Összezavarodtam. Teljesen. Nem értettem Frank-et. Nem értettem, hogy miért akart most hirtelen mindent tudni, majd hogyan lehet az is, hogy ilyen könnyen elhitte, amit neki mondtam. Egy dologban azért biztos voltam. Ez a srác valamin nagyon töri a fejét, tervez valamit, készül valamire. Csak tudnám, hogy mégis mire.
    Amíg a fiú a tv-t bámultam, úgy döntöttem, hogy elindulok zuhanyozni. Amint meglátta, hogy lemásztam az ágyról, egyből megragadta a kezemet.

-Hóvá mész? -nézett rám amolyan "minden lépésedet figyelem" nézéssel, amitől úgy éreztem, hogy ott helyben ver gyökeret a lábam.

-Z-zuhanyozni.- feleltem, majd félénken hozzá tettem. -E-egyedül.
    Mire ő csak vállat vont és lassan elengedte a kezemet. Én pedig se szó, se beszéd, besurrantam a fürdőbe. Kulcsra zártam az ajtót, levettem a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. De a legnagyobb bánatomra úgy tűnt, hogy még a forró víz sem képes annyira ellazítani, hogy ne tudjon érdekelni Frank viselkedése. Olyan erősen gondolkoztam, hogy szerintem lehetett hallani a fejemben levő gondolatokat.
    Hirtelen minden vele kapcsolatos emlékem vízesés képp zúdúlt végig a fejemen, amíg egy igazán furcsa eszembe nem jutott.
Elzártam a vízet, majd a megtelt kádban ülve döntöttem hátra a fejemet a falnak, és úgy agyaltam tovább.

   Tehát. Frank-re mindig is ráillet a "titokzatos" jelző. Mindig volt benne valami, amit az emberek nem tudtak megérteni. Ahogyan én se. Voltak olyan esetek is, amikor napokra képes volt eltünni, aztán csak úgy, mintha mi sem történt volna mindig hazajött. Soha senki se tudta, hogy miért és hová megy ilyenkor. Szerencsére ez a furcsa szokása már nem fog többet megtörténni. Legalább is én remélem.

     Sosem voltam annyira biztos abban, hogy Frank jó társaság számomra. Nem azért, mert a szülei bűnözők voltak vagy ilyesmi, de néha igazán furcsán tudott viselkedni velem és másokkal is. Ezt a szüleim is sokszor hangoztatták, de én úgy éreztem, hogy nem vagyok képes magára hagyni Frank-et. Mindig megvédett, és ő volt az egyetlen akiért képes voltam bármit megtenni. Igaz barát volt. Sosem volt olyan alkalom, hogy nem állt ki volna értem. Csakis kizárólag neki voltam hajlandó elmondani az érzéseimet, valamint a gyengeségeimet, mert tudtam, hogy ő soha nem lenne képes arra, hogy mindezeket ellenem fordítsa. Megbíztam benne, és ő is hajlandó volt mebízni bennem. Igaz, hogy alig vagyok tízenkettő, de ebben biztos vagyok, hogy ő egy igazán megbízható ember.

A mai reggelem sem indult másképpen a többinél. Péntek volt, a hétvége közeledett és evel együtt az a nap is, amikor elmehettem a szüleimmel a nagymamához. Tudták jól, hogy nagyon szerettem ott lenni és ezért minden egyes szombaton engem és Mikey-t elvittek hozzá. Mikey még csak alig volt akkor kilenc éves, de annyira félt mindig a nagymama hatalmas házában, hogy állandóan a kezemet szorongatta, amikor ott voltunk. Ez engem persze soha nem zavart, de azért néha örültem volna, ha nem csimpaszkodik állandóan rajtam, mint valami házi csimpánz.
      Két dologért szerettem nála lenni: az első, mert kedves, gondoskodó és egy igazán remek nagymama, akit mindennél jobban szeretek, a második ok az, hogy a szomszédban lakott a legjobb barátom, Frank is.
   Mikey mindig is rettegett tőle, azt mondta, hogy Frank ijesztő és egy kicsit olyan, mint akinek hiányzik egy kereke. Én  meg persze ezen mindig jót nevettem, mondván, hogy ő egy jó fiú és a légynek sem tudna ártani, de ő mindezek ellenére se volt képes hinni nekem. Folyton azt hajtogatta, hogy Frank átmosta az agyamat, és, hogy bele vagyok zúgva, meg ilyenek. Sosem tudott úgy tekinteni rá, mint egy normális személyre. Persze ez Mikey korában teljesen normális volt, hiszen egy ilyen kisgyerek, mint ő rengeteg képzelő erővel rendelkezik. Anya és apa is mindig jót derűltek azokon a dolgokon, amiket Mikey mondott nekik.
 
