Megérkeztünk.
Itt vagyunk, már nincs menekvés. Nem szeretném elengedni ezt a történetet, de muszáj lesz!
Felnőtt lett, és muszáj elbúcsúznom tőle, de tőletek remélem nem kell búcsút vennem!💚💙
Kicsit másmilyen rész lett, mint amikhez hozzá vagyunk szokva, de nem volt lelki erőm lezárni az egészet egy egyszerű insta poszttal. Kellett ez a magyarázat. Megérdemlitek!
Zsepiket elő, sírásra felkészülni.
Ne feledjétek, minden okkal történik!
Jó szórakozást,
Kincseim🌟❤️

~Louis Tomlinson

Napjaim vannak hátra. Minden egy pillanat alatt hullott szét. Az egyik pillanatban még Dracyval veszekedtem, mert túl hamar felnőtt. A másik pillanatban viszont azt mondta az orvos, hogy jó indulattal is alig van hátra három hetem.
Pontosan tudom, hogy nem fognak donort találni. Szinte lehetetlen. Nincs akkora mázlim, hogy a halálom előtt meghaljon valaki, aki szívét megkaphatom. Ez esélytelen. Az, hogy túlélem, egyenlő a nullával.

- Min agyalsz? - csicseregte lágy hangon Darcy. Annyira szeretem hallgatni. Mindig kedves és őszinte. Folyton törekszik arra, hogy megfeleljen másoknak. Teljesen olyan, mint Harry, és ezt egyáltalán nem bánom.

- Az jutott eszembe, hogy mi lesz velem nélkületek. - feleltem őszintén. Tudom, hogy akár hányszor felhozom ezt a témát, mindig sírva fakad valaki. És az a valaki általában nem én vagyok. Már nem. Teljesen megbékéltem a sorsommal. Nem tudom mit rontottam el, de valamit nagyon elcseszhettem, hogy ezt érdemlem. Talán az volt a gond, amit Harryvel tettem. Nem vállaltam fel időben, nem álltam ki mellette, és még meg is csaltam. Kész röhej vagyok. Teljesen megérdemlem ezt a sorsot.

- Apu... Nem fogsz itthagyni minket. - mondta, bár szerintem inkább magát akarta meggyőzni, mint engem. - És amúgy is, ha elmész, ki fogja velem szidni Simont? Ki fog felfordulást csinálni a konyhában, amíg Apa haza nem ér? Ki kelt reggelente puszival, ki fogja a kezem, amikor szomorú vagyok? Ki félemlíti meg Beart, amiért hozzám mert érni? - a mondandója végére fátyolos szemekkel nézett oldalra. A paplan húzatát kezdte piszkálni, miközben szipogott és próbálta erősnek mutatni magát.

- Szívem... Én mindig itt leszek neked! Nekem bármit elmondhatsz, és bármikor számíthatsz rám! Örökké veled maradok, emiatt ne aggódj! - fordítottam magam felé gyönyörű arcát, és megpöcköltem játékosan az orrocskáját.

- Szeretlek, Apu!

- Én is szeretlek, Tündérkém!

