Mocorgásra ébredtem fel, valaki forgolódott az ágyban. Hátrafordítottam a fejemet, és mosolyogva pislogtam, amint észrevettem, hogy Donghyun tényleg itthon volt, ahogyan azt megígérte, és mellettem feküdt, csendesen szuszogva.

Az oldalamra fordulva néztem, ahogyan nyugodtan aludt, biztosan sok munkája volt tegnap este. Végigjárattam tekintetemet arcának minden egyes szegletén,minden apró kis részletet megfigyelve. Rendkívül helyes férfi volt. 

Haja sötétbarna, szinte már majdnem fekete. Szemei hasonló színűek voltak, szempillái pedig irigylésre méltóan hosszúak, majdnem akkorák mint nekem kifestve. Habár a teste nem látszódott a takaró miatt, a karján lévő izmok mutatták, hogy nem egy gyenge alkatról van szó. 

Büszkének és szerencsésnek éreztem magamat. Nemcsak attraktív, de okos, jó észjárású, sportos, egyszerűen tökéletes volt. 

Vettem magamnak a bátorságot, és kezemet felemelve, tenyeremet az arcára helyeztem. Bőre sima, mégis valahogy férfias. Párszor végigsimítottam a felületen, és elmosolyodtam, amint összeráncolta a szemöldökét, amiért megzavartam a pihenését. 

-Ne most Yoora, hagyj békén. - morogta, majd ellökte kezemet. - Tudod mennyire fárasztó estém volt? Ne piszkálj. - fordult nekem háttal, és úgy aludt tovább. 

Kezemet visszahúztam a mellkasom elé, és sóhajtottam. 

-Ne haragudj, igazad van. Pihenj csak. - másztam ki az ágyból, majd magamra kapva a fotelen heverő köntösömet, kiindultam a szobából. Vagyis indultam volna, ha Donghyun nem kap el a csuklómnál fogva, és vissza nem ránt az ágyunkhoz. Leültem a szélére, úgy néztem le rá, miközben hagytam, hogy ujjait összekulcsolja az enyémekkel. 

-Te ne haragudj rám. - nézett fel rám álmos tekintettel. - Csak annyira mozgalmas éjszakám volt. Egy percnyit sem tudtam pihenni, legalább itthon szeretnék. De ez nem a te hibád, tudom, hogy jót akarsz. 

-Aludj még, én pedig csinálok neked reggelit. Valami nagyon finomat. - hajoltam le hozzá, és adtam egy puszit az arcára. 

-Kérhetek valamit? - kérdezte, miközben elengedte a kezemet, és megdörzsölte a szemét. - Rendeltem egy új öltönyt, attól a férfitól aki az esküvőit is varrta. Azt ígérte, hogy mára lesz kész vele, elmennél nekem, és elhoznád? 

-De...az az üzlet a város másik végében van. Ha most elmegyek, mire hazajövök te már nem leszel itthon. - hajtottam le a fejemet. Tudtam, hogy sok munkája lesz, de nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire kevés időt fogunk együtt tölteni. 

-Nem baj. Majd találkozunk este. - mosolygott rám, majd adott egy puszit a kézfejemre. 

-Jól van akkor. Gyorsan készítek neked valamit, aztán elmegyek az öltönyödért. Mit szeretnél vacsorára? 

-Ne főzz semmit. Hazafele jövet beugrok ahhoz az idős nénihez, aki olyan finom ételeket készít, és majd hozok onnan vacsorát. 

-Rendben! - csillant fel a szemem. - Akkor legyen szép napod! Szeretlek!

-Én is. - mormogta a párnájába, én pedig kirobogtam a szobából, hogy mindent megcsináljak, ami délelőttre lett nekem eltervezve.  

Jungkook POV: 

Kényelmesen üldögéltem a konyhában, arra várva hogy Yoora elkészüljön, és mehessek vele oda, ahova a drága ura küldte. Finom illat töltötte meg a konyhát, amit ha ember lettem volna, értékeltem volna, de mivel szellem vagyok, nem érdekelt különösebben az elkészült étel, nem szokásunk enni. 

Kissé dühös voltam a reggeli incidens miatt, ha nekem feleségem lenne, ráadásul egy olyan kaliberű, mint Yoora, nemhogy nem lökném el a kezét, inkább belebújnék az érintésébe, és könyörögnék neki hogy folytassa ameddig csak bírja. 

Nem volt szimpatikus nekem az ember, zavart ahogyan Yoora-val szemben viselkedett. Nem tűnt úgy, mintha megbecsülné, sőt, olyan volt, mintha nem is szeretné igazán, mintha csak kényszerből vette volna el. Biztos voltam benne, hogy alattomos és titkol valamit. 

Yoora önfeledten főzőcskézett, nem is foglalkozva azzal, hogy bámulom - nem mintha annyira tudta volna, hogy amúgy én is jelen vagyok - és nem tudtam elképzelni, miért van már ilyen korán jókedve, és miért nem duzzog ami miatt már ennyi feladatott kapott. 

Ó a szerelem mikre képes, most rózsaszín ködben él, elvarázsolta a boldogság és az öröm, de kíváncsi vagyok, vajon meddig fog tartani, tekintettel arra, hogy a férje, finoman szólva is egy vadbarom. 