A mama háza nem volt annyira messze a miénktől, szóval az egész séta naggyából olyan tíz-húsz perc lehetett.
Éppenhogy beköszöntött az őssz, de már annyira hideg volt, hogy elővettük a téli kabátokat. A fákon már alig volt valami levél, allatuk pedig hatalmas kupacokba voltak összeseperve koronájuk darabjai. Mikey az út közben azon ritka percekben, amikor nem a kezemen csüngött, fogta magát és kacagva belehuppant egy ilyen kupacba, amitől aztán nyakig bevolt borítva levelekkel. Sosem láttam értelmét annak, hogy én is ezt tegyem, valamiért engem csak a levelek színei tudtak lenyűgözni, nem pedig a kupacba való ugrálás. Minden egyes szín egy kicsit eltért a többitől és éppen ezért volt olyan szép, amikor egy halomban voltak.

    Amikor megérkeztünk, nekem az volt az első dolgom, hogy átrohanjak Frank-hez, de ő már minket várt a kapuban ácsorogva. Amint megláttam oda rohantam hozzá és egy szoros ölelésbe zártam. Frank Mikey-t is üdvözölni akarta, de ő csak szúrós szemmel méregette a barátomat a hátam mögűl, majd kis idő múlva bement a házba a többiekkel. Én még egy utolsót intettem nekik, majd Frank után rohantam, aki edig elindult. Az utolsó dolog, amit még láttam az anya és apa aggodó pillantása volt, mintha csak mondani próbáltak volna nekem valamit. Anya még súgott valamit Mikey-nak, majd a távolodó Frank-re mutatott.

