*Külsős szemszög*

Yoora és Donghyun az ágyban feküdtek, de valahogy mégsem élvezték egymás társaságát. Szinte tapintható volt a csend a szobában, a légkör feszült volt és kellemetlen. Hiába volt a fiú karja a lány dereka köré csavarodva, hiába hajtotta a fejét a mellkasára, hiába hallgatta szívdobogását és légzését, nem érezte jól magát mellette. És a férfi hasonlóképpen gondolkodott. Habár Yoora testét ölelte, az ő ajkait csókolta, nem őt látta maga előtt. Minden egyes érintés egy kényszer volt számára, alig várta, hogy a lány végre álomra hajtsa a fejét és elmenekülhessen onnan, mert már nem bírta sokáig. Alig várta, hogy az apja intézkedjen és végre beadhassa a válási papírokat. És ha végiggondolta a tervet, semmi megbánást, semmi fájdalmat nem érzett. Csak a pénzt látta maga előtt, csak azt akarta, semmi mást. Nem vágyott másra, minthogy végre elküldhesse őt magától, és végre azt a nőt tarthassa a karjai között, akivel már hónapok óta összeszűrte a levet. Úgy gondolta, vele tökéletesen kiégészítik egymást, és egy része bánta, hogy megházasodott, hiszen vagyon ide vagy oda, addig is szenvednie kell, és titkolóznia. Ez pedig nem tetszett neki. 

Eközben Yoora észrevétlenül végigjáratta a tekintetét a szobán, érezte Jungkook jelenlétét. Aki ott is volt, habár nem mutatta meg magát. Szótlanul figyelte az eseményeket, és mivel nem történt az éjszaka során semmi privát esemény, nem is hagyta el a lakást. Mint szellem érzékelte a feszültséget és a nehéz légkört. Segíteni akart, de nem tudta mi lenne most Yoora-nak a legjobb. Talán ha megmozdít valamit akkor mi történik? Yoora már nem lepődne meg, de mi van ha Donghyun halálra rémül? Hiába tagadni, eljátszott már a gondolattal hogy kinyírja, de nem akarta Yoora-t bántani. Tudta, hogy szereti őt, és azt is tudta, soha nem bocsátaná meg neki amiért elvette őt tőle. Éppen ezért úgy döntött, a szobán kívül fog tevékenykedni.

Kimerészkedett az előszobába, majd leült a kanapéra, és kezét ráhelyezete a kis asztali lámpa kapcsolójára. Egy mozdulat és az egész szoba fényben úszott, majd mégegy, és ismét sötétség uralta. Még kétszer eljátszotta a dolgot, és szórakozottan hallgatta ahogyan a szobában mozgolódni kezdenek. 

-Yoora! - hallatszott Donghyun hangja. - Yoora ébredj már, valaki van a házban! 

-Mi az, hogy van valaki a házban? 

-Valaki kapcsolgatja kint a villanyt! Menj már ki és nézd meg! 

-Miért én menjek? - háborodott fel Yoora. - Nem te vagy a férfi? Menj és nézd meg te. 

-Tudod, hogy félek a sötétben.

-Mert én nem? Milyen férj vagy te? - puffogott, majd felemelkedett az ágyról és kiment. Egyébként ő sem lett volna ennyire magabiztos, ha nem tudta volna pontosan, ki is áll a rejtélyes dolog mögött. 

-Ha tudnád milyen férj. - motyogta Jungkook, majd szembetalálta magát Yoora dühös pillantásával. 

-Megvesztél? Donghyun itthon van és te akciózol? - tette a kezeit csípőre. - Ha már elmenni nem fogsz, legalább tisztelnéd a magánéletünket! 

-Vedd már észre magad! Miattad teszem, addig sem kell mellette feküdnöd míg velem veszekszel. Néha kimutathatnál némi hálát is. 

Soha nem vallotta volna be, de élvezte hogy ahelyett, hogy Donghyun mellett lenne, vele társalgott. Még akkor is, ha éppen őt szidta. Addig is vele volt. Yoora felemelkedett a szavaira. Jungkook igazat mondott, amikor már nem feküdt a férfi mellett, nem érezte magát olyan kínosan és kényelmetlenül. Donghyun jelenléte kellemetlen volt számára. De soha nem vallotta volna be. 

