*Külsős szemszög*

Yoora az egész napot egyedül töltötte. Donghyun korán elment dolgozni, a lány nem is tudta, hogy mi zajlik már hónapok óta a háta mögött. A szerelem okozta rózsaszín köd, és a naivitása teljesen elvakította, és ameddig ő abban a hitben volt, hogy a férje mindent megtesz az ő jólétéért, addig ő az irodájában egy másik nőt szeretgetett. Jungkook sem jelentkezett. Hiába szólította többször is, nem látta, és még csak nem is hallott felőle. Elgondolkodott azon, hogy talán megbántotta a korábbi kérdéseivel, vagy felszakított benne valamit, amit a fiú el akart felejteni, de aztán eszébe jutottak a szavai, ha valami zavarta volna, biztosan elmondta volna. De vajon akkor merre lehetett egész nap? 

Jungkook az egyetemen volt. Nézte a fiatalokat, a tanulókat. Nézte hogy mit csinálnak, nézte hogy szórakoztak. Nézte, ahogyan élnek. És habár szerette az egyetemi életet, nem vágyott vissza oda. Jól elvolt ő ott mellettük magának. Gondolatai gyakran Yoora körül forogtak. Hiányzott neki, de szeretett volna egy kicsit távol lenni tőle. Megkedvelte. És nem lett volna szabad. Az ő feladata annyi lett volna, hogy vigyázzon rá, felügyelje, de ehhez képest megszegett sok szabályt. Felfedte magát előtte, beszédbe elegyedett vele, és megkedvelte. És ahogy Yoora egyre csak közeledett felé, vágyott a társaságára, Jungkook úgy kellett volna hogy hátráljon, távolságot tartson közöttük, tudta hogy amit tesz, nem helyes. Nem lett volna szabad egy barátságnak kialakulnia közöttük, de az mégis megtörtént. A barátságból pedig több lett, és ők észre sem vették. 

Yoora POV:

Türelmetlenül doboltam körmeimmel az asztal tetején, miközben folyamatosan az órát szuggeráltam. Este volt már, de még senki nem volt itthon. Azt tudtam, hogy Donghyun sokáig dolgozik, és hogy őszinte legyek, nem is igazából ő volt az, akit vártam. Unalmas volt nélküle a nap, és attól, hogy már nem él, és nem történhet vele semmi baj, aggódtam miatta. És hiányzott. Nagyon. Az ajtó nyitódott majd záródott, én pedig kissé csalódottan álltam fel, hogy üdvözöljem férjemet. Tudtam hogy ő jött meg, hiszen Jungkook miért használná az ajtót, ha át is mehet rajta. 

-Megjöttem. - vette le a a kabátját, majd a táskáját a kezébe fogva elindult felém. Mosolyogva fogadtam, majd adtam neki egy ölelést, miközben lehajolt hozzám hogy egy csókot nyomjon ajkaimra. 

- an számodra egy meglepetésem. - suttogta a fülembe, majd megfogta a kezemet és a szemembe nézett. 

-Komolyan? Mi az? - vidultam fel egy pillanat alatt, el is felejtve Jungkooktól kezdve, az egész napomon át mindent. - Mi az? - kérdeztem ismét izgatottan, mire Donghyun nevetni kezdett. 

-Vegyél fel valami szépet, elviszlek vacsorázni. 

-Komolyan? Hova? - ugráltam fel és le, akárcsak egy gyerek. 

-Tudod, van az az új étterem, ami egy hete nyílt. - kezdett bele, mire közbeszóltam. 

-Ne! - néztem rá döbbenten, ő pedig még jobban nevetett gyerekes viselkedésemen. - Nem igaz! - kaptam a szám elé a kezemet, mire heves bólogatásba kezdett. - Hogy foglaltál oda asztalt? Majdnem egy hónapos a várólistája, és elképesztően drága! 

-De az én drága feleségemnek mindent meg kell adnom, nem igaz? - mosolyodott el. - Na, mondom, siess és vegyél fel valami nagyon szépet, akarom hogy mindenki lássa, milyen gyönyörű is vagy. - simított végig a hajamon, nekem pedig kétszer sem kellett mondani, már is futottam szinte a szobánkba, hogy felvegyek valamit, amiben tündökölni tudok. Ha tudtam volna, milyen este elé nézek, valószínűleg csípőből elutasítottam volna a meghívást. Ha tudtam volna, hogy az este milyen csalódást okoz nekem, soha nem egyeztem volna bele a házasságba, és ha tudtam volna még mennyit kapok, hamarabb megtettem volna amit megkellett. 

