-Yoora, jól vagyok! - tolta el gyengéden Jungkook a kezemet az arcától, miután harmadjára fogtam meg. - Már jól vagyok! 

-Jungkook. Fél órával ezelőtt még nem ezt mondtad. Ennyi idő alatt nem lehet meggyógyulni. 

-De én szellem vagyok, amilyen hamar jött, olyan hamar is ment. Mondom, hogy minden rendben van, nem kell aggódnod miattam. Inkább amiatt kéne aggódnod, hogy mit fog szólni Donghyun ahhoz, hogy szó nélkül leléptél az autójával, egyedül hagyva őt? 

-Nem érdekel. - vontam vállat, és hogy őszinte legyek, komolyan gondoltam. - Elvitt vacsorázni, hogy ott mindenki előtt megalázóan viselkedjen velem, végig a telefonján szórakozzon és aztán magamra hagyjon mikor már az ételt is megkaptuk. Szerintem teljesen jogos amit csináltam, ráadásul fontosabb vagy nekem, és...

-Hogy mondod? - vonta fel Jungkook a szemöldökét fülig érő mosollyal a fején. 

-Mit? - kérdeztem vissza, százszor megbánva, hogy egyáltalán kinyitottam a számat, és elszóltam egy ilyen dolgot. Ki tudja ezek után mit fog gondolni, vagy rosszabb esetben csinálni...

-Mit mondtál, mi vagyok? - kérdezte szórakozottan, mintha nem hallotta volna elsőre hülye megszólalásomat.

-Én? Semmit. - ráztam meg a fejemet és éreztem, arcom egyre csak pirosabb lesz a kellemetlen szituáció miatt, és Jungkook tekintete miatt is, amely annyira áthatóan nézett rám, hogy szinte a lelkemig hatolt vele. 

-De, de tudom hogy mondtál valamit. Mit is mondtál? Hogy fontos vagyok? 

-Mi? Dehogy! Te? - nevettem fel erőltetetten. - Hogy lennél már nekem fontos? Csak aggódtam miattad, aztán gondoltam hazahozlak, ne gondolj semmi többre. 

-Hát persze. - dőlt végig nevetve az ágyon, miközben lecsukta a szemeit. - Persze, persze. 

-Hallgass! - fordultam vissza dühösen, és kisiettem a szobából, egyenesen a kínos beszélgetés elől. Hogy lehetek ennyire felelőtlen és buta? Férjes asszony vagyok, nem szabad Jungkookról helytelen gondolataimnak lennie. Nem helyes! 

A konyhába érve öntöttem magamnak egy pohár vizet, és az ablakon kifelé bámultva kortyolgattam. Mióta is voltunk mi házasok Donghyunnal? Olyan két hónapja talán? Az első két hét olyan volt számomra, mint egy álomvilág, mint egy mesebeli romantikus történet. Rózsaszín köd, csupa boldogság és szerelem. És most mi volt velünk? Folyamatos feszültség, veszekedés. És..tudtam hogy valami nincs rendben vele. Valamit titkol. Sosem engedte hogy megnézzem a telefonját, hogy bemenjek hozzá a munkahelyére. Későn járt, korán ment, alig volt itthon, ha haza is jött, velem többnyire nem is foglalkozott. Ha Jungkook nem lett volna mellettem, a magány és az egyedüllét felemésztett volna. El voltam keseredve, és már bántam hogy előrébb tartottam az üzletet a saját érzéseimnél. De hát olyan szép és barátságos csomagolása volt, ki gondolta volna hogy egy ilyen embert takar magában? 

-Min gondolkodol? - jelent meg mögöttem Jungkook, óvatosan megfogva a két vállamat, és maga felé fordított. - Mondd el. Mi bánt? 

-Nem gondolod komolyan, hogy a szerelmi életemet pont neked fogom elmondani? - mosolyogtam szomorúan. 

-Miért ne mondhatnád el nekem? - kérdezte vállat vonva. - Én szívesen meghallgatlak, időm mint a tenger, ráadásul minden titkod biztonságban van nálam. Úgysem tudnám elmondani senkinek. Na, mesélsz nekem? - hajolt le egy kicsit, hogy szemei egy vonalban legyenek az enyémekkel. 

-Donghyun jár az eszemben. - böktem ki, mire ő furcsán nézett rám. - Nem tudom miért, kezdem elveszíteni a bizalmamat vele szemben. Olyan, mintha valamit titkolna előlem, mintha valamit nem akarna nekem elmondani. És...kezdem azt érezni, hogy akit igazából szeretek, az nem is ő, han...