Lassan lejár a megjósolt három hét, és én meg mindig itt vagyok. Itt, a kórházban. Élve. Infúzió van a karomban, tappancsok vannak a mellkasomon. A szívverésem minden mozdulatát árgus szemmel figyelik, ami néha teljesen az agyamra megy. Úgy érzem, csak azért figyelnek rám ennyire az orvosok, mert híres vagyok. Louis Tomlinson... Hallom, ahogyan a folyosón azt suttogják, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, sajnálnak, és hogy nem fogom túlélni. Igen, én is tudom. Ez az egész annyira elcseszett. Konkrétan az utolsó napjaimat élem, mégsem mehetek sehova. Be vagyok zárva, ágyhoz vagyok láncolva. Szeretném utoljára elvinni Freddiet a partra, hallani akarom utoljára Darcy csodás hangját, miközben a Midnight Memories-t énekelni teli torokból. Hallanom kell! Olvasni akarom Liam jobbnál-jobb dalait, amiket büszkén mutat meg nekem, és a véleményemet várja. Olvasnom kell őket! Látni akarom, hogyan Niall ikrei felnőnek, és látnom kell Niallt sikítani, amikor Emma bejelenti, hogy udvarlója van. Oh és amikor Tom először kezd fűzni egy lányt. Látnom kell Niall félős és büszke arcát. Látnom kell! Muszáj Zayn mellett maradnom, és bíztatni, hogy Ő a legerősebb ember a világon! Bíztatnom kell! Maradni akarok! Annyira szeretnék maradni, de tudom, hogy nem lehet. De ami a legfontosabb: Érezni akarom Hazz összes érintését, és úgy akarok meghalni. A karjai közt. Azt akarom, hogy ne legyen abban a pillanatban velem senki más, csak Ő. Azt akarom, hogy Ő lehelje az utolsó csókot homlokomra, miközben azt mantrázza, hogy nem lesz semmi gond, és vigyáz rám. Ő mindig vigyázott rám. Mindig mellettem volt, és ezért nem tudok eléggé hálás lenni neki. Őt szeretem a legjobban ezen az istenverte világon. Bármit megadnék, hogy ne kelljen tőle elszakadnom. Bármit.

*

- Woow Mr. Tomlinson! Jó színben van! - üdvözölt örömteli hangon Khai.

- Köszönöm. Tudod, nem is olyan rossz itt lenni. Mindenki körbeugrál, a kedvemben járnak, és mindent megtesznek értem. Hmm. Talán már meg is haltam, és a mennyben vagyok. - ez nem volt szép, Louis. Nagyon nem.

- Lou... - szólított meg Zayn. - Kérlek, ne add fel! Mi sem tesszük!

- Már hogy ne adnám fel, Zayn!? Mindent elveszítek, ami fontos nekem! Mivel érdemeltem ki ezt? Miért történik ez velem? Miért pont velem? Mi rosszat tettem ennek a kurva világnak? Én mindenkinek segíteni akartam, mégis ezt kapom! Ez rohadtul igazságtalan! - keltem ki teljesen magamból. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy Khai szorosan az ölelésébe vont, majd suttogni kezdett.

- Annyira sajnálom, Mr. Tomlinson! Bárcsak segíthetnék valahogy. Higgye el, megtenném. De kérem, legyen erős. Darcynak és Freddienek szüksége van magára! Kérem! - és ebben a pillanatban jöttem rá. Nincs miért dühösnek lennem. Mindent elértem a életben, amit el akartam érni. Játszottam színdarabban, továbbjutottam az x-faktor selejtezőjén. Belekerültem egy csodálatos fiúbandába, amiben megismertem életem szerelmét. Született öt csodás albumunk és még reunion is lett, együtt töltöttünk hat csodás évet. Felvállaltam nem csak a saját szexualításomat, de Harryt is. Létrehoztam több saját albumot és lemezt is, megnősültem és még gyerekem is van. Nem is egy, kapásból kettő. Az egyetlen dolog, amit sajnálni tudok, az az, hogy nem fogom látni az unokáimat. Nem fogok kő-papír-ollózni az öregek otthonában Niallel, nem fogok Liammel veszekedni arról, hogy milyen lesz másnap az időjárás, nem fogom irigyelni a fiatalokat Zaynnek. És amit talán a legjobban bánok, hogy nem fogok Harry mellett ébredni minden egyes nap. Ezektől eltekintve viszont, teljesen jó életem volt. Rengeteg minden fog hiányozni, de én ott leszek fent, és onnan fogok vigyázni a fiatalokra.

- Rendben, Khai. - suttogtam.

*

- Hiányzol. - motyogtam Harry vállába, miközben százegyedjére is a Szerelmünk Lapjait néztük. Harry kedvenc romantikus filmje. A laptom a mellkasomban pihent, mint mindig, Ő pedig közel bújt hozzám. Már csak 2 nap van hátra a megjósolt időből. Félek, hogy mi lesz akkor, közben pedig eszeveszettül reménykedem, hogy mégis túlélem valahogyan. Valami csoda folytán.