- - - - - - - - - - - - - - - - 

Izgatottan bámultam az autó ablakából a mellettünk elsuhanó emberek, forgalmas utcák képét. Nagyon boldog voltam, hiszen tényleg híres egy étterem volt az, ahova Donghyun foglalt asztalt, és örültem hogy végre egy kicsit rám is gondolt és megtette ezt értem. Biztos sok idejébe került míg elintézte az estét. 

-Jó ennyire boldognak látni. - pillantott rám Donghyun mosolyogva az egyik piros lámpánál. - Sajnálom a múltkor történteket, és szerettem volna jóvá tenni neked. 

-Már el is felejtettem. - nevettem, amit ő maga is viszonzott. Amint megérkeztünk, szinte húznia kellett maga mögött, annyira lefoglalt az étterem nézegetése. Gyönyörű volt. Mindent megnéztem, a plafontól kezdve, a földig, még a sarkaknak is szenteltem figyelmet. Azt is megnéztem miféle emberek járnak ide, úgy éreztem magam mint egy kisgyerek aki egy új világba csöppent. Mivel a szüleimmel gyakran mentünk elegáns étterembe, a pompa nem volt új számomra. De ez most másfajta érzés volt. Most a férjemmel mentem, romantikus és meghitt estére számítva, valamiért ez különlegesebb volt az összes családi vacsoránál. 

-Jó estét! - üdvözölt minket egy pincér. - Segíthetek? 

-Igen, volt egy foglalásom két főre. Kim Donghyun néven. 

-Igen, megvan. Jöjjenek. - intett a nő, mi pedig követtük. Mosolyogva fogtam Donghyun kezét, miközben láttam, hogy egy-két jelenlévő hölgy megnézi magának. Ilyenkor örömmel töltött el, hogy lehet megnézik mások, akkor is én lettem a felesége, és engem szeret elsősorban. Donghyun udvariasan kihúzta nekem a széket, amint megérkeztünk az asztalunkhoz. Szépen meg volt terítve, gyertya és virágok az asztalon. Nagyon tetszett. Megkaptuk az étlapot is, a pincérnő pedig elment azzal a mondattal, hogy nemsokára visszajön felvenni a rendelést. 

-Ez a hely egyszerűen csodálatos. - mosolyogtam. - Köszönöm. 

-Örülök hogy tetszik. Nézz valami finomat. - noszogatott, miközben elővette a telefonját. Furcsán néztem rá.

-Te nem fogsz enni? - kérdeztem, utalva arra hogy a telefonon nem hiszem, hogy az étlappal foglalkozott volna. 

-Majd rendelem azt amit te, neked nagyon jó ízlésed van. Van egy picike dolgom, ezt el kell sajnos intéznem. - mondta rám sem pillantva. Megvontam a vállamat, és elkezdtem böngészni a kínálatot. Nehéz döntés volt, nem volt olyan név, ami nem keltette fel az érdeklődésemet. Ezért úgy döntöttem, azt rendelek amit a konyha kínál aznapra. Amint a pincérnő visszajött, elmondtuk neki hogy mit szeretnénk, addig pedig vártunk. Kicsit jól esett volna, hogyha beszélgetünk, mert kellemetlen volt a sok cseverésző, boldog páros között olyan csendben üldögélni, de számomra már ez is megfelelt. Legalább ketten voltunk és nem otthon. 

-Min mosolyogsz? - hajoltam kissé előrébb. - Ennyire szórakoztató a munka? - mutattam a telefonra. Megállás nélkül vigyorgott, ujjai szaporán jártak a képernyőn. 

-Igen. - válaszolt. - Nagyon érdekes. 

-Tudod...szerintem én is érdekes vagyok. Miért nem beszélgetünk inkább ahelyett hogy most is dolgoznál? Két óra nem egy nagy kihagyás. 

-Legyen. - sóhajtott, majd letette a telefonját. Megigazította a zakóját és előre dőlve rám nézett. Láttam rajta, hogy nincs ínyére a dolog, de nem értettem az összefüggéseket. Ha ennyire nem szeretne velem társalogni, minek hozott el étterembe? Otthon is tudnék enni egyedül. 

- Miről szeretnél beszélgetni? -Hát nem is tudom, talán arról hogy milyen napod volt, vagy hogy haladnak az események a két vállalat között. 