-Yoora! - csapódott ki hirtelen a lakás ajtaja, majd olyan erővel lett becsapva, hogy éreztem a talpam alatt megremegni a padlót. - Yoora, gyere ide ameddig szépen mondom! - üvöltött Donghyun, hallottam a hangján, hogy nem szórakozott. Ijedten néztem az ajtó fele, majd körbe, de Jungkook addigra sehol nem volt. 

-Jungkook! - suttogtam kétségbeesetten. - Magamra ne hagyj! Hallod? - forgolódtam, hátha megpillantom valahol, azonban nem válaszolt, semmi jelét nem mutatta, hogy itt lenne. Nekem most biztosan végem van. 

-Hogy mered? - jelent meg előttem Donghyun dühös ábrázata. - Nem elég, hogy ott hagysz az étteremben egyedül, még a kocsit is elhozod? Nekem kellett fizetnem a hülye kajádat is, és még a taxit is! Hogy mered? - indult el felém, és én egyre jobban féltem. Semmilyen tárgy nem mozdult meg, nem éreztem paranormális jelenségeket. Nem létezik, hogy Jungkook magamra hagyott volna. Nem ezt ígérte meg nekem. 

-Én csak... - mentegetőztem. - Én csak nem éreztem jól magamat, és nem tudtam szólni, olyan sokáig eltűntél...

-Kérdeztem én tőled bármit is? - csattant a keze az arcomon, akkora lendülettel, hogyha nem kapaszkodok meg a pultban, lefejelem a kemény padlót. - Elviszlek téged egy puccos, idióta étterembe, egy vagyont fizettem azért, hogy bejuttassalak oda! Annyit kértem tőled, hogy várj meg, nehéz volt megtenni? 

És egy újabb pofon. Hajamat megragadta, azzal kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Féltem. Rettegtem. Menekülni akartam, sikítani, segítséget kérni. De nem hallott senki. 

-Nekem engedelmes feleség kell. És ha nem kapom meg, majd én csinálok egyet. - lökött el durván magától, a lendülettől pedig megbotlottam, és fejemet bevertem az asztal sarkába.Szemeimből könnyek csordultak ki, a fájdalomtól, a szégyentől, a szomorúságtól. Jungkook azt mondta vigyáz rám. És most nem volt itt. Hagyta, hogy ilyen kegyetlenül bánjanak velem, nem tartotta meg az ígéretét. Ezek voltak az utolsó gondolataim, mielőtt elnyelt volna a sötétség. 

- - - - - - - - - - - - - - - - 

Valaki óvatosan simogatta arcomat, amitől libabőrök futottak végig a karomon, hátamon, és kirázott a hideg. Nehéznek érzett szemeimet óvatosan és lassan kinyitottam, de a szemembe zúduló erős fény miatt jobbnak láttam visszazárni őket. Hol lehetek? 

-Yoora. - suttogta a nevemet valaki közvetlenül az oldalam mellől, majd meg is fogta a kezemet és gyengéden megszorította. - Ébren vagy? 

-Hm. - bólintottam egy aprót. Az illető mellettem sóhajtott, majd besüppedt az ágy, jelezve hogy leültek a szélére. Ismét nekifutottam, és immár sikerült nyitva tartanom a szememet. Első pillanatra minden homályos volt, mintha csak egy fátyol lenne rajta, de pár pislogás után az egész tisztult. Velem szemben pedig apa arcát véltem felfedezni. 

-Szia. - mosolyodott el halványan amint meglátta hogy őt figyelem. - Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben hajamat óvatosan hátrafele simogatta. 

-Jól. - mondtam, majd összeráncoltam a szemöldökömet és körnebéztem. Ahogy megmozdítottam a fejemet, már nyilallt is bele a fájdalom, én pedig felszisszentem. A fejemhez akartam kapni, de ettől a karomban lévő tű is megmozdult újabb fájdalmat okozva. Bármit csináltam, csak rontottam a helyzeten és már kétségbesetten néztem, mit csináljak hogy abbamaradjon szenvedésem. 