- De hisz itt vagyok, te butus. - kuncogott szerelmem. Most csak egyedül vagyunk. Éjjel kettő óra van, és mi csak összebújva fekszünk az unalmas kórházi szobában a még unalmasabb kórházi ágyon. Darcy valószínűleg Bearrel tölti az estét, és telezokogja a párnáját, Fred pedig gondolom a barátaival próbálja túlélni ezt az egészet. Meg tudom érteni őket. Én is ezt tenném a helyükben.

- Nem úgy, Hazz. Érezni akarlak. Minden lehetséges módon. - kacérkodtam, és kikapcsoltam a filmet, a laptopot pedig az éjjeliszekrényre helyeztem óvatosan. Harry elmosolyodott, amit a félhomályban alig lehetett látni. Úristen, ez fog hiányozni a legjobban. A csodálatos gödröcskés mosolya. Szerelmes vagyok. Minden nap egyre jobban beleszeretek. Ez lehetséges?

- Egy kórházban vagyunk, Lou. - simította végig nyelvével alsó ajkát. Megvadít. Teljesen kikészít.

- Ugyan már. Ezer helyen csináltuk már, komolyan egy kórháztól iszonyodsz el? - nevettem fel jóízűen. - Többször a repülőgépen, olykor a stúdióban, vagy volt alkalom a tengerpartra is hajnalban.

- Az nagyon húzós volt! - kacarászott. - De a gyerekek iskolaterme sem volt semmi! Majdnem lebuktunk. - idézett fel egy olyan emléket, amitől sírni tudnék. Akkor még minden rendben volt. Akkor még én rendben voltam.

- Ohh igen! Ha D megtudná, hogy csináltuk az osztálytermében, valószínűleg soha többé nem állna szóba velünk!

- Biztosan! - kuncogott és szorosabban ölelt magához. Mellkasán pihent a fejem, és csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak újrakezdhetném. Mindent ugyan úgy csinálnék, csak szimplán pár hónappal hamarabb mennék kivizsgálásra. - És nem iszonyodom a kórháztól. Igazából már többször is fantáziáltam rólad és a szexi kórházi köntösödről, ahogyan óvatosan kibújtatlak belőle. - nagyot nyelt. Jézusom Hazzy, ezt még én is hallottam. Micsoda perverz kismalac vagy.

- Mi tart vissza? - emeltem fel fejem és mélyen a zöld íriszeibe néztem. Gyönyörűek. Bármikor képes vagyok elveszni bennük.

- Semmi. - lehelte, és apró csókot nyomott fejemre, majd szemvillanás alatt felém kerekedett.

- Hmm. Nem megszokott felállás, de tudod mit? Ez az este a tiéd, azt teszel velem amit akarsz. - csúsztam feljebb az ágyon, miközben megállás nélkül ajkaival szemeztem. - Talán utoljára. - suttogtam.

- Ne tedd tönkre ezt a pillanatot, mert Isten bizony, én nyírlak ki! - fenyegetőzött kéjesen.

- Tedd meg, kérlek. - sóhajtottam, amikor ágyékát enyémhez passzírozta. - Legalább olyan dolog közben mennék el, amit szeretek, egy olyasvalakivel, akit szeretek.

- Hidd el, el fogsz menni. Teszek róla. - nyalta végig nyakaimat, majd enyhén foga közé csípte államat. Fenekére csúsztattam kezeimet, így még közelebb húzva magamhoz, majd könyörgő tekintettel illettem. Vetkőztetni kezdett írtó csiga lassúsággal. Ki akarja élvezni, tudom jól. Tudom, hogy tudja, hogy valószínűleg ez az utolsó együttlétünk. Csodálatosnak kell lennie, teszek róla, hogy az legyen. Megkap mindent, amit szeretne. Azt csinál velem, amit csak akar. Az Övé vagyok. Mindig is az övé voltam.

*

Mindenki itt van. A szüleim, a testvéreim, a barátaim, a munkatársaim, a gyerekeim, és nem utolsó sorban Harry. Már érzem, hogy tényleg nincs sok hátra. A tegnapelőtt csodálatos volt. Régóta először kaptam újra vissza Hazzt. Először, és utoljára. A tegnapi nap már nem volt olyan fényes. Az egész azzal indult, hogy hajnaltól kezdve megállás nélkül hánytam. Napközben sem voltam jobban. Fájt minden izmom, és szúró érzést éreztem a mellkasomban. Az este ugyan úgy telt, mint a reggel. Most pedig itt vagyok. Mindenki próbál beszélgetni velem. Ezerszer megkérdezték, hogy jól vagyok-e, szükségem van-e valamire. Az utolsókat rúgom, tudom. Felkészültem.