-Ó, remekül! - virult fel az arca egy pillanat alatt. - Nagyon jó úton haladunk, nemsokára már egyesül a két cég! Nagyon sok pénzt jelent az. - mosolygott szélesen, én pedig bólintottam. Végülis, a házasságunk egyik célja az volt, hogy a két vállalat egyesüljön. Én ezt megértettem, az hogy szerelmesek voltunk, az egy kisebb ok volt csak. Nekem nem, de mindenki másnak igen.

-És eszel te rendesen napközben? - kérdeztem. - Egész nap nem látlak, meleg ételt csak akkor látom hogy eszel, mikor hazajössz, gyakran akkor sem. Mi lenne, ha főznék neked néha, és bevinném neked olyan dél körül? Szeretném hogy egészséges maradj és bírj dolgozni. 

-Ne! - csattant fel hirtelen, mire összerezzentem. - Úgy értem nincsen rá szükségem, van mit ennem, szoktunk néha rendelni innen-onnan, vagy pedig elugrunk egy étterembe, nem kell fáradoznod. Te csak maradj otthon, végezd a teendőid. 

-De unatkozok otthon! Arra az órára is elfoglalnám magamat, amíg biztosan tudom, hogy aznap is ettél valamit. 

-Azt mondtam nem! - csapott az asztalra. - Ha azt mondom, hogy nem kell nekem ebédet hoznod, akkor nem kell. Maradj inkább otthon és viselkedj úgy, mint egy tipikus feleség. - meredt rám, én pedig döbbenten pislogtam vissza. Nem értettem miért kapta fel annyira a vizet, egy teljesen normális kérdést tettem fel neki, és nem értékelte. Más férj biztosan örülne, ha délben házi főztöt ehetne. - És ha most megbocsátasz, elmegyek a mosdóba. Látom, hogy jön az étel, ne várj meg egyél. Mindjárt jövök. - szólt, majd felkapta a telefonját és elviharzott.

Szomorúan néztem, ahogyan távolodik. Már nem volt kedvem ehhez a vacsorához, haza akartam menni, levenni az elegáns ruhámat, amit egyébként miatta vettem fel, még mikor csak ismerkedtünk, azt mondta hogy imádja rajtam. Le akartam feküdni, és beszélgetni valakivel, valaki olyannal aki tényleg foglalkozik velem.Jungkook. Vajon ő mit csinálhat? Vagy hol lehet most? 

-Jó étvágyat. - tette le elém a tányért a pincér. 

-Köszönöm. - mosolyogtam rá, és kezembe vettem a villát. De abban a pillanatban, hiába nézett ki remekül, hiába volt ínycsiklandozó illata, a gyomrom mintha borsó méretűre zsugorodott volna. Nem kívántam megenni. Nem éreztem jól magamat. Miért is jöttem el, az utóbbi időben Donghyun amúgy sem okozott nekem túl sok boldog percet, miért gondoltam hogy ma estére ez megváltozott volna? De mivel soha nem szerettem ételt pazarolni, és gondolom sokat foglalkoztak azzal, hogy ezt elkészítsék, nagy nehezen leerőltettem magamba néhány falatot. Mikor már tíz perc után is egyedül ültem, és Donghyun még nem tért vissza, úgy döntöttem hogy utána megyek és megnézem mi van vele, mi van ha rosszul van, vagy esetleg megbántottam valamivel. Megtaláltam azt a kis részt, ami a mosdókhoz vezetett, és mivel a férfi wc-be nem akartam bemenni, de senki nem jött ki onnan, úgy gondoltam, hogy bemegyek addig a nőibe, és megnézem magamat a tükörbe. A kezem már az ajtó kilincsén volt, mikor valaki hátulról elkapta a csuklómat, és egy rántással elhúzott az ajtótól. Hátranéztem, és a legnagyobb döbbenetemre Jungkook állt ott. 

-Jungkook! Te mit keresel itt? Honnan tudtad hogy itt vagyok? - kérdeztem, miközben az arcát fürkésztem. Tekintete ijedt volt, és aggódó egyszerre, úgy bámult vissza rám. 

-Ne menj be oda! - mutatott a női mosdóra. -Csak egy pillanat az egész, megigazítom egy kicsit magamat a tükörben és aztán beszélünk. - fordultam volna meg, de akkor egy erősebbet rántott a karomon, még a korábbbinál is erősebbet és szembefordított magával. Mélyen a szemeimbe nézett, úgy szólalt meg. 

-Yoora. Könyörgök neked. Ne menj be oda! - mondta, majd egy nagyot sóhajtott és egy rántással a mellkasához húzott.