Kedves Anyu és Apu. Mire ezt a levelet megtaláljátok, én már régen távoztam az élők sorából. Gyenge voltam, feladtam. Remélem nem haragszotok rám nagyon, amiért csak így elmenekültem. Tudom, lett volna más megoldás is, nem kellett volna ilyen fiatalon véget érnie a pályafutásomnak, viszont ez most így alakult. Ezt dobta nekem a gép, elfogadom a sorsomat.Kérlek titeket, hogy ne fájlaljatok sokáig. Teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy jól cselekedtem. Boldogabb, szabadabb leszek mint itt lehettem volna. Hiszen mindenki tudja, a túlvilágon nincsen fájdalom. Ezért kérlek titeket, éljetek ebben a tudatban. Hogy a lányotok boldog. Viszont most, hogy már nem kell félnem, el szeretnék nektek valamit mondani, és kérni is szeretnék tőletek valamit. Mikor kórházba kerültem...nem volt szó semmilyen betörésről. Sem engem, sem pedig Donghyunt nem idegenek bántották. Engem a férjem vert félholtra. Donghyun volt aki kezet emelt rám, aki már többször is fájdalmat okozott, mind fizikálisan mind lelkileg, minden bánatom, fájdalmam okozója ő. És ő miatta jutottam erre a sorsra. Bosszuljátok meg a halálom. Tegyetek meg mindent, hogy ne ússza meg sem ő, sem pedig az apja, én pedig ígérem, hogy szellemként fogok segíteni nektek. Nem foglak titeket elfelejteni, sem pedig magatokra hagyni benneteket, én mindig veletek leszek. Ha nem is hiszitek, ha nem is tudtok róla, de ott leszek.

Yoora

-Ha lennének könnyeim, most biztosan sírnék. - mondtam, miközben a papírt kettőbe hajtottam, és letettem az asztalomra. -Ez az egy dolog az, ami kicsit hiányzik. Az érzelmek. Minden olyan tompa, még ha érzek is valamit, mintha hamis lenne.

-Tudom. - ölelt át Jungkook. - Nekem is kellett egy kis idő míg megszoktam. Emberként ha valakit sírni láttam, automatikusan meg akartam vigasztalni. Ha valaki nevetett, tudni akartam mitől ilyen jókedvű, vágytam arra hogy megossza velem, és együtt nevessünk a dolgon. Ha valaki mérges volt, szerettem volna adni neki valamit, ami lenyugtatja és ismét boldoggá teszi. Amint viszont szellem lettem, minden közömbös lett számomra. Sajnálom az embereket, de nem érzek késztetést arra, hogy jót tegyek. Nem visz rá semmi.

-Látod, erre is csak sírással reagálnék, azonban semmi. - mutattam a szememre nevetve, mire Jungkook is csak elnevette magát. Hirtelen hangokat hallottunk a földszintről, ami miatt érdeklődve pillantottunk az ajtó fele. Hiába volt csukva, tisztán lehetett hallani, hogy valaki bejött a házba. Nem egy, nem is két személy. Lábdobogásuk visszhangzott az emeletre vezető lépcsőn, majd pillanatról pillanatra egyre csak erősödött. A szobám ajtaja hirtelen kivágódott, és öt egyenruhás rendőr lépett be régi birodalmamba. Mögöttük apukám állt, tekintete rémült volt és szomorú, mellette anyukámat rázta a sírás.

-Nézzetek körbe. - utasított az egyikük, mire mindenki szétszéledt és a cuccaim között kezdett kutakodni. A levél volt az első amit megtaláltak. - Úgy néz ki a lányuk ezt önöknek címezte. - nyújtotta át a levelet a szüleimnek a férfi, akik remegő kézzel kezdték el olvasni a sorokat.

Nem tudtam, melyik résznél járnak, de anyukám felzokogott, majd pár mélyebb levegővétel után ájultan hullott apa karjai közé. Ő sem nézett ki fényesebben. Kemény férfi volt, sosem láttam sem megtörtnek, sem szomorúnak. Akkor sem láttam rajta érzelmet, mikor a szülei meghaltak, és akkor is viszonylag érzelemmentes volt, mikor az egész életmunkáját elvették tőle.Most viszont patakokban folytak arcán a könnyek, nekem pedig sajogni kezdett a bennsőm a látványra. Tudtam, hogy szerettek mindig is, amióta csak megszülettem, és tudtam ezzel a kis cselekedetemmel mekkora fájdalmat okoztam nekik.

