Hanna hív, még furcsább volt, mert ő nem szokott, maximum írkálunk. Felvettem.
- Szia! - szóltam bele.
- Szia. Van egy kis baj.
- Mi? - ijedtem meg.
- Nem olyan komoly, vagyis de. A komolyabbnál is komolyabb.
- Mondd már! - türelmetlenkedtem.
- Figyelj, Kornél hogy van vagy... - félbeszakítottam, mert tudtam mire kíváncsi, csak azt nem tudtam, miért érdekli.
- Elvan.
- Ezt hogy értsem?
- Egész nap a szobájában van, nem is igazán beszél velünk. Akkor látjuk, ha enni jön vagy inni, esetleg mosdóba.
- Tehát nem a legjobban?
- Nem igazán.
- Oké, ennek örülök.
- Mi? Miért?
- Figyelj, te vagy a második, aki megtudja, és ne szólj Kornélnak. Meg senkinek.
- Jó, de mondd már, mi van?
- Terhes vagyok. - mondta ki félve.
- Mi a szar? Ez komoly? - meglepődtem. Nagyon.
- Igen, komoly.
- Hát ő... Izé... most mit mondjak?
- Nem kell semmit mondani. Csak az érdekelt hogy Kornéllal mi van. Megpróbálok vele beszélni.
- Jó, ő is örülni fog.
- Remélem.
- Biztosan! Figyelj, én ismerem őt a legjobban, elég jó a kapcsolatunk. Mindig is akart családot, örülni fog... Várj egy kicsit, haza értem, bemegyek a szobámba, aztán beszélhetünk.
- Oké.

...

- Na itt vagyok. - zártam be a szobám ajtaját.
- Kornél?
- Szerintem a szobájába, mert az ajtó zárva volt. Mikor akarod elmondani neki?
- Nem tudom. Amikor biztossá válik.
- Hány tesztet csináltál?
- Hármat. - válaszolt.
- Hármat? Az egészen biztos pozitív. Nincs olyan, hogy nem az! Minél hamarabb mondd el neki! Komolyan. - ekkor váratlan "vendég" érkezett.
- Kivel beszélsz? - kérdezte Kornél.
- Hát őő...
- Hanna? - kérdezte, én pedig bólintottam. Telefonomat a kezemből elvette, én pedig hagytam. Vajon mennyit hallott?
- Szia Hanna, miről van szó? - kérdezte, szobám ajtaját természetesen nyitva hagyta és átment a saját szobájába.

Kornél szemszöge
A szobámban voltam, mint napok óta mindig. Hannával összevesztünk. Ez az első komolyabb összeveszésünk, de valójában egy kis apróságról van szó. Mindegy. Kivételesen nem hallgattam zenét, és a házban uralkodó csend miatt (és mert Levi szobája az enyém mellett van) tökéletesen hallottam hogy valakivel beszél.
-Szerintem a szobájába, mert az ajtó zárva volt. Mikor akarod elmondani neki? - ezt mondta Levi. Rólam van szó. De ki mit akar elmondani?
Kis idő múlva újra beszélt.
- Hány tesztet csináltál? - kérdezte. Ekkor gondoltam valamire. Kimentem a szobámból át a szomszéd szobába.
- Kivel beszélsz? - kérdeztem, pedig 99%-ban biztos voltam, ki van a vonal másik végén.
- Hát őő... - nem akarta elmondani.
- Hanna? - Válaszul csak bólintott. Nem gondolkodtam, elvettem tőle a telefonját.

