Alig sikerült valamit aludnom az éjszaka folyamán. Egész éjjel tanácstalanúl forgolódtam az ágyamban, az agyam folyamatosan kattogott valamin. Hol Frank megmagyarázhatatlan viselkedésén filóztam, hol azon, hogy miért nem tudok elaludni. Úgy látszik megint kezd rámtörni az a jó öreg álmatlanság, meg az inszomnia.... Jaj, de hiányoztatok már nekem...
Ideges voltam, ami persze magától értetödő. Reggel suliba kell menni, és én azt nem fogom tudni túl élni. Túl sok nekem az rengeteg gonosz pillantás, az a sok susogás a hátam mögött, azt hiszik nem hallom, pedig minden egyes szót hallok abból, amit mondani szoktak rólam. Esetleg az is valószínű, hogy direkt csinálják, hogy idegesítsenek vele. Nem fogom tudni elviselni azt a tényt, hogy mindenki utál.
Persze olyan sincs, hogy mindenki szeressen, mert az lehetetlen, de akkor is.... legalább lenne egy valaki, akivel még tudok beszélgetni. Néha borzasztóan egyedül érzem magam.... az egész olyan, mintha be lennék zárva egy apró sötét szobába, ahol csak mások kárörvendő nevetését lehet hallani. Szörnyű, és egyenesen kétségbeejtő dolog is. Nem tudom mégis miért, de néha úgy érzem, mintha nem lennék e világba való. Mintha nem tudna senki sem megérteni.... csakis ő.
     Most is itt fekszik mellettem. Annyira nyugodt az arca, mintha nem érzékelné a világ bajait. Ütmesen szuszog, közben fel-le emelkedik a mellhasa. Teljesen békés. Ilyenkor irigylem az olyanokat, mint Frank. Nem félnek, nem idegesek, leszarnak mindent körülöttük, ami sértő vagy idegesítő, ezért teljes harmóniában vannak a környezetükkel. Még alvás közben is. Nem ráncolja a homlokát, nem szorítja össze a pislákolóit, nem nyöszörög álmában, nem mocorog, és nem sír alvás közben, valamint nem riad fel kétségbe esetten a rémálmai miatt. Bárcsak nekem is össze jönne egy ilyesfajta nyugodt alvás!

Tovább vizslattam Frank arcát, most sikerült észrevennem, hogy mosolyog alvás közben. Vajon mégis mit álmodhat most? Biztosan valami szépet... jó neki. Még ilyenkor is képes elcsavarni a fejemet, pedig most semmit se csinál.
    
      Négy keserves órával később feladtam a szépítő alvásért vívott harcot, és arra az elhatározásra jutottam, hogy kifogok menni a konyhába kávét csinálni magamnak, ha már az alvás nem jön össze, akkor miért ne legyek éberebb. Persze aval teljesen tisztában vagyok, hogy a karikás szemeket nem fogom tudni ilyen könnyen megoldani, de aval majd később foglalkozok.
   Megpróbáltam minél óvatosabban és lassabban kikelni az ágyból, nehogy még véletlenűl is sikerüljön a mellettem alvó fiút felébreszteni. Szerencsére nem ébredt fel.
  Csendesen kivánszorogtam a konyhába.
  Félhomály lepte be az egész házat, tehát kezdett hajnalodni. Minden olyan csendes volt és nyugodt. Kellemes érzés vette át az uralmat a testem felett. Mindig ez történt, amikor ilyenkor felkeltem. Jó érzés félhomályban lenni, majdnem olyan, mint a teljes sötétség.
    Oda mentem az ablakhoz és kinyitottam. A hideg levegő kellemesen simogatta az arcomat, beszippantottam a friss hajnali levegőt, mondhatni igazán csodás egy érzés volt. A napfény kezdett lassan megjelenni a horizonton, körülötte az ég is elkezdett egyre világosabb árnyalatot venni. Az égbolton madarak köröztek, majd kerestek menedéket a fák ágai között. Az úton már hallani lehetett a motor zúgását, és később már egy kisebb pórfelhő is jött utánna. Bizonyára megjött az iskola busz. A kisgyerekek sikongva másztak be a járműbe, ami kis idő múlva csikorogva hagyta el a megállót.
    Az egész olyan volt, mintha a város kezdett volna lassan feléledni hamvaiból, egy egészen új és más nap reményében...
   