-Jungkook, kérlek szépen ne csináld. Holnap foglalkozok veled, rendben? - nyújtotta ki a kezét alku gyanánt, amit a fiú mosolyogva el is fogadott. Érdekes egy kézfogás volt.Egy érintés. Ennyi volt, hogy a teste hirtelen felmelegedjen, arca piros árnyalatot öltsön magára és olyan érzés kerítse hatalmába, mint eddig még soha. Akárcsak egy áramütés, olyan volt a kézfogás számára, Jungkook halovány bőre perzselte az övét. Szívdobogása és légzése felgyorsult, aggódva kapott a mellkasához, attól félve, Jungkook talán észreveszi az őrült kalapálást. 

-Minden rendben? - kérdezte a lányt, aki gyorsan megrázta a fejét. 

-Persze. Ne szórakozz többet. Jó éjt. - fordított neki hátat, majd a hálószoba felé igyekezett. Mielőtt még bement volna, egyszer hátrafordult, tekintetük egymáséba fonódott. Egy halvány mosolyt elengedett, majd bezárta maga mögött az ajtót. Jungkook boldogan nézett utána, majd le a kezére, amit pillanatokkal korábban még Yoora keze fogott. Alig várta, hogy leteljen az éjszaka, és eljöjjön a másnap. Alig várta hogy végre beszéljenek és alig várta, hogy újra láthassa. Ha lett volna szíve, ami doboghat, már régen kiszakadt volna a helyéről. De ilyenkor gyorsan emlékeztette magát: neki már semmilye nincs. Semmilye, ami egy emberhez kötheti. 

Yoora POV:

Csak ültünk egymással szemben az asztalnál, nem csináltunk semmi mást. Nem beszéltünk, nem mozdultunk meg. Én pislogtam néha, Jungkook még annyit sem mozdított magán. Egy izma sem rendült meg, úgy nézett rám, szinte a lelkemig hatolt pillantásával. Egy kissé kényelmetlen is volt ahogyan bámult rám, de hamar elhessegettem a gondolatot, mert én sem csináltam mást. Felmértem arcának minden egyes kis szegletét, a szemét, az orrának vonalát, ajkait, arcéleit, mindent megnéztem magamnak. Szégyen, nem szégyen, határozottan helyesebb volt mint Donghyun. 

-Élvezed? - szólalt meg egy pillanat múlva, egy félmosollyal az arcán. - Csak mert én élvezem, de nem jó egyedül szórakozni. 

-Ha élvezném se vallanám be. Nem érdemled meg. - legyintettem, majd felálltam és a konyhapult fele indultam. - Kérsz valamit? 

-Mi nem iszunk semmit. - rázta meg a fejét. - Nem is eszünk. Nincs szükségem semmire sem. Ha beszélgetsz velem, az már elég. 

-Kérdezhetek is? - néztem rá. Az elmúlt pár napban volt egy két olyan megjegyzése és mondata, ami felkeltette az érdeklődésemet és elgondolkodtatott dolgokon. - Persze csak akkor ha neked nem sértő, vagy ha nem akarsz rájuk válaszolni...

-Yoora. - nézett rám Jungkook. - Nem érzek szinte semmit. Nincs számomra nehéz téma, vagy olyan amit sértő. Maximum nem fogod érteni. 

-Hogyan haltál meg? - vágtam a közepébe. Jungkook egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd nevetni kezdett. -Te aztán tényleg nem gondolkodol sokáig. - nevetett majd megrázta a fejét. - Edzésről jöttem haza, a közelben lévő egyetemen voltam első éves. Már ott éreztem, hogy nem érzem jól magam, kicsit szédültem, de ráfogtam arra, hogy biztos csak kimerültem vagy nem ettem eleget. Amint hazaértem, a szédülés egyre csak erősödött, aztán nem nagyon tudom hogyan, de elestem. A fejemet bevertem, és szétnyílt. Onnantól kezdve gondolom sejted, mi történt. Láttam magamat kívülről, nem volt valami szép látvány. - vont vállat, mintha valami hétköznapi dologról beszélne. 