- Szia Hanna, miről van szó? - kérdeztem, pedig ebben is szinte biztos voltam. Bár a tény eléggé megijesztett.
- Szia. - szólt halkan.
- Figyelj, tudom hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de én...
- Ne magyarázd meg, tudom.
- Jó. Szeretlek.
- Én is téged. Illetve mi is. Mi is téged. - ekkor már az nagyon kis százalék esély is eltűnt. Biztosan arról van szó, hogy apa leszek.
- Indulok, oké? - kérdeztem, majd letettem. Nem vártam semmi reakciót. Vele, vagyis velük kell lennem, bármit is mond Hanna.  Levi telefonját azért visszaadtam neki (Levinek), és szóltam, hogy néhány napig valószínűleg nem leszek itthon. Nem esett jól, hogy először Levinek mondja el Hanna a dolgokat, de igaza volt. A vonatot éppen elértem, majd onnan írtam Levinek hogy ne mondja el anyuéknak hogy mi a pontos oka, hogy nem vagyok otthon.
Az út minden eddiginél hosszabb volt. Mintha nem jó vonatra ültem volna fel, vagy a két város távolabb került volna egymástól. Útközben gondolkodtam hogy helyes döntés lenne-e vállalni, de a döntést Hanna fogja meghozni. Egy éve vagyunk együtt, de úgy gondolom hogy mi egymásnak vagyunk. Persze, 1 év után nem biztos, hogy jó döntés ez, pláne hogy még nem is vagyunk igazán felnőttek (korban igen). Majd megbeszéljük Hannával a dolgokat. Rajtam nem fog múlni.

Végül a vonat megérkezett,  a táskámat (amibe néhány ruhát dobtam) felvettem, és futni kezdtem. Siettem, mert... mert siettem. Hamar meg is érkeztem.

Hannával egy nagy öleléssel köszöntöttük egymást. Szívem szerint el sem engedtem volna őt soha, de muszáj volt. Az apja még nem volt otthon, elvileg pár perc múlva érkezik.
- Ki tudja?
- Apu, Levi és te. - mondta.
- Apud hogy reagált?
- Örült is és nem is.
- Nem valami bíztató.
- Szerintem azért nem örült neki, mert össze voltunk veszve. Vagyis, csak voltunk, ugye?
- Persze! - mosolyogtam.
- Jó. De ugye te is szeretnéd őt? - kérdezte. Tehát szeretné.
- Én igen, de te döntesz. Ha te nem szeretnéd, akkor nem. Ha szeretnéd, akkor igen. Ez főként téged érint. Mármint engem is, ne értsd félre, de téged jobban.
- Én szeretném. Nem lennék képes megölni a saját gyerekem.
- Rendben. - mondtam, közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.
Az egésznek Hanna apja vetett véget, ugyanis haza ért.
- Sziasztok. Kibékültetek? - mindketten bólintottunk.
- Ennek örülök. Kornél tudja már? - fordult Hanna felé.
- Tudja.
- Rendben, és, mire jutottatok?
- Megtartjuk őt. - mondtam mosolyogva.
- Akkor jó, reméltem. Na én megyek, Kornél, te meddig maradsz?
- Nem tudom. Valójában a szüleim még... - itt megálltam, mert nem tudtam mennyi az idő. - még azt sem tudják hogy nem vagyok otthon.
- De ugye valaki tudja hogy nem vagy otthon? És hogy miért?
- Persze, Levi otthon van.
- Oké, akkor én mostmár tényleg megyek.