- A szívem hamarosan felmondja a szolgálatot, de szeretném, ha tudnátok, attól, hogy nem leszek megérinthető, én itt leszek veletek. - kezdtem aprócska beszédem, amikor Harry megjelent. Az ajtófélfának támaszkodott, és hatalmas mosolyjal az arcán figyelt. - Szeretném, ha minden visszatérne a rendes kerékvágásba. Gyerekek, járjatok suliba, bulizzatok, érezzétek jól magatokat. Liam, Z, Niall... Írjatok egy csomó dalt. Onnan fentről figyelni fogom, és ha valami nem tetszik, úgyis szólok. - kacsintottam, mire három jó cimborám elnevette magát. Mostmár tényleg mindenki könnyes szemekkel figyel. - Lotts, szeretném, ha vigyáznál anyáékra és és a húgainkra. Te leszel a nagytesó, tegyél még ennél is büszkébbé! Tudom, hogy már nem vagytok gyerekek, de akkor is! Harry... Hazz... Szerelmem... Ha egyszer is meglátom, hogy miattam veszel fel feketét, és nem a virág mintás Gucci öltönyödet, esküszöm az összes istene, hogy lejövök, és seggberúglak! - fenyegetőztem.

- Nem fogok feketét hordani, barom. Az nem az én színem.-rántott vállát hanyag módon, majd csillogó szemekkel figyelte, ahogyan mindenki sírva borul egyesével a nyakamba. Ezt utálom ebben a szarban a legjobban. Hogy mindenki szomorú. És miért? Miattam.

- Jól kitanítottad. - szólalt meg halkan édes nevelőapám, aki mindenkit jókedvre derített.

- Muszáj volt. Nehezen bírta volna a Tpwk-ja mellettem. - kacsintottam életem értelmére, aki szégyenlős bújt karjaim közé. Bár gyenge vagyok, mint a harmat, Őt még ebben az állapotomban is képes lennék az utolsó lélegzetvételemig védeni.

*

- Mr. Tomlinson! - rontott be az ajtón az orvosom, Dr. Hanks. - Hatalmas híreim vannak! Kapaszkodjon meg, találtunk donort! Egy pár órán belül a műtőbe visszük önt! - lelkendezett. Láttam, ahogyan Harryre sandít, aztán újra rám vezeti íriszeit.

- Várjon. Mivan? - jutott el a tudatomig a mondandója.

- Hallotta, Mr.! - mosolygott. - Búcsúzkodjon, hamarosan irány a műtő, és onnan új emberként jön ki! A búcsúja viszont ne szóljon örökre. - mosolygott kedvesen.

A szüleim örömükben felsírtak, drága jó anyósomék arcukat a kezükbe temették, míg Bear az orvost próbálta kifaggatni, hogy kitől lesz az új szívem. Darcy sírva borult Freddel a mellkasomra.
Percekkel később mindenki itthagyott. Tudják mire vágyom most a legjobban. Harryre.

- Ezt alig hiszem el! Hallottad ezt? Nem fogok meghalni! - lelkendeztem boldogan! Amit most érzek, az leírhatatlan. Úgy érzem végre mellém áll mindenki és talán ha nem is lesz olyan minden, mint régen, legalább nincs vége a történetünknek.

- Igen, Szívem! - mosolygott, mintha ő már tudta volna. Talán tudta is. Lehet a doki már értesítette korábban, csak mivel itt volt mindenki, nem akart pánikot kelteni. Várj...Nemtudom, de helyette megtette Dr. Hanks. - Annyira szerencsés vagy!

- Igen, annak is érzem magam! Itt vagy nekem te, a gyerekek és mindenki! Még szép, hogy szerencsés vagyok. - haraptam be alsó ajkam.