Még olyan egy órán keresztűl figyeltem a reggeli tály csodáit, aztán elkezdtem vízet önteni a gépbe.
Annyira kómás voltam még mindig, hogy folyamatosan koppant be a szemem, remélem a koffein elég erős lesz ahoz, hogy ne legyek egész nap ilyen nyúzott.

     A kávéföző csipogása rántott vissza a valóságba, jelezve, hogy készen van a reggeli koffein adagom. Amilyen gyorsan csak tudtam, kikapcsoltam, hogy nehogy velem együtt Frank is felébredjen. De ez sajnos nem sikerült.
   Kis idő múlva egy kócos hajú, álmos alakot vettem észre a konyhapúlton támaszkodva, amint kissé meglepetten mered rám.

-Gerard, mégis miért vagy fent ilyen korán?- fejezte be kérdését egy hangos ásítással.

-Nem tudtam aludni, szóval gondoltam csinálok magamanak egy csésze kávét. Te nem kérsz egy bögrével, mert úgy látom, hogy igazán rád férne. -mosolyodtam el kedvesen.

-De igen, kérek. Köszi. - húzta mosolyra az ajkait, közben oda jött hozzám és nehezen nyomott egy puszit a fejemre.
Frank-ről a legfontosabb, amit tudni kell még az, hogy nem valami magas termetű, ezért egy kissé lekellet gugoljak ahoz, hogy el tudja érni a fejemet.

-Lassan székre kell álljak, ha elakarom érni a fejed tetejét.

-Annyira azért nem vagyok magas, hogy székre kell állj. -kuncogtam. Ezek után már nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Csendben élveztük kettőnk társaságát. A kócos fiú egyik kezével a csészét, másikkal a derekamat ölelte körbe, fejét a nyakamon pihentetve.

-Frank?

-Hmm? -motyogott miközben kortyolt egy nagyot az italából.

-Tudod te, hogy mennyi az idő?

-Passz, asszem fél hat. Miért?

-Mondjuk azért, mert most láttam az ablakból egy iskolabuszt eldöcögni. -erre a mondatomra torkán akadt a reggeli kávéja, majd nem sokkal később köhögve kapkodott a levegőért.

-Akkor jobb lesz, ha sietünk, még a végén elfogunk késni. -rohant be gyorsan szobámba, hogy valamit magára vehessen. Én addig fogat mostam, megfésülködtem, ami persze elég nehéz, ha olyan hosszú a hajad, mint nekem.

Tíz perccel később lihegve rohantunk az iskola irányába, abban reménykedve, hogy még sikerül beérnünk becsengetés előtt. Olyan gyorsan futottam Frank után, mint még soha.
   Legnagyobb szerencsénkre sikerült pontosan öt perccel a csengetés előtt betoppannunk a hatalmas épületbe. Én csak nagyot nyelve, idegesen tördeptem az ujjaimat, közben rémülten nézzem körbe az iskolában. Mire észbe kaptam Frank már kézenfogva, kicsit erősen húzott maga után az osztálytermünk felé. Persze mondanom sem kell az egész suli minlet bámult, majd a suttogások is kezdtek felcsendülni a folyosón. "Jézusom. Undorító. Hogy tud Frank egy ilyennel az utcára lépni. Dagadt kis féreg. Dagadt. Dagadt. Dagadt. Jesszus, milyen DAGADT"....

-Frank, kérlek engedd el a kezem. Mindenki minket néz. -sziszegtem dühösen a barátom fülébe.

-Na és akkor mi van? Lássa mindenki, hogy CSAK az enyém vagy. -mosolyodott el bátorítóan, amitől éreztem, hogy kezd összedölni a lábam alatt a talaj. CSAK AZ ÖVÉ, csupa nagybetűvel...