Mi is bementünk Hanna szobájába és tovább beszélgettünk.
- Mi lesz a versenyeiddel?
- Komolyan? Ez az első kérdésed? Nem érdekel egy versenyem sem, ti vagytok az elsők számomra.
- De neked fontosak a versenyek, az edzések, és én ezt tudom. Ne add fel miattunk.
- Nem mondtam, hogy feladom. Maximum szüneteltetem. Hogy meddig? Amíg veletek kell lennem, legyen ez bármennyi idő. Hidd el, nem érdekel. Kérdés az, hogy neked mi lesz az egyetemmel?
- Nem vettek fel.
- Mi? Az hogy? -lepődtem meg.
- Egy ponton múlt, de mindegy. Lesz ami lesz. De téged tényleg nem érdekelnek a versenyek?
- Nem Hanna, egyáltalán nem, hidd el, tényleg.
- Rendben. De mi lesz a jövőnkkel? A közös jövőnkkel.
- Mire gondolsz pontosan?
- Sok dologra. Honnan lesz pénzünk mindent megvenni? Mert egy gyerek pénzbe kerül, ezt mindenki tudja. És még otthonunk sincs.
- Nekem a sport a munkám, van pénzem.
- De én nem szeretném hogy mindent a te pénzedből intézzünk. És amúgy is, az valószínűleg nem lenne elég.
- Elég lesz, elhiheted! És az én pénzemet arra költöm, amire szeretném. Én rátok fogom költeni. Az elején még hazamegyek, Ja és te is jössz, mert szeretnék mellettetek lenni. Szóval haza megyünk, az első 2-3 hónapban megyek edzésre, versenyre, jól teljesítek, kapok pénzt, és ennyi. Utánna nem fogok menni, mert veletek akarok lenni. Nem, nem szeretnék, hanem akarok.
- Jó, csak én rosszul érzem magam hogy nem tudok hozzá tenni semmivel.
- De tudsz. Kilenc hónap múlva felbecsülhetetlen értékkel.
- Nem biztos. Orvosnál nem voltam még.
- Mindhárom teszt pozitív lett, nem? Amikor bejöttem, láttam a teszteket a szekrényen.
- Mindhárom.
- Akkor az biztos. Azért holnap elmegyünk egy orvoshoz, de én biztos vagyok benne.
- Nem tudom, lehet.

|ESTE|
Hannát átölelve (és persze kezemet a hasán pihentetve) próbálok elaludni, de nem sikerül. A jövőnkön gondolkodom. Az addig rendben, hogy anyagi gondjaink nem lesznek, de az csak egy dolog. Mi van, ha Hanna nem fogja bírni? Testileg és lelkileg egyaránt. Ezt azért meg kell beszélnem majd vele.
Valamint a másik kérdés, ami foglalkoztat, az a ház. Mindenféleképpen kertes házat szeretnék és szerintem Hanna is. A kérdés az, hogy hol? A csapatot nem szeretném ott hagyni, de nem szeretnék Szegeden élni. Mármint jó hely, csak nem tudom... Valahogy soha nem ott képzeltem el a jövőmet. Nem is Budapesten. Mindegy, van még időnk. Van ám még kérdés, ami foglalkoztat! Fiú vagy lány? Mi van ha ikrek? Nem szeretnék ikreket. Elsőként semmiképpen. Persze, mindenki azt mondja hogy mindegy fiú vagy lány, de azért a kérdés mindenkit foglalkoztat. Én egy fiút szeretnék, majd egy lányt, hogy aztán a fiú megvédhesse a lányt. Persze nem tudok beleszólni, és egy lánynak is ugyanúgy örülni fogok, mint egy fiúnak. És az utolsó kérdés, hogy apuéknak hogy mondjuk el, és hogy fognak reagálni.

|Másnap|
Amikor én keltem Hanna még aludt, ezért úgy döntöttem hogy viszek neki reggelit. Szendvicset csináltam. Nem nagy dolog, de a szándék a lényeg.
Mikor felkeltem, már ébren volt. Miután reggelizett, megbeszéltük, hogy délután megyünk a vizsgálatra.
A délelőttöt nevek keresésével töltöttük. Mivel a nemét még nem tudjuk, ezért fiú és lány neveket is választottunk.
(Vezetéknév: Nagy (kreatív vagyok, tudom)

A lány nevek:
Olívia
Amina-Lora
Véda
Kincső
Leila

A fiú nevek:
Ábel
Dávid-Dominik
Leó
Vendel
Vencel

(Mindenki válassza ki, Melyik tetszik neki a legjobban fiú és lány nevek közül is. Amelyiken a legtöbb szavazat lesz, az lesz a neve. Vagy nevük, ki tudja? 😉)

Délután elindultunk. Meleg volt (júliusban persze hogy az van), de a cél miatt nem érdekelt.
- Fiút vagy lányt szeretnél inkább? - kérdeztem hirtelen.
- Nem tudom, mindkettőnek örülni fogok. - mosolygott. Imádom amikor mosolyog.
- De azért mindenkinek van valami a fejében.
- Nekem nincs. Tényleg.
- Hát jó.