-Mi oka lehetett a lánynak az öngyilkosságra? - fordult apám felé az egyik egyenruhás, miközben az ájult édesanyámat az ágyamra tették.

-A mai napon iratta vele alá a férje a válópert. - sóhajtott szülőm. - Illetve ezek miatt. Nem tudtunk róla, sosem említett a házas életéből semmit.

A rendőr alaposan elolvasta írásomat, majd keményen bólintott. Eközben a társai megtalálták a dobozt, amibe Jungkook a bizonyítékokat tette.

-Ezeket elvisszük, sokat segítenek majd. - vette fel a dobozt a vezetőjük. - Amint valamit sikerül kiderítenünk, hívjuk önöket.

Döbbenten álltam egy helyben, miközben Jungkook a kezemet szorongatta. Még egy utolsó pillantást vetettem a szüleimre, mikor is szemeim lecsukódtak. Szorosan zárva tartottam őket, úgy éreztem magamat, mintha valami el akarna nyelni. Jungkook mindkét kezemet megfogta, és bár nem láttam őt, hallottam magam mellett a szavait.

-Csak gondolj erősen arra, amit látsz. - mondta. - Fókuszálj Yoora. Gyerünk.

És én tettem amit mondott. Mikor a szemeimet ismét kinyitottam, Donghyun házában találtam magamat. Azon a kanapén ült, amelyen én is ültem mikor bemutatott a szüleinek. Mellette édesanyja foglalt helyet, míg apja a közelben lévő fotelban meresztette magát.

-Azt mondod halott? - mondta az apja dühösen. - Nem ezt beszéltük meg fiam! Én nekem csak a pénzük kellett, most pedig már vér is tapad a kezeinkhez!

-Senki nem tudja hogy mi történt. - védekezett Donghyun. - Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, holnap foglalok repülőjegyet, és már itt...

Kopogás zavarta meg a beszélgetésüket. Mindannyian az ajtó felé kapták a fejüket, még én is. Donghyun anyukája az ajtóhoz lépett, majd kinyitva azt, levegőt is elfelejtett venni.

-Kim Donghyun itt van? - kérdezte a rendőr, aki korábban még a mi házunkban matatott, köszönés nélkül. Mikor látta, hogy a keresett személy jelen van, lecsatolt egy bilincset a nadrágja tetejéről, és két lépéssel a fiú előtt termett. - Kim Donghyun, le van tartóztatva sikkasztásért, illegális kereskedelemért, bántalmazásért illetve a volt felesége gyilkosságának a gyanújával.

-Micsoda? - hátrált meg döbbenten. - Nem igaz, nem nyúltam hozzá! Hagyjanak békén, nem csináltam semmit! Apám volt, apám tett mindent, én ártatlan vagyok!

Így történt hogy Donghyun és az apja kezén is kattant a bilincs, én pedig Jungkook oldalán mosolyogva néztem, ahogyan eluralkodik rajta a teljes pánik, a félelem, és szinte vártam mi fog kisülni a dologból, hiszen mindenki tudja, a börtönben kétféle ember áll a ranglétra alján.

A gazdag, és aki bántalmazza a nőket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

-Egész csini ebben a csíkos ruciban, nem? - suttogta Jungkook, miközben Donghyun hátát néztük, aki éppen a bíró előtt ácsorgott, kezei a háta mögé voltak bilincselve. Többször hátrapillantott az ügyvédjére, aki mindent megtett azért, hogy ne kelljen börtönbe kerülnie, de nagyon rosszul állt a szénájuk. És nem könnyítette a dolgokat, hogy Donghyun folyamatosan káromkodott, ütött és vágott és tagadott mindent.

-Kap még egy kis sminket a kedves börtönlakóktól és igazi bomba lesz. - értettem egyet a mellettem szórakozó fiúval. De messze nem volt olyan mulatságos a helyzet, mint ahogyan azt előadtuk. Rettenetes volt az egyikori szerelmemet, férjemet börtönruhában látni, amint elmebeteg módjára tiltakozik és rázza le magáról a vádakat.

-Szóval azt mondta, hogy nincsen köze a feleségének a halálához?

-Nincs! - válaszolt Donghyun. - Otthon sem voltam mikor az eset történt. Aláirattam vele a válópert, aztán már mentem is a dolgomra. Találkozóm volt.

-Kivel?

-Nem mindegy magának? Ne turkáljon mások életébe!

