Néha úgy a képedbe ordítanám,
hogy szeretlek.
Mert azt akarom, hogy tudd.
És tudod, mit akarok még?
Azt akarom, hogy
ne csak néha nézz rám,
hanem mindig, amikor
a közeledben vagyok.
Hogy rám AKARJ nézni,
mert úgy érzed, hogy muszáj.
Azt akarom, hogy ne csak néha találkozzon a tekintetünk, hanem
mindig, amikor
elmegyek előtted a folyosón,
amikor a vasútállomáson
nézelődünk éppen, és
pont egymás felé fordítjuk
a fejünket, akkor ne kapd el
a tekinteted rólam, mert
nem zavar, sőt, örülök,
ha rám nézel.
Azt akarom, hogy néha
adj egy kis jelet,
hogy érzel-e valamit, vagy sem.
De ha nem, én akkor is szeretlek,
és nem érdekel, hogy
ki mit gondol és mond rólad,
nem érdekel, hogy
mások szerint hogy nézel ki,
mert nekem tetszik, ahogy kinézel.
Tetszik, amilyen vagy.
És képzeld, ezt senki sem tudja.
Senki sem tudja, hogy mit érzek, amikor látlak az elinduló vonat ablakában
könyökölni, még ha nem is nézel rám.
Senki sem tudja, hogy szeretlek,
mert te az én titkom vagy.
A legkedvesebb titkom.