Beletelt néhány perc sétába, mire megérkeztünk. A rendelő szinte üres volt, így hamar mi következtünk.

...

- Holnap reggel hárman hazautazunk. -mondtam Hannának.
- Jó.
- Anyuéknak hogy fogom elmondani?
- Nem tudom. Volt egy nálatok ez téma?
- Nem, soha.
- Oké. Amúgy nem kell megtervezni, úgyse úgy lesz.
- Végülis igazad van. - gondoltam át. -Én már várom őt. - mondtam boldogan.
- Én is, csak még nincs biztos pontunk.
- Van Hanna, hidd el!
- Nincs.
- Van. Oké? Nem ígérek meg semmit, de mindent megpróbálok megtenni, hogy jó legyen nektek. Az, hogy velem mi van, nem érdekel.
- Lehet, hogy téged nem, de minket igen.
- Nem baj. Kibírjuk.

Kis idő múlva már Hanna szobájában ültünk.
- Én azt addig értem, hogy van pénzed, de hol vegyünk házat?
- Rosszul fogalmaztál! Az a pénz a miénk. Nem az enyém, hanem a miénk.
- Jó Oké, mindegy. De komolyan, jól vegyünk házat? Szeged, Budapest vagy máshol?
- Máshol. Én csak ennyit szeretnék kérni. Valamiért soha nem Szegeden és nem is Budapesten képzeltem el magam. Lehetünk az agglomerációban, vagy tényleg bárhol de ne az előbb említett városokban.
- Oké. Nekem jó.

|Másnap|
Hanna szemszöge

Apunak semmi kifogása nem volt arra, hogy Kornéllal megyek. Időközben nagyi is megtudta a dolgokat és ő is örült. Mostmár csak Kornél szüleinek kell elmondanunk.
Tegnap este összepakoltam a fontosabb ruháimat, de persze közel sem mindet.
Eddig soha nem volt reggeli rosszullétem, most is csak mérsékelten volt hányingerem. Én keltem fel elsőként, de az óra már 10:34-et mutatott.  Kornélt hagytam még aludni, de nem sokáig hiszen a vonat, amivel Szegedre megyünk 12:23-kor indul.

|A vonaton|

Szerencsére időben, mitöbb, idő előtt megérkeztünk. Az út most is hosszú volt, mégis gyorsabban telt az idő úgy, hogy Kornéllal voltam.