-Elmentem! - kiáltott vissza Yoora az ajtóból. Pár pillanatot még várt, de mivel választ nem kapott, fogta magát, és szó nélkül elment. 

Hogy őszinte legyek, nagyon sajnáltam. Mivel az időm nagy részét körülötte töltöttem, láttam mennyit dolgozott, mennyi mindent tett azért, hogy a férjének jó legyen, és ő mégsem tűnt olyan embernek, aki értékelné az érte tett erőfeszítést. Soha nem tűnt fel neki, hogy nincs mosatlan edény, sem pedig az, hogy mindig van tiszta, vasalt ingje a szekrényben. Hogy a lakás mindig tiszta, hogy ha kinyitja a hűtőt akkor mindig talál benne valamit, vagy ha későn hazajött, akkor vacsora várta, ami meleg is lett volna, ha nem késett volna annyit. Yoora nagyon sokat tett azért, hogy a kedvében járjon, és én egyszer nem hallottam, hogy bármit is megköszönt volna. 

Most kivételesen nem mentem Yoora után, tudtam nem lesz semmi baja, mert akkor azt előre láttam volna. Inkább maradtam itthon, és a férfin tartottam a szememet, hogy megtudjam, mit csinál ha a felesége nincsen itthon. Sejtettem hogy nem egy angyal, de ami ez után történt, rendkívül meglepett. 

-Igen. Elment. - hallottam a hangját, így a szobájuk fele mentem. Benézve az ajtón láttam, hogy az ágyban terpeszkedett, telefonja a kezében volt, és valakivel nagyon beszélgetett. A hang alapján nő volt, de tudtam, hogy nem Yoora az. - Igen, elküldtem a város másik végébe, eltart majd egy darabig, míg megjárja. Ha sietsz, akkor talán még lesz időnk egy kis huncutkodásra. - nyalta meg alsó ajkát, én pedig legszívesebben felborítottam volna, az ággyal együtt. Kezeimet ökölbe szorítottam, mikor leesett, hogy mit ért huncutkodás alatt, és bizony nem Yoora volt, akire közben gondolt. 

Szóval ez a szemét csalja őt. 

Yoora POV: 

-Itt kellene lennie valahol. - néztem ki az ablakon, miközben már harmadjára vezettem át a környéken. Biztos voltam benne, hogy itt a szalon, emlékeztem arra, hogy ide jöttünk az esküvői ruhákért, de most nem láttam sehol. Nagyot sóhajtottam, fáradt voltam, és a boltnak se híre, se hamva nem volt, ráadásul reggel ha még nem is mutattam, de meg lettem bántva. Donghyun viselkedése velem szemben elszomorított, mert nem láttam benne semmilyen akaratot, hogy tegyen valamit a házasságunkért. 

Ahogy haladtam előre, már messziről láttam egy gyalogos idős hölgyet az járdán sétálni, ezért lassan odavezettem mellé, és lehúzva az ablakot, kiszóltam neki. 

-Elnézést! Nem tudja, hogy merre találom azt az alkalmi ruhaszalont ami régebben a környéken volt? 

-Ó, az már elköltözött innen. - legyintett. - Túlságosan kívülesett a várostól, ezért a központba ment, ott mégis csak nagyobb forgalma van, mint itt. 

-Értem, köszönöm. - mosolyodtam el, majd a gázba taposva, dühösen indultam hazafele. Hihetetlen, hogy elküld engem ilyen korán a város másik végébe, de arról elfelejt szólni, hogy feleslegesen jövök. Olyan érzésem volt, mintha szándékosan szúrt volna ki velem. De hogy miért, én magam sem tudtam. 

Soha nem voltam türelmetlen, vagy bunkó ember. Se kisebb koromban, sem ahogy nőttem, mindig próbáltam nyugodt és kedves maradni, és általában sikerült is, nagyon kevés ember tudott kihozni a sodromból. És most, majdnem három hétnyi házasság után Donghyunnak sikerült. Tudtam, hogy a párkapcsolatokban a veszekedés néha elkerülhetetlen, állítólag még jó is, mert utána csak jobban összehoz minket, de én ezt nem az első hónapban terveztem meglépni. 

Előkaptam a telefonomat, és figyelve arra, hogy ne törjem magamat és az autót össze, benyomtam a hívást. Elsőre fel sem vette, másodjára is csak miután már sokáig csengett. 

-Igen? - szólt bele, a hangján viszont valami furcsa volt. Levegő után kapkodott, mintha valamitől elfáradt volna. 

-Minden rendben? - szállt el egy pillanat alatt a dühöm, és aggódni kezdtem, mi van ha rosszul lett, ameddig én távol voltam? 

-Persze, persze, csak... - vett egy nagy levegőt. - Csak...sokáig kerestem a telefont, és kapkodtam és elfáradtam benne. Miért hívtál? 

-Oh, semmi. Nem fontos. Legyen szép napod, és...

-Oké, neked is, szia! - nyomta ki, én pedig elképedve meredtem a kijelzőre. Nem elég, hogy szórakozik velem, leráz és még hazudik is. Tudtam, hogy nem a telefonját kereste, reggel ott volt az asztalon mellette. 

Két lábbal tapostam a gázba, hogy olyan gyorsan hazaérjek, amennyire csak tudok, még otthon találjam, és amint megvan, garantáltan szétrúgjam a seggét.