     Mi ketten a nem messze levő kicsike eldugott parkba mentünk. Ez egy olyan hely volt, amit sűrűn benőttek a fák és a különböző fajtájú bokrok. De ősszel ezek a növények csupaszon meredtek a kék ég felé. Leültünk a park legtávolabbi szegletében levő padra, vagyis csak én ültem oda, ugyanis Frank Mikey-hoz hasonlóan beleugrott egy hatalmas avarkupacba. Megpaskolta a mellette a helyet, mire én gyorsan megráztam a fejemet, mondván én nekem a pad jóval kényelmesebb, mint egy nedves avarhalom. Én a pad támlájának dölve, míg Frank a fának dölve, figyeltük a tiszta kék eget, amin pont akkor repültek a madár csapatok. Csendben voltunk, ez pedig nem valami kínos csend volt, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát.
  Az iskola ellenére az ősz volt a legkedvesebb évszak számomra. Minden olyan színes volt és élénk. Nem volt olyan meleg, mint nyáron, de néha annyira hideg sem, mint télen, egy szóval tökéletes volt. Annyira nyugodt volt körülöttem minden, hogy észre sem vettem, hogy egy kis időre sikerült elbóbiskolnom. Frank ezt persze okosan kihasználva emelt fel engem és dobott bele a hatalmas adag száraz levél közé.
   Nem voltam képes megmozdulni, mert ő végig lefogva tartotta a kezeimet, közben pedig egész testével rám nehezedett. Olyan erős volt, hogy még megmoccani se volt erőm. Csak feküdtem alatta, várva azt, hogy lemásszon rólam. De nem tette. Csak ott ült rajtam, kipirult arccal, miközben a haja a szemébe lógott. Sosem szerette röviden a haját, mindig is megakarta növeszteni, szerinte így volt jó. És az igazat megvalva szerintem is így volt jó ahogy van.
  Mosolyogva néztem vissza rá, mire ő is elmosolyodott. Állandóan azt mondta nekem, hogy amikor mosolygok, akkor kilátszanak a fogaim, amitől az egész olyan különleges mosolyjá válik. Most is ezt mondta nekem, mire én csak elnevettem magamat. Akkor minden kis hülyeségen tudtam kacagni, de amikor vele voltam, úgy éreztem, hogy minden kacajom szívből jővő. És ezt ő is nagyon jól tudta.
   Hirtelen lehajolt és egy apró puszit adott a homlokmra, mire én csak mégjobban elkezdtem kacarászni. Végül lemászott rólam, majd óvatisan felsegített a földről.
   Felnéztem az égre, ami már akkor sötétkék volt, és néhány csillag világította meg az eget. Frank kedvesen felajánlotta, hogy hazakísér, mire én persze igent mondtam.
   Kézenfogva hagytuk el a park területét. Amikor ő fogta a kezemet az teljesen más érzés volt, mint amikor Mikey csinálta. Az ő keze, mikor az enyémen volt úgy akartam, hogy soha ne eressze el az enyémet. Nem tudom miért éreztem a kettő között a különbséget, de ezzel nem is törödtem annyira.
  Folytattuk útunkat a mama háza irányába. A csillagok fehéren ragyogtak, a szél kellemesen suhogott, kissé megborzongtam tőle. Közben a Hold is feljött, most éppen kereken fénylett a mostmár fekete égbolton, figyelve a város lakóinak minden egyes lépését.
    Mikor kiértünk az útkereszteződéshez Frank balra, míg én jobbra vettem az irányt. Sajnáltam, hogy nem egyből a nagymamának köszöntem, de azért remélem nem fog rám megharagudni.
   Már majdnem az utca végére értem, amikor hatalmas fényt vettem észre a mama háza irányából. Gyorsan elkezdtem futni, közben abban reménykedtem, hogy nem az ő házát emésztik a lángok. De sajnos ebben tévedtem.
   A ház kishián teljesen megsemmisült. Csak az alapja maradt meg, de az is csak szenesen, amit a tűzoltók is épppenhogy kimentettek a lángok alúl. Elkezdtem keresni a szüleimet, de mindhiába, nem találtam őket sehol, torkaszakatából kiáltoztam, de nem érkeztek válaszok hozzám. Teljesen egyedűl éreztem magamat. Magányos voltam és elhagyatott. Egy elveszett kisgyerek, aki most vesztette el a szüleit és mostmár örökre egyedűl fog maradni. Leakartam ülni egy sarokba és sírni addig amíg én is meghalok. De nem tudtam. Tovább futkároztam a ház körűl, a tűzoltók ügyet sem vetettek rám, csak figyelték ahogyan céltalanúl rohanok a ház körűl. A sziréna hangja egyre jobban hangosodott, nem volt már esély arra, hogy valaha is megtaláljam valamelyiküket.

Majd megláttam őket. Ott feküdtek a földön a szenes alaptól nem messze, az öreg fa tövében. Elkezdtem feléjük rohanni, de valaki a galléromnál fogva elrántott tőlük. Csak annyit hallotzam, hogy valaki azt mondja, hogy a szüleim meghaltak. A mamit a szemem előtt vitték a hordágyon be a mentő autóba. Teljesen megvolt égve az arca, de amint meglátott bíztatóan elmosolyodott, mire én csak tovább sírtam és egyre hangosabban. Mikey-t nem találták sehol sem, mindenki azt mondta, hogy elnyelték a lángok.
    Abban a pillanatban csak annak tudtam örülni, hogy a nagymama legalább túlélte.

Idegesen ráztam meg a fejemet. Ez az eset lassan már hat éve történt, de azért kész csoda, hogy semmit nem érzek már. Szörnyű ember vagyok, szörnyű, aki nem képes ezek után nem elsírni magát. Remgve kiszáltam a kádból, majd vissza mentem a szobámba.
  Törölközőbe csavarva magamat, kutattam a szekrényemben ruha után. Majd később felöltözve dőltem vissza a mostmár alvó Frank mellé. Szorosan átöleltem. Már csak ő maradt nekem...

Gyerekek én akármennyire próbálkozom, de 2000 szónal nem tudok többet kihozni egy részből. Sajnos nem lesz ebből olyan, hogy 9000 szavas. :((