- Büszke vagyok rád, amiért kitartottál! Hihetetlen vagy! Te vagy a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam, pedig hidd el, sok emberrel találkoztam. - kacsintott.

- Szeretlek, Baby Cakes. - húztam le egy lágy csókra.

- Én is téged. - mosolygott bele a csókunkba.

*

- Készen áll, Mr.? - kérdezte a dokim. Már itt vagyok a műtő előtt. Vagyis még a szobában, de a műtét előtt közvetlenül. Annyira izgatott vagyok. Közben pedig rettentően félek is. Vajon minden komplikáció nélkül fog menni? Remélem. Mindenki elhamozott jókívánságokkal. Olvastam a fanok üzeneteit, akik arra kérnék, hogy soha ne adjam fel és legyek erős a végsőkig.

- Igen! - lelkesedtem.

-Kaphatnánk három percet, doktor úr? - kérdezte remegő hangon Harry.

- Hogyne. - felelte és magunkra hagyott.

- Minden rendben, Kicsim? - kérdeztem aggódva Harryt. Furának tűnt. Idegesebb volt a kelleténél. Tudom, hogy hatalmas műtétre készülök, és az esély, hogy ténylegesen túlélem, csak 65%, de akkor is valami. Több mint a semmi.

- Beszélni szeretnék veled. Tudnod kell, hogy mindig is szerettelek. - kezdte, és egyre jobban kezdtem félni attól, mire akar kilyukadni. - Amikor először megláttalak, azt hittem elájulok. Amikor először megcsókoltál már tudtam, sosem akarlak elveszíteni. A fiúk mindig kiálltak mellettünk, és te sem hagytál cserben egyszer sem. - najo, Harry... Mi ez az egész? Miért búcsúzkodunk? Nem fogok meghalni, higyj nekem! - Szerettem titokban randizni veled, mert mindig olyan izgalmas volt. A lebukás szélén álltunk, mégsem adtuk fel. Nem engedted, hogy feladjam, és ezt köszönöm. Az első együttlétünk csodálatos volt. Köszönöm, hogy úgy vigyáztál rám, mintha hajszálvékony üvegből lettem volna. - szipogni kezdett. Ez határozottan nem jó jel. - Azóta is úgy bánsz velem, akár egy hercegnővel. Hálás vagyok neked mindenért. Hálás vagyok, hogy a barátom vagy, a párom, a férjem. A gyerekeim apja. A főnököm, a munkatársam. Köszönöm neked a csodálatos esküvőnket. Hamarosan jön a 17.házassági évfordulónk. Alig várom! Egyszóval: Köszönöm! - mire a végére ért, csendben sírdogált mellettem.

- Hazzy, mi ez az egész? - kérdeztem halkan.

- Csak szerettem volna, történjen bármi, ezt tudnod kellett! A műtét után minden teljesen világos lesz, ígérem! Tisztán fogsz látni!

- Ígéred? - kérdeztem halk hangon.

- Természetesen, Kicsim. - suttogta, majd a műtét előtt utoljára ölelt magához. - Mindent annyira sajnálok! Nagyon Szeretlek! Hallod, Lou? Te vagy az életem! - mantrázta.

- Harry, miről beszélsz? Mit sajnálsz? - értetlenkedtem könnyes szemekkel, orromat törölgetve.

- Készen állnak? - jelent meg Dr. Hanks. Mély hangja megrémisztett, és nem vágytam másra, csak hogy Harry karjaiban maradhassak.

- Igen, Doki. Készen. - mosolygott Harry.

- Harry? - néztem rá félve.

- Minden rendben lesz, Loulou! Ne aggódj, mindent megteszek érted. Szeretlek, ne feledd!

- Én is nagyon szeretlek, Drágám! - elcsattant az utolsó csók.

Az ápolók kitoltak a szobából, és mire hátranéztem, Harry eltűnt. Vajon hova ment? A műtő előtti folyosón ott álltak a szeretteim. Egyesével a falnál sorakozva drukkoltak és láttak el jókívánságokkkal.

- Vigyázz magadra, Apu! - sírta el magát D.

- Nagyon szeretlek, Apa! - kapta el a kezem egy pillanatra Freddie!