-Tiszteletet ha kérhetem. - válaszolt közömbösen a bíró. - Lehet, hogy személyesen nem ölte meg a hölgyet, a boncolási eredmények bizonyították, hogy a fején található seb mélysége miatt, az elvérzés miatt illetve az altató gyors hatóanyaga miatt érte a halál. Viszont valószínűleg a lelki bántalmak vezették őt arra, hogy ezt cselekedje.

-Hazudik! Hazudik mindenki! Nincs bizonyítéka!

-Ami azt illeti. - dőlt előre a bíró, kezeivel jelzett az ügyésznek. - Nem olyan régen jutottak a birtokomba a következő bizonyítékok. Képek egy idegen nővel a kórházi ágyában. Nem sokkal korábban még a sértett is ebben a szobában tartózkodott, mivel ön súlyosan bántalmazta. Korábban is elcsattantak már pofonok, szavakkal történő bántalmazások. A válópapírok záradéka hamisítvány, szóval még mindig nem a Kim családé a szóban forgó vállalat. Viszont lopásról, sikkasztásról, hamis kereskedelemről és okmányokról tudomásom van. A bíróság pedig előre megfontoltnak gondolja az eseményeket. Videófelvételek, tanúvallomások igazolják hogy a vádlott bűnös.

-Mit akar ezzel mondani? - rohant a bíró elé Donghyun.

-Azt, hogy a vádlott bűnös. 50 év fegyházra ítéljük, a fellebbezés elutasítva. Rossz magaviselet esetén az ítéletet hosszabítom.

-Nem! Nem! - üvöltött Donghyun, eszeveszetten rángatva magát az őrök szorításából. Csak néztem, ahogy megpróbálják kivonszolni a teremből. Mellettem Jungkook, a derekamra téve a kezét ugyanúgy figyelte az eseményeket mint én. Nem jutottunk szóhoz. Fogalmam sincs mi történt, de halvány kezeim hirtelen elkezdtek emberi alakot ölteni magukra. És ezt az éppen küzdő, hadonászó Donghyun is észrevette.

-Yoora! - kiáltott nagy szemekkel bámulva rám. - Yoora, mondd el nekik hogy nem igaz! Mondd hogy nem is haltál meg, nem is halt meg, nézzék, ott áll a falnál! És ott van ő is! Aki megvert! A férfi aki megvert! Ott állnak a falnál, miért nem néz oda senki? - üvöltött torkaszakadtából, nyakán kidudorodtak az erek. Lassan kiszabadultam Jungkook szorításából és elindultam felé. Ő megtorpant, ezzel megállásra késztetve az őt tartó őröket is, akik nem tudták mire vélni a hirtelen nyugalmi állapotot. -Yoora. - suttogta az arcomat fürkészve. - Miért tetted ezt? Mondd Yoora, élvezed?

-Igen. - válaszoltam. - Élvezem, de még mennyire. Megérdemelted te szemét. Remélem, hogy olyan helyen fogsz ötven évig sínylődni, ahol nap mint nap látni fogsz magad előtt és bánod a napot mikor elindítottad ezt a lavinát. Legyenek szép éveid a dutyiban, aljas disznó. - válaszoltam, majd hátat fordítva neki Jungkook irányába igyekeztem. - Menjünk innen. - suttogtam, majd elhaladtam mellette, ő pedig szorosan mögöttem jött.

Nem bírtam tovább a síró családomat nézni, a tomboló, elmebeteg exemet. Nem bírtam tovább. Elég volt már nekem minden, ami hozzájuk kötött. Végre nyugtot akartam, és csendet. És megkaptam. Aznap még egyszer tört rám egy látomás, ami egyenesen Donghyun cellájába vezetett. A rácsokat szorongatta, majd az őr kivezette őt az udvarra, a többi fegyenc közé.

-Lám, lám, ki van itt. - szólalt meg az egyikük, ránézésre a nagyvezér. - A híres Kim Donghyun. Remélem jól fogunk majd szórakozni. - vigyorgott eszelősen a két méteres srác, aranyfoga kivillant a szájából. - De előtte, egy kicsit bemutatlak az öklömnek. Hiszen itt ilyen a hierarchia. Itt két férget utálunk a legjobban. A gazdagokat, és azokat akik verik a nőket. Mivel te mindkettőben otthon vagy...ez jó buli lesz. - nevetett a többiekkel, majd ütött.

Akkor láttam őt utoljára. Nem mentem a közelébe többet. S attól a naptól kezdve másabb lett minden. Végre élhettem. Nem emberi életet, nem is teljes lét volt az enyém, de legalább maradt nekem is valami jó. Jungkook.