-Sajnálom. - néztem rá szomorúan. 

-Ne. - emelte fel a kezét. - Csak sajnálatot ne. Rendkívül megalázó, ráadásul nincs szükségem rá. Tökéletesen jól vagyok. Nem tagadom, jó életem volt, szerettem élni, de most sem rosszabb. A barátaimat néha meglátogatom, habár soha nem mutattam meg nekik magamat. Jól esik hogy nem felejtettek el, a síromat is rendszeresen nézik és rendbeteszik. Azért csinálok olyan dolgokat néha, amiket régen is. 

-És a családod?

-Ők már egy másabb kategória. Jól elvannak, de sosem tették túl magukat a történteken. Őket nem szeretem meglátogatni, olyankor hibásnak érzem magamat, mintha direkt okoztam volna a balesetet magamnak. 

-Hány éves vagy? - néztem rá. Nagyon fiatal volt. Látszott rajta, hogy az élete elején volt még, mikor meghalt. 

-Attól függ, hogy mire gondolsz. - gondolkodott el egy pillanatra. - Mert amikor meghaltam, akkor voltam tizennyolc, éppen ezért nézek ki úgy, ahogy. Viszont az eset több mint harminc éve történt, szóval olyan ötven körül lehetek. Nem szokásunk ezeket számolni. Felesleges.

Döbbenten kaptam a szám elé a kezemet és hatalmas szemekkel néztem rá. -Nem igaz! Idősebb vagy min én? - kérdeztem, mintha magamtól amúgy nem jöttem volna rá. 

-Hát ez logikus. - kuncogott. - Miért, te hány éves vagy? 

-Húsz. - húztam ki magamat büszkén. - És már házas vagyok, ugye milyen jó? - néztem rá mosolyogva. 

-Csodálatos. - dörmögte. - Nem gondolod, hogy fiatal vagy még ahhoz, hogy egy férfi igényeiről gondoskodj? Úgy értem sok mindent csinálhatnál még, tanulhatnál, utazhatnál, lehetne még egy-két pasid. 

-Erre még nem gondoltam. - néztem egy pillanatra magam elé. És Jungkook kérdése teljesen jogos volt. Akartam én ezt a házasságot? - Tudod. - kezdtem bele. - Még nem akartam igazából férjhez menni. De apa előállt az ötlettel, a két vállalat egyesítésével, én meg fülig bele voltam zúgva a jelöltbe, nem is gondolkodtam mikor belevágtam. 

-És megbántad? - kérdezte Jungkook komolyan, mintha csak ő maga már kigondolt volna erre egy választ és azt várná, hogy pontosan azt mondjam. 

-Nem tudom. - mondtam őszintén. - Már nem is tudom igazából, hogy mit érzek. Egyedül azt tudom, hogy most túl jól érzem magam ahhoz, hogy ilyenről beszéljünk. Meg egyébként is, én kérdeztem először. 

-Igaz, igaz. - nevetett a fiú, én pedig mosolyogva néztem. Szép fogsora volt, mégis egy nyuszira emlékeztett, főleg az első két foga. Olyan kedvesen és szépen tudott nevetni, hogy ha az ember ránézett, szinte magával ragadta a pillantása, és kedvem támadt nekem is nevetni. Humora is volt. És foglalkozott velem. Aranyos volt, érdekes, még akkor is, ha másabb volt mint én. Jól éreztem magamat vele, viszont egy részem rosszul érezte magát. Nem neki kellett volna ezeket az érzéseket kiváltani belőlem. 

-Még egyetlen dolog érdekel veled kapcsolatban. - néztem rá, mire abbahagyta a nevetést, és érdeklődve nézett rám. - Ha lehetne rá lehetőséged, lennél újra ember? - kérdeztem, mire teljesen elkomolyodott. Szemeit lesütötte, és az asztalt kémlelte vele, tekintete ide-oda vándorolt, miközben gondolkodott. 

-Ha lehetne... - mondta ki újra amit én is az előbb használtam. - Van lehetőségem. - nézett rám. - Lenne rá megoldás. De a válaszom a kérdésedre nem. Soha többet nem szeretnék ember lenni.