- Én is szeretlek titeket, és vigyázni fogok magamra! Eskü. - mosolyodtam el. - Gemma! - kiáltottam imádott sógronőmnek. - Harry?

- Végig veled lesz, ne aggódj! - sírta el magát, majd betoltak a műtőbe.

Kaptam egy tucat érzéstelenítőt, és altatót. Vissza kellett számolnom 10-től, de az utolsó három számra már nem emlékszem, hogy kimondtam-e. Az utolsó dolog amire emlékszem az az, hogy egy hatalmas kész a kezembe nyom egy apró kereszt medált. A kéz tulajdonosán volt egy hasonló kereszt tetkója, de ha megöltök sem tudnám most megmondani, kié a kéz. Láttam a kórházi köpenyt rajta is, ami még több kérdést vetett fel bennem.

- Szereltek! - hallottam egy elhaló hangot, de választ már nem tudtam adni rá, ugyanis lecsukódtak a szemeim.

*

Amikor magamhoz tértem az első dolog ami eszembe jutott, az a kereszt volt. Körbenéztem, de elég gyenge voltam még. Meg sem tudtam mozdulni. Minden olyan más volt. A szobám üres volt, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy Harry mellettem lesz, amikor felkelek.

- Hahó... - nyöszörögtem.

- Apu! Végre! - rohant hozzám Darcy és Freddie. Ohh. Ezek szerint itt voltak, csak nem szúrtam ki őket.

- Hogy érzed magad? - kérdezte fiam.

- Élek, szóval jól. Harry? A medál? - faggattam őket. Azt hittem, hogy gőzük sem lesz, hogy milyen medálról hadoválok, de látszólag nagyon is tisztában voltak a dolgokkal.

Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban az egész família. A szüleim, Harry szülei, Niallék és mindenki aki számít. Nem szóltak egy szót sem. Hallgatásuk ijesztő volt, de most csak azzal tudtam foglalkozni, hogy hol van a férjem és a medál. Mostmár tudom, hogy Ő adta nekem. De hogy jöhetett be a műtőbe? Miért volt ott? Beengedte valaki, vagy csak besunnyogott? Biztos nem lógott be... Az egy sterilizált terem volt. Nem hinném, hogy beengedték volna. Várj... Miért volt rajta is kórházi ruha? Mi ez az egész, Harry?

- Apa... - suttogta Freddie, majd óvatosan a kezembe adta a keresztet.

- Milyen nap van? - kérdeztem, miközben a keresztet forgattam óvatosan a kezeimben. Még mindig fekvő pózban voltam, nem is hiszem, hogy egyhamar fel fogok tudni ülni vagy állni, de élek. Dobog a szívem, veszek levegőt, és ez határozottan jó jel.

- Szombat. - suttogta remegő hangon Darcy. Nem tudok a többiekkel foglalkozni, nézzenek csak. Élek! Élek basszameg! Harry annyira boldog lesz! Veszek neki macskát! Mindig is akart egy macskát, de nem engedtem neki Cliff miatt. De most kapni fog, csak jöjjön már.

- Tehát 5 napig voltam kiütve. - motyogtam inkább magamnak, mintsem a többieknek. - Harry? Hol van Harry? Mikor jön? Merre van? Tudja, hogy felébredtem? Dehogy tudja, hisz itt vagytok, nem szóltatok neki. Gyerünk Liam! Hívd fel! Mondd meg neki, hogy itt vagyok és várok rá! - mosolyogtam boldogan.

- Apu... - indultak meg Darcy könnyei. - Még mindig nem érted, igaz?

- Mégis mit, Kincsem? - értetlenkedtem.

- Ohh Apa. - sírta el magát Freddie.

-Kölykök? Mivan? Miről van szó? De ami még fontosabb, hol az Istenben van Hazzy? - idegeskedtem.

- Itt. - mutatott a szívemre Darcy könnyes szemekkel. Fred sem bírta tovább, felállt, és a szoba távolabb eső sarkába sétált. Sírt. Miért sír? És hogy értette ezt D?