-Hé, nyugalom! Ne mozogj! - fogta le apa a kezeimet, és fölém hajolva egy szülői puszival a homlokomra sikerült lecsendesítenie. - Egy kórházban vagy, mi hoztunk ide, miután betörtek hozzátok. Nem emlékszel? - kérdezte. A simogatásomat nem hagyta abba, én pedig értetlenül próbáltam összerakni a képeket a fejemben. Nem tört be hozzánk senki, Donghyun bánt el velem igen csúnyán, csak azért mert nem vártam meg az étteremben. Donghyun miatt voltam ebben a helyzetben, a következő pillanatban pedig eszembe jutott Jungkook is. Szemét alak. 

-Nem törtek be hozzánk. - motyogtam. - Mikor? 

-Nem emlékszel? - kérdezte újra, mire megráztam a fejemet. Vajon Donghyun meddig etette őt a süket dumájával, és mennyi idő alatt sikerült neki teljesen bemesélnie egy kalapnyi szar hazugságot? 

- Otthon voltatok Donghyunnal mikor valakik betörtek hozzátok. Te még szerencsés vagy, csak egy enyhébb agyrázkódással megúsztad, de Donghyun... - mutatott el felettem, én pedig odapillantottam. És akkor megláttam. A mellettem lévő ágyon Donghyun feküdt, de valami rettenetes állapotban. A fején, karján, lábán kötések, arcának az a része, ami szabadon volt, az is zúzódásokkal és foltokkal tele. Döbbenten néztem végig rajta.Semmi sajnálatot nem éreztem. -Szegényt altatni kell, mert nagyon sok sérülést szerzett. - sóhajtott apa. - Két hét a minimum, amit ágyhoz kötve itt kell töltenie, te már a hét végén hazamehetsz. Nem tudom ki képes ilyenre, de jól ellátta a baját. - csóválta meg a fejét szülőm, én pedig magamban felhorkantam. Jungkook volt. Biztos vagyok benne. 

-Mi lesz most? - kérdeztem. 

-Hát...nem tudom. Nem szeretném ha oda visszamennél, nem biztonságos. Ha már egyszer betörtek hozzátok, nem garantált, hogy nem teszik meg még egyszer. Ráadásul a tettest el sem kapták, mintha egy szellem lenne. Szinte köddé vált. Semmilyen nyomot nem hagyott, csak jól feltúrta a lakásotok. A rendőrök még el fognak menni veled valamikor oda, hogy megnézd, szerinted hiányzik e valami. 

-Biztos vagyok benne, hogy ez egy félreértés. Nem fog megint megtörténni, nem szeretném azt a házat eladni vagy kiköltözni onnan. Nekem fontos hely az. - mondtam. Az az egyetlen hely, ami Jungkookhoz köt. - gondoltam magamban, ezt már nem mertem kimondani. Nem hagyhatom őt ott, bármennyire szeretnék most találkozni vele, és jól bemosni annak az alattomos, hazug és önző fajtájának. Aztán persze számonkérni rajta mindent, ami csak eszembe jut. 

-Yoora. Nem engedlek oda vissza. - tiltakozott apa határozottan. - Veszek nektek egy másik helyet, ezt pedig szépen eladjátok. A lányom vagy, nem engedi az apai szeretetem hogy ez ismét megtörténjen. 

-Apa, kérlek...

-Ne zaklasd fel magad. Fáradt vagy, kimerült. Pihenj inkább, nem szeretném hogy komolyabb bajod legyen. - adott egy puszit a homlokomra. - Holnap majd anyád jön és ő gondoskodik rólad, a nővérekre nem merek sokat bízni. Szeretlek. - ölelt át óvatosan. 

-Én is. - intettem fáradtan. Ő mosolyogva viszonozta tettemet, amint pedig elhagyta a kórtermet, szemem sarkából egy könnycsepp engedett utat magának, lefolyva az arcomon. Ha csak belegondoltam, hogy én eljövök onnan, de Jungkook ottmarad, akkor nekem az a véget jelenti. Donghyun ha ismét felépül, ugyanúgy bántani fog, de Jungkook nem lesz ott nekem. Egyre nyílvánvalóbbá vált számomra a saját szívem: szerettem őt. Szerettem azt a szellemet. Már nem a mellettem lévő ágyon fekvő férfi dobogtatta meg a szívemet. Már nem őt tartottam a legszebb férfinak, már nem őrá vágytam. Nem vele akartam lenni, nem az ő szerelmére és társaságára vágytam. Jungkook volt az, akitől ezeket akartam. És én akkor azt hittem, hogy soha nem kaphatom meg.