Miután Nicky sejtelmesen eltünt a látókörömből, pár perc múlva már kezdtek egyre többen bejönni az ebédlőbe.
  Mindenki leült a saját bandájához beszélgetni, senki nem próbált nyitni mások felé csakis az ismert csapatával volt elfoglalva.
Mindenki fél egy lépést tenni a többiekhez, rettegnek még a csalódás gondolatától is, hiszen mi van ha mások nem fogadják el azt ahogyan ők viselkednek. Ez a legfőbb oka annak, hogy rengeteg az olyan ember itt, aki megjátsza magát, elrejtik magukat a világ és a lehetőségek elől. Nem akarnak csalódni a társadalomban, sem pedig magukban, ezért elkezdenek egy személyiséget kitalálni maguknak, ami szerintük megfelelhet egy adott baráti körnek. És ez pont az egészben a legszomorúbb. Azt mondják, hogy állj ki magadért, vállald fel az igazi énedet meg ilyenek. Ez egy pedig egy kibaszottúl nagy csapba. Ha felvállalod magadat, akkor csak egy furcsa különcnek fognak gondolni és még inkább eltávolodnak majd tőled. Legfőképpen ez a legfőbb oka annak, hogy én nem tudok és soha nem is fogok nagyon nyitni más emberek felé. Az évek során rá kellet jönnöm arra, hogy nem mindenki az aminek mutatja magát.
   Majd egy hatalmas puffanás hasított bele az eddigi csendes környezetbe. Ezt pedig egy hangos kiabálás követte. Máskor az ilyent elengedem a fülem mellett de ez most más volt. Ugyanis Nicky kiabált az egyik végzőssel a másik osztályból. Szemei a dühtől csak úgy szorták a szikrákat a számomra ismeretlen srác felé. Szőke, nyakig érő haja volt A fiú csak maga előtt összefont karokkal, lenézően méregette az előtte tornyusoló dühös goh lányt, aki evel mit sem törődve tovább ordított vele.

-Már megmondtam, a válaszom továbbra is nem.

-De miért nem lehet egyszer legalább azt rakni , amit mi szeretnénk?

-Van még itt bárki rajtad kívűl aki szereti az ilyen zenét.- rajzolt idézőjeleket a levegőbe a srác.

-Persze hogy van.

-Na és mégis kicsoda?

-Gerard.-mutatott felém, mire válaszúl egy gúnyos vigyort kapott.

-Hülye vagy te ha azt hiszed, hogy berakunk valamit amit ti szerettek.- azzal meg visszasétált a barátaihoz.

Mikor fáradtan haza érünk Frank-el, a Nap is már lemenőben van. Amíg én átvedlek az itthoni cuccaimba, ő addig leül a nappaliban levő kanapéra. Fogom magamat és leülök mellé, közben szorosan átölelem. Frank csak kiszabadul az ölelésem alúl és arréb húzódik a kanapén.

-Mi a baj?-kérdezem tőle.

-Miért beszélsz annyit vele?

-Kivel?

-Tudod te azt jól.

-Nicky-vel?

-Igen.

-Mert ő egy barát.

-De neked van egy pasid akinek sok szeretetre van szüksége tőled.- jön hozzám közelebb, miközben lassan lenyom a kanapéra.-És sok sexre.-leheli a fülembe.

-Fúj Frank.

-Most meg mi van? Én csak romantikus próbálok lenni.

-Hát akkor rosszúl csinálod, nagyon nagyon rosszúl.

-Miért hogyan kell romantikusnak lenni?

-Mondjuk így.- hajolok hozzá egy csók erejéig, minden erőmet és szeretetenet bele adva, hogy éreztessem vele mennyire is különleges számomra. Közben ő csak belemosolyog a csókunkba. Keze egyre lejjebb megy, egészen a pólom aljáig, megpróbálva felhúzni azt. Én itt lefagyok. Nem szabad meglássa a hegeket az oldalamon, sem azt a rengeteg hájt ami ott van. Még a végén teljesen elundorodik attól amit lát és én azt nem akarom.
Csak azt nem tudom mit tegyek azért, hogy megállítsam. Nagyon félek, Frank alatt remegek akár a nyárfalevél. Undorodni fog tőlem, nem fog szeretni.
  De már késő. Mire észbe kapok, a pólonak hült helye van a testemen, Frank pedig csak tátott szájjal ül előttem. Most ezt mire véljem?

-Frank? Valami baj van?

-Gerard azt gondoltam, hogy szép vagy, de hogy ennyire. Szerencsésebb már nem is lehetek.

-Szóval szerinted nem vagyok kövér?

-Nem, dehogy. Van legalább valami rajtad ami megfogható.- kacsint rám, amitől érzem, hogy lángba borúl az arcom minden egyes pontja. Lehetséges az is, hogy tetszem én is valakinek a világon....