- Darcy? - suttogtam. Azt hiszem értem. Leesett. - Ne... Nem! Nem lehet! Hazudsz! Hol van Harry? - estem kétségbe. A tapaszokra pillantottam, amik a frissen varrt sebeket fedték és védelmezték. Istenem ne! Add, hogy nem történt meg! Kérlek ne! Nem veszíthetem el!

- Apu, annyira sajnálom! Annyira annyira nagyon sajnálom! - zokogott fel, majd óvatosan a mellkasamra dőlt.

-Nem! Harry! Kérlek gyere ide! Harry, ébren vagyok, kérlek gyere ide! Hallod? - sírtam. Ezt nem hiszem el! Lehetetlen! Harry sosem tenne ilyet! - Harry! Könyörgöm gyere ide hozzám! Ne hagyj itt! Nem veszíthetlek el! Harry! - kiabáltam önkívült állapotban. - Az nem lehet! Hazzy!

Mindenki sírt. Zokogtak, de próbáltak erősnek mutatkozni. Nem ment. Mindenkit összetört a tudat, hogy Harry nincs többé. Feláldozta magát értem. Értem... Egy... Egy... Nem is tudom. Harry annyira önzetlen és kedves, szerethető, elfogadó, feminista, segítőkész és a legjobb ember a világon... Volt. És múltidőn van a hangsúly. Itthagyott engem, de nem egyedül. Egy csomó mindent hagyott magaután. Itthagyta nekem a szeretett keresztjét, és a szívét. Amikor azt mondta az oltárnál, hogy örökké szeretni és vigyázni fog rám, azt komolyan gondolta. Halálosan komolyan. Minden lehetséges formában nekem adta magát. Én voltam az igazi az életében, Ő pedig az enyémben. És amikor azt mondta, hogy enyém a szíve, azt komolyabban gondolta, mint bárki más. Mert Ő tényleg nekem adta. Utálom és szeretem is egyaránt ezért. Hihetetlen fiú volt. A szívem szakad meg érte. Sosem fogom túltenni magam azon, hogy már nincs velem. Velünk. Itt maradtam két tinedzserrel, akik közül az egyiknek Harry jelentette az egész világot. Pont úgy, mint nekem. Ezentúl nem ölelhetem magamhoz minden reggel, nem kelthetem apró csókokkal a nyakán, nem veszekedhetek vele, amiért újra máshova tette a borsot, nem vitatkozhatok vele, amiért már századjára is eldugja előlem a cigisdobozt abban reménykedve, hogy nem találom meg. Ezentúl nem lesz több közös filmezés a kölykökkel, nem lesz több közös vacsifőzés, ami alatt csatatérré varázsoljuk a konyhát. Nem lesz több együtt éneklés a zuhanyzóban, amikor kettesben vagyunk, nem lesz több álmodozás. Sem csók, sem testi érintés. Semmi Harry illat, semmi Harry által szétszórt hajszál. Nem lesz több Harry, és ez kikészít.

*

- Minden megváltozik, igaz? - kérdezte Darcy az oldalamat ölelve.

Három hónap telt egy, hogy Harry nekem adta egész magát. Három kibaszott hosszú, szomorú, fájdalmas hónap. A temetést nem bírtam könnyek nélkül. Nekem kellett volna abban a koporsóban feküdnöm. Nekem, és nem neki! Az egyetlen dolog, ami még ehhez a világhoz köt, az nem más, mint a két gyermekem. Pedig ha ők nem lennének, már háromszor is utánad mentem volna, Kedvesem! A szívem bár jól működik, nincsenek fájdalmaim - testileg legalábbis - lelkileg meghalok. Senki sem hibáztat, csak én magam. Még Anne és Gemma is mellettem álltak, pedig tudták, mit tervez Harry. A legszörnyűbb az egészben, hogy mindenki tudta, csak én nem, illetve a gyerekek. Sem Khai, sem Bear. De még a Horan ikrek sem. Nem tudok haragudni senkire, hisz ismertük Harryt. Akkor is véghez vitte a tervét, ha közben mindkét kezét eltörte.