15:58-kor ért be a vonat az állomásra. Még 10 percet utaztunk, majd beléptünk a házuk udvarába.
- Nem lesz semmi baj. - mondta Kornél higgadtan. - Nem baj, ha anyuéknak nem tetszik a dolog. Akkor lázadok. El kell hogy fogadják.
- Mondanám, hogy miattunk ne, de minek mondjam?
- Felesleges lenne. - nyitotta ki az ajtót.
- Menjetek. - suttogta.
A házuk illata megcsapott, odabenn csend uralkodott csak néhány hangot lehetett hallani.
- Valaki focit néz. - nevettem halkan.
- Levi.
- Most mi lesz?
- Sziasztok! - köszönt Kornél hangosan, majd én is így tettem.
- Hanna! Szia, hogy vagy? - kérdezte Kornél anyja.
- Egész jól, köszönöm.
- Sziasztok! - jelent meg Kornél apja is. - Fiam, értem én, hogy lány meg minden, de azért szólhattál volna hogy elmész. És nem közvetetten.
- Tudom, de mostmár mindegy.
- Cső tes', szia Hanna. Én most megyek, Oké? - kérdezte Levi majd válaszra nem várva vissza is ment focit nézni.
- Na és, miért mentél el? - tette fel kérdését Kornél anyja. Ettől féltem. Kornél rám nézett, én pedig rá. Szavak nélkül is megértettük egymást. Bólintottam, ezzel jelezve hogy elmondhatja.
- Ez egy elég komoly dolog lenne. - kezdte el mondani. - Nem szoktam húzni az időt, mert felesleges, így most se fogom. Az van, hogy - itt megállt egy pillanatra, nyelt egy nagyot, majd kimondta. - Az van, hogy apa leszek.
Szülei pár pillanatig nem válaszoltak, nem reagáltak, fel kellett fogniuk a hallottakat. Ez alatt a rövid idő alatt Kornél közelebb állt hozzám, ujjainkat összekulcsotuk.
- Szeretnétek őt? - szólalt meg először Gergő, Kornél apja.
- Mindennél jobban. - felelt Kornél.
- Rendben, hát akkor nagyapa leszek.
- Igen. - mosolygott Kornél.
- Nem vagytok ti még túl fiatalok?
- Fiatalok, de nem túl fiatalok.
- De ti készen álltok erre? Ez az egész életetekre kiható döntés.
- Nem lehet erre teljesen készen állni. Tudjuk hogy az egész életünket befolyásolja, azonban a saját gyerekünket nem tudnánk megölni. Szerintem Kornél nevében is beszélhetek. - szólaltam meg végre én is.
- Hát rendben van, ti tudjátok. De ne felejtsük el, hogy ti pár napja még össze voltatok veszve, valamint hogy egy gyerek pénzbe és időbe kerül. Hanna, neked mi lesz az egyetemmel?
- Nem vettek fel, egy ponton múlt. - feleltem.
- A pénzt megoldjuk, te is tudod. Időnk mint a tenger. - mondta Kornél.
- Igen, lehet hogy most van pénzed, de közben is kell.
- Na és? Elmegyek edzésre, versenyekre, ahova kell, és van is pénzünk. Igen, kell érte teljesíteni. Teljesítek.
- Oké, ha nektek ez így jó lesz. - hagyta ránk.
- Hanna most egy ideig itt lesz. Nem tudom hogy meddig. - szólt Kornél.
- Rendben, nem zavar.

Később felmentünk Kornél szobájába, ahol elpakoltam a ruhákat, amiket hoztam, és beszélgettünk a babáról, a jövőnkről, és úgy mindenről. Délután Kornél elment edzésre, én pedig a szobájában voltam és a Sudoku appot megnyitottam és azzal játszottam egészen sokáig. Háromnegyed 5 volt, amikor a szobába bejött Levi.
- Zavarok? - kérdezte.
- Nem. - válaszoltam röviden.
- Oké. - és úgy 10 percig a hülyeségeivel fárasztott. 10 perc volt, de sokkal többnek tűnt.

Kornél nem sokkal fél 6 után ért haza.
- Csukd be a szemed! - kérte.
- Miért?
- Csak tedd meg.
- Oké.
Fél perc múlva szólt, kinyithatom. Az ágyon volt egy sima, fehér cipő.
- A gyerekünk első tárgya. - mondta, én pedig csak mosolyogni tudtam.
- Sok lesz még, főleg ha mindig így fogsz mosolyogni. - mondta, majd megcsókolt.
- Szeretlek! - mondtam.
- Én is titeket! - suttogta.
A pillanatnak Levi vetett véget.
- Uhh, megzavartam valamit? - kérdezte zavartan.
- Nem. - feleltük Kornéllal egyszerre.
- Okés csak azt akartam hogy gyertek vacsorázni.
- Oké. - mondtuk, majd mentünk enni.

Ez a második verzió, amit megírtam, van egy másik is. Ha valaki szeretné az elsőt elolvasni (de az nincsen befejezve), az írjon privátban és átküldöm neki.