    Hamarosan megérkeztünk az igazán "rendezett" és nagyon "tiszta" osztálytermünkbe. Már kintről hallani lehetet a többiek hangos kiabálását. Vettem egy nagy levegőt, idegesen elfordítottam a kilincset. 3, 2, 1. Lefagytam. Csak álltam ott. Remegtem. Frank lépett be először, utánna meg én.
    Amint Frank betette a lábát a terembe, mindenki egy emberként hallgatott el, minden szem rá és rám szegeződött. Ő csak mit sem törődve indult el a padjához, amíg én szorosan mögötte koslattam. Lazán ledobta a táskáját, a dzsekijét felakasztotta a fogasra, leült a székre, és a lábát feltette a padra. Az egész olyan volt, mintha nem is nézte volna senki. Ezt csodáltam én benne a leginkább. Nem érdekli őt soha senki véleménye, és pont ezért illik rá nagyon a lázadó melléknév.
   Amíg ő mit sem törődve a kiváncsi szempárokkal, amik ránk meredtek, én addig lassan, remegve indultam el a padom irányába, ami közvetlenűl az övé mellett foglalta el a helyét. Alig tettem pár lépést, valaki kitette elém a lábát és én sikeresen megbotlottam benne.
   Az egész osztály egyszerre kacagott fel. Nevetésük hangos volt és megalázó.
A szívem a torkomban dobogott, a sírás folytogatott, kapart a torkom és remegtem, akár a nyárfalevél. Legszívesebben a föld alá tudtam volna süllyedni, ahol senki se bámúl rám ilyen megvetően.

-Nézzétek már, Frank-nek barátnője van.... méghozzá milyen dagadt és ügyetlen egy barátnője. -hallatszott Ronnie hangja a leghátsó padból, mire a többiek helyeselve röhögtek fel ismét.
  Kivéve egy valakit. Ez a valaki nem más volt, mint Frank. Ő csak csendben ült a székében, határozottan, de mégis összetörten. Ugyanis összetört benne valami. A béketűrés üveghídja tört szilánkokra, melyeket lassan mosott a féktelen düh hatalmas folyama. Olyan erősen szorította a széke karfáját, hogy az ujjai elfehéredtek. Fogait csikorgatta, a szemei kísértetiesen csillantak meg a reggeli napfényben. Dühösen szívta be a levegőt, majd fújta ki, akár egy dühtől megrészegült bika.

-Kérj bocsánatot! -sziszegte olyan dühösen, hogy még én is beleremegtem.

-Micsodát? -kuncogott fel Ronnie.

-Jól hallottad te faszfej. Kérj. Most. Azonnal. Bocsánatot. Tőle.

-Ugyan Frank, térj észhez már. Áruld el nekem hogyan tudsz te szeretni egy ilyen rakás szerencsétlenséget. Miért nem inkább jön meg az eszed és csatlakozol hozzánk? -szólalt meg Jamaia, a lábát még mindig kitartva. Szóval ő tette.

-Aranyom, ennyire azért még nem vagyok hülye. - legyintett Frank unottan. Jamaia-ról a legfontosabb, amit tudni kell, hogy nagyon tetszik neki Frank ,már általános óta. De sosem sikerült eddig rájönnie, hogy Frank nem kedveli.

-Ami pedig téged illet. -mutatott Ronnie felé. -Ezt még nagyon megbánod.

  Amint lenézett rám, az arcvonásai megenyhültek. A dühős vicsorgása helyett egy igazán szívdöglesztő mosolyt villantott felém. Felém nyújtotta az egyik karját és gyengéden felemelt a földről.

-Jól vagy Gee? -szólalt meg lágy hangon. A pár másodperccel ezelőtti dühének nyoma se volt.

-Mostmár igen. Köszönöm.

-Neked bármit. -ragadta meg a kezemet és vissza ült velem a helyünkre.

Kis idő múlva a matek tanárunk helyet az igazgatónő lépett be termünkbe.

-Figyelem osztály. A mai napon egy új diákkal gazdagodtok. A neve Nicholetta. Fogadjátok szeretettel.- makd egy fekete hajzuhatag jelent meg a küszöbön. Az igazgatónő biccentett a fejével, jelezve, hogy bátran jöjjön be. Az ismeretlen lány kissé félénken állt az osztály elé.

-Sziasztok. A nevem Nicholetta Mord. De szólítsatok csak szimplán Nicky-nek....