Próbáltam beperelni a kórházat, hisz a beleegyezésem nélkül történt mindez. Semmire sem mentem. Harry kibaszott óvatos volt, és mindenre odafigyelt. Minden lehetséges beleegyezést aláírt, és ezzel nem hagyott nekem támadási felületet. Tudta, hogy megpróbálom felelősségre vonni a dokit és az egész kócerájt. Ezt viszont nem engedte, hisz Ő döntött így, és akár tetszik nekem, akár nem, nem szólhatok bele. Mostmár nem.

- Igen. Minden más lesz, Szívem. - motyogtam fájdalommal teli hangon.

- Apu... Gondolod, hogy... Nem is tudom... Apa figyel minket odafentről? - kérdezte halkan rám-rám pillantva.

- Ebben biztos vagyok, ne aggódj! Vigyáz ránk! Mindig is vigyázott ránk!

- Ez esetben hagy adjam ezt át. - nyújtott felém egy aprócska borítékot. - Mielőtt a műtőbe toltak volna, arra kért, ezt adjam át akkor, amikor úgy érzem, hogy jól vagy. Akkor még nem tudtam mire érti, de mostmár igen. És, bár nem érzem úgy, hogy teljesen jól vagy, tudom, sosem leszel igazán jól. Szóval tessék. Nem bontottam ki. Ezt neked szánta. - mosolygott halványan.

Elvettem tőle a borítékot, és lágyan kibontottam. Egy összehajtott papír volt benne. Olvasni kezdtem a sorokat. Ez egy búcsúlevél. De nem akármilyen. Ez egy dal. Egy dal, amit nekem írt. Csak nekem, és amit sosem olvasott senki más, csak ő és én.

"Sweet creature, sweet creature
Wherever I go, you bring me home
Sweet creature, sweet creature
When I run out of road, you bring me home"

Könnyeim megállás nélkül szántottak végig arcomon. Nem tudtam parancsolni nekik. Végig az járt a fejemben, hogy mikor Hazz megírta ezt a dalt, már tudta, hogy mit fog tenni. Már voltak tervei, már tudta, hogy meg fog menteni. Itt végződött a mi történetünk. Nem volt szokásos Happy End, mint a filmekben. Bonyolult egy szerelem volt, de minden pénzt és fájdalmat megért. Sosem fogom elfelejteni az első szerelmemet, sosem fogok még egy olyan embert találni, mint Ő. És tudjátok mit? Nem is fogok keresni. Minek, hisz nincs még egy akkora csoda, mint amekkora Ő maga volt. Egy földre szállt angyal, akinek levágták a szárnyait, majd mikor eljött az idő, hazatérhetett az otthonába. Neki a Mennyek az otthona, nekem pedig Ő. Tehát ha ezek után a pokolra merek jutni, agyfaszt kapok. A medállal az ujjaim közt mentem be a házba Darcyval, ahol már Freddie várt ránk popcornnal, majd megtartottuk az első Harry nélküli pénteki filmesténket.

"Örökké várni fogok rád. A te érdekedben viszont remélem minél később találkozunk, Sweetcheeks! Szeretlek! Örökké a te férjed, barátod, társad és szeretőd...
Harry Styles"

*

Liked by niallhoran and 89 284 592 others

louist91 Boldog 17. Házassági Évfordulót, Édesem! Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. Remélem minden rendben van veled, és jól érzed magad odafent! Amint tudok, megyek hozzád!💚💙
Always in my heart Harry.
Your sincerely, Louis

Comments are disabled for this post

Huhaaaaaa, omg!

Nagyon utáltok? Annyira nagyon sajnálom, amit Harryvel tettem!
Aki olvasta a Sors című könyvet és csak egy kicsit is ismer, az tudja, hogy Louis az életem, és nem volt szívem bántani Őt ennél jobban. Tudom, hogy nagyobb fájdalmat okoztam neki azzal, hogy megöltem a szerelmét, de ez egy ilyen történet. Tehát itt a várva várt Sad Ending-etek💔

A következő részben hozom a magyarázatokat, és a meglepiket!

Komizzatok! Mi a véleményetek a fináléról? Én imádom és utálom egyszerre! Ne öljetek meg, szeretek mindenkit🥺
Köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem tényleg nem kell végleg búcsút vennem tőletek! Nagyon a szívemhez nőttetek!

A heartless writer: A💙💚